Plumwood, Val: Feminism and the Mastery of Nature
(London, New York, NY : Routledge, 1997)
Az 1. fejezet nyersfordítása
Rövidített, szerkesztett változata megjelent: Liget, 2000. 4. sz.

Plumwood, Val

"Miben áll az emberek felsőbbsége az oktalan állathoz képest? Erre a kérdésre válaszolni éppoly könnyű, mint ésszel belátni azt, hogy a fél kevesebb az egésznél. Miért is plántálták belénk a szenvedélyeket? Mert azokkal megküzdve talán elérhetjük a tudásnak egy olyan szintjét, melyet a vadállatoktól megtagadtak. Ennek következtében természetünk tökéletessége, a boldogságra való képességünk azon mérhető, mennyire vagyunk ésszerűek, erényesek és emberségesek, mert ezek különböztetik meg az egyént, s az ész, a tudás és az erény gyakorlásának természetes velejárói."

Ha egy pillantást vetünk a klasszikus forrásokra, tisztán látható, hogy a nők száműzése a természet szférájába elnyomásuk egyik legfontosabb eszköze :"A nő vad és irányíthatatlan állat"(Cato);"A nő csupán állat, ráadásul nem is a legfejlettebbek közül való"(Burke);"Nem tudlak benneteket emberi lénynek tekinteni, inkább olyan fajnak, mely alig egy fokkal áll a majom felett"(Swift);"Amint a férfi úr a tudomány és művészet terén / A nő dicsősége, ha helyén a szíve"(Moore);"A nők a család és a nemi élet érdekeit testesítik meg; a civilizálódás egyre inkább a férfiak feladatává válik"(Freud); "A nők kétségkívül alkalmasak a tanulásra, ám nem a magasabb tudományok számára teremtették őket, mint amilyen a filozófia, vagy a kreatív cselekvés bizonyos formái; ezek általános intelligenciát igényelnek"(Hegel);"A nő egy szükséges tárgy, feladata a fajfenntartás vagy az élelmezés"(Aquinói). Aligha volt bók tehát a sokat használt formula, hogy a nő "közel áll a természethez".

A feministákat számos csapda várja, ha erről nem vesznek tudomást. Az ésszerűség és a természet fogalmai egyaránt rendelkeznek egy sor zavaros jelentéssel, ezek legtöbbjében az ész valamilyen tekintetben szisztematikusan szemben áll a természettel. A természet, mint az ész leértékelt, kirekesztett ellentéte, magában foglalja az érzelmeket, a testet, a szenvedélyeket, az állatiasságot, a primitív, civilizálatlan, nem emberi világot, az anyagot és testiséget, az érzéki élményeket, valamint az irracionalitás, a hit és az őrültség szféráit. Más szóval, a természet magában foglal mindent, amit az ész területéről száműztek. Fontos ezt megjegyeznünk, mivel az ökofeministák egy része elfogadta a nő és a természet közti kapcsolat tényét anélkül, hogy kritikusan megvizsgálták volna, miképpen hozta létre a kirekesztés elve ezt a kapcsolatot. Másfelől néhány egyenjogúságra törekvő feminista hasonlóképpen kritikátlanul hirdeti a nők felemelkedését a természet köréből a kultúra és a szellem birodalmába anélkül, hogy észrevennék, milyen problematikus és ellentmondásos az ilyen kizárásos alapon meghatározott észfogalom. Ebben a fejezetben kiutat mutatok a problémából, mely elé a feministákat a nők és a természet hagyományos azonosítása állítja, és megfogalmazok egy álláspontot, mely nem fogadja el, hogy a nőket kirekesztik a szellem területéről, de azt az elképzelést sem, mely szerint a természet alsóbbrendű.

A nő és a természet kapcsolata – elavult és zsarnoki gondolat?

Azt az uralkodó, ősi hagyományt, mely a férfit a kultúrával, a nőt pedig a természettel hozza kapcsolatba, napjainkban újabb keletű, ám még problematikusabb elképzelések takarják el. Ezekben a "férfiasság" változatlan lényegét immár nem egy reproduktív és gondoskodó, hanem "vad", erőszakos, küzdelmes és érzéki természethez kötik – mint például a viktoriánus kor, a darwinizmus és napjaink szociobiológiája –, ezzel szemben a "a nőt" erőtlennek, háziasnak, aszexuálisnak és civilizáltnak tekintik. Lloyd meg is jegyzi, hogy viszonyulásunk a nőhöz és a természethez, mely hagyományos azonosításukban gyökerezik, nem mindig volt egyértelmű. Merchant arra is rámutat, hogy nem is volt mindig egyértelműen negatív. Az asszociáció némely esetben arra szolgált, hogy bizonyos fokú helyeslést váltson ki, mint például a romantikus hagyományban. De mind az uralkodó hagyomány, mely szerint a férfi az ésszerű és a nő a természetes, mind pedig az ellentmondásos újabb teóriák, melyek a férfiakat erőteljesnek és vadnak, a nőket szelíd(ített)nek és háziasnak tekintik, a férfiúi erőt szilárdítják meg.

Nem meglepő, hogy számos feminista gyanakvással fogadja azt az álláspontot, melyet magukat "ökofeministának" nevező nők egyre növekvő csoportja képvisel: hogy egyáltalán lehetséges valami előnyöset mondani a nő-természet kapcsolatról. A női nem és a természet kapcsolatának a puszta elképzelése is sokak számára reakciós és sértő, olyan képeket sűrít magába a nőkről, melyekben földanyaként, passzív, szaporodásra teremtett állatként, elégedett tehénként merülnek el a testiségben és az élet reflexió nélküli átélésében. Ezért aztán a feministák körében egyszerre csábító és általános álláspont, hogy ezt a hagyományos kapcsolatot pusztán az elnyomás eszközének, a patriarchátus maradványának tekintsék, amit most, hogy az elnyomás hagyományaiba nyúló gyökereit kitépték, egyszerűen hagyni kell elsorvadni.

ám a kérdés széles körben elterjedt, "józan észre" támaszkodó megközelítése több okból is helytelen, s ugyanez okokból a nő-természet kapcsolat problémáját sem lehet egyszerűen félretenni, továbbra is a feminizmus központi kérdése kell maradjon. Korunk társadalmában többnyire még mindig ez a kapcsolat a mozgatórugója a nőkkel és a természettel való bánásmódnak. Be fogom bizonyítani, hogy a feministák számára veszedelmes dolog elhanyagolni ezt a kérdést, mivel fontos hatással van arra az ember-modellre, melyhez nekik is igazodniuk kell majd, s amelynek keretei közt az egyenjogúságot követelhetik. S amint azt bizonyítani fogom, még mindig magyarázatra vár, hogy hogyan hozták létre a nők és a természet szövetségét. Ez a magyarázat a kritikai ökológiai feminizmus alapjául szolgál, melynek tagjaként a nők tudatosan állnak a természet mellé. A szükségekkel, a természettel és a nőkkel kapcsolatos emberi tulajdonságok háttérbe szorítása - a természet mint testiség, mint szenvedély vagy érzelem, mint a pre-szimbolikus, mint primitív, állati és női - továbbra is hozzájárul a nők, a természet és az emberi élet minőségének hátrányos helyzetéhez.

A nők és a természet viszonya, valamint kölcsönös lealacsonyításuk korántsem a múlté, hozzájárul ahhoz, hogy a nők tevékenységét, sőt valójában a szaporodást magát sem ismerik el. A nők és a természet elutasításának egyik legáltalánosabb formáját nevezem háttérbe szorításnak, amikor úgy kezelik őket, mint az elismert eredmények domináns előterének nyújtott hátteret. A háttérbe szorítás gyakorlata mélyen beágyazódott gazdasági rendszerünkbe és a kortárs társadalom szerkezetébe. A természet háttérbe szorítása azt jelenti, hogy nem ismerik el az ember függő helyzetét a bioszférától, az emberiséget különállónak, a természeten kívül állónak tekintik, mely utóbbit korlátlan, saját szükségletekkel nem rendelkező ellátóként kezelhet. Az uralkodó nyugati kultúra következetesen elnyomta, háttérbe szorítottta és megtagadta a szaporodás és létfenntartás világától való függést. Ez az elutasítás fontos tényezője annak, hogy a természettel való fenntarthatatlan bánásmód állandósult, ami a nyugati társadalmak jövőjére nézve óriási veszélyt jelent.

