Ismertetés
Katalógus
|
Meyer, William B.: Human Impact on the Earth Cambridge : Cambridge University Press, 1996. - vii, 253 p., ill. A "Three Centuries That Shook the Earth" (216-221. p.) és a "Trace pollutants"c. fejezet fordítása (168-180. p.) Dr. Adorjánné Farkas Magdolna fordítása [ Rich Text formátumban, tömörítve letölthető.] Három évszázad, amely megrengette a Földet Hogyan összegezhetnénk a modern ember környezetre gyakorolt hatását? Először is, ha a számokat grafikonon ábrázoljuk, kiderül, hogy azok a változások, amelyeket az ember a huszadik századig terjedő egész története során okozott, eltörpülnek az azóta előidézett változásokhoz képest. Grafikonon ábrázolva azt a 10 környezeti tényezőt, amelyekre az ember a legnagyobb hatással volt, az derül ki, hogy az utóbbi rövid időszakban felgyorsultak a változások. Az első emberi tevékenység, amely széntartalmú vegyületek légkörbe jutását eredményezte, a földművelés volt. Azonban az emberiség létezése során kibocsátott teljes szénmennyiség fele 1920 óta került a légkörbe. Az ember által a környezetbe juttatott kén és ólom mennyiség fele pedig az 1960 óta eltelt időszak "eredménye". A foszfor és a nitrogén esetében az összes kibocsátott mennyiség fele 1975 óta került a környezetbe. Az emberi tevékenység következtében többszörös mennyiségű nehézfém-szennyeződés kerül a környezetbe, mint a természetes folyamatok során: az ólom esetében például több, mint húsz ez az arány. A mezőgazdasági célra felhasznált földterületek nagysága 400-szorosára növekedett 1700 óta, és ez természetesen az erdők, a füves és a vizes élőhelyek pusztulásával járt együtt. Az öntözéssel muvelt gabonaföldek területe több ezerszeresére növekedett. Az utóbbi ötven évben a talajban felhalmozódott (szénalapú) szerves vegyületek mennyisége az utolsó három évszázadra kimutatott átlagnál évente kétszer nagyobb ütemben csökken. A biológiai sokféleségben jelenleg bekövetkező csökkenés - amely a világméretu környezet-változások következménye - összemérhető azokkal a katasztrófaszeru faj-kipusztulásokkal, amelyek a Föld története során bekövetkeztek. Arról sem szabad azonban elfeledkezni, hogy a korábbi évekhez képest jelenleg néhány környezetszennyezés mértéke csökkent. Ezek között van a kén- és az ólomkibocsátás, a szerves vegyületek közül pedig a DDT és a szén-tetraklorid kibocsátás csökkenése. A bíztató változás nagyrészt a környezetvédelmi tevékenység felerősödésének köszönhető és abban lehet reménykedni, hogy más környezeti probléma esetében is bekövetkezhet javulás. A környezeti hatások nemcsak időben, hanem térben is változnak. Bár világszerte az erdőterületek zsugorodása a jellemző, egyes régiókban sikeres erdő-újratelepítések zajlanak. Bár sok nagyváros körzetében a víz- és a levegőminőség romlása figyelhető meg, más területeken azonban lényegesen tisztább a víz és a levegő, mint amilyen egy évszázaddal, sőt esetleg egy negyedszázaddal ezelőtt volt. Néhány kivételtől eltekintve, az ember természet-átalakító tevékenységét jelenleg három nagy csoportba lehet sorolni: a mezőgazdasági, az ipari és a fejlett technológiai iparral összefüggő területekre. A mezőgazdasági tevékenység nagy mértékben átalakítja a tájat, valamint a különféle anyagok be- és kiáramlása révén is hatással van a környezetre. A természetes élőhelyek, vagyis az erdők, a füves és a mocsaras területek helyét gabonaföldek és legelők foglalják el. A talajerózió és lemosódás egyre erősödik, a biológiai sokféleség pedig csökken, ahogy az élőhelyek pusztulnak vagy megsemmisülnek. Természetesen lényeges különbség lehet a mezőgazdasági területek között aszerint, hogy ritkán vagy surűn lakott területről van-e szó és hogy intenzív termelést folytatnak-e. Különbség alakulhat ki annak alapján is, hogy a kérdéses terület gazdag vagy szegény országban fekszik, ezenkívül a terület technológiai fejlettségi szintje és társadalmi berendezkedése is befolyásolhatja a mezőgazdasági tevékenységet. Az ipari termelés is megváltoztatja a tájat, azonban ehhez adódik még számos más hatás is, amelyek az intenzív anyag- és energiaáramlással vannak összefüggésben. Az