Tánczos Vilmos

A Tatros menti székelyes csángók magyar nyelvismerete 2008-ban[1]


Megjelent: Moldvai csángók és a változó világ. Szerk. Diószegi László.
Budapest - Szombathely, 2009,Teleki László Alapítvány - Nyugat-magyarországi Egyetem Savaria Egyetemi Központ. 177-222. p.


[Word formátumú, tömörített változatban vagy PDF formátumban letölthető]


I. Kutatás-módszertani kérdések


Előzmények


A moldvai csángók magyar nyelvismeretére vonatkozóan először 1994-1996 között - folklórkutatói munkámmal párhuzamosan, illetve mintegy annak "mellékleteként" - végeztem átfogó, minden csángó településre kiterjedő alapkutatást.[2] Erre azért volt szükség, mert a hivatalos román népszámlálások adatsoraiból a 20. század folyamán gyakorlatilag eltűnt a moldvai magyar etnikum, miközben nyilvánvaló volt, hogy Moldvában a nagy fokú nyelvi asszimiláció ellenére is még mindig jelentős azoknak a katolikusoknak (csángóknak) a száma, akik még ismerik őseik anyanyelvét, illetve rendelkeznek egy sajátos csángó identitástudattal. A népszámlálások "nulla változata" tehát mindenképpen magyarázatra, illetve kiegészítésre szorult, de ilyen természetű adatok nem álltak az érdeklődők rendelkezésére. A kiegészítést voltaképpen a tényleges magyar nyelvismeretre vonatkozó, terepkutatáson alapuló, falusoros becslés jelentette, aminek végeredményeként végül megállapítottam, hogy Moldvában 83 településen még mintegy 62.000 katolikus csángó ismer valamilyen mértékben egy magyar tájnyelvet, de az etnikum háromnegyed része, mintegy 180.000 személy azonban már nyelvileg teljesen elrománosodott.[3]

Az 1990-es évek közepén végzett terepkutatás óta csaknem másfél évtized telt el. Ez alatt az idő alatt a moldvai csángók magyar nyelvismeretében és nyelvhasználatában is gyökeres változások történtek. Ezek legfontosabbjai a következők: 1. Moldvában is felgyorsultak a modernizációs folyamatok, például az elektronikus civilizáció és a nagy mérvű mobilitás itt is ugyanúgy általánossá vált, mint bárhol máshol a világon. Mindezek következtében a már korábban is fellazult hagyományos életvilágok itt is eltűnőfélben vannak (akkulturáció). 2. A Nyugat-Európában és máshol történő külföldi munkavállalások következtében hatalmas méreteket öltött a migráció, aminek mélyreható kulturális következményei is vannak, ideértve a nyelvhasználat kérdését is. (A migrációs jelenségek következtében a lakosság korábban látványos számbeli növekedése megtorpant, sőt a népesség abszolút száma is visszaesett, amire a moldvai katolikusok körében a 16-17. század óta nem volt példa.) 3. A modernizációs jelenségek és a migráció eredményeként a csángók által lakott településeken megváltozott a hagyományokhoz és a magyar nyelvűséghez való mentális viszony. A nyelvi tudatosság növekedett, aminek eredményeként a magyar nyelv vagy fel- vagy éppenséggel aláértékelődött. 4. Egyes csángó falvakban a 2000/2001-es tanévtől kezdődően sikerült létrehozni a magyar nyelvű oktatás bizonyos, korlátozott formáit, ami azonban a magyar nyelvet ismerő gyermekeknek csak mintegy 10-12%-át érintette. 5. A csángó falvak nyelvismeretében és nyelvhasználatában gyökeres változást hozott az is, hogy épp a legutóbb eltelt másfél évtized alatt halt ki, illetve fogyatkozott meg az az idős nemzedék, amelyik fiatal korában (kb. az 1940-es évek végéig, azaz a szocializmus mélyreható társadalmi változásai előtt) teljesen hagyományos életmódot folytatott, következésképpen anyanyelvi szinten ismerte még a csángó hagyományos kultúrát, ideértve a helyi tájnyelveket is.

Egészében véve azt mondhatjuk, hogy az 1989-es rendszerváltást követően a különböző nyelven kívüli modernizációs tényezők a nyelvhasználat és a nyelvi mentalitás terén is gyökeresen új helyzetet teremtettek a moldvai csángó településeken. Nyilvánvaló tehát, hogy a magyar nyelv helyzete már nem azonos a másfél évtizeddel korábbival, következésképpen az aktuális nyelvi viszonyok leírása csak egy új terepkutatás révén történhet.


A kutatás fontossága: a nyelvhasználat emberjogi vetületei


Moldvában ma mintegy negyedmillió római katolikus vallású személy (a továbbiakban: csángók) él, akiknek túlnyomó többsége magyar származású. Az 1994-1996 között végzett kutatás szerint a magyar eredetű moldvai csángóságnak mintegy háromnegyed része nyelvében a többségi románsághoz asszimilálódott, és a végbement nyelvcsere eredményeként a népcsoportnak ma már csak mintegy egynegyede, azaz kb. 60.000 személy beszéli még valamilyen mértékben ősei anyanyelvét és őriz egyszersmind egy igen archaikus hagyományos kultúrát (nyelv, népi vallásos képzetek, hiedelemvilág, közösségi rítusok, tárgyi kultúra stb.). A még magyarul is beszélő népesség mintegy 80-90 településen, viszonylag nagy területen szétszórva él. A nyelvi asszimiláció előrehaladottsága ezeken a településeken rendkívül különböző: vannak olyan falvak, ahol a magyar nyelvet már csak az öregek értik, máshol ellenben a fiatal generációk, sőt néhol még a gyermekek is viszonylag jól beszélnek magyarul.

A legutóbbi hivatalos román népszámlálások (1992, 2002) vallási hovatartozásra vonatkozó adataiból viszonylag pontos képet nyerhetünk a moldvai katolikusok (csángók) területi megoszlásáról, az egyes települések lélekszámáról. Ezek a felmérések azonban a moldvai csángókat - kevés kivételtől eltekintve - román etnikumúaknak és román anyanyelvűeknek tekintik, tehát belőlük nem következtethetünk sem a közösség etnikai identitására, sem a nyelvi asszimiláció tényleges helyzetére. Az 1992-es hivatalos népszámlálás szerint Moldvában a 240.038 katolikus lakos közül mindössze 1826 személy (0,76%) tartotta magát magyarnak, ezen belül a csángó falvakban magyar etnikumú személyként összeírt katolikusok száma pedig csupán 526 (!) fő volt. Hasonló eredmény született a 2002-es népszámlálás során is: az ekkor felvett 232.045 katolikus közül 2015 személy (0,86%) nyilvánította magát magyarnak.

Amint látjuk, a hivatalos népszámlálási felmérésekből az ezredfordulóra csaknem teljesen eltűntek a magyar etnikumú moldvai katolikusok. A népszámlálások "nulla változata" alátámasztja azt a hivatalosnak mondható - az adminisztratív állami intézmények alkalmazottai, a tanintézményekben dolgozó román értelmiségiek, a helyi római katolikus klérus tagjai, a mass media képviselői, a különböző román nacionalista szervezetekhez tartozó személyek, az ország vezető politikusai stb. által terjesztett - román ideológiát, miszerint a csángó kérdés voltaképpen nem is létezik Romániában, ugyanis a magyar nyelvhez és a magyar etnikai identitásukhoz ragaszkodó moldvai katolikusok egészen elenyésző kisebbséget alkotnak.

A tényleges helyzet azonban ennél jóval bonyolultabb. Az adott körülmények között adott módszerekkel felvett hivatalos népszámlálási adatok kétségkívül elmondanak valamit a moldvai csángó népcsoport nyelvi helyzetéről és etnikai identitástudatáról, de ezeket az adatokat úgy kell értelmeznünk, hogy a hivatalos felmérések - különböző okoknál fogva - képtelenek tükrözni a moldvai csángó népcsoport mai tényleges és bonyolult nyelvállapotát, valamint egészen sajátos közösségi identitástudatát. Miközben a hivatalos a statisztikák a nyelvi asszimilációs folyamatokról és az etnikai identitás alakulásáról keveset mondanak, ugyanezek a jelenségek a rendszerváltás utáni eltelt időszakban a tudományos kutatások kiemelt fontosságú témáivá lettek.

A tényleges nyelvismeretre és nyelvhasználatra vonatkozó kutatásoknak azért van központi jelentőségük, mert ezeknek a kérdéseknek jogi vonatkozásaik is vannak. Nyilvánvaló például, hogy a nyelvi kompetencia és a nyelvi öntudat egyszersmind a jogérvényesítésre való lehetőséget, sőt képességet is jelenti. Az Európa Tanács 2001-ben elfogadott 1521. számú Ajánlása Románia számára kötelezővé teszi a moldvai csángó hagyományos kultúra és nyelv védelmét, de erre csak akkor van lehetőség, ha a csángó népcsoport maga is ragaszkodik ezekhez az értékekhez, illetve ha még egyáltalán rendelkezik ezekkel a tradicionális kulturális értékekkel, ideértve magát a nyelvet is.


A terepmunka dokumentumai

Az új terepmunka keretében azokat a moldvai csángó falvakat keresem fel, amelyek esetében feltételezhető, hogy a katolikus lakosság egy része valamilyen mértékben ismeri a magyar nyelv helyi dialektusát.[4] Ezen felül szükségesnek mutatkozik valamilyen módon megvizsgálni a nagyobb városokban (pl. Bákó, Karácsonykő, Románvásár, Onyest stb.) élő katolikusok magyar nyelvismeretét is.

Az egy-egy faluban végzett helyszíni terepmunka alapvető célja egy előzetesen kidolgozott Adatlap kitöltése, amely számszerűsíthető információkat is tartalmaz az illető település nyelvi helyzetre vonatkozóan. Az Adatlap kitöltése résztvevő megfigyelés, interjúkészítés és egyéb helyszíni adatgyűjtés után történik. A települések adatlapjaira rákerülnek más információk is, amelyek ugyancsak jellemzőek az illető település élő nyelvi helyzetére (pl. a települések névalakjai, az egyházi élet és az oktatás nyelvére vonatkozó adatok, családnév-változtatások, helynevek stb.). (Lásd: Melléklet)

A települések adatlapjainak kitöltése mellett a terepmunka során egyéb kutatási háttéranyag gyűjtésére is sor kerül, ami a nyelvi adatok értelmezése során is hasznosítható. Például minden felkeresett településen magnóval rögzítek bizonyos mennyiségű nyelvi szöveget, azzal a céllal, hogy a kutatás időpontjában létező nyelvállapotot dokumentáljam. Az interjúhelyzetben rögzített hagyományos folklórműfajok (pl. mondák, vallásos legendák, hiedelmek, szokásleírások, énekelt folklórműfajok stb.) mellett felveszek élménytörténeteket, igaztörténeteket is és mindenekelőtt olyan élőnyelvi szövegeket, amelyek természetes beszédhelyzetben hangzanak el. Minden településen rögzítésre kerülnek a temetői keresztek családnevei (ideértve a nevek gyakoriságát is), és - a teljességre való törekvés igénye nélkül - a legfontosabb külső- és belső helynevek is, bár ez utóbbi vonatkozásban nem törekedhetem teljes körű rendszeres gyűjtésre. A gyűjtési archívumot digitális fényképezőgéppel készített fényképgyűjtemény egészíti ki.

A terepkutatás egyes szakaszainak lezárása után kerül sor a gyűjtött adatok számítógépbe vitelére (az Adatlapok elektronikus változatainak elkészítésére), a magnón rögzített szövegek tartalmi kivonatolására, illetve olykor - ha ezt a téma megköveteli - szó szerinti lejegyzésére, valamint az egyéb dokumentumok (fényképek, tárgyi dokumentumok stb.) rendszerezésére és archiválására.

A terepmunka eredményeinek alapján öt résztanulmányban foglalom össze a moldvai csángó etnikum aktuális nyelvállapotának jellemzőit, illetve közlöm a falvak nyelvállapotát jellemző "kemény" számadatokat a népcsoport belső tagolódása szerint. (A táji, történeti, néprajzi és nyelvi szempontok figyelembe vétele mellett viszonylag jól elkülöníthető öt nagy belső csoport a következő: Tatros menti székelyes csángók, Tázló menti székelyes csángók, Szeret menti székelyes csángók, déli csángók és északi csángók). Az öt résztanulmány elkészülte után az eredményeket és következtetéseket egyetlen összesítő zárótanulmányban tervezem összefoglalni, amelyhez a "kemény" számadatok alapján célszerű lenne egy vagy több térképet is szerkeszteni.

Amint látjuk, a terepkutatás központi része egy előre kidolgozott módszerrel történő számszerű becslés, aminek lényege, hogy az egyes csángó településeken megkísérlem megállapítani a magyar nyelvet anyanyelvi szinten beszélő (1), második nyelvként használó (2), a csak passzív nyelvismerettel rendelkező, vagyis magyarul csak "értő" (3) és a magyarul már egyáltalán nem tudó személyek (4) lélekszámát.

Az erőteljesen ható nyelvi asszimilációs folyamatok közepette egy személy magyar nyelvi kompetencia szintje alapvetően két tényezőtől függ: egyfelől az illető település nyelvi asszimilációs folyamatainak előrehaladottságától (1), másfelől a beszélő generációs hovatartozásától (2). A fenti két döntő körülmény mellett olykor egyéb tényezők (3) is befolyásolhatják egy-egy személy nyelvismeretét és nyelvhasználatát (pl. a csángó falvak egy részében néhány éve tartott "magyarórák" nyelvi hatása, a székelyföldi iskoláztatás hatása, a migráció nyelvi következményei, a magyar nyelvűséghez való családokon belüli eltérő viszonyulások stb.), de ezek az egyedi, eseti hatások nem kérdőjelezik meg a fenti két tényező meghatározó jelentőségét.