A természet és a nők háttérként, eszközként való kezelése egymással párhuzamosan halad. A nők háttérbe szorítása, eszközként betöltött helyzetük nem is kell mindig nyilvánvaló legyen, mivel ez szervezi fő szerepeiket a társadalmi és a magánéletben egyaránt. A nőket rendszeresen háttérbe szorítják és eszköznek tekintik mint háziasszonyokat, mint ápolónőket és titkárnőket, kollégákat és munkatársakat. A hagyományos szerepekben végzett munkájukat szintén rendszeresen figyelmen kívül hagyják a gazdasági életben, s a történelemben és a kultúra eredményeinek számbavételekor. A nők hagyományosan "a környezet"– vagyis ők biztosítják a kereteket és a feltételeket a férfiak "eredményei"-hez, ám amit tesznek, az önmagában nem minősül eredménynek.

A nők még akkor is sebezhetők a háttérbe szorítás által, ha kilépnek a hagyományos szerepkörből, amit az olyan területek története, mint a DNA kutatás is nyilvánvalóvá tesz, ám még ennél is inkább háttérbe szorulnak hagyományos szerepeikben, legfőként mint anyák. Az anyák láthatatlanná válása az a pont, ahol a feminista elméletek eltérő szálai összefonódnak. Az a mérhetetlenül lényeges fizikális, leki és szociális készség, amit az anya tanít a gyerekének, pusztán háttérként szolgál a valódi tanuláshoz, mely az ész és tudás hímnemű világának képezi részét. Az anya maga is háttér, akit a gyerekéhez vagy annak apjához való viszonyban értelmeznek, mint ahogy a természet is "környezet" az emberhez viszonyítva. és amint a nyugati személyiség is a természettel szemben, annak elutasításán keresztül határozódik meg, úgy az anya terméke – rendszerint a fiúgyermek – is az anya lényével szembeállítva határozza meg férfiúi önazonosságát – főleg ami a nevelést illeti –, kirekeszti azt a saját lelkialkatából, hogy erőfölénnyel és mások eszközzé alacsonyításával helyettesítse. Nem hajlandó felismerni a függést, hanem fogalmilag továbbra is a szabad cselekvés hímnemű ("igazán" emberi) szférájának megfelően rendezi el a világot, mely a szükség nőnemű (és természeti) háttere előtt zajlik.

Emberiség és kirekesztés

Az a nézet, mely szerint a nő és a természet kapcsolatát, mint a múlt maradványát egyszerűen el kell felejteni, feltételezi, hogy mostantól nők és férfiak számára az a feladat, hogy egyszerűen és minden gond nélkül teljességgel emberek legyenek. ám ezzel problémátlannak tekintünk valamit, ami korántsem az, magának az embernek a fogalmát, mely másfelől a női szféra, a természet és a létfenntartással kapcsolatos világ kirekesztésének, elutasításának és lejáratásának keretében jött létre. A kérdés, hogy mi az ember, mostanában válik problémává, és az egyik legproblematikusabb terület az embernek a természethez, főleg a nem-emberi világhoz való viszonya.

Az előfeltevések kerete, melyen belül az ember - természet ellentétet a nyugaton megalkották, nemcsak a nőiség természet iránti passzivitását, vele való kapcsolatát foglalja magában, hanem ennek kiegészítéseként azt is, hogy a természetet a fehér, nagyrészt hímnemű elit kirekeszti és uralja. Őket nevezem ezentúl uralkodó mintának. ám az uralkodó minta előfeltevései nem nyilvánulnak meg mint előfeltevések, mert ezt a modellt tekintik magától értetődően emberinek, míg a nőiség devianciának látszik. Ennélfogva ha egyszerűen megtagadjuk a nőiség és természet viszonyának régi hagyományát, és semmivel sem helyettesítjük, az általában annyi, mint implicit módon elfogadni az ember, és az embert a természethez fűző viszony egy másik uralkodó mintáját, mely magába olvasztja a nőiséget is. S bár először úgy tűnhet, a végeredmény nem egy nemileg semleges pozíció; amíg a kérdést nem bocsájtjuk újra meggondolásra, már el is van rendezve - nem kielégítő módon - az uralkodó nyugati embermodell szerint, melyhez a nőket is hozzáigazítják. Ez a természet feletti uralom, a természet felülmúlásának modellje, melyben a szabadság és az erény a természet, a szükségszerűség és a nőiség világa feletti ellenőrzés és az attól való távolságtartás felől nyer értelmet. A természet feletti uralom kritikája, amit környezetvédő filozófusok az elmúlt húsz évben fejlesztettek ki, véleményem szerint elégésges ok, hogy kritikusan kezeljük ezt az ember-természet modellt. Mindaddig, amíg ezt az uralkodó mintát nem értékeljük újra a természethez fűződő viszony tekintetében, a régi nő-természet kapcsolatot az emberi távolságtartás és a természet felülmúlásának modellje fogja elfoglalni. A kérdés kritikus felülbírálása tehát fontos helyet kell elfoglaljon a feministák programjában, ha nem akarjuk, hogy ez a sok problémát okozó minta ellenfelek hiányában diadalmaskodjék. Ha ember-voltunk modellje magában foglalja a nőiség kirekesztését, csak valami nagyon sekélyes feminizmus üldögélhet elégedetten a tudattal, hogy a nők is "teljes értékű emberek", anélkül, hogy meg akarná változtatni ezt a mintát.

Aztán van még egy ok arra, hogy a témát ne seperhessük félre, mint ami feminizmus számára lényegtelen. Amint azt Karen Warren észlelte, a feminizmus több változatának először a saját háza táját kell rendbe tennie a kérdést illetően. A feministák jogosan tartanak ki amellett, hogy az ökológiai morál terhét nem rakhatják a nők vállára, főleg nem úgy, hogy a töméntelen szükséges változtatásért a magánszférát és a háztartást teszik felelőssé. Vissza kell utasítani azt a kísérletet, hogy a felelősséget főként a nőkre, mint a háztartások vezetőire és fogyasztókra hárítsák, mert ezáltal a háztartást továbbra is női teherként értelmezik, téves képet alkotnak a magánháztartások erejéről a természet pusztításának megállítására vonatkozólag, és a nők hagyományos önfeláldozására apellálnak, arra kérve őket, hogy anyai kötelességvállalásuk elismeréseként hordozzák vállukon a világ minden baját. Persze a nők mégsem alapozhatják személyes szabadságukat arra, hogy elfogadják a velük azonosított természet változatlanul alábecsült helyzetét, ahonnan csak mostanában sikerült felemelkedniük. Az emberi csoportokban a felemelkedést gyakran kíséri annak hangos bizonygatása, hogy a kiváltságos osztály újonca véglegesen elszakadt a megvetett csoporttól, ahonnan felemelkedett - innen ered az alsó középosztály, a legénység közül kiemelkedő tiszt, az újonnan beolvadt gyarmatosított megbecsülésének jelensége. A nők szabadsága nem alapulhat megggyőző módon a nem-emberi világ fentiekhez hasonló elnyomásán.

Mégis, a hagyományos érvek többsége éppen erre épít. Ami Mary Wollstonecraft számára például az emberi személyiségben értékes, amire a nőknek törekedniük és amiben részesülniük kell, az oktalan vadállat alsóbbrendű világával szemben fogalmazódik meg. érvelésében, mely szerint a nők is képesek csatlakozni a férfiakhoz "az oktalan állat feletti elsőbbségben", a természet rendjének alsóbbrendűségét magától értetődőnek veszi.