iparosodás és a városiasodás nagy mértékben szennyezi a környezetet, valamint elviselhetetlen terhet jelenthet a helyi természeti erőforrásokra, például a vízkészletre. A városok felé történő migráció egyes területeken robbanásszeru népességnövekedést eredményez. Mexikóváros például ennek a folyamatnak csaknem az összes drámai következményét magán viseli, de más világvárosokban is tapasztalhatunk hasonló jelenségeket, különösen a fejlődő világban és a Keleti Blokk országaiban. A fejlett technológiai ipar leginkább a jelenleg fejlett országokban jelent átalakulást, különösen a legsűrűbben lakott vidékeken. Ezek a területek a tizenkilencedik században az intenzív mezőgazdasági vagy ipari termelés színterei voltak. Ezeken a területeken mostanára az erdő és az élővilág megújult, a legismertebb víz- és levegőszennyezések csökkentek, részben a környezetvédelmi szabályok szigorodása és a környezetvédelmi technológia fejlődése miatt, részben pedig azért, mert a nagymértékben szennyező ipari üzemeket máshova telepítették át. Azonban ezzel egyidejuleg a környezetszennyezés új formái jelentek meg, amelyek főként a fogyasztás növekedéséből erednek. Az új szennyeződések egy része hatással lehet a Föld egész éghajlatára és az ózonrétegre, más része pedig a helyi környezetet változtatja meg: a talajvizet szennyezi vagy savas esőt okoz. Ezeken a területeken a népesség-növekedés mértéke gyakorlatilag nulla, az egy főre jutó szennyezés és fogyasztás azonban a világátlaghoz képest óriási. Ilyen terület például Svájc, Svédország és az USA-ban New York környéke. A különböző vidékek között nagy eltérések lehetnek, de még régión belül is lehetnek jelentős különbségek. Például azok a régiók, amelyek mezőgazdaságból, erdőgazdaságból vagy halászatból élnek, nagy mértékben ki vannak szolgáltatva a környezeti viszonyok, például az éghajlat megváltozásának, akár jó akár rossz a változás a számukra. Ezek a területek inkább a fejlődő világ országaiban találhatók. Ugyanazokat a globális környezeti változásokat a különböző földrajzi adottságokkal és eltérő társadalmi viszonyokkal rendelkező régiók különbözőképpen érzékelik. Nyilvánvaló, hogy pl. a globális felmelegedésnek más következménye lehet a Kalahári sivatagban élő közösségek életére, mint a Kanada északi vidékén élő emberekére. Ennek ellenére vannak olyan változások, amelyek a Föld egészére vannak hatással. Kijelenthetjük, hogy világosan jelentkeznek annak a jelei, hogy a földi környezet gyorsan, érzékelhetően és nagy területekre kiterjedően módosul. Mivel ma a gazdasági élet sokkal szorosabban köti össze egymással a régiókat, mint valaha, a kölcsönös függés következtében a világgazdaság hosszú távon instabillá válhat, ha az egyes régiók helyi gazdaságát a környezeti változás megingatja. Sok esetben olyan emberi hatás is változásokat okoz, amelyekről először úgy gondolták, hogy nem befolyásolja a környezetet, később azonban kiderült, hogy új, meglepő módon gyakorol hatást. Bekövetkezhetnek egyidejuleg olyan változások, amelyek csökkentik egymás hatását, például a szén égésekor melléktermékként keletkező kénszemcsék csökkentik a légkör felmelegedésének mértékét, ellensúlyozva az ugyanannál a tevékenységnél felszabaduló szén-dioxid légkörmelegítő hatását. Sajnos nem számíthatunk arra, hogy minden változást ellensúlyoz egy ellenkező irányú hatás, hiszen ugyanolyan valószínűséggel bekövetkezhet az is, hogy a változások felerősítik egymás káros hatását. A különböző hatások számának növekedése azt a veszélyt is rejti magában, hogy ezek együttes fellépése kellemetlen meglepetéseket okozhat. A népesség számának folyamatos növekedése, a természeti erőforrások kimerülése és a termelés fokozása együttesen előre nem látható katasztrófákat okozhat. A bioszférában a jövőben olyan gyorsan bekövetkezhetnek alapvető változások is, hogy nem leszünk képesek időben észlelni őket, nem értjük meg a várható következményeket, így természetesen nem tudunk alkalmazkodni hozzájuk, vagy nem tudjuk csökkenteni a hatásukat. Első pillantásra ezek a felfedezések, amelyek részben éppen a környezet történetének tanulmányozásából