A moldvai csángó települések nyelvismeretre vonatkozó becslés keretszámait a 2002-es hivatalos népszámlálás adatai jelentik. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a csángó falvak felekezeti összetételére vonatkozó népszámlálási adatokat egyszersmind etnikai adatoknak is tekinthetjük, ugyanis - a ritka kivételektől eltekintve - az ortodox vallásúként regisztrált személyek rendszerint román etnikumúak, a római katolikus vallásúként számba vett személyek pedig magyar eredetű csángóknak tekinthetők. Egy-egy településen belül a különböző generációkhoz tartozó személyek abszolút számának megállapításakor jól használhatók a 2002-es népszámlálás "korfái" is, noha a rendelkezésemre álló népszámlálási összesítések nem falusorosan, hanem csupán községsorosan adják közre az egy évjárathoz tartozó személyek lélekszámát.[5]


Mit értünk a csángók "magyar" nyelvén? A magyar nyelvismeret három szintje


A félreértések elkerülése végett mindjárt az elején le kell szögeznünk, hogy amikor a moldvai csángók magyar nyelvismeretéről beszélünk, ezen a nyelven a helyi magyar tájnyelvet értjük. Ezt a román kölcsönszavakkal, frazeológiai szerkezetekkel, nyelvi tükörfordításokkal stb. kevert nyelvet a magyar nyelv dialektusának tekintjük,[6] még akkor is, ha a nyelvi identifikáció során maguk a csángók ezt a helyi nyelvváltozatot nem tartják a magyar nyelvvel azonosnak.[7]

Már az 1994-1996-os felmérés során kiderült, hogy a vizsgálat során alkalmazott "magyarul tudó" kategóriát célszerű volna finomítani, hiszen a nyelvi kompetenciáknak különböző szintjei vannak a magyarul értők körében, csakhogy egy már zajló felmérés közben a kutatás során alkalmazott operatív fogalmak megváltoztatására már nem nyílt lehetőség. A jelen felmérés során a nyelvi asszimiláció folyamatának érzékeltetése végett bevezetem az anyanyelvi szintű nyelvismeret, a második nyelvként való nyelvhasználat és a passzív nyelvismeret fogalmait. A nyelvi kompetencia három fenti szintjének elkülönítése révén ugyanis megállapítható, hogy egy adott településen a különböző generációk milyen szinten beszélnek/értenek magyarul, és ily módon az illető településen a nyelvi asszimiláció előrehaladottságára is rá lehet világítani.

A nyelvi asszimilációs folyamatok természetéből adódóan - a nyelvcsere köztudottan generációról generációra halad előre, és településenként is eltérő előrehaladottságot mutat - a nyelvi kompetenciák mértéke a különböző csángó falvakban nem azonos. Általában véve kijelenthetjük, hogy a csángó tájnyelvet anyanyelvi szinten (1) ma már csak az idős-, vagy esetenként a középgeneráció ismeri, az iskolás korú gyermekek ma már mindenütt csak második nyelvként (2) használják ezt a nyelvet, sőt egyre gyakoribb az, hogy a gyermekek magyar nyelvtudása ma már csak passzív nyelvtudás (3). A még magyarul is beszélő falvakban egyre gyakoribb az, hogy a gyermekek és a fiatalabb generációk már egyáltalán nem értenek magyarul, tehát körükben a teljes nyelvvesztés állapota (4) következett be.

A nyelvi kompetenciák itt megnevezett négy szintjét a következő jellemző sajátosságokkal írhatjuk le:

A. Az anyanyelvi szintű magyar nyelvhasználat jellemzői:

- könnyed, folyékony, természetes beszéd; a magyar nyelvi megnyilatkozás a beszélőnek nem okoz intellektuális erőfeszítést;
- a beszédszituáció azonnali és pontos lereagálása: az azonnali válaszadás képessége;
- a népnyelvre jellemző költői képek, metaforák, proverbiumok gyakori használta;
- a román kölcsönszóhasználat természetes, de a beszélő nem vált át románba, illetve csak olyankor, ha a beszédtéma ezt kifejezetten megköveteli (pl. technikai szavak, modern életvilág, román beszéd reprodukálása) stb.
- a beszélő kisgyermekkorban először magyarul tanult meg beszélni, és a nyelvet azóta is folyamatosan használja.

B. A második nyelvként való használatának jellemzői:

- az illető személy a köznapi nyelvi megnyilatkozások többségében jobbára románul beszél, de képes magyarul is megnyilatkozni;
- a nyelvi kompetencia korlátozott: a beszélő érzékelhetően nehezen beszél, keresi a magyar szavakat;
- a beszéd gyakran vált át románba nemcsak szavak, hanem szószerkezetek, mondatok, sőt szövegegységek szintjén is;
- a nyelv ezen a szinten voltaképpen már "nem él": az egyéni, metaforikus kifejezések, a nyelvi sztereotípiák (proverbiumok) hiányzanak;
- a használt szókincs erősen korlátozott;
- a beszélő kisgyermekkorban először románul tanult meg beszélni, a magyar nyelvtudás egy késleltetett másodnyelvi (értsd: magyar nyelvi) szocializáció[8] eredménye vagy pedig időközben körülötte megszűnt a magyar nyelvi közeg, ami a nyelvismeret romlását eredményezte.

Itt jegyezzük meg, hogy a magyar nyelv két úton válhat második nyelvvé:

a) Ha a gyereket már eleve románul tanítják a családban, a később megtanult magyar nyelv ismerete korlátozott mértékű lesz, és a nyelvhasználat kisebb-nagyobb intellektuális erőfeszítést igényel majd. Ez a jelenség Moldva-szerte teljesen általános, hiszen ma már nincsen egyetlen olyan csángó falu sem, ahol a gyerekeket a családban magyarul tanítanák beszélni.

b) A tömeges nyelvvesztés során gyakran fordul elő az is, hogy az illető személy gyermekkorában a családban először ugyan magyarul tanult meg, de később a tágabb társadalmi környezetben román dominanciájú közegbe került. Ha az életút során valami okból megszűnik az anyanyelvi környezet (pl. tömeges nyelvi asszimiláció, migráció stb. miatt) az egyén a szó szoros értelmében elveszíti az anyanyelvét, és egy idegen nyelven kezd beszélni, gondolkodni. Ha egy egyén környezetében a valamikori anyanyelv már nem él, mindenképpen a nyelvi kompetencia romlásával kell számolni.

C. A passzív nyelvismeret jellemzői:

- a beszélő a nyelvet nem, vagy csak igen ritkán használja;
- a beszélő a nyelvismeretre passzív módon tett szert, mintegy véletlenül "szedte fel" ezt a tudást;
- a beszélő, ha valami miatt megszólalni kényszerül, nehezen, intellektuális erőfeszítéssel beszél;
- az ismert magyar szókincs erősen korlátozott, és csak az élet bizonyos területeire korlátozódik;
- a beszéd minduntalan, akarva-akaratlan románra vált át, a beszélő bizonyos fogalmi körökben (pl. modernizáció jelenségei) egyáltalán nem ismer magyar szavakat;
- az artikuláció rendkívül idegenszerű, a magyar köznyelvet beszélők számára a beszéd nehezen érthető;
- ezen a szinten a beszélő egyáltalán nem érzékeli azt, hogy a magyar nyelvnek vannak különböző nyelvi változatai.

D. A nyelvvesztés utáni állapot jellemzői:

- a nyelv elfelejtődött, de a lelki válsághelyzetekben való megnyilatkozások során olykor felbukkanhatnak magyar törmelékszavak, szókapcsolatok (pl. magyar káromkodások, obszcén kifejezések stb.);
- a magyar "titkos nyelvvé" változik, amit az idősebbek olykor gyerekek vagy idegenek előtt használnak;
- a közösségben él még annak tudata, hogy az ősök magyarul beszéltek, ami létrehozhat bizonyos érzelmi affinitást, de lehet averzió forrása is.

A moldvai csángók között a nyelvi kompetenciák különböző szintjeivel találkozunk, és erre mindazoknak, akik a csángókkal valamilyen kapcsolatba kerülnek, tekintettel kell lenniük. Például a magyar nyelv szervezett keretek között történő tanítása során egy pedagógusnak mindenképpen tisztában kell lennie azzal, hogy a nyelvi asszimiláció előrehaladottsága miatt a magyar nyelv ma már csak mint második nyelv tanítható a moldvai csángó falvakban. Egy adott csángó dialektus valamelyes ismerete természetesen megkönnyíti a magyar köznyelv megtanulását, de tudomásul kell vennünk, hogy ma már a csángó gyermekek minden településen könnyebben és többet beszélnek románul, mint magyarul.

Úgy gondolom, hogy a csángó oktatási program kivitelezőinek a jövőben arra is fel kell készülniük, hogy a magyar nyelvet az érdeklődők számára akár a már bekövetkezett nyelvcsere utáni állapotban is tanítsák. Az 1989-es rendszerváltás után ilyen kezdeményezés volt például a szabófalvi Magyar Nyelvkör, ami azonban a fellángoló nacionalista légkörben hamar "alkotmányellenesnek" minősült, azonnal betiltásra került, és a kezdeményező helyi pedagógusoknak különféle retorziókat kellett miatta elszenvedniük.[9] A román nacionalizmus a nyelvi revitalizáció bármilyen kísérletét, sőt magát a "magyaróra" programot is, egykettőre a "Magyarországról jövő erőszakos magyarosítás" címkéjével látja el, de mindez nem akadályozhat meg abban, hogy egy ilyen nyelvi revitalizációs programra a legtermészetesebb módon tekintsünk, és a lehető legszakszerűbben felkészüljünk rá.


A generációk közötti nyelvi különbségek


Amióta a csángók nyelvi asszimilációjáról beszélnek, sokan felhívják a figyelmet arra, hogy a magyar nyelvi kompetenciát illetően egy faluközösségen belül nagy különbségek lehetnek az egyes generációk között (sztereotípia: "az öregek tudnak, a fiatalok nem"). Az ilyenszerű megállapításokon túl ezekről folyamatokról, amelyek végül nyelvcseréhez vezetnek, viszonylag keveset tudunk, holott különböző módszerekkel egzakt módon is mérhető nyelvi jelenségekről van szó. A nemzetközi szociolingvisztikai szakirodalomból is az tűnik ki, hogy a generációs hovatartozás döntő és elsőrendű tényező a nyelvcserére ható faktorok (pl. lakóhely típusa, társadalmi státus, iskolázottság, nem, a nyelvhasználat tere, a nyelvtudás mértéke stb.) között, bár a nyelvválasztást meghatározó tényezők természetesen együtt érvényesülnek.[10]

A jelen alapkutatásban a népszámlálási adatokból kiindulva a terepkutatás eredményei alapján számszerű becslésre teszünk kísérletet. A módszer lényege, hogy minden csángók által lakott településen megpróbáljuk megállapítani az egyes generációkra jellemző nyelvismereti szinteket. Abból indulunk ki, hogy a népszámlálási adatok alapján településenként meghatározzuk az illető település korszerkezetét, az ún. "korfákat". Mivel évjáratok szerinti népszámlálási adatok csak községsorosan álltak rendelkezésünkre, a csángó falvak egyes generációihoz tartozó személyek lélekszámát arányos leosztással számítottuk ki az illető falu katolikusainak össz-lélekszáma szerint.[11] A nyelvismeretre vonatkozó becslés során a következő generációs csoportokkal dolgoztunk: gy1 = kis gyermekek (0-4 év), gy2 = gyermekek (5-9 év), gy3 = nagy gyermekek (10-14 év), f = fiatalok (15-29 év), k1 = alsó középgeneráció (30-44 év), k2 = felső középnemzedék (45-59 év), i = idős nemzedék (60 év felett).

Az ún. "korfák" azért fontosak, mert egyes települések szemlátomást elöregedettebbek, mint mások. Ennek illusztrálására alább a csaknem teljesen székelyes csángók által lakott Szőlőhegy község[12] és Onyest város (ennek része Ónfalva) korfáját közöljük. Előbbiben a 30 év alatti generációk aránya 47,7%, utóbbiban pedig csak 38,6%.

Szőlőhegy község korfája:

Generációk Szám Százalék
 
    gy1
0-4    319   6,6%
    gy2
5-9    358   7,4%
    gy3
10-14    463   9,6%
    f
15-29 1.171 24,2%
    k1
30-44 1.091 22,5%
    k2
45-59    691 14,2%
    i
60-    752 15,5%
 
Összesen 4.845 100,0% 

Onyest város korfája:

Generációk Szám Százalék
 
    gy1
0-4   2.052   4,0%
    gy2
5-9   2.578   5,0%
    gy3
10-14   4.563   8,9%
    f
15-29 10.643 20,7%
    k1
30-44 14.009 27,2%
    k2
45-59 10.768 20,9%
    i
60-   6.804 13,2%
 
Összesen 51.417 100,0% 

Az egyes generációs csoportokhoz tartozó személyek számának megállapítása azért fontos, mert nyelvi asszimiláció esetén a magyar nyelvismeret szintje alapvetően generációfüggő. Általános törvényszerűség az, hogy a nyelvi kompetencia romlása a legfiatalabb generációkkal kezdődik, és fokozatosan tart az idősebb generációk felé. Olyan esetről nem tud a csángó szakirodalom, hogy két egymást követő generáció között megfordult volna a sorrend, vagy hogy a nyelvromlás folyamatából kimaradt volna egy generáció. Legföljebb a generációk asszimilációs magatartásának bizonyos szintű elbizonytalanodásáról, sőt újabban - a modernizációs, illetve migrációs folyamatoknak köszönhetően - összezavarodásáról beszélhetünk. De még ilyen esetekben is általánosan megfigyelhető jelenség, hogy az idősebb generációk magyar nyelvi kompetenciája jobb, mint a fiatalabb nemzedékeké. Vannak generációk, amelyek anyanyelvi szinten beszélnek "csángóul", mások csak második nyelvként használják ezt a dialektust, ismét mások értenek ugyan, de nem szoktak megszólalni csángósan (passzív nyelvismeret), míg végül vannak olyanok is, akik már egyáltalán nem is értenek magyarul. A 15 év alatti gyermekek generációjának három alcsoportba (gy1, gy2, gy3) való osztását a nyelvi kompetenciák eltérő volta indokolta: a nemzetközi szakirodalomban is többen (pl. Joshua Fishman, Susan Gal stb.) írtak már arról, hogy az idősebb gyermekek rendszerint jobban ismerik a kisebbség nyelvét, mint a fiatalabbak.[13]

Nagy általánosságban tehát érvényes a következő kijelentés: a csángó falvakban egy adott generációra egy adott nyelvismereti szint jellemző. Vagy másképpen fogalmazva: a generációs határok a nyelvi kompetenciák szintjeinek határai is. (Első ránézésre is szembeötlő, hogy a nyelvi kompetenciát illetően a generációk között eltérések mutatkoznak az idősebb generációk javára.) Eszerint egyik legfontosabb kutatási premisszánk az, hogy ha egy adott településen belül sikerül megállapítani a generációkra jellemző - fentebb leírt - nyelvismereti szinteket, ezzel már az illető település nyelvi asszimilációs folyamatainak előrehaladottságára is rávilágítottunk. A generációhoz tartozó személyek nyelvismeretében mutatkozó látványos különbségek rendszerint ritkák, és valamilyen sajátos helyi körülménnyel magyarázhatók.

Nyelvi szempontból minden település egységet képez, azaz a generációk adott nyelvismereti szintje, illetve bevett nyelvhasználati gyakorlata jellemző az illető településre. Ez alól a nagyvárosok, sőt az egészen nagy csángó falvak jelenthetnek kivételt, ahol ma már a generációkhoz kötött nyelvi kompetenciák nehezebben tipizálhatók. A migrációs jelenségek - pl. távoli nagyvárosokból való hazaköltözések - ugyancsak "zavaró", atipikus helyzeteket teremthetnek, amelyekre a terepmunka során tekintettel kell lenni.