Az uralkodó minta férfias jellege

Számtalan kritikus egyetért abban, hogy a nők és a természet kapcsolatának, illetve a férfiak kívülállásának és uralmának modelljét szükségszerű felülbírálni, továbbá problematizálni az ember-voltunkról alkotott elképzeléseket. Ezek:

1. a férfiasság és az azzal hagyományosan társított tulajdonságok értékének kritikája

2. a racionalitás kritikája. Ezen belül nemcsak a racionalitás férfias és eszköz-szerű sajátsága lényeges, hanem az ész túlértékelése, és az a mód is, ahogy eszközként használják a nem-emberi (mivel az ésszerűséget gyakran az embert megkülönböztető jegynek tartják), a nők (mivel az észt a férfiassággal társítják), és a társadalmi vagy faji alapon lebecsült emberek (mivel a racionalitás magasabb foka szolgál arra, hogy megkülönböztessék a civilizáltat a primitívtől, a magasabb társadalmi osztályokat az alacsonyabbaktól) csoportjainak kizárására és elnyomására. Az ész túlértékelése, és az azzal ellentétes elképzelések egyaránt megkövesedtek a nyugati kultúrában és annak szellemi hagyományában. Ez a túlértékelés nem mindig ölt olyan végletes formát, mint némely klasszikus filozófusok esetében (mint például abban a platonikus nézőpontban, hogy a reflektálatlan élet értéktelen), hanem számtalan sokkal kifinomultabb modern formában jelentkezik, mint például az erkölcsi megfontolások korlátozása az észérvekkel szemben.

3. az ember természet feletti uralmára, az emberi sovinizmusra, az antropocentrizmusra, valamint a természet tisztán eszközként való felhasználására, alulértékelésére (az emberi és a kultúrális szférához képest) irányuló kritika. Ebbe beletartozik az ideális emberi jellem és az erény mintájának kritikája is, mely rávilágít, hogy a nyugati emberideál maximalizálja az állatoktól, a primitív népektől és a természetestől való különbözőségét és távolságát; azok a tulajdonságok, melyeket az emberiség megkülönböztetőjének tartanak és ebből kifolyólag megbecsülnek, nemcsak a férfiasság bizonyos formáihoz köthetők, hanem az állatokkal is megoszthatatlanok. Ezeket általában szellemi tulajdonságoknak tekintik. Következő lépésben az emberit a magasabb, szellemi képességekkel, míg az állatokat vagy természetet az alsóbbrendű testi készségekkel, az autentikus emberi világot a szellemi szférával azonosítják. Ez a szellemi világ nem a hímnemmel mint olyannal, hanem inkább egy uralkodó elit (mely egyaránt hím- és nőnemű) férfiasságával azonos, mely elit a rabszolgákra és nőkre hagyja a szükségletek ellátását, a szükségletek körét alsóbbrendűnek tekinti, az erényt pedig az attól való távolság alapján értelmezi.

A fenti kritikák több ponton érintkeznek. Az egyik legfontosabb, hogy az uralkodó hímekkel tradicionálisan társított tulajdonságok egyszersmind azok is, melyekkel a jellegzetesen emberit meghatározzák: például az ésszerűség (és más válogatott szellemi tulajdonságok és képességek); a természet felülmúlása, beavatkozás a természetbe és a felette való uralom és ellenőrzés, szemben a temészetben való passzív elmerüléssel (a "vadak" mint alsóbbrendű emberi faj leírása ennek köszönhető); eredményes munka, társas hajlam, kultúráltság. Néhány feminista érvelés szintén meghökkentően példázza az emberi és a férfias fogalmainak találkozását. Mary Wollstonecraft A nők jogainak védelme című munkájában jelentős mértékben támaszkodik egy nemtelen emberi jellem képzetére, mely mindkét nem számára ideális ("a dícséretre méltó törekvés első tárgya emberi lényként válni jellemmé"), ám leírásában ez az emberi jellem rejtetten férfias. Az ideális jellem, amely mellett kiáll, élesen eltér a női jellem ideáljától, melyet elutasít, "megvetve az észnek ezt az erőtlen eleganciáját, a különleges érzékenységet, és a modor édes hajlékonyságát". Ehelyett nyomatékosan hangsúlyozza, hogy a nők "férfiasabbakká és tiszteletreméltóbbakká" váltak. A kiegészítő női jellem ideálját elutasítja - mindkét nemnek egy közös emberi jellem ideáljában kell részesülnie, mely néhány jelentéktelen eltérés ellenére (a férfiaknak szerényebbekké és választékosabbakká kell válniuk, és ebből a szempontból nőies tulajdonságokat kell felvenniük) részleteiben bizonyos férfias tulajdonságokkal azonos. Egy egyszerű, feltehetően "nemtelen" ideál helyettesíti a régi kétneműt, ahol is a nőideált mellékesnek és szexuálisan túlfűtöttnek tekintették.

Az ésszerűségről (vagy szellemiségről) és a természetről alkotott alapfogalmak döntő fontosságú kapcsolatot teremtenek az emberi és a férfias között, ezért a férfiasság és az ésszerűség problémaként való értelmezése ugyanakkor az emberit, és ezzel együtt az embernek a vele szembeállított nem-emberivel való viszonyát is problematizálja. Mindenesetre azt is látni fogjuk, hogy ezek a fogalmak másfajta kirekesztésekkel is kapcsolatosak, mivel itt nem bármiféle férfiasságról van szó, hanem egy különleges fajtáról, mely a társadalmi osztály, a faji hovatartozás, és a nemet érintő dominancia kontextusában alakult ki (és amit én uralkodó mintának hívok). A nyugati, racionalista emberideálok nemcsak a nemekre vonatkozó, hanem a faji, társadalmi és élővilágbeli kirekesztés normáit is megtesesítik. Az a nézet, mely szerint a nők emberi mivolta nem kérdéses, hibásan problémamentesnek veszi az ember fogalmát, és elmulasztja a fenti előítéletek és kizárások vizsgálatát. Az ember és a férfiasság kapcsolata egy újabb ok, hogy ne hagyjuk figyelmen kívül a tradicionális nő-természet kapcsolatot, az itt jelentkező problémákat a feministáknak mérlegelniük kell.

Az ember fogalma erőteljesen normatív. Az eszme, hogy teljesen vagy tökéletesen ember(i)ek legyünk, óriási pozitív tartalom hordozójaként jött létre, és általában alig vizsgálták meg a mögötte rejlő előfeltevéseket, vagy a nem-emberi osztályok vele járó lealacsonyítását. Így például azon vélemény mögött, mely szerint a nő és a természet összekapcsolásában van valami sértő vagy lealacsonyító, egy egész sor feltevés áll a nem-emberi világ alsóbbrendűségéről. A felszabadulás modern diskurzusában a dolgokat aszerint helytelenítik vagy értékelik, hogy alkalmazkodik-e a "tökéletes emberiesség" fogalmához. ám az emberség méltósága, mint a férfiasságé is, egy kirekesztett és lealacsonyított osztály ellenében tartható fenn.

Ha egyszer ezek a feltevések nyitottá válnak, érthetőbbé válik az összefüggés a hozzáállás a nő-természet kapcsolat, és a feminizmus különböző alternatívái közt is. Ilyen keretek közt nyilvánvalóvá válik az is, hogy a hagyományos pozíción belül – mely a feministák számára kiindulási pont – az emberideál, bár gyakran színleli, nemi szempontból egyáltalán nem semleges, hanem megegyezik az uralkodó mintával, míg a nőiség ideálja ettől eltér. Ebből eredően, amint azt Simone Beauvoir olyan határozottan kijelentette, a női lét tragédiája nem csupán abban áll, hogy valakinek az élete és a választási lehetőségei szegényesek és korlátozottak, hanem magában a tényben is, hogy értékes nőnek lenni annyi, mint másodrangú emberi lénynek. Ameddig ezek a "semleges" emberi tulajdonságideálok helyeslésre találnak és bekerülnek a köztudatba, és a hagyományos női szerepeket is elfogadják, a nők kénytelenek alsóbbrendűnek látni magukat, és persze mások is annak látják őket. Mivel a nőket kirekesztették a nagyra értékelt és jellegzetesen emberi tevékenységek és tulajdonságok köréből, kénytelenek voltak megelégedni azzal, hogy pusztán szemlélői legyenek ennek a jellegzetesen emberi életnek, a természettel vívott valódi harcnak. Simone de Beauvoir a tragikus dilemmára adott megoldását hasonló erővel és tisztánlátással fogalmazza meg - a nőknek változtatni kell, beilleszkedni és bebocsáttatni az uralkodó mintába, aminek eredményeként a nőknek is tejesen emberivé kell válniuk. Maga a minta - és a természeten való uralom útján értelmezett szabadság mintája, melyen alapszik - sohasem kérdőjeleződött meg, és valójában a nők buzgósága, amivel részt akarnak benne venni, csak megerősíti és támogatja ennek a mintának a dominanciáját.