származnak, azt sugallhatják, hogy a múlt környezeti viszonyainak tanulmányozásából nem lehet a jelenre vagy a jövőre egyértelmuen következtetni. Ha a jelenlegi globális változások mértéke és sajátosságai ennyire eltérnek a régiektől, akkor az azokból a jövőre levonható következtetések félrevezetők lehetnek. Azok, akik a diszkontinuitás elvét vallják, a múlt kutatásáról általánosságban is ezt állítják. Természetesen a következtetések levonásánál óvatosnak kell lenni, mert a múlt, a jelen és a jövő eseményei között fennálló összefüggés nem egyszeru. A környezet történetében éppen úgy kevésszer találkozunk a történések egyszerű ismétlődésével, mint az emberiség történelme során. A környezet történetének leírását sem lehet egyszerű használati utasításként felfogni. Az ember és a természet közötti hosszú távú kapcsolat tanulmányozása sem kínál egyszerű válaszokat az általunk feltett kérdésekre. Információkat ad és rávilágít egyes problémákra, ezzel segít a feleletek megtalálásában. Bár a régi ember-természet viszony jelentősen eltér a maitól, tanulmányozása mégis tapasztalati alapot kínál a jobb megértéshez. Egyedül a múltban szerzett tapasztalataink mutathatnak irányt a számunkra a jövőben. A környezet történetének tanulmányozása nem vezet világos és egyértelmű következtetésekre, ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy ugyanazokból a tényekből kiindulva különböző kutatók egymásnak teljesen ellentmondó következtetéseket vontak le a jövőre nézve. Az egyik csoport szerint az emberi tevékenység következtében a Föld egy egyre gyorsuló pusztulási spirálba került. Az emberi faj máris hatalmas mértékben túlszaporodott és kizsákmányolta a természeti kincseket. Mielőtt megáll a népességnövekedés, várhatóan kétszeresére növekszik az emberiség létszáma, ez a környezetre több mint kétszeres nyomással nehezedhet, és ennek következménye csakis globális katasztrófa lehet. A másik nézőpont szerint a Föld egyre megfelelőbb otthona lesz az emberiségnek, és ez a jó irányú változás éppen az utóbbi időkben gyorsult fel. Emellett tanúskodik az is, hogy a Földön ma sokkal több ember él, mint azt valaha elképzelték, és a jövőben még nagyobb lesz az emberiség létszáma. Az, hogy az emberiség létszáma 1950 óta megduplázódott és várhatóan újra megkétszereződik, az mindennél világosabban mutatja, hogy ma le tudjuk küzdeni azokat a tényezőket - háborúkat, éhínségeket, vagy járványokat - amelyek a régi korokban alacsony szinten tartották az emberiség lélekszámát. A "katasztrófa"-elmélet hívei arra hívják fel a figyelmet, hogy a természeti kincsek véges mennyisége fizikai határt szab a fenntartható fejlődésnek, és a határt máris túlléptük. A "bőségszaru"-elmélet képviselői azt hangsúlyozzák, hogy szó sincs arról, hogy az egyes generációk felélik a jövő lehetőségeit, ugyanis a természeti erőforrások csökkenésére az ember mindig új találmányokkal válaszol, amelyek a következő generációkat gazdagítják. Azt állítják, hogy tévedésen alapul az a nézet, hogy a növekedésnek határa van. Példaként említik, hogy a fémek - amelyek a nem-megújuló természeti források közé tartoznak, egyre olcsóbbá válnak, miközben növekszik a felhasznált fém mennyisége. Mások szerint a fémek árának csökkenése csupán azt mutatja, hogy a piac nem reagál megfelelően a fémérc-lelőhelyek kimerülésére. Az egyik nézőpont szerint a népesség gyors növekedése, a technológia fejlődése és az emberi tevékenység hatásának fokozódása a környezet pusztulását okozza. A másik álláspont szerint ezek a változások éppen a környezet fejlődésének a jelei. Az egyik iskola szerint a fenntarthatóság határát régen átléptük és gyorsan tennünk kell valamit annak érdekében, hogy visszaszorítsuk az emberi tevékenységet és ezzel együtt az emberek igényeit is. A másik felfogás szerint csupán az jelenthet problémát, ha a fenntarthatóság állandó emlegetése visszafogja és elbizonytalanítja az emberek reagálását, és így nem tudják megtenni azokat a felfedezéseket, amelyekre szükség van az emberiség fejlődése érdekében. Mindkét csoport felhívja a figyelmet olyan jelenségekre, amelyek a másik fél figyelmét