A csángó falvak közötti eltérések


A csángó falvakban utazók már a 19. század derekán jelezték, hogy a csángó falvak a nyelvi asszimiláció különböző fokozatain állnak, vagyis az egyes generációk néhol jobban, máshol kevésbé jól tudnak magyarul. Már ekkor is voltak olyan katolikus települések (főleg a nagy északi és déli tömb peremvidékein), amelyeknek katolikus lakossága már ekkor teljesen elrománosodott, máshol - például az északi csángó tömb legtöbb falujában - éppen ekkor gyorsult fel a nyelvi asszimiláció, míg máshol - például a székelyes csángó falvakban vagy a Bákó környéki ún. "déli csángó" településeken még nem volt észlelhető a nyelvi romlás. Egyes falvak tehát már a 19. században vagy még korábban nyelvcserén mentek keresztül, másokból csak a 20. század első felében tűnt el a magyar nyelv. Az utóbbi településeken az öregek még emlékeznek arra, hogy szüleik vagy nagyszüleik még magyarul beszéltek, és a hajdani magyar nyelv emlékét családnevek, helynevek, magyar és a román beszédbe kevert magyar nyelvi relikviák őrzik.[14]

Hogy miért indult be egyik faluban az asszimiláció, a másikban pedig miért nem zajlott le ugyanez a folyamat, illetve, hogy a nyelvi kompetenciát illetően voltaképpen miből származnak a települések közötti hatalmas különbségek, rejtélyes kérdésnek tűnik. Vajon miért, hogyan románosodott el teljesen Talpa, Mardzsinén vagy Barátos lakossága már a 19. században, illetve a 20. század legelején, holott a közelükben fekvő és anyaegyházközségüknek számító Lujzikalagorban csak a század legvégén indult be az erőteljes nyelvi asszimiláció? Bármennyire is meglepőek ezek a jelenségek, az ilyen típusú talányos kérdések is megválaszolhatók. A nyelvcsere soha nem valamiféle misztikus, hanem inkább adott körülmények között törvényszerűen bekövetkező jelenség.

Az egyes meghökkentő helyzetek magyarázatát keresve tudatában kell lennünk annak, hogy a gyorsabb románosodás irányába ható tényezők lehetnek a következők:

1. Minél nagyobb az ortodox vallású román lakosság jelenléte egy katolikus közösségben, annál előrehaladottabb a nyelvi asszimiláció foka. (Például Fűrészfalván azért rosszabb a magyar nyelvállapot, mint a szomszédos Gorzafalván, mert az előbbi faluban a katolikus lakosság szétszórtan él az ortodox románok között, az utóbbiban pedig a falu egyik részében tömbben él a mintegy négyezer főt számláló katolikus közösség.)

2. A modernizációs tényezőkkel (pl. úthálózat, városok vagy ipartelepek közelsége, adminisztratív közigazgatási vagy egyházi központ jelleg stb.) való intenzívebb kapcsolat ugyancsak elősegíti a nyelvi asszimilációt.

3. A magyar nyelvvel szemben fellépő helyi nacionalista román értelmiségnek - a katolikus papoknak, az iskolákban működő tanároknak, a közigazgatási alkalmazottaknak stb. - jelentős hatásuk van a nyelvi asszimilációs folyamatokra. Ritkán bár, de találkozunk olyan példákkal is, amikor a magyarul is szolgáló papok jelenléte és határozott állásfoglalása ideig-óráig elodázta a nyelvi asszimilációt egy-egy településen.[15] Hasonló szerepük lehetett a csángó falvakban magyarul szolgáló parasztkántoroknak, az ún. "deákoknak" is.[16]

4. Az előrehaladottabb nyelvi asszimiláció olykor bizonyos településtörténeti és történeti demográfiai tényezőkkel is magyarázható. Fontos tényező lehet az is, hogy honnan, mikor, milyen etnikai összetételben, kinek a birtokára telepedett le egy-egy falu lakossága.

A nyelvi asszimiláció előrehaladottsága minden településen meghatározható, sőt akár számszerűen is kifejezhető. A népszámlálási "korfákra" alapozott helyszíni becslésekkel megállapítható, hogy egy adott faluban egy adott generáció milyen nyelvi kompetenciával rendelkezik.


Az analógia törvénye a nyelvi asszimilációs folyamatokban


Megfigyelhető, hogy a nyelvi asszimilációs folyamatok minden településen nagyjából hasonló módon zajlanak, ez alól csak a városok vagy egyes újonnan létrehozott települések jelentenek bizonyos szempontból kivételt.

Az analógia törvénye több vonatkozásban is érvényes:

1. Vannak települések, amelyek a nyelvi asszimiláció megközelítőleg azonos szintjén állnak. Ez azt jelenti, hogy az illető településeken az egyes korosztályok nyelvi kompetenciaszintje is nagyjából azonos. Egyedi eltérésekkel, az asszimilációs tényezők különbözőségéből adódó különbségekkel természetesen gyakran találkozunk, de a fenti általános törvényszerűség mégis megfogalmazható.

2. A különböző közösségek (települések) asszimilációs folyamatai hasonló módon zajlanak: hasonlóak vagy azonosak az asszimilációt kiváltó okok, az egyes nyelvi fokozatokat jellemző szimptómák, a közösség által választott asszimilációs stratégiák stb.

Az analógia törvénye alapján egy-egy közösség egészének nyelvállapotára, akár valamely részadat alapján is jó bizonyossággal következtetni lehet. Például elegendő ismerni egyik generáció nyelvállapotát egy településen, hogy ebből egy "szomszédos" generáció nyelvi kompetenciájára következtessünk. Ha tehát kutatási premisszaként elfogadjuk azt, hogy a nyelvi asszimilációs folyamatok minden településen nagyvonalakban azonos módon, azonos fokozatokat követve zajlanak, lehetségessé válik az, hogy a múltba visszatekintve évtizedes pontossággal megállapítsuk a nyelvcseréhez vezető folyamat beindulásának kezdetét vagy pedig hogy a jövőre nézve bizonyos prognózisokba bocsátkozzunk.[17] Az analógia törvényének alapján elképzelhetőnek tartom például, hogy a 17. század óta szórványosan, de azért mégis elég sűrűn felbukkanó történeti adatokból kiindulva főbb vonalaiban leírjuk a moldvai csángó népcsoport nyelvi asszimilációjának egész történeti folyamatát.

Noha a nyelvi asszimiláció minden településen nagyjából azonos "forgatókönyv" szerint történik, de az analógia törvényét ennek ellenére nem célszerű abszolutizálni, ugyanis az egyes települések nyelvcseréjének folyamata lehet némiképp különböző, az egyedi körülmények egyedi helyzeteket teremthetnek. Megfigyelhető például, hogy egyes falvakban egy-egy generáció nyelvállapota jól artikulálható, azaz a nyelvi kompetenciák generációs határai viszonylag élesek. Ez azt jelzi, hogy az illető közösség egyértelműen a nyelvváltás mellett döntött, a fiatalabb nemzedékek nem akarnak már megtanulni magyarul, tehát az ilyen településeken gyors nyelvcserére lehet számítani. (A Tatros menti vizsgált térségben a települések többsége ebbe a csoportba sorolható. Legtöbbjükben már-már befejeződött a nyelvvesztés, de az asszimiláció iránya és lefolyása ott sem kétséges, ahol viszonylag többen ismerik még a magyar nyelvet. Ez utóbbiak közé sorolhatók Vizánta, Prála, Váliszáka, Degettes és Fűrészfalva katolikus közösségei.) Más falvakban viszont a generációs határok a nyelvi kompetenciák terén "átfolyóbbak", ami nyelvi küzdelemre, az asszimiláció kérdésében tanúsított bizonytalanságra utal. De az általános trend, miszerint a fiatalabbak rosszabbul, az idősebbek pedig jobban beszélnek magyarul, nagy vonalakban ezeken a településeken is érvényes, csakhogy itt viszonylag sűrűn fordulnak elő kivételek, mégpedig mindkét irányban: ilyen falvakban gyakran találkozunk idősebbekkel, akik meglepően rosszul, illetve fiatalokkal, akik meglepően jól beszélnek magyarul. (A Tatros mentén ide sorolom például Tatros, Gorzafalva, és részben Onyest falu közösségeit.)

A két fenti településtípus generációinak nyelvállapotát alább két grafikonnal szemléltetjük:

Vizánta (Vizantea Mănăstirească) generációinak magyar nyelvállapota:

1. ábra

Gorzafalva (Grozeşti) generációinak magyar nyelvállapota:

1. ábra

Az 1115 fő katolikus lakossággal rendelkező Vizántán a gyermekek (gy1 = 5 éves kor alatt, gy2 = 5-9 év, gy3 = 10-14 év) és a fiatalok (f = 15-29 év) már egyáltalán nem tudnak magyarul, az alsó és felső középnemzedéknek (k1 = 30-44 év, k2 = 45-59 év) is csak kisebbik része érti passzív módon a nyelvet. Az idősebbek körében (i = 60 év felett) általános ugyan a magyar nyelvismeret, sőt a generáció nagyobbik része anyanyelvi szinten beszél magyarul, de gyakorlatilag semmi esély nincs arra, hogy a magyar nyelvet a fiatalabbak is megtanulják, hiszen már a középnemzedék nagyobbik része sem ért magyarul és a magyarul értők is legfeljebb csak passzív nyelvtudással rendelkeznek. A 4269 katolikus lakosú Gorzafalva nyelvi helyzete ennél bonyolultabb. Az idősek és a felső középgeneráció körében itt is teljesen általános a magyar nyelvismeret. A kisebb gyermekek (gy1 és gy2) - ugyanúgy mint Vizántában - itt sem tudnak magyarul, de már a nagyobb gyermekek között (gy3) sokan vannak, akik értik a nyelvet. Ennek fényében meglepőnek tűnik, hogy a következő generáció, azaz az 15-30 éves fiatalok nemzedéke is csak mintegy fele-fele arányban ért úgy-ahogy magyarul. A generáción belüli "egyneműség" hiányának további megnyilvánulása az is, hogy már az alsó középgeneráció (k1) nagyobbik részére is ugyanaz a passzív nyelvismeret jellemző, mint a fiatalok felére, és a nagyobb gyermekek egyik részére. A grafikon tehát jelzi, hogy a nyelvcsere Gorzafalván is határozottan halad előre, de a nyelvről való lemondás itt már sokkal problematikusabb, a folyamat a generációk között jobban elhúzódik, és emiatt később is következik majd be.


A terepmunka gyakorlati módszerei


Hogyan lehetséges a generációk nyelvi kompetenciájának megállapítása? - olyan alapvető kérdés ez, amire már a nyelvismeret vizsgálatát célzó terepmunka kezdetén választ kell adnunk.

1. A terepmunka során mindenekelőtt az élő nyelvi helyzetek külső megfigyelésére törekedtem: igyekeztem megfigyelni a nyilvános (de nem hivatalos!) terekben - utcákon, üzletekben, kocsmákban, temetőkben, mezei munkavégzés során stb. - kialakult spontán beszédszituációkat, és amikor csak alkalom adódott rá, figyelemmel követtem a családtagok egymás közötti nyelvi megnyilatkozásait, tehát a privát térben megvalósuló nyelvhasználatot is.

2. Megbízható eredményre vezető módszernek tartom a nyelvismereti szint élő nyelvi szituációban történő "tesztelését" is. A terepmunka során gyakran igyekeztem olyan beszédszituációkat teremteni, amelyeknek célja az volt, hogy a beszélők "kihozzák magukból" a maximális magyar nyelvtudást. Ennek egyik jól bevált, sokszor alkalmazott módja, hogy azonnal magyarul (a székelyes csángó falvakban rendszerint "székelyül") szólok valakihez, és olyan reálisnak ható tájékozódó kérdéseket teszek fel, amelyekre a megszólított ismeri a választ. (Például: "Jó napot! Hogy tudok én evvel az autóval innen kimenni a fő útra?" "Jó napot! A papházat keresem? Hol ül [= lakik] a papjuk?" "Jó napot! Hát hova indult maga evvel a kapával!" "Bocsásson meg, nem tud-e maga egy kicsit magyarul?" stb.). Ilyen esetekben a megkérdezett rendszerint megpróbálkozik a magyar nyelvű válaszadással, ha valamennyire ismeri ezt a nyelvet. Az ilyen kapcsolatfelvételek a maguk meghökkentő mivoltában is (ti. nem számítanak arra, hogy egy autó lehúzott ablakából kérdező vagy az oldalán fényképezőgépet lógató idegen magyarul fog megszólalni) természetesek, és a meglepetés elmúltával azonnal valós beszédszituációkat eredményeznek. Az így megszólított emberek rendszerint segítőkésznek mutatkoznak, és ha tudnak, igyekeznek is magyarul válaszolni, esetleg csak később kérdezik meg, hogy nem tudok-e én is románul, ha már egy kolozsvári rendszámú autóval járok. Olykor előfordult, hogy mivel szerettem volna, ha továbbra is magyarul beszélnek velem, azt állítottam, hogy én nem tudok románul. Ezt az idősebbek rendszerint el is hitték, mert nem voltak tisztában az erdélyi nyelvi viszonyokkal (például a románul nem, vagy csak rosszul tudó székely Moldvában nem ritkaság), és sokan voltak olyanok is, akik azt sem tudták, hogy Kolozsvár vagy Erdély Romániában vagy Magyarországon van-e. Természetesen előfordulhat olyan eset is, hogy a magyarul megszólított személy elzárkózik a válaszadástól, de ilyen esetekben rendszerint azonnal ki lehet kideríteni, hogy az elutasító magatartást a nyelvismeret hiánya, illetve hézagos volta okozza-e, vagy pedig egyéb okok (pl. félelem, bizalmatlanság, a nagyobb nyilvánosság előtti megilletődöttség vagy szégyenkezés, félreértés stb.) rejlenek a háttérben.

A meghökkentésnek ez a módszere még kisgyerekek esetében is jól működött. Ha például azt szerettem volna megtudni, hogy a nagyanyja szoknyájába kapaszkodó kisgyerek egyáltalán ért-e magyarul, búcsúzáskor így szóltam hozzá tréfásan, anélkül, hogy a megszólítást egyéb gesztusokkal kísértem volna: "Gyere, mert most én tégedet viszlek el! Hagyd itt ezt a csúf bábát, s gyere el velem!" Közben pedig figyeltem a reakciót, ami lehetett nyelvi természetű is, de gyakran csak egy arcmozdulatban vagy annak hiányában mutatkozott meg. Ha a gyerek valóban egyáltalán nem értett magyarul, egy ilyen mondat hallatán szeme se rebbent, ha ellenben megértette a személye ellen irányuló "fenyegetést", akkor megriadva még szorosabban kapaszkodott bele a nagyanyja, anyja vagy testvére szoknyaráncába.

A meghökkentés előre megtervezett élőnyelvi helyzeteit a jó előre bekapcsolt magnóval mindig igyekeztem rögzíteni.