A kritikátlan egyenlőséget hirdető feminizmus

A feminizmus második hullámának szemszögéből a korábbi, első hullám, mely az 1960-as és 70-es években éreztette hatását, kísérletet tett arra, hogy a nőket kritikátlanul beillessze egy férfias életmódba, és egy férfias ember- és kultúramodellbe, melyet nemtelennek ábrázoltak. Mai szemmel nézve ez az első hullám állt a legközelebb a liberális feminizmushoz, bár sok feminista rámutatott, hogy a nők hozzáigazítása egy férfias személyiségideálhoz túlmutat a liberális feminizmus határain, és jelen van a feminizmus szocialista, vagy humanista-marxista irányzataiban is, melyek kritikátlanok a termelőként vagy munkásként értelmezett ember ideáljával szemben. De megtalálható ez a kísérlet a szociális ökológia néhány változatában is. Amint már utaltam rá, a második hullám tételei módosításra szorulnak, mivel ezúttal nem a hímnemű személyiség mint olyan, hanem inkább az uralkodó személyiség, a természet és a szükségletek ellentéte határozta meg a nyugati kultúra mintáit. De a lényeg a megfelelő megszorítások esetén sem változik. Az "elférfiasításként" elutasított álláspont a nők feladatát abban látja, hogy igényt tartsanak a teljes ember státusára, ami a nők szempontjából annyi, mint alkalmazkodni a kultúra és az annak megfelelő szociális intézmények ideáljaihoz. Összegezve: az álláspont elvárja a nőktől, hogy részesüljenek az emberség és a kultúra kirekesztő ideáljaiban. Az ehhez kapcsolódó stratégia úgy tekinthető, mint a kritikátlan egyenlőség stratégiája, mely a nőknek egyenrangú bebocsátást követel a hímnemű elit és az uralkodó intézmények körébe, melyek csak akkor kezelendők kritikusan, amennyiben a nőket (főként a női elitet) kirekesztik.

Ezeknek az ideáloknak, melyekbe a kritikátlan egyenlőség stratégiájának megfelelően a nőknek is bebocsáttatást kell kérniük, központi eleme a természet feletti uralom. A stratégia szerint a nők csatlakoznak a férfiakhoz, és részesednek az ember szabadságát legjobban reprezentáló területekben, mint például a tudomány és a technika, ahonnan különösen szigorúan ki voltak zárva. Ezek a területek kiváltképp a férfielit számára vannak fenntartva, mert jellegüknél fogva nagymértékben tartalmazzák az olyan nagyra értékelt tulajdonságokat, mint az objektivitás, absztrakció, racionalitás és az érzelmek elfojtása; valamint funkciójuk miatt is, mely a leginkább reprezentál olyan erényeket, mint a természet meghaladása, a természet feletti ellenőrzés, a természet leküzdése. Az egyenlő hozzáférés stratégiája biztosítja, hogy a nők részesedhetnek a tudományokban, ám maga a tudomány, és orientációja a természet (és a kirekesztett csoportok) leigázására változatlan marad.

A liberális feminizmussal társítható stratégia különböző mértékű elutasításra talált a feminizmus több mai változata körében. Úgy tekintettek rá, mint nagyon is helytelen menekülésre a hímnemű kulturális dominancia kifinomultabb formái elől, melyből hiányzik az alap az uralkodó nyugati kultúra férfiasságának megfelelő kritikájához. Az ellene felhozott legsúlyosabb kifogás talán az volt, hogy elmulasztotta megvizsgálni a liberális elmélet és a társadalmi diskurzus racionális szubjektumának rejtett férfiasságát, éppúgy, mint a társaságok létrehozásának gyakorlatában megnyilvánuló implicit maszkulinitást. Egy kritikus ökofeminista számvetés több irányba is kiterjesztheti ezt a kritikát. Először is, a liberális feminizmus megközelítése a nyilvánosság individumának nemcsak rejtett férfi-jellegét mulasztja el észlelni, hanem más előítéleteit is, és nem kifogásolja a természettel szembeállított ember és kultúra uralkodó mintájának ebből következő előítéletét sem. Ennek eredményeképp a liberális feminizmus aláír egy mintát, mely duplán hímsoviniszta, mert nemcsak az individum jellemzésekor nyilvánul meg rejtett férfiassága, hanem abban az előfeltevésében is, hogy ami a személyiségben és a kultúrában értékes, az ellenkezik a természettel. Másodszor, a liberális feminizmus nem észleli azt sem, hogy egy ilyen racionalista, a természetből kiszakított embermodell nemcsak nemi, hanem társadalmi, faji és állatfaji felsőbbrendűséget is megfogalmaz előfeltevéseiben.

Arejtett férfiasság és a többi előítélet azt is jelenti, hogy a női egyenjogúság reménye ezeken a kereteken belül nagyrészt illuzórikus, nem számítva néhány kiválasztottat. Az ember és a polgár, illetve a velük kapcsolatos társadalmi intézmények uralkodó modellje megállapodott a nők, a női életminták, tulajdonságok, illetve a természetes életszférák kirekesztésében és devalválásában. Mivel ezt a mintát a kirekesztés határozza meg, számos, többé-kevésbé kifinomult módon irányul a nők ellen. A legtöbb nő nem fog nyerni azzal, hogy formálisan bebocsátást nyer a mintába, és nem is fog benne szert tenni valódi egyenlőségre. Amint azt Genevieve Lloyd megjegyzi: "A nők nem tudják egykönnyen megtalálni a helyüket egy olyan kulturális ideálban, mely a nőiséggel szembehelyezkedve határozza meg önmagát." Az emberiség, a kultúra és a társadalmi élet mintájában való feloldódás tehát a legtöbb nő számára nem valószínűsíti a sikert, ők a társadalmi és kulturális hierarchia alján fognak maradni.

ám az ökológiai feministák szerint az uralkodó mintát még akkor is el kellene utasítani, ha a nők beolvadása nagyrészt sikerülne, mert ez egyenlő lenne a nők csatlakozásával egy olyan kiváltságos osztály férfi tagjaihoz, melyet a nem-emberi alsóbb, és a kevésbé emberi osztályok kirekesztésével definiálnak. Úgy is mondhatnánk, hogy a stratégia egy most már szélesebb körben uralkodó osztályon belül tenné egyenlővé a nőket, anélkül, hogy megkérdőjelezné az uralom struktúráját vagy szükségességét. Itt az lehet kritika tárgya, hogy a fogalmi apparátus, mely a felsőbb- és alsóbbrendű osztályokat egymáshoz viszonyítja, érintetlen és megkérdőjelezetlen marad; csupán az uralkodó osztály kiszélesedését sikerült elérni anélkül, hogy az uralom alapját magát kifogásoltuk volna. Az uralkodó osztály egyszerű kiszélesítése azáltal, hogy egyes nőket is érint és felvesz magába, nemcsak egy alapvetően fontos morális problémáról nem vesz tudomást; semmibe veszi azt is, ahogy a különböző uralmi rendszerek egymás számára minta, biztosíték és megerősítés gyanánt funkcionálnak, és ahogy ugyanezek a fogalmi rendszerek egymástól nagyon különböző elnyomott csoportokban megjelennek: mint láttuk, érinthetik a nőket, a természetet, a "primitív" embereket, rabszolgákat, fizikai munkásokat, "vadakat", színes bőrű embereket - mindenkit, aki feltehetően "közelebb áll az állatokhoz".

Ezért ha a nő-természet viszony problémáját egyszerűen félretesszük, azt sugalljuk, hogy a nők számára megoldás beilleszkedni az ember-természet viszony egy olyan mintájába, mely nem igényel változtatást vagy kritikát. Ennek következtében egy kritikus és alapos kortárs feminizmus sokkal több - mert több kell legyen -, mint a női tulajdonságok és viselkedés látható mintáinak puszta kritikája. Felül kell vizsgálja a férfiasság és az ember ideáljait egyaránt. Vállalnia kell a kritikát a nyugati kultúrával szemben, mely a nőket a korai feminizmus által kezdeményezett módon a férfiakkal egyenlő embereknek tekinti. ám csak akkor képes mindezt megfelelően elvégezni, ha problémaként kezeli az ember, az emberi kultúra, és a racionális személyiség uralkodó fogalmait. Az ember fogalmának megkérdőjelezése több, mint a férfiuralom ellen emelt kifogás. Látni fogjuk, hogy magában foglalja az uralom más formáinak megkérdőjelezését is.