elkerülték. Azonban nem csupán ez a kétféle irányzat létezik. Egy másik következtetés, amelyet az utóbbi néhány évszázad környezeti történetének tanulmányozásából vontak le az, hogy a változás se nem egyenletes se nem fokozatosan gyorsuló, hanem egymással összefüggő szakaszok sorozataira bontható, amelyeket a természetben és a társadalomban bekövetkező forradalmi változások választanak el egymástól, mint például a gyarmatosítás vagy a kapitalizmus kialakulása vagy a globális környezeti változás. Vannak olyan kutatók is, akik a környezet változásáról szóló adatokat zavarosnak tekintik, amelyekből nem lehet következtetéseket levonni a jövőre. Szerintük a múlt tanulmányozása csupán azzal a tanulsággal szolgálhat, hogy a környezeti kérdésekben mindig érhet minket meglepetés, tehát megfelelő rugalmassággal kell kezelni ezeket a kérdéseket és csak úgy tudunk egy környezeti szempontból biztosabb jövőt felépíteni, ha képessé válunk arra, hogy meg tudjunk küzdeni olyan problémákkal is, amelyekre nem számítottunk. Abban azonban mindenki egyetért, és erre George Perkins Marsh már a tizenkilencedik században, V. I. Vernadsky pedig a huszadik század elején felhívta a kortársai figyelmét: a hatalmas, mindig újat teremtő emberi erő meg tudja változtatni a földi körülményeket, jó és rossz irányban egyaránt. Egyetértettek abban, hogy az ember elkerülhetetlenül megváltoztatja a földet, miközben benépesíti és az élethez szükséges feltételeket biztosítja a maga számára. Marsh arra világított rá, hogy az ember megváltoztatta a tájat, Vernadsky pedig az előidézett kémiai változásokra hívta fel a figyelmet. Mindketten aggódtak amiatt, hogy az emberi tevékenység károkat okoz a környezetben. Leginkább az aggasztotta őket, hogy a környezeti folyamatok hatalmas összefüggő hálójában a különböző folyamatok együtthatása előre nem látható következményekkel járhat. Egyikük sem hajlott arra, hogy minden, az ember által előidézett változást rombolásnak tekintsen, de arra sem, hogy minden emberi beavatkozást a környezetet javító változásnak minősítsen. Az emberi gondolkodásban jelentős elmék - például Kopernikusz, Darwin vagy Freud - forradalmi változásokat idéztek elő. Mindannyiukról azt mondják, hogy csökkentették az ember saját fontosságába és kiválóságába vetett hitét. Ha a globális környezetváltozás komolysága befolyásolja a világszemléletet, ahogy az várható is, nem lenne helyes ezt "marshizmus"-nak vagy "vernadskyzmus"-nak nevezni. Bizonyos értelemben mindketten szembehelyezkedtek az addigi felfogással, például mind a ketten hangsúlyozták, hogy az ember különösen nagy erővel rendelkezik. Marsh azt írja az "Ember és a természet" (Man and Nature) c. könyvében, hogy "az ember csinálta a Földet" az általános vélekedéssel szemben, miszerint "a Föld készítette el az embert". Azonban nem tesz nagyobb engedményt az emberi hiúságnak, mint Kopernikusz vagy Darwin, ugyanis hozzáfűzi, hogy az erő nem okvetlenül társul tudással, és mivel nem értjük, hogy mit cselekszünk, a tetteink hatását nem tudjuk előre felmérni. Fontos, hogy gyarapodjon a tudásunk:
Nyom-szennyeződések A nyom-szennyeződés kifejezésnek többféle jelentése is lehet. Az elnevezés utalhat olyan szennyeződésre, amely annyira kis mennyiségben fordul elő egy anyagmintában, hogy nem érdemes azonosítani. Itt a könyvben azonban olyan nemkívánatos szennyező anyagokra utal az elnevezés, amelyek aránylag kis koncentrációban fordulnak elő a környezetben, általában néhány milliomodnyi arányban. A földi környezet szempontjából főként a fémek és a radioaktív izotópok a fontosak, amelyek természetes úton és az emberi tevékenység következtében egyaránt bekerülhetnek a környezetbe, valamint a szerves vegyületek, amelyek gyakran csak az emberi tevékenység termékei. Akárcsak a bioszférát alkotó főbb anyagok, a nyom-szennyeződések is nagy területen és hosszú ideig ki tudják fejteni a hatásukat, attól függően, hogy milyen kémiai összetételben fordulnak elő. A természetes folyamatokban résztvevő fő biogeokémiai anyagok áramló mennyisége meghaladja a száz-milliárd tonnát a szén esetében és a több száz-millió tonnát a nitrogén