3. A szabályos interjúhelyzetek ugyancsak eredményezhetnek hiteles nyelvi megnyilatkozásokat. Ha például egy a nyelvvesztés végső stádiumába jutott faluban egy idős embereknek - akár román nyelven is - elmagyarázzuk, hogy mi vele azon a nyelven szeretnénk beszélgetni, amit ő szüleitől tanult, mert ezt a beszédet rögzíteni, "megörökíteni" akarjuk, szinte bizonyosak lehetünk abban, hogy az illető öregember a népes család, rokonság, szomszédság előtt büszkén fog velünk magyarul beszélgetni az életéről, családjáról, falujáról stb. Tapasztalatom szerint az öregek ilyenkor igyekeznek magukból kiadni mindent, amit csak tudtak, mert abban a pillanatban rájuk figyel a közösség, és az általuk megőrzött nyelv - amiről esetleg sokan nem is tudnak már a környezetükben - érdekes kuriózumnak számít abban a pillanatban. Az ilyen interjúk közben érdemes figyelni a közönség spontán nyelvi megnyilatkozásaira is, és az interjúval együtt ezeket is rögzíteni.

Az analógia törvényének nevezett szabályszerűségek általában segítenek abban, hogy egy adott település nyelvi helyzetéről valós képet alkossunk. Amint erre már utaltunk, az asszimilációs folyamatok hasonló módon zajlanak le, és az asszimilációs fokozatok is nagyjából azonosak. Tehát voltaképpen mindig azt kell megállapítani, hogy "hol tart" az illető település. Olykor természetesen előfordultak a "trendet" zavaró, a ténymegállapítást nehezítő sajátos tényezők. Például a tömeges külföldi munkavállalás esetében megnőhet a nyelvet passzív módon ismerők száma, miközben az anyanyelv elvesztésének folyamata folytatódik (ez történt például Tatros falu esetében), vagy a magyar nyelv iskolai oktatásának bevezetése, a Székelyfölddel való intenzívebb családi kapcsolatok stb. sajátos, nehezebben tipizálható helyzeteket teremthetnek.

Úgy gondolom, hogy előzetes tereptapasztalataim, az, hogy egy-egy falu nyelvhasználatának alakulását már viszonylag jól ismerem (a moldvai csángók között 1980 óta végzek néprajzi gyűjtéseket), segítségemre voltak a megfigyelt nyelvi helyzetek helyes megítélésében. Egy vizsgált településről mindenesetre csak akkor távoztam, és töltöttem ki a rá vonatkozó Adatlapot, amikor már megbizonyosodtam arról, hogy elegendő információm van a generációkon belüli és a generációk közötti nyelvhasználatra vonatkozóan.


Van-e létjogosultságuk a kemény számoknak?


A kutatási módszer és cél lényege tehát az volt, hogy a népszámlálási adatokra alapozva, helyszíni becslések révén olyan "kemény számokhoz" jussunk, amelyek többé-kevésbé jellemzik egy-egy katolikus közösség generációinak mai nyelvállapotát. Természetesen tudatában vagyunk annak, hogy a nyelvi helyzetek és identitásviszonyok rendkívüli bonyolultsága megnehezíti és kockázatossá teszi az eredmények számszerűsítését, de a hozzávetőleges tájékozódás érdekében szükség van a számszerű adatokra is.

A nyelvi változásokat, amelyeket nem véletlenül nevezünk nyelvi folyamatoknak, kénytelenek vagyunk kimerevíteni és számszerűsítve megragadni, azért, hogy a nyelvi asszimilációs folyamatokat a teljes csángó közösségre vonatkozóan egységes szempontrendszerben le tudjuk írni. Hangsúlyozni kell azonban, hogy bármennyire is "keményeknek" látszanak ezek a számok, a kemény számok voltaképpen nehezen számszerűsíthető nyelvi folyamatokat takarnak, tehát maguk is "csak" szimbólumok.

A számok tehát - noha mindig pontos és ellenőrizhető számításokra törekedtünk - mindig csak "nagyvonalakban" érvényesek, úgy viszont valóban érvényesek, mert ténylegesen létező nyelvi állapotokat tükröznek. A zárt számsorok alkalmasak arra, hogy egyértelműen rávilágítsanak bizonyos nyelvi folyamatokra, hogy összehasonlításokat tegyenek lehetővé falvak, generációk, nyelvi stádiumok stb. között. A nyelvismeretre vonatkozó számokra különböző művelődés- és szociálpolitikai, valamint tudományos tevékenységeket (pl. oktatást, folklórgyűjtést, társadalomvizsgálatot, nyelvi kutatást stb.) lehet alapozni, tehát a kemény számok hasznossága kétségbevonhatatlan. Például egy a folklórkutatót mindenekelőtt az érdekelhet, hogy az idős korosztály beszél-e még anyanyelvi szinten egy adott településen, egy oktatásszervezőt pedig inkább az, hogy az iskolás korú gyermekek milyen magyar nyelvi kompetenciával rendelkeznek.

A számmisztikától azonban mindenképpen óvakodunk kell. Tudatában kell lennünk annak, hogy a nyelvi szintek az egzaktnak tűnő számok és százalékarányok által is csak "hozzávetőlegesen" írhatók körül, ami természetes is, hiszen a bonyolult nyelvi folyamatokban sohasem lehet kimerevíteni és "számszerűen", "pontosan" megragadni egy-egy pillanatot. Nagyobb települések esetében például viszonylag gyakran fordul elő, hogy egy adott generáció nyelvismereti szintje nem egységes: lehetséges, hogy egy nemzedéki csoport egyik részére egyik adott nyelvi kompetenciaszint (pl. "második nyelvként használják"), a másik részére pedig egy az előző szinthez közel álló másik nyelvi kompetenciaszint (pl. "értenek, de nem beszélnek") mondható inkább jellemzőnek. Ilyen esetekben a korosztályon belüli nyelvismeret szintjét árnyalni lehetett oly módon, hogy a település adatlapján ugyanazon generáción belül mindkét nyelvi kompetenciaszintet bejelöltem, és a kettő közötti arányokat is igyekeztem megbecsülni.



II. A Tatros menti székelyes csángók magyar nyelvismerete


A Tatros vidéki székelyes csángókról


A Gyimes vidékét elhagyó, majd a Keleti-Kárpátok hegyei közül kilépő Tatros folyó alsó szakasza mentén olyan kiszélesedett sík vidék terül el, amely mezőgazdasági termelésre kiválóan alkalmas. Ezen a területen, az Aknavásár és Onyest városok körüli térségben a magyar etnikum jelenléte bizonyítható módon a középkorig nyúlik vissza. A vidék földrajzi névanyagának csaknem teljesen magyar voltára elsőként Radu Rosetti román történész figyelt fel, majd nyomában Carol Auner, Nicolae Iorga és Veress Endre okleveles források alapján is arra következtettek, hogy a tájegységet a moldvai állam megalapítása idején a 14. században a magyar etnikum népesítette be.[18] Elsősorban a vidék birtokosainak névanyagából következtetve Radu Rosetti és Nicolae Iorga megállapították, hogy "Tatros tartománya" lakosságának nagyobbik része már Moldva alapítása előtt is magyar volt.[19] Györffy István már 1924-ben azt igyekezett bizonyítani, hogy a Székelyföld néprajzi határa a középkorban és a későbbi századokban is keletebbre volt a politikai határnál, amely maga is keletebbre van a vízválasztónál.[20] Később Mikecs László ugyancsak úgy véli, hogy a székelyek kelet felé való terjeszkedése a 13. században nem állt meg a Kárpátoknál, hanem a Szeret vonaláig haladt tovább,[21] Lükő Gábor pedig azt írja, hogy a Tatros völgyében és ettől délre a moldvai székelység ugyanolyan régi telepes, mint az észak-moldvai nem székely magyarság.[22]

Az idézett magyar kutatók szerint tehát a "Tatros tartományában" élő régi magyar lakosság ugyancsak székely eredetű volt, vagyis az itteni első magyar telepek nem az újabb kori székely bevándorlásnak köszönhetők, hanem ennél sokkal régebbiek.[23] A 16-17. századi nagy pusztítások és járványok nyomán azonban a régi magyar (székely) lakosság ebben a térségben is erősen megapadt, számos település - amelyeket a 17. századi források említenek még - teljesen eltűnt. A Codex Bandinus szerint 1646-ban 42 moldvai helységben 5577 katolikus élt, és ebből csak 516 személy esik a Tatros vidékére,[24] bár az is igaz, hogy Bandinus ebből a térségből sem említ néhány az idő tájt biztosan létező jelentős magyar falut, például Ónfalvát és Dormánfalvát.[25] A ma létező Tatros vidéki csángó települések zöme azonban mindenképpen a 18. századi végi nagy székely menekülthullámok letelepedése következtében jött létre, és a megelőző idők magyar lakossága kis számánál fogva beolvadt az ekkor nagy számban érkező székelységbe. A régi magyar népességnek művelődéstörténeti emlékei is fennmaradtak (pl. harangok, az 1466-ban Tatroson másolt ún. Huszita Biblia stb.), egyes falvakban (például Gorzafalva, Tatros, Ónfalva esetében) a folklór és a nyelvjárás archaikus elemei is igen régi helyi magyar kulturális örökségre utalnak.

A túlnépesedett Székelyföldről való szórványos átszivárgás a 19. században is folytatódott, ami a földrajzi közelség folytán természetes jelenségnek mondható. A hagyományos világban "Tatros tartományának" székely eredetű magyarsága a Gyimesi-szoroson át Csíkkal, az Ojtozi-szoroson át Háromszékkel, az Úz-völgyén keresztül pedig Kászonnal és Alcsíkkal tartott fenn kereskedelmi és rokoni kapcsolatokat, és ez a kapcsolattartás többé-kevésbé ma is fennáll.

A Tatros vidékén élő székely eredetű magyarságot a néprajzi szakirodalom "székelyes csángóknak" nevezi. Az egyszerűség kedvéért a továbbiakban magam ugyancsak a "csángó" megnevezést használom erre a népcsoportra is, ugyanúgy mint a Moldva más részein élő magyar eredetű katolikus lakosság egészére.[26] Meg kell jegyeznem azonban, hogy a Tatros és Tázló vidéki székely eredetű katolikusok csak a Szeret terében elő katolikusokat tartják csángóknak, a maguk identitásának megnevezésére pedig rendszerint habozva, bizonytalankodva keresik a megfelelő kifejezést. A körülírásos magyarázatok végeredménye, hogy végül rendszerint mégiscsak inkább a többi moldvai katolikusokhoz (csángókhoz) tartják hasonlónak magukat, és elhatárolódnak mind a hegyeken túl élő székelyektől, mind az ortodox vallású románságtól.

A Tatros vidéki ma létező katolikus magyar falvainak népességszámáról - tehát a korábbi 17-18. századi misszionáriusi jelentések adatait ezúttal nem említve - először az 1900-ban Moldvában járó Weigand Gustaw tett közzé falvankénti adatokat egyházi statisztikák és helyszíni megfigyelés alapján.[27] Weigand tanulmányát 1925-ben Györffy István ismertette: "Weigand saját megfigyelése alapján a következőket találta: Gorzafalván (Grozeşti) az Ojtoz völgyében 3000 lakos fele székely. A Gorzafalva és Akna között fekvő Bahnának 60, Nicureştinek[28] 50, Újfalunak (Satunou) 80, Pârgăreşti-nek 100, Tutának[29] 90 székely háza van. Slănic[30] és Păcurele[31] lakossága túlnyomólag székely. A Tatros völgyében Bogdanának,[32] Borzeşti-nek egyharmada, Oneşti-nek,[33] Kománfalvának[34] fele székely. Tatrost túlnyomólag székelyek lakják. Doftánának negyedrésze székely. Dormánfalván a lakosság 75%-a, Bruszturaosă-n[35] 16%-a székely."[36]

A lipcsei német nyelvész a tatrosi esperesség öt parókiájához tartozó mintegy 70 kisebb-nagyobb faluban 13.000 katolikus személyt talált. Az 1930-as román népszámlálás szerint 14.434 katolikus élt a térségben, akiket az 1929-ben és 1932-ben Moldvában utazó Domokos Pál Péter - a dormánfalvi, tatrosi és gorzafalvi plébániák 11.300 hívére, tehát a katolikus lakosság zömére vonatkozó becsléssel - még 87%-ban magyar nyelvűeknek mondott.[37] Azóta ez a nyelvi helyzet gyökeresen megváltozott: az 1990-es évek közepén magam az itt élő 32.129 katolikusnak már kevesebb mint felét, 15.158 főt (47%) minősítettem magyarul (is) beszélőnek, mára pedig ez szám és arány - amint ez az alább következő adatokból kiderül - a 31.666 katolikus közül 11.621 főre, illetve 37%-ra esett vissza.


A felmérés eredményei. A számsorok értelmezése


Az új alapkutatás első szakaszában, 2008 elején három alkalommal - január 18-28., február 9-13. és március 25-29. között - végeztem helyszíni terepmunkát a Tatros menti székelyes csángó településeken. Felkerestem mindazokat a falvakat, amelyekben a katolikus (csángó) jelenlét számottevőnek vagy legalább történeti vonatkozásban említésre érdemesnek mondható. A három alkalommal összesen 36 település nyelvi helyzetét figyeltem meg.

Minden helyszínen kitöltöttem a kutatás alapdokumentumát jelentő - előbb már ismertetett - Adatlapot, továbbá a nyelvi helyzet dokumentálása céljából magnetofonos szöveggyűjtést is végeztem. A terepkutatás első szakaszának[38] eredményeit alább egy táblázatban foglaltam össze, amelyben a magyar nyelvismeretre vonatkozó adatokat a falvak földrajzi helye szerint, a Tatros vízfolyását követve közlöm. A táblázat utolsó négy oszlopa tartalmazza az egyes települések adatainak generációs csoportok szerinti bontását is. A táblázatba felvettem az 1994-1996 között végzett terepmunka számszerű becsléseit is, így - noha a két felmérés között viszonylag kevés idő telt el - a nyelvi helyzet alakulásáról is valamelyes képet kapunk.