A radikális feminizmus és a kultúra férfiassága

A kritikátlan egyenlőséget hirdető feminizmus legnagyobb riválisát és kritikusát felváltva kulturális vagy radikális feminizmusnak nevezték. Ha a liberális feminizmus a nőies tulajdonságokat, a radikális feminizmus (mint a szocialista feminizmus egyes irányzatai is) a férfias ideálokat utasítja el. Elutasításuk számos kérdést vet fel az ökológiai feminizmuson belül. A férfiasnak tekintett ideálokat hasonlóképpen elutasítja számtalan ökofeminista és erőszakellenességet hirdető feminista gondolkozó is, akik a férfias személyiséget és annak tulajdonságait (illetve Gaerhart és Collard esetében a biológiai hímneműséget) a többi emberi lénnyel, főként a nőkkel, illetve a természettel szembeni agresszióval társítják. Ellenzik a nők beolvadását ebbe a mintába, mely szerintük nem az élet, hanem a nőgyűlölet és a halál kultúráját teremti meg. A kritikájuk mögött álló alapelv fontos és megvilágító erejű, még ha időnként túlságosan leegyszerűsített formában fogalmazódik is meg: a természettel való azonosításuk révén nemcsak a nőket éri veszteség, hanem magát a nyugati kultúrát is, melyet eltorzított az elférfiasítás és a nőkhöz kapcsolódó életszféra megtagadása. E szerint a kultúrakritika szerint a nyugati kultúra domináns formái legalább részben a nők, és így a természet ellenőrzése, kirekesztése és elértéktelenítése révén jöttek létre. Mivel a nyugati kultúra az emberiség legfontosabb jellemzőit az uralkodó személyiség szempontjából definiálja, és azokat a tulajdonságokat, az életnek azokat a területeit erősíti meg, melyeket férfias minőségük miatt a többi fölé helyezett, hierarchikus, agresszív, a természetre és az életre - beleértve az emberi életet is - nézve pusztító alakban formálódott. A női felszabadulás valódi feladata nem az, hogy a nők is hasonló részt vállaljanak vagy feloldódjanak ebben a férfiuralmú kultúrában, hanem hogy aláaknázzák, ellenálljanak neki és valami mással helyettesítsék.

Jóllehet ez a fajta kultúrkritika rendkívül erőteljes, többféleképpen is értelmezhető, s ennek megfelelően a radikális és az ökológiai feminizmus különböző irányzatait hozza létre. Ha alapelvként a radikális feminizmus bizonyos jellemzőit fogadjuk el, az ökológiai feminizmus sablonosnak látszik, és a kritikánk tárgya lehet. A radikális feministák kultúrkritikája több gonddal is küszködik: gyakran tekintik a nők elnyomását az elnyomás alapvető formájának, melyből az összes többi ered; a nőiség elutasítását úgy értékelik, mint a kultúra eltorzulásának végső kiindulópontját. Néhány radikális, az uralkodó kultúrával szembenálló feminista számára csábítónak látszik az elnyomás problémáját a visszájára fordítás stratégiájával megoldani: értéket kell tulajdonítani annak, ami korábban megvetett volt és kitaszított - a nőiségnek és a természetnek. Csakhogy a fordított eljárásnak nagyon különböző értelmezései lehetségesek. Bizonyítani fogom, hogy az egyik leggyakoribb formája, az értékek visszájára fordítását kritikátlanul hirdető feminizmus ugyanolyan problematikus, mint a kritikátlan egyenjogúság feminizmusa, a nők elnyomását egy új, kifinomultabb formában állandósítja. Ez az álláspont egyszerre jelent egy erőteljes tendenciát az ökológiai feminizmuson belül, ugyanakkor potenciális veszélyt és egyfajta sablont is. Az ökofeminizmus nem egy kritikusa inkább harcol ez ellen a sablon ellen, mint az ökofeministák lényegi munkája ellen. Másrészt, amint arra a következő fejezetekben rámutatok majd, noha néhány ökofeminista író tényleg áldozatául esik a sztereotípiának, és noha alapvetően helyes az elképzelés, hogy a korábban elutasított és elnyomott másságot meg kell erősíteni, nagyon sok múlik azon, hogy hogyan hajtjuk végre az újraértékelést, és azon is, hogy mit erősítünk meg.

Az egyszerű megfordítás modellje, mely jóváhagyja a nők "gondozó" szerepét és ünnepli azt a képességüket, hogy életet adnak, megerősítve a természettel való azonosságukat, a kultúra újraformálását egymással vetekedő elférfiasító és -nőiesítő stratégiák keretében képzeli el. Míg az elférfiasító feminista stratégia elvetette a nőies személyiségideált és mindkét nem számára a férfias mintát hagyta jóvá, egy ilyen elnőiesító feminizmus a férfias ideált utasítaná el és egy rivális női mintát erősítene meg, ugyancsak mindkét nem részére. Több jelmondat is összegzi ezt az eljárást: "A jövő nőnemű"; "ádám a durva vázlat volt, éva a tisztázat". Bár ez a modell nyilvánvalóan alapot kínál az ökológiai feministák érveléséhez, bizonyítani fogom, hogy nem ez az egyetlen út, és nem is a legjobb.

Az értékek kritikátlan visszájára fordítását hirdető feminizmus

Ahhoz, hogy megértsük, miért okoz problémát egy olyan kísérlet, mely ellenkező előjellel látná el a nőiség és a természet értékeit, alapvetően fontos megértenünk a dualizmus fogalmát. A nyugati kultúra dualizmusát a kortárs feminizmus részéről sok irányból érte állandó kritika, a posztstrukturalista és posztmodern feminizmustól az ökofeminizmusig. A dualizmus eljárása alá- és fölérendeléssel ellentétes fogalmakat hoz létre (például a férfi és a női nemi identitásét), és azokat egymással szembenállóként, egymást kizáró képzetként gondolja el.

Amint azt Alison Jaggar írja: Valamennyi feminista észlelte, hogy a férfiuralom alatt álló kultúrák a férfiasságot illetve a nőiességet ellentétes alkatként határozzák meg: a férfi aktív, a nő passzív; a férfi intellektuális, a nő intuitív; a férfi nem tudja érzelmei kimutatni, a nő érzelmes; a férfi erős, a nő gyenge; a férfi uralkodik, a nő behódol; és a többi, ad nauseam… Amíg a nők és férfiak egyaránt alkalmazkodnak emberségük nemi kategóriákkal meghatározott fogalmaihoz, addig kénytelenek elidegenedni egymástól. A nőiség illetve férfiasság fogalmai arra kényszeríti a nőket és férfiakat, hogy túlfejlesszék bizonyos minőségeiket a többi kárára. A férfiak például kifejezetten versenyorientálttá válnak és elkülönülnek társaiktól, míg a nők nevelők és altruisták lesznek.

A dualizmus módszerét, mellyel hierarchikus alapon hozhatók létre különbségek, sok feminista és ökofeminista gondolkodó megvitatta már. Csak az uralkodó kultúrát elfogadó liberális feminizmus nem látta sok hasznát ennek a fogalomnak. A dualizmus az értékesebbnek tekintett osztályt (férfiak, emberek) olyan módon értelmezi, hogy ellentétes legyen az "alsóbbrendű", elnyomott osztály tagjaival (nők, természet), természete és rendje különbözzön azokétól, és mindkettőt úgy tekinti, hogy hiányoznak belőlük az átfedést, rokonságot vagy folytonosságot lehetővé tevő tulajdonságok. Mindkét kategória lényegét egyoldalúan, a közösen birtokolt tulajdonságok kizárásával határozza meg; a domináns felet tekinti alapvetőnek, és az alárendeltet az uralkodóhoz való viszonyában határozza meg. Ennek megfelelően a nőket mint a másikat, a kivételt, rendelleneset vagy alárendeltet határozza meg, és a férfit tekinti az elsődleges mintának. A dualizmus hatása, hogy - Rosemary Radford Ruether szavaival - "természetessé teszi a dominanciát", mintha az része lenne magának az uralkodó és az alárendelt dolog természetének vagy személyiségének, hogy ezáltal szükségszerűnek, "természetesnek" tűnjön.