esetében évente. Ehhez képest a környezetbe jutó ólom 19000 tonnányi és a higany 160 tonnányi mennyisége igen csekély. Az emberi tevékenység során ennél sokkal több kerül a környezetbe: ólomból körülbelül félmillió tonna, higanyból pedig kétezer tonna. A szintetikus szerves vegyületek nem keletkeznek természetes folyamatok során, erre példa a szén-tetraklorid, amelyből azonban az ipar évente 830 ezer tonnát állít elő. A nyom-szennyeződések még kis koncentrációban is komoly környezeti károkat tudnak okozni, hasonlóan az élőlények szervezetébe kis mennyiségben bejutó mérgekhez. A fémek A világ ipari termelésében bekövetkező gyors fejlődés következménye, hogy egyre többféle fémet állítanak elő és egyre növekvő mennyiségben. A konzervativizmus képviselői mindig figyelemmel kísérték az ember és a fémek kapcsolatát. A fémlelőhelyek kimerülésétől való félelem miatt felhívták a figyelmet a készletek csökkenésére, megpróbálták visszafogni a felhasználást, támogatták új érclelőhelyek felkutatását és új helyettesítő anyagok kifejlesztését. A magas fémtartalmú rézérclelőhelyek például nagyrészt kimerültek, ezért most a több helyen előforduló, de alacsony fémtartalmú rézérclelőhelyek kiaknázása folyik. A fémek előállításának gazdaságosabbá tétele a kohászat fejlesztését tette szükségessé, amely azonban lassú folyamat volt. A biológiai sokféleség csökkenése miatt azonban csak akkor kezdtek aggódni, amikor a biológiai és a természet-történeti kutatások rávilágítottak arra, hogy reális a veszélye annak, hogy egyes fajok kihalhatnak. Még háromszáz évvel ezelőtt is azt hitték az emberek, hogy a fémércek a fához és az erdei vadakhoz hasonlóan a megújuló természeti erőforrások közé tartoznak. Úgy gondolták, hogy a napfény hatására az értéktelen fémércek értékesebbekké alakulnak, ezért például az arany főként a trópusi vidékeken fordul elő. Az alkímisták a kísérleteik során szerették volna utánozni azt az érc-átalakítási folyamatot, amelyről úgy gondolták, hogy a természetben magától végbemegy. A fémek előállítása komoly környezeti károkat okoz. A fémércek bányászata tönkreteszi a tájat és nagymennyiségű föld megmozgatását teszi szükségessé. Gyakran használnak fából készült gerendákat a bányák falainak kitámasztásához. Az érc kiolvasztásához pedig energiahordozókat égetnek el. A brazíliai Amazonas vidékén többek között az okoz komoly környezeti károkat, hogy a folyó hordalékában lévő arany kinyeréséhez higanyt használnak. Becslések szerint ezért ott évente több száz tonna higany kerül a környezetbe. A higany a bányászok egészségét közvetlenül veszélyezteti, azonkívül a mérgező fém felhalmozódik a folyómederben és bekerül a halak szervezetébe. Azon a vidéken a hal az emberek fő tápláléka, így a higany közvetve az egész lakosság számára veszélyt jelent. A bioszférában természetesen sokféle fém van jelen. Nem minden fém káros az élő szervezetekre, sőt vannak közöttük olyanok is, amelyek jelenléte kis mennyiségben létfontosságú az élő szervezetek normális működéséhez és ezért a hiányuk megbetegedést okoz. Dél-Ausztrália füves területein a talaj rézben és kobaltban szegény, emiatt a juhok és a szarvasmarhák nem fejlődnek megfelelően, ezt a hiánybetegséget "parti betegség"-ként emlegetik. A szárazföldek belsejében élő embereknél régebben tömegesen fordult elő a golyva amiatt, hogy a táplálékukban nem volt elegendő mennyiségű jód. A vas- és a bronzkor óta problémát okoz, hogy az emberek szervezetébe túlságosan sok jut valamelyik fémből. A legkorábban előforduló foglalkozási ártalom a fémekkel dolgozó munkások körében jelentkezett. Azoknál az embereknél, akiknél különböző bakteriális fertőzések gyógyítására higanyt alkalmaztak, egy idő után remegés lépett fel és egyéb olyan tünetek, amelyek az agy károsodására utaltak. Hasonló tünetek jelentkeztek a tükörkészítő munkásoknál abban az időben, amikor a fényvisszaverő felületet higanyból készítették. A fémek káros hatásától való félelem sokszor túlzott volt a reális veszélyhez képest. Például a tizenkilencedik század elején az amerikai farmerek attól féltek, hogy az új öntöttvas eke megmérgezheti a talajt. A