A Tatros menti székelyes csángók magyar nyelvismerete 1996-ban és 2008-ban:


Település Év[39] Össz-
lakosság
Katoli-
kusok
Magyar nyelvtudás generációnként
Magyar
nyelvismeret
és arány
a katolikus
lakosságon
belül
(A+B)
Magyar
nyelvismeret
és arány
a katolikus
lakosságon
belül
(A+B+C)
A.
Anya-
nyelvként
beszél
magyarul
[40]
B.
Második
nyelvként
beszél
magyarul
 
C.
Passzív
magyar
nyelvtudás
 
 
D.
Nem
ért
magyarul
 
 
 
Palánka (Palanca) 1996     849     122 20 (16%) ? 20 102
2008     896     134 10 (8%) 10 (8%) 5 (i) 5 (k2) 0 124
Románcsügés
(Ciugheş)[41]
     1996[42]  2.040  1.345 (1.200)[43] ? ? ? ? ?
2008  1.981  1.292 512 (40%) 625 (48%) 138 (i) 236 (k2)
138 (i)
113 (k1) 667
Bruszturósza (Brusturoasa)
(teljes község)[44]
1996  3.608     746 100 (14%) ? 100 646
2008  3.532     782 0 28 (4%) 0 0 28 754
  Bruszturósza
(Brusturoasa)[45]
2008  1.313     272 0 5 (2%) 0 0 5 (i) 267
Kökényes (Cuchiniş) 2008     357     291 0 20 (7%) 0 0 20 (i) 271
Burjányos
(Buruieniş)[46]
2008     358     136 0 3 (2%) 0 0 3 (i) 133
Ágas (Cotumba) 2008  1.562      33 1 (3%) 1 (3%) 0 1 (i) 0 32
Kománfalva (Comăneşti)
(teljes város)
1996 25.020   1.577 200 (12%) ? 200 1.377
2008 23.679   1.369 25 (2%) 35 (3%) 15 10 10 1.334
  Kománfalva
(Comăneşti)
(központ)[47]
2008 22.417      980 25 (3%) 25 (3%) 10 (i)
5 (k2)
5 (k1)
5 (k2)
0 955
Vermest
(Vermeşti)[48]
2008  1.262     389 0 10 (3%) 0 0 10 (i) 379
Mojnest (Moineşti)
(teljes város)
1996 25.560   1.365 50 (4%) ? 50 1.315
2008 24.210    1.230 45 (4%) 60 (5%) 30 15 15 1.170
  Mojnest (Moineşti)
(központ)
2008 23.051   1.132 40 (4%) 50 (4%) 10 (i)
10 (k1)
10 (k2)
5 (k1)
5 (k2)
5 (k1)
5 (k2)
1 082
Gazărie 2008  1.159      98 5 (5%) 10 (10%) 0 5 (i) 5 (i) 88
Dormánfalva
(Dărmăneşti)[49]
1996 13.883   1.623 550 (34%) ? 550 1.073
2008 14.194   1.631 100 (6%) 300 (18%) 20 (i) 80 (i) 100 (k2)
100 (i)
1.331
Doftána
(Dofteana)[50]
1996  2.920     190 0 0% 0 0 0 190
2008  3.013     150 0 0% 0 0 0 150
Szálka (Seaca) 1996     455     374 200 (53%)[51] ? 200 174
2008     505     395 0 40 (10%) 0% 0 40 (i) 355
Bogáta (Bogata) 1996     816     326 30 (9%) ? 30 296
2008     874     344 0 20 (6%) 0% 0 40 (i) 355
Valea Câmpului és
Ştefan Vodă[52]
1996  1.096     224 20 (9%) ? 20 204
2008  1.192     221 0 15 (7%) 0% 0 15 (i) 206
Aknavásár
(Târgu Ocna)[53]
1996     13.829[54]  1.110 ? ? ? ? ? ?
2008     11.236[55]     888 20 (2%) 30 (3%) 5 (k2)
5 (i)
5 (k1)
5 (k2)
5 (k1)
5 (f)
858
Szalánctorka
(Gura Slănic)[56]
1996 ?     110 20 (18%) ? 20 90
2008 ?      80 5 (6%) 10 (12%) 0% 5 (i) 5 (i) 70
Degettes (Păcuri)[57] 1996     860     235 170 (70%)[58] ? 170 65
2008     967     219 35 (16%) 70 (32%) 15 (i) 10 (k2)
10 (i)
15 (k1)
10 (k2)
10 (i)
149
Szalánc (Cireşoaia) 1996  1.811  1.783 1.110 (62%) ? 1.110 673
2008  1.906  1.831 820 (45%) 1.200 (65%) 160 (k2)
300 (i)
200 (k1)
160 (k2)
30 (gy3)
150 (f)
200 (k1)
631
Cserdák (Cerdac)[59] 1996  1.571     559 250 (42%) ? 250 309
2008  1.324     419 140 (33%) 180 (42%) 40 (i) 70 (k2)
30 (i)
40 (k1) 239
Szlanikfürdő
(Slănic Moldova)
1996  1.929     494 30 (6%) ? 30 464
2008  1.766     694 15 (2%) 30 (4%) 0 5 (k2)
10 (i)
10 (k2)
5 (k1)
664
Tatros (Târgu Trotuş) 1996  1.946  1.241 600 (48%) ? 600 641
2008  2.065  1.267 600 (47%) 875 (69%) 100 (k2)
230 (i)
170 (k1)
100 (k2)
25 (gy3)
150 (f)
100 (k1)
392
Diószeg (Tuta) 1996  1.949  1.935 1.700(88%) ? 1.700 235
2008  2.108  2.095 1.825 (87%) 1.905 (91%) 275 (k2)
390 (i)
70 (gy2)
120 (gy3)
460 (f)
460 (k1)
50 (k2)
30 (gy2)
50 (gy3)
190
Szőlőhegy
(Pârgăreşti)[60]
1996  1.202  1.039 800 (77%) ? 800 239
2008  1.047  1.005 820 (81%) 900 (89%) 130 (k1)
140 (k2)
160 (i)
50 (gy3)
240 (f)
100 (k1)
30 (gy2)
50 (gy3)
105
Újfalu (Satu Nou) 1996  1.699  1.687 1.687 (100%) 1.687 (100%) 1.687 0
2008  1.740  1.732 1.614 (93%) 1.614 (93%) 200 (f)
390 (k1)
246 (k2)
268 (i)
126 (gy2)
164 (gy3)
220 (f)
0 118
Szitás (Nicoreşti) 1996     902     901 901 (100%) 901 (100%) 901 0
2008     946     946 882 (93%) 882 (93%) 100 (f)
212 (k1)
134 (k2)
147 (i)
70 (gy2)
90 (gy3)
129 (f)
0 64
Bahána (Bahna)[61] 1996     594     528 410 (77%) ? 410 118
2008     630     558 406 (73%) 460 (82%) 40 (k2)
86 (i)
20 (gy3)
135 (f)
125 (k1)
20 (gy2)
34 (gy3)
98
Gorzafalva (Oituz)[62] [63] 1996  6.938  4.018 2.400 (60%) ? 2.400 1.618
2008  7.197  4.269 1.560 (36%) 2.820 (66%) 300 (k2)
660 (i)
300 (k1)
300 (k2)
100 (gy3)
500 (f)
660 (k1)
1.449
Fűrészfalva
(Ferestrău Oituz)
1996  1.036     427 300 (70%) ? 300 127
2008  1.088     423 100 (24%) 230 (54%) 0 30 (k2)
70 (i)
100 (k1)
30 (k2)
193
Onyest/Ónfalva
(Oneşti)[64] [65]
1996 57.333   5.884 1.500 (25%) ? 1.500 4.384
2008 50.185   1.500 1.220 (81%) 1.300 (86%) 170 (k1)
210 (k2)
230 (i)
30 (gy2)
50 (gy3)
360 (f)
170 (k1)
30 (gy2)
50 (gy3)
200
 3.803 510 (13%) 760 (20%) ? (260) ? (250) ? (250) 3.043
Borzest (Borzeşti)[66] 1996 ? ? ? ? ? ? ? ?
2008 ?      61 2 (3%) 2 (3%) 2 (i) 0 0 59
Szárazpatak
(Valea Seacă)[67]
1996     798     394 100 (25%) ? 100 294
2008     941     404 80 (20%) 170 (37%) 60 (i) 20 (k2) 50 (k1)
40 (k2)
234
Gutinázs (Gutinaş) 1996     592     123 20 (16%) ? 20 103
2008     506     103 4 (4%) 8 (8%) 0 4 (i) 4 (i) 105
Prála (Pralea) 1996     803     660 100 (15%) ? 100 560
2008     894     756 100 (13%) 180 (23%) 50 (i) 50 (i) 60 (k2)
20 (i)
576
Vizánta (Vizantea
Mănăstirească)[68]
1996  1.658  1.018 700 (69%)[69] ? 700 318
2008 ?  1.115 170 (15%) 390 (35%) 100 (i) 70 (i) 120 (k1)
100 (k2)
725
 
Összesen 1996   32.129 
(100%)
15.158
(47%)
? 15.158 (47%) 16.971 (53%)
2008   31.666 
(100%)
11.621
(37%)
15.150
(48%)
6.023
(19%)
5.598
(18%)
3.529
(11%)
16.516
(52%)

A közölt táblázat adatait értelmezve, alább a következőket emelem ki:

1. A nyelvi asszimilációs folyamatokat alapvetően befolyásolja az, hogy a katolikus csángó lakosság milyen arányban él egy-egy településen. Amint látjuk, a 36 vizsgált település közül a katolikusok csak 15 faluban alkotnak többséget.

A Tatros vidéki székelyes csángók "klasszikus" központi tömbjét voltaképpen néhány csaknem teljes egészében katolikus, egymás közvetlen szomszédságában fekvő Aknavásár (Târgu Ocna) környéki falu alkotja: Diószeg (2095 fő, 99%), Szőlőhegy (1039 fő, 86%), Újfalu (1732 fő, 100%), Szitás (946 fő, 100%), Bahána (558 fő, 89%) és Tatros (1267 fő, 61%).[70] A tömbhöz tartozónak tekinthetjük a jelentős ortodox román lakossággal is rendelkező Gorzafalvát (4269, 59%), a valamivel távolabbi régi Ónfalvát (ma Onyest város peremfaluja mintegy 1500 fő katolikus lakossal) és a Szalánc völgyi katolikusokat is, akik Szalánc/Templomfalva faluban alkotnak abszolút többséget (1906 fő, 96%). A felsorolt kilenc faluban több mint 15.000 katolikus él, vagyis a Tatros menti székelyes csángó népesség (összesen 31.666 fő) mintegy fele.

A tömbön kívül élő katolikusok a Tatros folyó középső és alsó folyása mentén viszonylag nagy területen elszórtan élnek, és még további hat kisebb-nagyobb településen alkotnak többséget. A Tatros folyása mentén haladva ezek a következők: Románcsügés (1292 fő, 65%), Kökényes (291 fő, 81%), Szálka (395 fő, 78%), Degettes (219 fő),[71] Prála (756 fő, 84%), valamint a Vrancea megyében lévő, a Tatros menti csángók közé csak némi önkénnyel sorolható Vizánta (1115 fő, 61%).[72] Néhány további, többségében ortodox románok által lakott falunak van többé-kevésbé körülhatárolható katolikus csángó része. Ide sorolható a következő nyolc település: Vermest (389 fő, 31%),[73] Dormánfalva (1631 fő, 12%),[74] Bogáta (344 fő, 39%), Cserdák (419 fő, 32%), Szlanikfürdő (694 fő, 39%), Fűrészfalva (423 fő, 39%), Szárazpatak (404 fő, 43%) és Gutinázs (103 fő, 20%). A többi 13 település katolikus csángó lakossága egészen kis lélekszámú és minden tekintetben szórványnak minősíthető.

Mindez azért fontos, mert a szétszórtság, a koncentráltság hiánya a nyelv megőrzésének egyik legfőbb gátló tényezője lehet, hiszen a kisebbségi közösség így minden beszédszituációban ki van téve a többséggel való érintkezésnek és a kis lélekszám tudata általában pesszimizmushoz is vezet.[75] A Tatros menti központi tömb falvainak magyar lakossága - az itt talált kis létszámú régebbi székely csoportokat nem számítva - a 18. század végén egyszerre telepedett meg ezen a területen, de a tömbön kívüli, román többségű településeken a katolikus lakosság gyakran nemcsak kisebbségnek, hanem olykor bevándorlónak is számít. A Székelyfölddel szomszédos Tatros vidékére ugyanis még a 19., sőt a 20. században is érkeztek székely családok, akik mivel migrációval kerültek kisebbségi helyzetbe, nyelvvesztésük is gyorsabban zajlik/zajlott le.[76]

2. A táblázat számsoraiból egyfajta sorrendet, "rangsort" állíthatunk fel a települések között a nyelvi asszimiláció előrehaladottságát illetően.

Korábban már esett szó arról, hogy a nyelvi asszimilációs folyamatokat sok tényező befolyásolja, és ennek megfelelően a magyar nyelv helyzete az egyes falvakban erősen különböző. A táblázat adataiból kitűnik, hogy a Tatros mentén a magyar nyelvet első és második nyelvként használó nyelvközösség összesen 10 faluban, nevezetesen Románcsügés, Szalánc, Tatros, Diószeg, Szőlőhegy, Újfalu, Szitás, Bahána, Gorzafalva és Ónfalva településeken él. További 7 településen - Dormánfalva, Degettes, Cserdák, Fűrészfalva, Szárazpatak, Prála és Vizánta falvakban - a nyelvcsere rövidesen bekövetkezik, hiszen a nyelvet itt már csak korlátozott számú idős személy ismeri, és a nyelvtudás átörökítésére nincsen semmi esély. A vizsgált települések mintegy felében, általában olyan falvakban, ahol a katolikus csángó lakosság erős kisebbségben él, a nyelvcsere már befejeződött, hiszen a nyelv már csak néhány idős személy passzív emlékezetében él. A Tatros folyása mentén lefelé haladva a következő 15 faluban a magyar nyelv gyakorlatilag már kihaltnak tekinthető: Bruszturósza, Kökényes, Alsó- és Felsőburjányos, Ágas, Vermest, Gazărie, Doftána, Szálka, Valea Câmpului, Ştefan Vodă, Bogáta, Szalánctorka, Szlanikfürdő, Borzest és Gutinázs. Végezetül van néhány olyan település is, ahol a helybeli katolikus szórványlakosság ugyan már elrománosodott, de a településre máshonnan költözöttek között akadnak, akik még viszonylag jól beszélnek magyarul, csakhogy mivel ritkán kerülnek kapcsolatba egymással, esetükben is inkább passzív, tovább nem örökíthető nyelvismeretről beszélhetünk. Utóbbiak közé soroltam a Palánka faluban, valamint Kománfalva, Mojnest és Aknavásár városokban élő katolikusokat.

3. Egy további következtetés a generációk nyelvtudására vonatkozhat. Sokatmondó, hogy a gyermekek (gy1, gy2 és gy2) már egyetlen településen sem beszélik első nyelvként a magyar nyelvet, mindenhol könnyebben szólalnak meg románul, mint magyarul. A valóban anyanyelvinek mondható magyar nyelvismeret a 15-29 év közötti fiatalokra (f) is csupán két faluban (Szitáson és Újfaluban) mondható jellemzőnek, de ott sem a korosztály minden tagjára, hanem csupán a nemzedék mintegy felére. Az ilyen magas szintű nyelvtudás még a 30-44 év közötti alsó középgeneráció (k1) körében is viszonylag ritka, az említett két falun kívül csupán Szőlőhegy és Ónfalva falvakban mondható jellemzőnek. Ma már a néhány évtizeddel ezelőtt még igen jó magyar nyelvállapottal rendelkező, teljesen katolikus lakosságú Diószegen is csak a felső középgeneráció (k2) beszél jól és könnyedén magyarul. A 60 év fölötti idős generáció (i) - a városokba máshonnan beköltözötteket nem számítva - még összesen 18 településen beszéli anyanyelvi szinten a magyar nyelvet, de a középgeneráció (k1 és k2) körében az ilyen szintű nyelvismeret már csak 5 faluban (Szitás, Újfalu, Szőlőhegy, Ónfalva, Diószeg) általános, illetve további 4 faluban (Tatros, Szalánc, Bahána, Gorzafalva) jellemző részben a nemzedék kisebb-nagyobb részére.