A második fejezetben bizonyítani fogom, hogy a dualizmus olyan eljárás, mely során a személyiséget az erő alakítja, és a kettévágott egység mindkét részét eltorzítja: az urat és a rabszolgát, a gyarmatosítót és a gyarmatosítottat, a szadistát és a mazochistát, az egoistát és az önfeláldozó altruistát, a férfiast és a nőit, az embert és a természetet. ám ha mindez igaz, a problémát nem oldhatjuk meg azzal a stratégiával, hogy egyszerűen megfordítjuk az eljárást, és a rabszolga karakterét és kultúráját hagyjuk jóvá, mivel ez a karakter maga sem független, hanem megtestesíti magát a torzulást is. Így például amíg a nők "közelsége a természethez" jórészt annak az eredménye, hogy gyengeségük miatt kizárták őket a kultúrából, és megfosztották a hozzáféréstől olyan technikai eszközökhöz, melyek segítségével a természetet uralni lehet, illetve elzárkózni tőle, a gyengeségből fakadó tulajdonságok megerősítése nem kínál igazi, felszabadító alternatívát. Sőt, inkább megőrzi és fenntartja az eredeti dualizmust a most megerősített alakban.

A második fejezetben kidolgozom a dualizmus részletesebb elméleti leírását, és megmutatom, hogyan lehetséges megerősíteni egy dualista ellentét alárendeltjét (például hogyan erősítsük meg a természetet az ésszel szembeni pozíciójában) anélkül, hogy az értékek visszájára fordításának stratégiáját alkalmaznánk. Most azt akarom bemutatni, hogyan képes a dualizmus megvilágítani azt a problémát, melyet az elfogadható és az elvetendő stratégiák megkülönböztetése jelent, hogyan segíti az álláspontok érthetőbb megfogalmazását a feminizmuson és ökofeminizmuson belül.

Ezúttal nem nők-férfiak, és az ember-természet közti különbségtétel a téma, hanem a különbségtétel dualista szerkezete. Az ember fogalmában van egy, a férfiassággal kapcsolatos előítélet (többek között), mivel a hímnemű-nőnemű és az ember-természet dualista párjai szorosan összefonódtak, olyannyira, hogy egyik sem értelmezhető tökéletesen a másiktól elválasztva. Amint láttuk, a kultúra dualisztikus eltorzítása, és a nők, illetve a természet tradicionális alárendelése a nyugaton egy előfeltevéshálón nyugszik, mely magában foglal egy sor, egymáshoz szorosan kapcsolódó dualisztikus ellentétpárt, legfőképpen ész és természet, vagy (tulajdonképpen azonos megfogalmazásban) az egyik oldalon ember és kultúra, a másikon a természet kettőségét. Fontos érthetően kidolgozni ezeket az előfeltevéseket, hogy eloszlassuk azokat a ködös vádakat, melyek szerint az esszencializmus, biologizmus és a negatív szexizmus elválaszthatatlan az ökofeminizmustól, és hogy egyértelműen feltérképezhessünk egy utat, mely elkerüli ezeket a csapdákat. Valamennyi előfeltevésnek van három, a mi érvelésünk szempontjából fontos része:

(A)
1. a nőnemű azonosítása a testiség világával és a természettel (nők egyenlő természet előfeltevés);
2. a nők és a természet szférájának feltételezett alsóbbrendűsége (a természet alsóbbrendűségének előfeltevése);
3. a nők és a természet fogalmának megalkotása egy sor dualista ellentéttel, melyek a természet világát szembeállítják az ésszerűségével (dualizmus előfeltevése);

(B)
1. az előbbinek megfelelően a hímnemű azonosítása az ész világával, a tökéletesen emberivel és a kultúrával (férfi egyenlő ész előfeltevés);
2. az ész, az emberiség és a kultúra világának feltételezett felsőbbrendűsége a természetével szemben (az ész felsőbbrendűségének előfeltevése);
3. az ember vagy kultúra világának fogalma egy sor dualista ellentéten keresztül, melyek szembeállítják a természettel (dualizmus előfeltevése).

A tény, hogy a nemiséget érintő előfeltevéseknek három, egymásnak megfelelő része van, segít megmagyarázni, hogy miért fejlődik a feminizmus a kritikus, anti-dualisztikus ökofeminizmus irányába. Látható, hogy a kritikátlan egyenjogúságot hirdető feminizmus a két előfeltevéscsoportnak csak az első tételét veti el, nevezetesen (A)1-et (nők egyenlő természet előfeltevés), de elfogadja a további két előfeltevést mindegyik csoportban, (A)2-t és (A)3-at, illetve (B)1-et és (B)2-t, melyek alárendelik és dualisztikusan értelmezik a természetet. A liberális feminizmus tehát elutasítja azt a gondolatot, hogy létezik egy speciálisan női (kapcsolat a) természet(tel), tehát a hagyományos nőideált és a nők kirekesztését az emberiségből. A problémájuk, amint már utaltam rá, hogy nincs más céljuk, mint a nőket kiszabadítani a természet köréből. és mindezt anélkül, hogy feltennék a kérdést, vajon a természet maga tényleg alsóbbrendű-e, illetve megkérdőjeleznék a dualizmus előfeltevését, mely a férfias embermodellt magát megteremti, tehát (A)2-t és (A)3-at.

Az értékek visszájára fordítását követő, a radikális és ökofeministák számára problematikus érvelés formája az előbbinek éppen fordítottja. Ez szintén sok problémát felvető változat elutasítja azokat az előfeltevéseket, melyek a nőiség és a természet hagyományos alsóbbrendűségét nyilvánítják ki, (A)2-t és (B)2-t. Megfordítja tehát a nőknek és a természetnek tradicionálisan tulajdonított alacsony értéket, ám anélkül, hogy megbolygatná a további előfeltevéseket, (A) és (B)3-at, melyek ezt a területet a férfias kultúra- és észfogalom ellentéteként határozzák meg. Amint arra rá fogok mutatni, ezúttal nem (A) és (B)1 a probléma, (noha sok múlik azon, hogy milyen formában jutnak érvényre), hanem inkább (A)és (B)3, a dualizmus előfeltevései.

(A)1 előfeltevése: a nők és a természet azonossága

Amíg egyetlen ökofeminista vitairat sem alapulhat kielégítő módon (A) és (B)3 előfeltevéseinek elfogadásán, az ökológiai feminizmus többféleképpen is működése részévé teheti (A)1 előfeltevést, mely a nő és a természet azonosságát nyilvánítja ki. Persze rászorul a finomításra, és hogy elfogadható-e, az a módosításoktól függ. Az (A) és (B)1-es előfeltevések felvetnek egy csomó kérdést, melyekkel elsősorban foglalkozni szándékozom.

Először is, meg kell jegyeznünk, hogy ez a két előfeltevés fontos részét képezi az emberi személyiség uralkodó mintájának: a nők besorolását a természetbe kiegészítette egy elit férfiszemélyiség fejlődése, melynek központjában a nőiségtől, a szükségként értelmezett természettől, az élet "naturális" területeitől, mint például a szaporodástól való távolságtartás, és a természeti szféra ellenőrzése, uralása és háttérbe szorítása állt. Ezt a távolságot úgy sikerült fenntartani, hogy az értékeket az emberi személyiség és kultúra világába helyezték; ezek az értékek emberi mintaként férfias ideálokat állítanak elénk, és az emberi világot megkülönböztetik a nem-emberitől. Ez a modell aztán megteremti az emberi identitás és kultúra dualisztikus koncepcióját, melynek jogosultságát egy kritikus ökofeminista álláspontnak kétségbe kell vonnia.

Jelenleg ez a két előfeltevés rendszerint úgy értelmeződne, mint a nők és a kultúrából kirekesztett, attól különböző természet azonosításának megerősítése. Vagy megfordítva, megerősítik a férfiak és a természettől különálló kultúra azonosságát. (Azaz (A)1-et úgy olvasnánk: "A nők a természet részei, de a férfiak nem"; a (B)1-et pedig: "A férfiak a kultúra részei, a nők pedig nem".) De ha egyszer már megkérdőjeleztük az ember-természet kettősségét, ezek az előfeltevések többé nem fogadhatók el. Ahogy a második fejezetben bizonyítani fogom, az emberi identitást a kettősség részeként olyan kifejezésekkel határozták meg, melyek ellentétesek a természettel. A kritikus ökofeminizmusnak, melyet szándékomban áll kidolgozni, egyik fő pontja bizonyítani, hogy el kellene vetnünk ezt az uralkodó mintát, és az emberi személyiséget kevésbé dualisztikus és ellentétes módon értelmezni; egy ilyen kritikus ökofeminizmus arra a konklúzióra jutna, hogy a nők és a férfiak egyaránt ugyanannak a természetnek és kultúrának a részei. Az ökofeminizmusnak ez az irányzata az ember újradefiniálásakor sem a nőket, sem a férfiakat nem helyezné vissza egy differenciálatlan természetbe, mert a két első premisszát csak egy nagyon igényesen kidolgozott formában tartja elfogadhatónak.