fémipar a környezetet többféle módon károsítja - különösen a réz-kohók környéke változik elátkozott tájjá. A mérgező fém és a szulfidtartalmú ércből a feldolgozás során szabaddá váló kén megöli a növényzetet, és a vidék majdnem olyan sivár lesz, mint a Hold felszíne (Perkins Marsh). A tizennyolcadik században a svédországi Falu fémbányájából termelték ki a világon a legtöbb rezet. A világhírű botanikus, Linnaeus feljegyezte, hogy a növényzet mindenütt károsodik, ahová a füst eljut. A kibocsátott anyagok miatt egészségkárosodást szenvedett farmerek a világon mindenütt tiltakoztak. Azonban egészen mostanáig nem szabályozták szigorúan sem a kémiai anyagok kibocsátását, sem a talaj tönkretételét, sem a meddőhányók létrehozását, sem a bányászatnak a talaj alatti és a felszíni vizek áramlására gyakorolt hatását. A gazdag érclelőhelyek feltárásából származó bevétel sokszorosan felülmúlja a terület bármely más hasznosításával elérhető nyereséget. A koncentrált környezetkárosításnak ezek a forró területei hosszú időn keresztül fennmaradtak, sőt növekedett a méretük és gyarapodott a számuk, azzal párhuzamosan, hogy a fémfelhasználás mértéke nőtt az egész Földön. A fontos fémek kitermelésének mértéke exponenciálisan emelkedett 1700 óta. A legtöbb fém esetében az emberi tevékenység által a környezetbe juttatott szennyeződés sokszorosan felülmúlja a természetes forrásokból kikerülő anyagmennyiséget. A fémszennyeződések a bányászat, a feldolgozási eljárások, a felhasználás és az energiahordozók elégetése során kerülnek a környezetbe. A szabályozás eddig leginkább az ipari üzemeket érintette. Csak mostanában fordul a figyelem a fokozódó fogyasztásból származó szennyezések (pl. csomagolóanyagok) felé. Az USA-ban New York város körzetében 1990-ben végzett kutatás azt mutatta, hogy a felhasználás során lényegesen több fémszennyeződés kerül a környezetbe, mint a ma már elég jól szabályozott előállítási folyamatok során, így a nehézfém-kibocsátás fő forrásává a felhasználás vált. A veszélyes fémek - ólom, kadmium, réz, higany, arzén, ezüst, króm és cink - esetében a vizsgált területen az utóbbi évtizedekben a felhasználás során többszörös mennyiségű szennyeződés jut a környezetbe, mint a fémek előállításánál. (ld. a könyv 172-173 oldalán lévő 6.1. táblázatot.) A technikailag fejlett országokra általában ez az eloszlás a jellemző, a fejlődő országokban azonban magasabb arányban szerepel a termelés a szennyező anyagok kibocsátásánál. Az emberi tevékenység során a fémszennyeződések a légkörbe, a vízbe vagy a talajba jutnak, később azonban átkerülhetnek az egyik közegből a másikba. A legtöbb fém szilárd részecskék formájában először a légkörbe kerül, és általában rövid ideig tartózkodik ott, ezért a légáramlatok nem szállítják messzire. Ez alól kivétel, ha nem szilárd, hanem gázhalmazállapotban jut a légkörbe. A rövid idejű tartózkodás következménye, hogy a légkörben és az édesvízben gyorsan nő, majd csökken a szennyeződés koncentrációja. A talajban, a folyók hordalékában, az óceánban és a táplálékláncban azonban hosszú ideig érvényesül a fémszennyeződések hatása. Környezeti szempontból az ólomnak két ok miatt is különös jelentősége van. Egyrészt az emberi szervezetre gyakorolt hatása jól ismert, a higanyhoz és a kadmiumhoz hasonlóan, másrészt pedig minden más fémnél nagyobb mennyiségben kerül a környezetbe az emberi tevékenység következményeként. Az ólomfelhasználás 1922 óta lett jelentős mértékű. Ekkor ugyanis egy amerikai kutató felfedezte, hogyha ólomtetraetilt adagolnak a benzinhez, a motorban tökéletesebbé válik a benzin elégésének folyamata. Tehát az ólomtetraetil megnöveli a benzin elégésének hatásfokát és kíméli a motort. A konzervativisták szempontjából mindkettő komoly előnynek számít. Nem sokkal az ólomtetraetil bevezetése után azonban több környezetvédelmi szakember is felhívta a figyelmet arra, hogy az anyag előállításával foglalkozó munkások, az autójavító műhelyekben dolgozó szerelők, sőt a teljes lakosság számára is egészségi veszélyt jelenthet a benzinbe kevert ólomvegyület. 