4. Amint látjuk, a nyelvi asszimiláció szintjei az egyes falvakban nagy mértékben különböznek. A nyelvcsere generációk szerinti előrehaladottságának megfelelően a vizsgált 36 település több csoportba sorolható:


A nyelvi asszimiláció fokozatai a vizsgált településeken a korcsoportok nyelvismerete szerint (2008):


Település Év Össz-
lakosság
Katoli-
kusok
száma
Magyar nyelvismeret
a katolikus
lakosságon belül
(A-B)
A.
Anya-
nyelvként
beszél
magyarul
B.
Második
nyelvként
beszél
magyarul
C.
Passzív
magyar
nyelvtudás
 
D.
Nem
ért
magyarul
 
Szám szerint Százalékban
 
1. szint
 
Újfalu (Satu Nou) 2008  1.740  1.732 1.614 93% 200 (f)
390 (k1)
246 (k2)
268 (i)
126 (gy2)
164 (gy3)
220 (f)
0 118
Szitás (Nicoreşti) 2008     946     946 882 93% 100 (f)
212 (k1)
134 (k2)
147 (i)
70 (gy2)
90 (gy3)
129 (f)
0 64
 
2. szint
 
Diószeg (Tuta) 2008  2.108  2.095 1.825 87% 275 (k2)
390 (i)
70 (gy2)
120 (gy3)
460 (f)
460 (k1)
50 (k2)
30 (gy2)
50 (gy3)
190
Szőlőhegy (Pârgăreşti) 2008  1.047  1.005 820+10 81% 130 (k1)
140 (k2)
160 (i)
50 (gy3)
240 (f)
100 (k1)
30 (gy2)
50 (gy3)
105
Onyest(Oneşti) 2008 50.185   1.500 1.220 81% 170 (k1)
210 (k2)
230 (i)
30 (gy2)
50 (gy3)
360 (f)
170 (k1)
30 (gy2)
50 (gy3)
200
 3.803 510 13% ? (260) ? (250) ? (250) 3.043
 
3. szint
 
Tatros (Târgu Trotuş) 2008  2.065  1.267 600 47% 100 (k2)
230 (i)
170 (k1)
100 (k2)
25 (gy3)
150 (f)
100 (k1)
392
Szalánc (Cireşoaia) 2008  1.906  1.831 820 45% 160 (k2)
300 (i)
200 (k1)
160 (k2)
30 (gy3)
150 (f)
200 (k1)
631
Románcsügés (Ciugheş) 2008  1.981  1.292 512-250 40% 138 (i) 236 (k2)
138 (i)
113 (k1) 667
Gorzafalva (Oituz) 2008  7.197  4.269 1.560+50 36% 300 (k2)
660 (i)
300 (k1)
300 (k2)
100 (gy3)
500 (f)
660 (k1)
1.449
Cserdák (Cerdac) 2008  1.324     419 140+20 33% 40 (i) 70 (k2)
30 (i)
40 (k1) 239
 
4. szint
 
Fűrészfalva
(Ferestrău Oituz)
2008  1.088     423 100 24% 0 30 (k2)
70 (i)
100 (k1)
30 (k2)
193
Szárazpatak (Valea Seacă) 2008     941     404 80 20% 60 (i) 20 (k2) 50 (k1)
40 (k2)
234
Degettes (Păcuri) 2008     967     219 35 16% 15 (i) 10 (k2)
10 (i)
15 (k1)
10 (k2)
10 (i)
149
Vizánta
(Vizantea Mănăstirească)
2008 ?  1.115 170 15% 100 (i) 70 (i) 120 (k1)
100 (k2)
725
Prála (Pralea) 2008     894     756 100 13% 50 (i) 50 (i) 60 (k2)
20 (i)
576
 
5. szint
 
Dormánfalva
(Dărmăneşti)
1996 13.883   1.623 550 34% - - - 1.073
2008 14.194   1.631 100 6% 20 (i) 80 (i) 100 (k2)
100 (i)
1.331
Szalánctorka
(Gura Slănic)
2008 ?      80 5 6% 0% 5 (i) 5 (i) 70
Gutinázs (Gutinaş) 2008     506     103 4 4% 0 4 (i) 4 (i) 105
Bruszturósza
(Brusturoasa)
2008  1.313     272 0 0% 0 0 5 (i) 267
Kökényes (Cuchiniş) 2008     357     291 0 0% 0 0 20 (i) 271
Burjányos (Buruieniş) 2008     358     136 0 0% 0 0 3 (i) 133
Szálka (Seaca) 2008     505     395 0 0% 0% 0 40 (i) 355
Valea Câmpului és
Ştefan Vodă
2008  1.192     221 0 0% 0% 0 15 (i) 206
Bogáta (Bogata) 2008     874     344 0 0% 0% 0 40 (i) 355
 
5. szint
 
Vermest (Vermeşti) 2008  1.262     389 0 0% 0 0 10 (i) 379
Borzest (Borzeşti) 2008 ?      61 2 3% 2 (i) 0 0 59
Ágas (Cotumba) 2008  1.562      33 1 3% 0 1 (i) 0 32

Megjegyzés: Az 5. oszlopban + jel után tájékoztatásul a magyar nyelvű ortodoxok száma következik. Ők értelemszerűen nincsenek beleszámítva a következő oszlopban feltüntetett %-os arányba.

A nyelvi asszimiláció beindulása előtti állapotot, azaz a "nulladik szintet" mindenekelőtt az jellemzi, hogy a teljes közösség a mindennapi kommunikációban és a családban is a helyi magyar tájnyelven beszél, és a közösségben még akadnak olyan - rendszerint, de nem törvényszerűen idős - személyek is, akik egyáltalán nem tudnak románul. Ezen a szinten a családokban a gyermekeket is magyarul tanítják, akik a román nyelvet csak később, második nyelvként tanulják majd meg az iskola, a tömegkommunikáció médiumai, a hivatali élet által teremtett intézményi környezetben, esetleg a településen vagy azon kívül élő román etnikummal való kapcsolattartás során. Ezen a szinten a magyar nyelv minden generáció számára egyértelműen az anyanyelvet jelenti, ugyanis ez az első megtanult nyelv, amin a kivétel nélkül mindenki a legkönnyebben beszél.

A nyelvállapotnak ez a szintje jellemző ma a székelyföldi falvak többségére. Néhány évtizeddel ezelőtt még a moldvai csángó falvak egy részét is ezzel a szinttel lehetett jellemezni, de mára az időközben beindult asszimilációs folyamatok miatt már nincsen ehhez a szinthez sorolható moldvai csángó falu.

A nyelvcsere felé tartó folyamat döntő mozzanatát (1. szint) az a pillanat jelenti, amikor a beszélni tanuló gyermekeket a családban először románul kezdik tanítani. A nyelvi asszimilációnak ebben a szakaszában a már beszélni tudó legkisebb gyerekek is értenek még valamennyire magyarul, hiszen környezetükben a felnőttek rendszerint magyarul szólnak egymáshoz. Noha a gyerekek a helyi magyar nyelvet már kisgyermekként megtanulják, de később egész életük folyamán könnyebben szólalnak meg románul, és az egymás közötti érintkezésben is a román nyelvet részesítik előnyben, hiszen őket először már erre a nyelvre tanították. A nyelvi asszimilációhoz vezető út kezdetének számító 1. szinten a fiatal nemzedék egésze vagy legalábbis egyik része még anyanyelvi szinten beszél magyarul, a közép- és idős generáció pedig kizárólag ezt nyelvet használja a köznapi érintkezés során.

A régió települései közül az Aknavásár melletti székelyes csángó tömb két központi faluja, Szitás és Újfalu sorolható ide. A magyar nyelv viszonylagos jó állapotát itt a földrajzi elzártság, az ortodox román lakosság jelenlétének teljes hiánya és a katolikus tömbön belüli központi helyzet magyarázza.

A következő nyelvi asszimilációs fokozatot (2. szint) az a szint jelenti, amikor a nagyobb gyermekek második nyelvként beszélnek még ugyan magyarul, de a korosztályra már inkább csak a passzív és töredékes nyelvtudás jellemző. Ezekben a falvakban a fiatal nemzedék, sőt olykor már az alsó középgeneráció egyik része is csak második nyelvként beszél magyarul, a két nyelv váltakozása még egyazon kommunikációs helyzeten belül is gyakorinak mondható. Ezen a fokon az anyanyelvi szintű mindennapos magyar nyelvhasználat csak a közép- és az idős nemzedékre jellemző.

A leírt helyzet jellemző az Aknavásár környéki székelyes csángó tömb további településeire, azaz Diószeg, Szőlőhegy, Ónfalva (Onyest város peremfaluja) és Bahána falvakra. Esetükben a szórványosnak mondható, de mégis jól érzékelhető ortodox román jelenlét (Bahána, Szőlőhegy), a városhoz való közelség (Ónfalva), a községközpont jelleg és az ebből következő erős nacionalista román propaganda (Szőlőhegy) bizonyultak olyan tényezőknek, amelyek elősegítették az asszimilációs folyamatok beindulását. A teljesen katolikus, több mint kétezres lélekszámú Diószeg esetében a román értelmiség (tanítók, pap) jelenléte és a falu Onyest városhoz való közelsége sietteti a nyelvcserét.

A nyelvcsere előrehaladottabb szintjén (3. szint) a gyermekek már nem értenek magyarul, vagy esetleg csak a nagyobbak rendelkeznek még bizonyos passzív nyelvtudással. A fiatalok is "csak értenek" magyarul, de nyelvtudásuk kifejezetten passzív, vagy már ez is passzív nyelvismeret is hiányzik. Anyanyelvi szinten csak a felső középnemzedék egyik része és az idős nemzedék beszél még magyarul. Ide sorolható a központi tömb szélén elhelyezkedő és jelentős ortodox román lakossággal együtt élő néhány falu csángó lakossága: Tatros (a tömb északi részén), Gorzafalva (délen), valamint Szalánc és Cserdák (a tömbtől nyugatra a Szalánc völgyében). Ugyanebben a nyelvi helyzetben van a Gyimes vidékétől nem messze fekvő Románcsügés katolikus lakossága is.

Még előrehaladottabb fokon (4. szint) a gyermekek és a fiatal generáció egyáltalán nem ért már magyarul, a középgeneráció nyelvtudása passzív, esetleg csak a felső középgeneráció egyik része használja még második nyelvként a nyelvet. Ezeken a településeken anyanyelvi szinten csak az idősek egy része beszél, de a magyar nyelvhasználat még ennek a nemzedéknek a körében sem mondható általánosnak, következésképpen a nyilvános térben már csak elvétve hallani olykor magyar szót.

Ide sorolható falvak: Fűrészfalva, Szárazpatak, Degettes, Prála és Vizánta. Esetükben az erőteljes románosodás oka a még magyarul beszélő katolikus csángó falvaktól való nagy távolság és a földrajzi elzártság (Szárazpatak, Prála, Vizánta), a helybéli ortodox román lakosság erőteljes túlsúlya (Fűrészfalva), a város közelsége (Degettes) stb.

A nyelv teljes eltűnése előtt (5. szint) még magyarul beszélő személyeket már csak az idős generáció körében lehet találni, de az ő nyelvismeretük is fogyatékos, nehézkesen beszélnek már magyarul. Ezen a szinten a családi nyelvhasználat nyelve is már a román, ami már a nyelvcsere folyamatának befejeződését jelzi.[77]

Ide sorolható falvak: Dormánfalva, Szalánctorka, Gutinázs, Bruszturósza, Kökényes, Burjányos, Szálka, Valea Câmpului/Ştefan Vodă és Bogáta. E falvak esetében a katolikus lakosság kis létszáma, erős szórványhelyzete és földrajzi elszigeteltsége magyarázza az asszimilációt. Nagyobb katolikus lakossága egyedül Dormánfalvának van, de itt a kisebbségi helyzet, a városiasodás és az ipari környezetben történő munkavállalás siettette a nyelvcserét.

A teljes nyelvvesztés állapotába jutott települések esetében (6. szint) már csak a máshonnan beköltözöttek, például az ide férjhez jött asszonyok tudnak még magyarul. Az idősebbek emlékeznek még rá, hogy évtizedekkel korábban voltak még magyarul beszélő helyi személyek is a faluban. Ilyen helyzettel Ágas, Vermest, Borzest falvakban és Kománfalva (Comăneşti) város Lunka nevű részén találkoztam, de voltaképpen az 5. szinthez sorolt települések mindegyikére jellemző az, hogy az idős- és középgenerációhoz tartozók úgy nyilatkoznak, hogy szüleik és nagyszüleik még magyarul beszéltek és imádkoztak.

A generációk nyelvállapotára vonatkozó becsült adatok alapján a vizsgált 36 település között sorrend is felállítható, ami a nyelvcsere felé vezető úton való előrehaladás "toplistájaként" is értelmezhető. A magyar nyelvi kompetenciák falvankénti megoszlását, vagyis a nyelvi asszimiláció szintjeit a rendelkezésünkre álló számszerű adatok alapján grafikusan is szemléltetni lehet:


A nyelvi kompetencia szintjei a Tatros menti székelyes csángó településeken az illető szintekhez tartozó személyek száma szerint:


3. ábra

4. ábra

5. ábra

5. A táblázat utolsó sorai az összesített végeredményt tartalmazzák. A számsorokból kitűnik, hogy a "Tatros tartományában" élő 31.666 katolikus személy közül 16.516 személy (52%) egyáltalán nem ért már magyarul, további 3529 személy (11%) pedig csak gyenge nyelvtudással, egy egyáltalán nem használt passzív nyelvismerettel rendelkezik, tehát a katolikus népesség közel kétharmada (63%) már átment a nyelvcserén. (Megjegyzem, hogy a moldvai csángóság egészének vonatkozásában az 1994-1996-os felmérés szerint ez az arány 75% volt, ami azóta kétségkívül tovább növekedett.)

A táblázat szerint a vidéken anyanyelvi szinten 6023 jobbára idős- és középgenerációhoz tartozó személy (19%) beszél ma még magyarul, további 5598 személy (18%) pedig bár ugyancsak jól ismeri a magyar nyelvet, de első nyelvként már inkább a románt használja. Az első- és második nyelvként magyarul (is) beszélők abszolút száma tehát 2008-ban 11.621 fő (37%), ami kétségkívül visszaesés az 1994-1996-ban rögzített 15.158 főhöz, illetve az akkori 47%-os arányhoz képest.