Másodszor, ez a két előfeltevés felveti a kérdést, hogy a nők érintkezése a természettel hogyan tükrözi másságukat, illetve hogy ez a másság létezik-e, és ha igen, min alapszik. Az értékeket visszájára fordító stratégiánál láttuk azt az elterjedt téveszmét, mely szerint az uralkodó kultúrák férfiasságának kritikája megkívánja, hogy a nők másságát a természethez fűződő különleges, biológiai alapokon nyugvó kapcsolatuk formájában hagyjuk jóvá, melyet most már nem szégyenbélyegként, hanem büszke jelvényként viselhetnek. ám az az érv, hogy a nők viszonya a természethez különleges, nem kell, hogy fordított értékrenden vagy esszencializmuson nyugodjon, mely utóbbi valamiféle minden nő által birtokolt empátiára vagy misztikus erőre apellál, mely a nők biológiájának veleszületett része. Ezeket a különbségeket inkább a nők eltérő szociális és történelmi szerepével lehet magyarázni.

Az ökofeministák körültekintőek lehetnek akkor is, amikor arról van szó, hogy milyen tulajdonságokat, a kultúra mely aspektusait akarják igenelni. A későbbi fejezetekben bizonyítani fogom, nem szükséges a Biehl által nyújtott két lehetőség közti választásra korlátozniuk magukat: vagy elpusztítják a nők múltbeli önazonosságának teljes örökségét, vagy teljes egészében "örömmel keblükre ölelik". Mivel a nők élete nem annyira direkt módon ellentétes a természettel, mint a férfiaké, és azoktól különböző, kevésbé ellentmondásos tevékenységeket, problémákat és egyéniségtípusokat foglal magába, egy ökofeminista álláspontnak a változás forrásaként női tapasztalatokat és gyakorlatot kellene előnyben részesítenie a férfiakéval szemben, anélkül, hogy ezzel elkötelezné magát a naturalizmus mellett.

Az ökofeminista kritikusok - és néhány elméleti szakember - gyakran úgy fogalmaznak, mintha az ökológiai feminizmus egy egységes álláspont lenne. Kritikusainak és a vele szimpatizálóknak egyaránt fel kell ismerniük, hogy az ökofeminizmus változékony, és fejlődésének különböző szintjein egymástól különböző, és néha ellentmondásos álláspontokat és politikai elkötelezettségeket foglalt magába. Van azonban minden ökofeministának nevezhető álláspont számára egy közös alap, nevezetesen az (A) és (B)2, a nők és a természet alsóbbrendűségét állító előfeltevések elutasítása. Ezeknek az előfeltevéseknek az elvetése közös alapot teremt azokkal a környezetvédő álláspontokkal, melyek elutasítják a természet alsóbbrendűségét, bár általában nem fordítanak figyelmet arra, hogy ez milyen kapcsolatban áll a nők háttérbe szorításával. Mint már mondtam, egy egységesebb és kritikusabb ökofeminizmus még ennél is tovább megy, meghaladja az egyenjogúságra és az értékek megfordítására törekvő feminizmust, kétségbe vonva mindkét előfeltevés-csoportot, részletekbe menően megkérdőjelezve a nemi önazonosság és az emberi személyiség dualisztikus konstrukcióját.

Az ökofeminizmus mint egységesítő terv

A nők a természettel való ősi azonosságukat tekintve a patriarchátusban elfogadhatatlan választással néznek szembe. Vagy elfogadják (naturalizmus), vagy elutasítják (és ezzel szentesítik az uralkodó mintát). A dualizmus problematikájára fordított figyelem megmutatja, hogyan lehet megoldani ezt a dilemmát. A nőket ugyanúgy teljes értékű embernek és az emberi kultúra részének kell tekinteni, mint a férfiakat. Férfiaknak és nőknek egyaránt kétségbe kell vonniuk az emberi identitás dualisztikus fogalmát, és helyette létrehozni egy olyan alternatív kultúrát, mely az emberi személyiséget teljes egészében a természetből eredőnek tekinti, nem pedig azzal ellentétesnek. A természet dualisztikus fogalma, mely szerint az élettelen, passzív és mechanisztikus, e fejlődés részeként szintén megkérdőjeleződne.

Így tehát az anti-dualisztikus megközelítés feltár egy harmadik utat is, mely nem kényszeríti a nőket arra, hogy válasszanak egy férfielőítélettel teli és dualisztikus kultúrában való kritikátlan részvétel, vagy egy idejétmúlt és elnyomott "földanya" identitása között: a kultúrán kívül, azzal ellentétben, mint nem teljes értékű ember. Az alternatíva szerint a nő semmivel sem inkább a természet puszta része, mint a férfi; férfiak és nők egyaránt részei a természetnek és a kultúrának is. Férfiak és nők egyaránt a természet mellé állhatnak, és munkálkodhatnak azon, hogy lerombolják a kultúra kettősségen alapuló építményét, de mivel különböző történelmi háttérrel fognak rendelkezni, más-más módon járulhatnak hozzá a folyamathoz. Mivel a természet területére száműzték és kizárták őket a kultúrából, a nők hozzájárulása különösen jelentős lehet. Az ő életlehetőségeik és történelmi helyzetük gyakran kényszerített rájuk mélyebb szorongást a dualisztikus struktúrák miatt, és táplálta egy kettősségen alapuló kultúra alapokig ható megkérdőjelezését.

Patricia Jagentowicz Mills, akinek nézőpontját befolyásolta a frankfurti iskola, azt állította, hogy azok az ökofeministák, akik elutasítják a természetnek tulajdonított negatív minőséget (amint a fentiekben bizonyítottam, ez minden ökofeminista legalapvetőbb előfeltevése), magukévá tettek egyfajta "absztrakt természet melletti álláspontot", "mely elméletileg hibás, a nők reprodukciós szabadságának végéhez vezet", mivel kötelezővé teszi számukra, hogy ellenezzék az abortusz jogát. Az általa javasolt megoldás módosítani ezt az "absztrakt természet melletti álláspontot", figyelembe véve a természet regresszív erejét is, a "vörös fogak és karmok" erejét, mely elengedhetetlenül fontos szerepet játszik a nők felemelkedésében. Mill azt sugallja, hogy ha elvetjük a természet hagyományos negatív minőségét, a felemelkedés nem lesz lehetséges.

Mill érvelését több okból kifolyólag is elutasíthatjuk. Ha el is vetjük a nyugati természet-koncepciót, semmiképpen nem jelenti azt, hogy magunkévá tennénk egy "absztrakt természet-melletti álláspontot", abban az értelemben, hogy helyeselnénk a szükségeknek való behódolást, ellenállás nélkül beletörődnénk bármibe, ami történhet, vagy hogy elfogadnánk olyan erkölcsi elveket, melyek szerint "A természet tudja a legjobban", jelentsenek bármit is. Nem kell elfogadnunk a választást, hogy a természettel mint rabszolgánkkal vagy mint urunkkal bánunk. Nem kell feltételeznünk, hogy a természet a harmónia és béke világa, amellyel mi, mint emberi lények sohasem fogunk konfliktusba kerülni. A nyugati eljárás elutasítása a természet fogalmára vetett óvatos, kritikus és politikailag elkötelezett tekintetet feltételez. Röviden, mindebből nem a természet előjelének egyszerű megfordítása következik, mely minden további nélkül magához öleli a fogalmat, amint azt Mill írása sugallja.