1924 őszén három olyan ipari baleset is történt, amelyben az ólomtetraetil volt az egészségkárosító anyag. A legsúlyosabb balesetben, amely egy olajtársaságnál történt, öt munkás meghalt és néhány tucatnyi mérgezést szenvedett. A balesetek következtében kialakult felháborodás miatt az USA-ban hivatalos vizsgálatot rendeltek el, azt remélve, hogy annak eredményeként betiltják majd a vegyszer használatát, de a jelentés felmentette az ólomtetraetilt az egészségkárosítás vádja alól. A következő évtizedekben azonban egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy az ólmozott benzin elterjedésével világszerte megnövekedett a környezetben az ólomszint. Az amerikai kormány 1970-ben elrendelte az ólomtartalmú benzin-adalékanyag használatának fokozatos betiltását. Az ólom az a fém, amelynek kibocsátását sok helyen a világon nemcsak a munkahelyeken ellenőrzik szigorúan. A környezetvédelmi intézkedések következtében például az Egyesült Államokban nagymértékben csökkent az ólomszint a levegőben és az emberek vérében egyaránt (ld. 6.11. ábra). Florida partjainál a korallok ólomtartalmát vizsgálták. A mérések kimutatták, hogy a korallokban egyre növekvő mennyiségű ólom halmozódott fel azokban az évtizedekben, amikor az amerikaiak ólmozott benzint használtak és egyre kevesebb azóta, hogy visszaszorult az ólmozott benzin használata. Az ólommal ellentétben, a többi fém kibocsátását alig vagy egyáltalán nem szabályozzák. Néhány fém esetében már régebben bebizonyosodott, hogy aránylag nagy koncentrációban súlyos károsodást okoznak, azt azonban sokkal nehezebb megbecsülni, hogy a kisebb koncentrációban, de tartósan jelenlévő szennyeződésnek, amely sok fém esetében jellemző, milyen egészségi hatása lehet. Szerves vegyületek A modern szerves kémiai ipar részben reprodukálja a természetben is jelenlévő vegyületeket, részben pedig új, a természetben soha elő nem forduló, a természetes vegyületeknél sokkal bonyolultabb szerkezetű anyagokat állít elő. Más emberi tevékenységekhez hasonlóan a szerves kémiai ipar is először a közvetlen környezetben okoz károsodást, nemcsak új, mesterségesen előállított vegyületekkel, hanem a gyártás során melléktermékként felhalmozódó természetes vegyületekkel is. A tizenkilencedik század elején a fejlettebb városokban gázgyárakat építettek. Ezekben a kőszén magas hőmérsékletre hevítésével nyertek világítógázt, amit csövekben juttattak el a fogyasztókhoz. Sajnos a folyamat során melléktermékek is keletkeztek, némelyik közülük mérgező anyag volt. Ezért mindenki tiltakozott, ha a lakóhelye közelében gázgyárat akartak felépíteni. A működő üzemekkel szembeni haragot a robbanásveszélynél is jobban szította az a tény, hogy a működésük során kellemetlen szagú melléktermékeket bocsátottak a levegőbe. A tizenkilencedik század közepén egy német vegyész találmányának alkalmazásával az egyik mérgező melléktermékből, a kátrányból, sikerült értékes anyagot, anilin festéket előállítani. A farmerek pedig egy másik mellékterméket, az ammóniát tudták műtrágyaként hasznosítani. Ezek a melléktermék-hasznosítási módok jó példák arra, hogy megmutassák, hogyan lehet gazdaságosabbá tenni az ipari folyamatokat. Bár abban az időben még kevés példa volt a melléktermékek hasznosítására, George Perkins Marsh 1864-ben egy melléktermékekről készült listához megjegyzésként hozzáfűzte reménykedve:
A sokféle szintetikus szerves vegyület különböző módon károsítja a környezetet. A hatásuk a levegőre gyakorolt rövid távú hirtelen hatástól a vízkészletet hosszú ideig szennyező, a természetes folyamatokkal nagyon lassan kitisztuló hatásig terjedhet. A következőkben röviden ismertetjük a két legjobban ismert vegyipari termékcsalád - a klórozott szénhidrogének (CFC gázok) és a peszticidek - jellemző történetét. A klórozott szénhidrogéneket 1931 óta használják hűtőanyagként, oldószerként és hajtógázként. A széleskörű bevezetésük nem kapkodva és nem felelőtlenül történt. A vizsgálatok azt mutatták, hogy a vegyületek sem a velük dolgozó munkások sem a felhasználók egészségét nem veszélyeztetik. Csak az utóbbi évtizedben vált nyilvánvalóvá, hogy a klórozott szénhidrogének éppen a nagy stabilitásuk miatt