Következtetések


1. A nyelvromlás jelenségének megnevezésekor a tanulmányban eddig váltogatva éltünk a "nyelvi asszimiláció" és a "nyelvcsere" kifejezésekkel. Az elvégzett kutatás eredményei azt mutatják, hogy ezeknek a terminusoknak a használta csakugyan helyénvaló, hiszen a Tatros menti székelyes csángók körében valóban nyelvcsere történik, azaz a nyelvi változások eredményeként a magyar egynyelvűséget a román egynyelvűség váltja fel. A magyar nyelvismeretre vonatkozó nemzedékek szerint tagolt adatokból egyértelműen kitűnik, hogy a nyelvi romlás minden településen igen erőteljes. Bár a nyelvcsere előrehaladottságának tekintetében nagy különbségek vannak az egyes falvak között, a fiatalabb generációk nyelvismerete kivétel nélkül minden településen látványosan rosszabb, mint az idősebb nemzedékeké.

Két angol kutató, a Hamers-Blanc szerzőpáros a kétnyelvűségről szóló monográfiájukban[78] egy olyan egydimenziós egyszerűsített modellt dolgoztak ki, amivel folyamat jellegében lehet szemléltetni a nyelvcsere jelenségét. Felfogásukban a folyamat egymás után következő szakaszai a következők:

1. egynyelvűség a kisebbség eredeti nyelven (LX)
2. kétnyelvűség a kisebbségi nyelv dominanciájával (LX > LY)
3. kiegyensúlyozott kétnyelvűség (LX = LY)
4. kétnyelvűség a többségi nyelv dominanciájával (LX < LY)
5. egynyelvűség a többség nyelvén (LY)

A folyamat tehát az egynyelvűségtől a kétnyelvűségen át tart az újabb egynyelvűség felé.

A nyelvcsere képlete: LX → LX > LY → LX = LY → LX < LY → LY

Az egyszerűsített modellt a moldvai csángók nyelvváltásának értelmezésekor úgy alkalmazhatjuk, ha a nyelvváltás folyamatának ezeket a szintjeit nem egy-egy faluközösség egészére, hanem csak egy-egy generáció nyelvhasználatára vonatkoztatjuk, hiszen amint láttuk, a nyelvcsere előrehaladottsági foka egy közösségen belül nem egységes. A modell alkalmazásakor még ezzel a "generációs finomítással" is fennáll a megalapozatlan általánosítás veszélye, hiszen elképzelhető hogy egy adott generáció más-más nyelvi helyzetekben más-más módon viselkedik, azaz nyelvi megnyilatkozásai más-más szintekkel jellemezhetők.

A csángóság vonatkozásában már kétnyelvűségről beszélni is rendkívül problematikus, hiszen olykor a magyar-román vagy román-magyar kódváltások annyira sűrűn történnek (pl. egy beszédszituáción, egy szövegegységen vagy akár egy mondaton belül is), hogy emiatt a két nyelv még az egyazon generáción belüli nyelvhasználatban, sőt még egy adott beszédszituáción belül sem elkülöníthető. Ezért van az, hogy a beszélők gyakran a "se nem magyarul, se nem románul, csak így csángóson" terminussal (lingvonimával) jellemzik a saját beszédüket.[79] A Hamers-Blanc szerzőpáros modelljében szereplő kétnyelvűség mint állapot tehát csupán elméleti, hipotetikus fogalom, vagyis olyan nyelvi helyzet, ami gyakorlatilag nehezen körülírható. De még ha valamilyen megszorító fogalmi körülírással[80] létezőnek tekintjük is kétnyelvűséget, annyit mindenképpen megállapíthatunk róla, hogy ez minden csángó településen és minden generáció körében rendkívül instabil (átmeneti) jelenség.

2. A nyelvcseréhez vezető folyamatok az egyes csángó falvakban nem egyszerre kezdődtek el, egyesek közülük "előrébb", mások pedig még valamivel "hátrébb" tartanak a teljes nyelvvesztéshez vezető úton. Ezeket a folyamatokat mindenképpen célszerű egységben látni, azaz nagyobb tér- és időtávlatba helyezni. A rendelkezésre álló történeti adatokból következtethetünk arra, hogy hasonló nyelvi asszimilációs jelenségek a moldvai csángó falvakban már a 19. és 20. század folyamán is léteztek, sőt estenként már korábban is számolhatunk velük. A folyamat eredményeként a Moldva területén élő közel negyedmilliós csángó népcsoport mintegy háromnegyed része, azaz mintegy 180-190.000 személy, mára teljesen elrománosodott és csak a fennmaradó 50-60.000 személy minősíthető ma kétnyelvűnek[81] . A vizsgált régióban a nyelvcserére tehát úgy kell tekintenünk mint egy régóta zajló nyelvi asszimilációs folyamat egyik - bizonyos településeken már végsőnek is nevezhető - stádiumára.

3. A nyelvi folyamatok alakulását szemlélve természetszerűen merül fel az a kérdés, hogy törvényszerűek-e, illetve netán megállíthatók-e a nyelvi asszimilációs folyamatok, amelyek végül óhatatlanul nyelvcseréhez vezetnek.

A szociolingvisztikai elméleti nyelvészeti szakirodalomban egyöntetű az a nézet, hogy a nyelvcseréhez vezető okok rendkívül összetettek, következésképpen a folyamatok lassítása, megállítása, sőt esetleg nyelvi revitalizáció révén való visszafordítása csak akkor lehet sikeres, ha ezeket a tényezőket összességükben változtatjuk meg.[82] A moldvai csángó etnikum vonatkozásban ez azt jelenti, hogy a magyar nyelvű misézés engedélyezésétől, az iskolába bevezetett és fakultatív módon látogatható magyaróráktól, a Magyarországgal és az erdélyi magyarsággal való intenzívebb kapcsolattartástól, az érdekképviselet intézményeinek viszonylagos erősödésétől stb. külön-külön nem lehet csodát várni, de még látványos eredményeket sem. A vizsgált Tatros menti településeken a romániai rendszerváltás óta eltelt közel két évtizedben alig-alig történt olyan elmozdulás, ami a nyelvi asszimilációt fékezhetné: az egyházi liturgia nyelve kizárólagosan román, a magyar nyelvet egyetlen iskolában sem tanítják még fakultatív magyaróra keretében sem,[83] a külföldön dolgozók elsősorban nem Magyarországon, hanem Nyugat-Európában vállalnak munkát, a lakosság körében alig mutatkozik érdeklődés arra, hogy a helyi tájnyelv és kultúra védelmét a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége keretében zajló tevékenységek révén szorgalmazzák és így tovább.

A külső intézményi keretek által biztosított lehetőségek csak akkor vezetnek eredményre, ha általuk magában a nyelv belső életében történik valamilyen pozitív változás, tehát ha az intézményekben kifejtett tevékenység eredményei valóban szervesülnek a társadalom nyelvhasználatában és a közösségi nyelvi identitásban. Az élő, működő nyelvre tehát mint összetett szerkezetre, rendszerre kell tekintenünk és tudatában kell lennünk annak, hogy az iskolai oktatás nyelve, az egyházi liturgia nyelve, sőt még a családon belüli nyelvhasználat is csupán egy-egy fontos tényezőt jelentenek egy összetett kommunikációs rendszerben, de önmagukban nem képesek a nyelvcsere folyamatát megállítani.

Az intézményi beavatkozások csak hozzásegíthetnek ahhoz, hogy a magyar nyelv továbbéléséhez szükséges feltételek megvalósuljanak, de a nyelv továbbélése csak a feltételek együttes teljesülése révén lehetséges. Alább ezek közül kettőt emelünk ki:

1. A megfelelő nyelvi környezet, vagyis magának a nyelvnek az élő és közösségi volta, a nyelv intézményi keretei olyan feltételek, amelyek nélkül egy nyelv továbbélése nem lehetséges.[84] Péntek János ennek kapcsán joggal használja "a nyelv ritkuló légköre" metaforikus kifejezést.[85] A magyar nyelvhasználat intézményi keretei Moldva-szerte hiányzanak, és mint a közölt számadatokból kitűnik, a Tatros mentén már csak a központi tömb néhány falujában van meg az a tömegbázis , ami egy nyelv továbbélésének ez a feltétele. A hagyományos magyar nyelv légköre a legtöbb helyen már "nem elég sűrű" ahhoz, hogy ez a nyelv fennmaradhasson. A találó metaforikus képet szárazabb szakszerűséggel is megfogalmazhatjuk: a helyi magyar nyelv anyanyelvi szintű ismerete és megfelelően nagy számú beszélő által történő használata már csak néhány faluban adott. A generációk közötti nyelvismereti szintek itt is elég nagyok, és ez tovább rontja a nyelv továbbélésének esélyét.

Ha az anyanyelvi szintű nyelvismeret egy adott közösségben egy adott kritikus szint alá süllyed, a nyelv az illető közösségben már nem menthető meg. A csángó falvak többségében a magyar nyelv ezt a kritikus szintet már elérte. Mindez azonban korántsem jelenti azt, hogy a magyar nyelv ezekben a falvakban ne volna tanítható, illetve, hogy nem kellene az érdeklődő fiataloknak minden módon tanítani.[86]

2. A csángó nyelvjárással foglalkozó nyelvészeti szakirodalomban is többször esett már szó arról, hogy a helyi magyar dialektust a beszélők különböző okok folytán (pl. a nyelv kevert jellege, a hagyományos életvilághoz való kapcsolódása, a különféle intézmények részéről érkező megbélyegzés stb.) alulértékelik. Márpedig a nyelvi veszélyeztetettség helyzeteiben a nyelvi tudatosságnak és a nyelv presztízsének alapvetően fontos szerepe van a nyelv megőrzésében. A helyi nyelvjáráshoz való negatív nyelvi attitűd nagy mértékben csökkenti a helyi magyar nyelvjárás fennmaradásának esélyeit.[87] Különösen így van ez, ha a stigmatizáló attitűdök nemcsak a többség magatartását jellemzik, hanem a veszélyeztetett kisebbség részéről is megfigyelhetők.[88] A csángó érdekvédelem különböző területein az utóbbi években élesen merült fel az a kérdés, hogy a helyi lakosság által értékesnek tartott magyar köznyelvet kell-e a moldvai csángó közösségekben terjeszteni vagy pedig a beszélők által aláértékelt helyi nyelvjárás védelmét és továbbélését kell inkább biztosítani.[89]

A beszélők természetesen maguk is érzékelik a nyelvi romlást, ami a helyi tájnyelvet jellemzi, és az adott körülmények között mindig meg is találják azokat a nyelvi stratégiákat, amelyek által egy-egy nyelvi kommunikációs helyzet optimális szinten megoldható. A nyelvi rendszer csökkent értékűségének tudta, illetve az egyéni nyelvi inkompetencia tudat azonban maga is a nyelvi asszimiláció egyik fő motivációs tényezőjévé válik: sokan azt mondják, hogy mivel az ők falujukban nem "igaz magyarul" beszélnek, vagy hogy ők már "igaz magyarul" nem tudnak megtanulni, törekedniük kell egy "valódi", valóban értékes nyelvet elsajátítani. Erre nemcsak gyakorlati szempontok, hanem az emberi méltóságérzettel összefüggő lelki motivációk is késztetik az embereket. ("Hogy tudjunk mü es bár egy nyelvet legalább, hogy ne legyünk olyanok, mind az állatok" - fogalmazott egy beszélgetőpartnerem.) Szilágyi N. Sándor egyik tanulmányában[90] arról értekezett, hogy mivel a moldvai csángók általuk ismert egyetlen "valódi" nyelv a román nyelv, az önazonosságuk meghatározásakor, például népszámlálások alkalmával magukat románnak tekintik. Azaz voltaképpen olyan "speciális románnak", akik ismernek még egy valamiféle korcs, aláértékelt tájnyelvet is, és akiknek a vallása is valamiféle sajátos vallás. Tehát egy közösségben minél erősebb a magyar nyelv romlása és ebből következően az egyének nyelvi inkompetenciája, a közösség tagjainak körében annál erősebb a román köznyelvhez való kötődés, és a román identitás felvállalására való belső késztetés. Az önazonosság meghatározása tehát döntés kérdése, és a döntés meghozatalában a nyelvismeret szintje is szerepet játszik.

És ennek kapcsán végezetül még egy utolsó megjegyzés: a nyelvi asszimiláció problematikáját mindenképpen el kell választani a közösség etnikai (tudati) asszimilációjának kérdéskörétől. Az élő nyelv bonyolult kulturális rendszer, amit adott körülmények folytán el lehet veszíteni, és ha elveszett, nagyon körülményes már helyreállítani. A közösségi identitás ezzel szemben "csak" azonosulás valamely ideológiával, ami adott kulturális háttérre (például a nyelvre, hagyományokra stb.) támaszkodhat ugyan, de a nyelvi rendszerekhez képest sokkal egyszerűbb szerkezeti sémákból építkezik. Ennek fényében elképzelhető, hogy a nyelvcsere folyamatának alakulásától többé-kevésbé függetlenül kialakulhat, illetve tovább élhet valamiféle csángó identitás. De ennek a kérdésnek a taglalása már nem a jelen tanulmány feladata.





Irodalom


ALMANAH
- 2006 Almanahul Presa Bună. Iaşi, Editura Presa Bună

BARTHA Csilla
- 1995 Nyelvcsere, nyelvvesztés: szempontok az emigráns kétnyelvűség vizsgálatához. In: Kassai Ilona (szerk.): Kétnyelvűség és magyar nyelvhasználat. Budapest, MTA Nyelvtudományi Intézetének Élőnyelvi Osztálya

BENŐ Attila
- 2004 Kölcsönszóhasználat, kódváltás a moldvai kétnyelvű beszélők megnyilatkozásaiban. In: Kiss Jenő (szerk.): Nyelv és nyelvhasználat a moldvai csángók körében. Budapest, Magyar Nyelvtudományi Társaság, 23-36.

BODÓ Csanád
- 2004a Szociolingvisztikai szempontok a moldvai magyar-román kétnyelvű beszélőközösségek kutatásában. Magyar Nyelv C. 3. 347-358.
- 2004b Nyelvi szocializáció és nyelvi tervezés a moldvai magyar-román kétnyelvű beszélőközösségekben. In: Kiss Jenő (szerk.): Nyelv és nyelvhasználat a moldvai csángók körében. Budapest, Magyar Nyelvtudományi Társaság, 37-66.

BORBÉLY Anna
- 2001 Nyelvcsere. Szociolingvisztikai kutatások a magyarországi románok közösségében. Budapest, MTA Nyelvtudományi Intézetének Élőnyelvi Osztálya

DOMOKOS Pál Péter
- 2001 A moldvai magyarság. Budapest, Fekete Sas Kiadó, 6. kiad. (1. kiad.: Csíksomlyó, 1931.)

GAL, Susan
- 1992 Mi a nyelvcsere és hogyan történik? In: Kontra Miklós (szerk.): Társadalmi és területi változatok a magyar nyelvben. Budapest, MTA Nyeltudományi Intézete, 47-59.

GYÖRFFY István
- 1923-1924 Néphagyomány a Székelyföld dél-moldvai határáról. Ethnographia XXXIV-XXXV. 4-6. 104-105.
- 1925 A moldvai magyarság száma 1900-ban. Magyar Nyelv XXI. 7-8. 124-126.

HAMERS, Josiane F. - BLANC, Michael H. A.
- 1989 Bilinguality and Bilingualism. Cambridge, Cambridge University Press, 2nd ed. 2000.