Mill megközelítése nagy jelentőséget tulajdonít annak, hogy a nők reproduktív tevékenységét a természet körébe utalják, ami háttérbe szorításuknak hagyományosan fontos összetevője volt. Csakhogy most éppen a szaporodás természet-kultúra keretei közé helyezése vált kérdésessé. Számtalan feminista értekezés rámutatott, milyen sok gondot jelentett a nőknek ez a kettősségeket létrehozó keret. A természet-kultúra kettőségének elvetése valójában sokkal megfelelőbb keretet kínál a női reproduktivitás újragondolásához, mint a kettősségeket állító keret, mely ellentétet létesít a test és a szabad személyiség között.

A természet-kultúra dualisztikus előfeltevése szerint a nőket "ellenőrizhetetlen" testük teszi a természet részévé. A feltevés, hogy a nők "közel állnak a természethez", s a természet az a birodalom, ahol a szükség uralkodik a szabadság felett, különösképpen sok gondot okoz a feministáknak. Az a napjainkban folyó kísérlet, mely a nőket a szaporodás dualisztikus fogalma által akarja ellenőrizni, olyan álláspont (nevezzük "pápai ökofeminizmusnak"), mely céljául tűzte ki a természet mint hagyományos női terület felértékelését, míg a választás, ellenőrzés és változtatás szabadságát, azaz jogaik követelésének alapját, mint kultúrát megtagadja a nőktől. Úgy kívánja őket bebörtönözni a természetbe, hogy megtagadja tőlük a hozzáférést az elérhető kulturális eszközökhöz, s ezzel a természethez láncolja őket, továbbá megerősíti passzivitásukat, míg a férfiakét nem. Simone de Beauvoir A második nem című könyvében erőteljes leírását adja a hatásnak, amit reproduktív képességük dualisztikus kezelése gyakorol a nőkre. Hiszen a szaporodást nem mint kreatív tettet értelmezik, valójában nem is mint aktív cselekvést, hanem olyasvalaminek tekintik, amit az ember nem felvállal, hanem elszenved, a legrosszabb esetben kínlódva és passzívan, a legjobb esetben mint az elismerés és lemondás területét. Amikor a nőktől megtagadják a cselekvés és választás lehetőségét, maga a női test válik teherré, egy támadásra kész természet eszközévé, mely az ember ellensége, az emberiségtől magától idegen, olyan természet, melyet csak elnyomni vagy meghaladni lehet.

A törekvés, hogy a nőket és a szaporodást a természet-kultúra kettőségében szemléljük, mindenképpen torzító, bármelyik alternatívát választjuk is a kettő közül. Ha a szaporodást a természet szférájába utaljuk, ösztönös tevékenységként jelenik meg, melyből hiányzik a tehetség, a gondosság és az érték. Megoszthatatlan és elviselhetetlen teher, mely uralhatja és eltorzíthatja a nők életét, és képtelenné teszi őket a választásra és a szélesebb értelemben vett életre. ám ha azt hisszük, hogy a menekvés útja egyben belépés is a kultúrába, amennyiben a természetes testet eszünkkel uraljuk, a végeredmény akkor is problematikus. Ha a racionalista paradigmában (például Hegelnél) a férfi teste értelmessé lett azáltal, hogy a természetet átalakító ésszerűség eszközévé lett, a női test is a kultúra része, hiszen a racionalitást megtestesítő ellenőrzés alanya: orvosoké és tudósoké, abortuszbizottságoké. Mint dualisztikus természetű, tehetetlen, passzív lények, a nők termékeny területet kínáltak az ellenőrzésnek és manipulációnak, egy olyan ésszerűség révén, mely a szaporodás tapasztalatát két, kartéziánus fél részre osztja: az akaratától megfosztott, szenvedő testre, és a kívülről uralkodó, ésszerű cselekvőre.

A szaporodás csak akkor válhat a nők feladatává, ha nem dualisztikusan szemléljük, azaz a testet és a cselekvőt nem hasítjuk ketté. Ha pusztán természeti jelenségnek tekintjük, akkor nem a nők feladata, csupán folyamat, habár mások számára, akik aktívan "levezetik a szülést", mégis feladat. Tisztán kulturális szempontból nézve persze, feladat, csak a rosszabbak közül való. Tisztán kulturális folyamatként, mint a gyerek létrehozásának feladata és eszköze, talán még a leginkább átruházható egy emberi vagy gépi helyettesre, és a leghatásosabban a szakavatott személyzet hajthatja végre. A dualisztikus kettészakadást csak akkor kerülhetjük el, ha a nők szabadon cselekedhetnek és dönthetnek saját testüket illetően, és a szaporodás képességében teljes körű cselekvőként léphetnek fel. Csak ilyen fokú szabadság biztosíthatja, hogy a nők reproduktív képessége ne szenvedjen csorbát.

A fentiek szerint tehát a kritikus ökofeminizmus nem fogadhatja el a természet-kultúra kettőssége által létrehozott hamis választási lehetőségek egyikét sem; elutasítja azt a mintát, mely a nőket és a női reproduktivitást differenciálatlan természetként kezeli, de kritikus azzal a törekvéssel is, mely egy ellentétes, hímnemű kultúrához idomítaná őket. A nők vezette mozgalmat, melynek célja újradefiniálni a reprodukciót, mint hatékony, kreatív, rátermettséget, gondosságot és tudást igénylő tevékenységet, melynek alanyai a nők, úgy is kell értékelni, mint a természet-kultúra kettősségének meghaladására tett erőfeszítést. A kritikus ökofeminizmus, melynek kiindulópontja a fenti megközelítés, nem tartalmazna olyan előfeltevést, mely feminista nézőpontból elfogadhatatlan, és a feminista gondolat teljesebb fejlődését képviselné azáltal, hogy több figyelmet fordítana a természet fogalmára, mely a nők múlt- és jelenbeli elnyomásának egyik legfontosabb eszköze. Politikai mozgalomként kifejezné a nők azon törekvését, hogy a természethez fűződő kapcsolatukat illetően tovább léphessenek; túl a tehetetlen bezárkózáson, a kultúrából való kirekesztésre adott reakciókon, egy aktív, szándékos és megfontolt pozícióig a természet mellett, a destruktív és kettősségeket teremtő kultúra ellen.

Az ökológiai feminizmus programja, mely a dualizmus kritikájára irányul, nagymértékben egységesítő jellegű, és hivatva van a feminizmus harmadik hullámává vagy lépcsőjévé válni, mely túlmegy a feminista gondolatok szokványos megosztottságán. Nem mintha tsunami lenne, a semmiből felbukkanó szökőár, mely mindent maga előtt görget. Előzményei jelen voltak az elmúlt másfél évtizedben nemcsak az ökofeministák, hanem a radikális, kulturális és szocialista feministák munkájában is, melyekre épül. Ugyanakkor ez a kritikus ökológiai feminizmus összeütközésbe kerül a feminizmus más irányzataival, mivel a természethez fűződő kapcsolat általa létrehozott leírása kulcsfontosságú a feminizmus-értelmezésében. A nők felszabadításának azokat a megközelítéseit utasítja el legfőképpen, melyek jóváhagyják, vagy elmulasztják kétségbe vonni a nők és a természet dualisztikus meghatározását és/vagy a természet alsóbbrendű státuszát.

De, amint arra már utaltam, az ökofeminizmus erőt merít a feminizmus többi irányzatából is, egyesíti alapvetően fontos belátásaikat, megteremtve így a részleges egyetértés alapját. A korai és a liberális feminizmustól átveszi azt a törekvést, mely a nőket teljesen integrálja az emberi kultúrába. Akár a kulturális feminizmus, hisz abban, hogy ez az integráció csak a korábbitól alapvetően különböző emberfogalom és kultúra esetében lehetséges, mely feladja a nyugati kultúrát régen alakító dualizmus eszméjét. S mindezt nem egy nőcentrikus embermodell, vagy a nők lényegi természetéből eredő "női kultúra" keretében teszi. A következő fejezetekben rámutatok majd, hogy a kritikus ökofeminizmusnak a fekete-, a gyarmatosítás-ellenes és a szocialista feminizmus segíthet megérteni számtalan eljárást és képződményt, mely a dualizmusba ágyazott erő és uralom következménye. Egy anti-dualista feminizmust úgy is kell érteni, mint más függetlenségi törekvésekre is figyelő, egységesítő tervet, hiszen - amint a következőkben bizonyítani fogom - a nyugati kultúrára jellemző, filozófiai alapon a racionalizmushoz köthető dualizmus lényegesen hozzájárult az elnyomás, az elidegenedés és az uralom legfontosabb formáihoz.