jelentenek nagy veszélyt a környezetre: az élettartamuk összemérhető az emberekével vagy meg is haladja azt. A molekuláik elég stabilak ahhoz, hogy fel tudjanak jutni a sztratoszférába, ahol katalizálják az ózonmolekulák (O3) elbomlásának folyamatát és ezáltal elvékonyítják az ózonréteget, amely elnyeli a Napból érkező nagyenergiájú ibolyántúli fény nagy részét. A kibocsátás üteme hosszú időn keresztül egyre gyorsult, annak ellenére, hogy szaporodtak a bizonyítékok, amelyek a CFC gázok káros hatását igazolták. Az 1970-es években a CFC-11 és a CFC-12 kibocsátás ötszöröse volt annak a mennyiségnek, amely 1970-ig összesen a környezetbe került. Az 1980-as évek közepére bizonyítottá vált, hogy az Antarktisz fölött jelentős mértékben elvékonyodott az ózonréteg, mégis csak az utóbbi néhány évben születtek olyan nemzetközi egyezmények, amelyek a CFC előállítás mérséklését majd teljes betiltását tűzték ki célul. A peszticideket szándékosan és nem véletlenszerűen juttatják a levegőbe, az élő vizekbe és a talajba. Azonban számos előre figyelembe nem vett hatásuk van. Nemcsak a kártevőket pusztítják el, hanem az egész környezetet károsítják. A tizenkilencedik században a rovarok és a gombák ellen igen mérgező szervetlen fémvegyületeket alkalmaztak, például a farmerek a farmokon előforduló rovarok ellen ólom-arzenátot használtak. A vegyszereket azonban abban az időben nem alkalmazták sem nagy mennyiségben sem nagy területen, ezért a káros hatásuk nem volt globális. Általában csak a gondatlan kezelésből származó helyi mérgezések fordultak elő. Az első szintetikus szerves peszticid, a DDT alkalmazása az 1930-as évekre nyúlik vissza. Nem sokkal a II. világháború előtt az Egyesült Nemzetek nagy mennyiségben bocsátotta a trópusi országok rendelkezésére, mint a malária ellenes harc eszközét. Egy ideig úgy tűnt, hogy fényes sikerrel járt a DDT alkalmazása. Nem szabad elfelejteni, hogy milyen gyors sikert hozott a DDT a maláriaszúnyog kipusztításában, ezért abban az időben valóságos csodaszerként tartották számon. Egy hozzáértő megfigyelő leírta 1957-ben, hogy pl. Ceylon előzőleg malária sújtotta vidékein a DDT alkalmazása milyen komoly átalakulást eredményezett. Az érintett területeken a halálozások száma kevesebb, mint a felére csökkent és az emberek le tudtak telepedni azokon a helyeken is, amelyek régebben lakatlanok voltak a fertőzés miatt. A világ teljes DDT termelése 1960 körül érte el a legmagasabb értéket, közel százezer tonnát, ezután meredeken visszaesett a termelés. Ennek közvetlen oka Carson: Néma tavasz (Silent Spring) c. könyvének megjelenése volt. A könyv részletes bizonyítékokat tartalmaz arról, hogy a rovarölő vegyszer maradványa feldúsul néhány faj - pl. az egyes énekesmadarak - egyedeinek a szervezetében. Carson hatásos könyve felhívja a figyelmet arra, hogy nagy szakadék van a szűken behatárolt szándék és a szer széleskörű hatása között: Hogyan alkalmazhat egy intelligens lény egy néhány nemkívánatos faj egyedszámának csökkentésére egy olyan módszert, amely az egész környezetet szennyezi?" Először az iparilag fejlett országokban kezdték csökkenteni a DDT alkalmazását és azután a fejlődő országokban is. Még nem hagytak fel mindenhol a szer használatával, de a jelenleg felhasznált mennyiség az 1960-as szintnek mindössze 2%-a. Azonban mivel a Földön a környezet minden alkotóelemébe bejutott a vegyszer és az kémiailag nagyon stabil, sokáig jelen lesz a környezetben és feldúsulhat az élő szervezetekben. Például a Kanada keleti részén élő fókák szervezetében még egyre növekszik a DDT-nek és bomlástermékeinek a szintje. A csökkenés csak húsz évvel azután kezdődik majd el, hogy a termelés elérte a legmagasabb értéket. Azok a peszticidek, amelyekkel kiváltották a DDT-t - karbamátok és szerves foszfátok - kémiailag sokkal kevésbé stabilak, ezért lényegesen kevesebb ideig maradnak meg a környezetben, mint a DDT, és így az élő szervezetekben kisebb mértékben halmozódnak fel. Azonban a nagyobb reakciókészségük miatt erőteljesebben mérgezőek, ezért különösen a velük dolgozó farmerek egészségére jelentenek veszélyt. |
Ismertetés
Katalógus