HEGYELI Attila
- 2004 Moldvai katolikus gyermekek nyelvhasználatáról. In: Kiss Jenő (szerk.): Nyelv és nyelvhasználat a moldvai csángók körében. Budapest, Magyar Nyelvtudományi Társaság, 113-124.

IORGA, Nicolae
- 1928 Istoria Românilor prin călători. I. Bucureşti

KISS Jenő
- 1995 Társadalom és nyelvhasználat. Szociolingvisztikai alapfogalmak. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó

KISS Jenő (szerk.)
- 2004 Nyelv és nyelvhasználat a moldvai csángók körében. Budapest, Magyar Nyelvtudományi Társaság

LÜKŐ Gábor
- 1936 A moldvai csángók I. A csángók kapcsolatai az erdélyi magyarsággal. Budapest

MIKECS László
- 1941 Csángók. Budapest

PÉNTEK János
- 2001 A nyelv ritkuló légköre. Szociolingvisztikai dolgozatok. Kolozsvár, Komp-Press
- 2003 Státus, presztízs, attitűd és a kisebbségi nyelvváltozatok értékelése. In: Péntek János-Benő Attila: Nyelvi kapcsolatok, nyelvi dominanciák az erdélyi régióban. Kolozsvár (A Szabó T. Attila Nyelvi Intézet Kiadványai 1.)

ROSETTI, Radu
- 1905 Despre ungurii şi episcopiile catolice din Moldova. Extras din Analele Academiei Române. Seria II. Tom. XXVII. Mem. Secţ. Ist., No. 10. Bucureşti (Új kétnyelvű kiadásban: A moldvai magyarokról és katolikus püspökségekről. - Despre ungurii şi episcopiile catolice din Moldova. In: Rosetti, Radu-Arens, Meinolf-Bein, Daniel-Demény Lajos: Rendhagyó nézetek a csángókról. Szerkesztette és az előszót írta Miskolczy Ambrus. Budapest, ELTE Román Filológiai Tanszék-Központi Statisztikai Hivatal Levéltára, 2004. 11-91.)

SÁNDOR Klára
- 2000 National Feeling or Responsability. The Case of the Csango language revitalization. Multilingua. Journal of Cross Cultural and Interlanguage Communication. Vol. 19. 1/2. 141-168.
- 2003 Magyar nyelvélesztés? Megjegyzések a csángó beiskolázási kísérletről. In: Osvát Anna-Szarka László (szerk.): Anyanyelv, oktatás - közösségi nyelvhasználat. Újratanítható-e a kisebbségek anyanyelve a magyarországi nemzetiségi iskolákban? Budapest, MTA - Kisebbségkutató Intézet, 153-182.

SZILÁGYI N. Sándor
- 2002 Despre dialectele ceangăieşti din Moldova. Altera VIII. 17-18. 81-89.
- 2006 Nyelvi jogok, egyházi nyelvhasználat. A magyar nyelvű mise kérdése Moldvában. In: Diószegi László (szerk.): A moldvai csángók. Veszélyeztetett örökség - veszélyeztetett kisebbségek. Budapest, Teleki László Alapítvány, 107-112.

TÁNCZOS Vilmos
- 2008 Hozzászólás a moldvai csángó "magyarórák" kérdéséhez. Moldvai Magyarság XVIII. 2008. 6 (205). 8-10.

WEIGAND, Gustaw
- 1902 Die Dialekte der Moldau und Dobrudscha. Neunter Jahresbericht des Instituts für rumänische Sprache (Rumänische Seminar) zu Leipzig, 138-223.





Jegyzetek


[1] A tanulmány megírását és a mögötte álló terepmunkát az Erdélyi Szövetség kutatási programja keretében az NCA Nemzeti Civil kapcsolatok és Európai Integráció Kollégiuma támogatta.

[2] Az 1994-1996 között végzett terepmunkára a budapesti Teleki László Alapítvány egyik kutatási programja keretében, az alapítvány támogatásával került sor.

[3] A terepkutatás nyomán a témakörben több tanulmányom jelent meg magyar, angol, német és román nyelven, melyek egymás átdolgozott, illetve bővített változatai, de a közölt számsorok mindegyikben - természetszerűen - azonosak. A szóban forgó közlemények a következők: Hányan vannak a moldvai csángók? Magyar Kisebbség III. 1997. 1-2. 370-390.; A moldvai csángók lélekszámáról. In: Pozsony Ferenc szerk.: Csángósors. Bp., 1999. 7-32. (A súlyos nyomdai hibák miatt - a számtáblázatok összesítő, kövéren szedett számsorai balra eltolódva, hibásan jelentek meg - ennek a tanulmánynak az adatai csak nagy figyelem mellett használhatók.); Hungarians in Moldavia. Teleki László Foundation. Institute for Central European Studies. Budapest, April 1998. No. 8., 25. p.; About the Demography of the Moldavian Csángós. In: Diószegi László ed.: Hungarian Csángós in Moldavia. Essays on the Past and Present of the Hungarian Csángós in Moldavia. Teleki László Foundation-Pro Minoritate Foundation. Budapest, 2002. 117-147.; Hungarians in Moldavia. In: Ferenc Gereben ed.: Hungarian Minorities and Central Europe. Regionalism, National and Religious Identity. Pázmány Péter Catholic University, Piliscsaba, 2001. 266-289.; Hungarians in Moldavia. Hungarian Heritage. Volume 3. European Folklore Institute, Budapest, 2002. 11-27.; Über die Bevölkerungszahl der Moldauer Tschangos. In: Tánczos V.: Aufgetan ist das Tor des Ostens. Volkskundliche Essays und Aufsätze. Csíkszereda, Pro Print, 1999. 228-275.; Ceangăii din Moldova. Altera VIII. 2002. 17-18. 48-80.; A moldvai csángók asszimilációja történeti perspektívában (szempontok, források, kutatási feladatok). In: Diószegi László (szerk.): A moldvai csángók. Veszélyeztetett örökség - veszélyeztetett kisebbségek. Budapest, Teleki László Alapítvány, 2006. 26-46.; About the Demography of the Moldavian Csángós. In: Local and Transnational Csángó Lifeworlds. Edited by: Sándor Ilyés-Lehel Peti-Ferenc Pozsony. Cluj-Napoca, Kriza János Ethnographical Society, 2008. 203-222.; A moldvai csángók lélekszámának és magyar nyelvismeretének történeti alakulása. In: Ilyés Sándor-Peti Lehel-Pozsony Ferenc (szerk.): Lokális és transznacionális csángó életvilágok. Kolozsvár, Kriza János Néprajzi Társaság, 2008. 255-287. A tanulmány magyar, angol és német változata interneten elérhető a Magyar Elektronikus Könyvtárban (http://mek.oszk.hu/00900/00983/pdf/index.html) és a Kulturális Innovációs Alapítvány honlapján (http://www.kia.hu/konyvtar/erdely/nepes.htm).

[4] Az 1994-1996 közötti kutatás során 83 ilyen települést találtam, de az új kutatás során célszerű bizonyos, tradicionálisan több egységből álló településeket ezúttal külön-külön kezelni, így a magyar nyelvet még ismerő csángó települések száma előreláthatóan nőni fog. (Például a 2008 elején végzett jelen kutatási program keretében a Tatros mentén Bruszturósza községen belül már külön kezeltem Bruszturósza, Kökényes és Burjányos falvakat, hasonlóképpen Dofteána község esetében Dofteána, Szálka, Valea Câmpului és Bogáta falvakat.) Ily módon árnyaltabb kép nyerhető egyes nagyobb vagy felekezeti szempontból inhomogén, esetleg földrajzilag kiterjedtebb települések nyelvi viszonyairól.

[5] Itt mondok köszönetet Kiss Tamásnak, az RMDSZ Ügyvezető Elnökség - Demográfiai Munkacsoport kutatójának, a 2002-es népszámlálási felmérés rendelkezésemre bocsátott adataiért.

[6] Sándor Klára magyarországi nyelvész ezzel szemben önálló csángó nyelvről beszél, és írásaiban a helyi nyelvjárásokból elvont "csángó sztenderd" kialakítását és oktatásban való bevezetését szorgalmazta. (Sándor 2000. 62. és 2003. 177.) Ezt a felvetést azonban Bodó Csanád és munkatársai erős kritikával fogadták (lásd pl. Bodó 2004a és 2004b), és más nyelvészek sem ilyen értelemben foglaltak állást a kérdésben (lásd pl. Szilágyi 2002. és 2006.).

[7] A magyar köznyelvtől való elkülönítés legfőbb oka a csángó nyelvváltozatokban megfigyelhető rendkívül erőteljes román kölcsönszóhasználat, ami az "igaz magyarokkal" való kommunikációt a moldvai csángók számára nehézkessé teszi. Maguk a beszélők ezt a szókészleti eltéréséket érzik alapvetőnek, nem pedig a nyelvtani rendszer magyarral való azonosságát. "Se nem magyar, se nem román" - így jellemzik saját nyelvüket a leggyakrabban, ha valaki a nyelvük identifikációját kéri tőlük. Szilágyi N. Sándor azonban kimutatta, hogy a spontán nyelvi megnyilatkozásokban a moldvai csángók a saját nyelvüket rendszerint "magyarnak" nevezik, különösen akkor, ha a helyi dialektus román nyelvvel való szembenállását akarják kifejezni, a "csángó" szót pedig rendszerint akkor vonatkoztatják a helyi dialektusra, amikor ennek a magyar köznyelvtől való eltérését akarják jelezni. (Szilágyi 2002. 86-87. és 2006. 111.)

[8] A csángó gyermekek elsődleges és másodlagos magyar nyelvi szocializációjáról lásd: Bodó 2004a. 356. és 2004b (utóbbiban részletes, kifejtett módon); Hegyeli 2004. 115-118.

[9] Márton Árpád: Szabófalván a magyar nyelvkör alkotmányellenes. Európai Idő. IV. 1993. 5-6. 3.

[10] Borbély Anna erre vonatkozóan például egy amerikai kínai kutató, Wen Lang Li kutatásainak eredményeit ismerteti, aki az Egyesült Államokban élő kínai közösségek nyelvcseréjét vizsgálta. A magyar kutató a magyarországi románok nyelvcseréjére vonatkozóan saját kutatási eredményeivel is alátámasztja a generációs faktor elsőrendű szerepét a nyelvválasztásban. Lásd: Borbély 2001. 32-33. és 120-152.

[11] A vegyes lakosságú településeken adott esetben mutatkozhat némi különbség az ortodox és a katolikus lakosság korszerkezetében illetően, de ez sehol sem annyira számottevő, hogy a nyelvismeretre vonatkozó becslést lényegileg befolyásolná.

[12] A község falvai: Szőlőhegy (Pârgăreşti), Újfalu (Satu Nou), Szitás (Nicoreşti), Bahána (Bahna) és a jobbára románok által lakott Bagolypatak (Pârâu Boghii).

[13] Borbély 2001. 34.

[14] "Mergem la aprosentec" [megyünk aprószentekelni] - hallottam a Bákó melletti Barátosban, azaz egy olyan faluban, ahol régóta senki nem tud már magyarul. - Az elrománosodott falvak magyar nyelvi relikviáiból gazdag gyűjtemény állítható össze például Ion H. Ciubotaru kiadványsorozatából (Catolicii din Moldova. Universul culturii populare. I-III. Iaşi, Editura Presa Bună, 1998-2005.). Noha a kiadvány szakmai-módszertani szempontból erősen vitatható (lásd: Gazda Klára: Tárgyi kultúra és identitás a moldvai katolikusoknál. In: Diószegi László szerk.: A moldvai csángók. Veszélyeztetett örökség - veszélyeztetett kisebbségek. Budapest, Teleki László Alapítvány, 2006. 233. et passim), de az kétségtelen, hogy a szerzőt a nyelvcserén már átment északi csángó falvak nyelvjárását illetően hiteles adatközlőnek tekinthetjük.

[15] Itt például a 19. század utolsó és a 20. század első évtizedeiben Bogdánfalván szolgáló Petrus Neumann vagy a második világháború után Lészpeden tevékenykedő Gyergyina János plébánosok működésére gondolhatunk.

[16] Erről bővebben: Tánczos Vilmos: "Deákok" (parasztkántorok) moldvai magyar falvakban. Erdélyi Múzeum (Kolozsvár) LVII. 1995. 3-4. 82-98. - Megjelent még: 1. In: Keletnek megnyílt kapuja. Néprajzi esszék. Kolozsvár, KOM Press Korunk Baráti Társaság, 1996. 190-222.; 2. Kantoren in den ungarischen Dörfern Moldaus. In: Aufgetan ist das Tor des Ostens. Volkskundliche Essays und Aufsätze. Csíkszereda, Pro Print, 1999. 191-227.; 3. In: Keletnek megnyílt kapuja. Néprajzi esszék. Csíkszereda, Pro Print Könyvkiadó, Krónika Könyvek, 2000. 175-206.

[17] Ilyesféle módszertani lehetőségre utal Borbély Anna is, amikor a magyarországi román közösségek nyelvcseréjéről írott könyvének utolsó bekezdésében ezt írja: "Befejezésül még egy megjegyzés. A mintában szereplő felnőttek adataiból ki lehet következtetni a nyelvcsere kezdetének körülbelüli évtizedeit (1920-1940), az 1990-ben román általános iskolába járó gyermekek adataiból pedig a folyamat közeli befejeződését is." (Borbély 2001. 232.)

[18] Minderről összefoglaló igénnyel: Mikecs 1941. 48-53.

[19] Rosetti 1905. 2-8.; Iorga 1928. 89. és 239.

[20] Györffy 1923-1924. 104-105.

[21] Mikecs 1941. 86-87.

[22] Lükő 1936. 40-41.

[23] Lükő 1936. 39-40.

[24] Mikecs 1941. 245.

[25] Lükő 1936. 40.

[26] A magyar nyelvészek között újabban vannak - a jelen tanulmányban hivatkozott munkák közül lásd: Benő 2004, Bodó 2004a és 2004b -, akik a magyar nyelvet még beszélő moldvai csángókat - különböző megfontolásokból (pl. a népcsoport inhomogén volta, az öndefiníció problematikus kérdései, a "csángó" szó pejoratív jelentése stb.) - következetesen "moldvai kétnyelvű beszélőközösségnek", "moldvai kétnyelvű beszélőknek", illetve a feltétlenül szükséges pontosítást is tartalmazó kiegészítéssel "moldvai magyar-román kétnyelvű beszélőközösségnek", "moldvai magyar-román kétnyelvű beszélőknek" nevezik. Magam már az első lingvonimákat is túl hosszúaknak és mesterkélteknek tartom, amit egy nagyobb tanulmányban rendkívül nehézkes alkalmazni, és emiatt továbbra is megmaradok a bevett és általánosan használt "moldvai csángó" terminusnál, amibe mind a még magyarul beszélőket, mind a nyelvüket már elveszítetteket beleértem, tehát a fogalmat tágabb értelemben, etnonimaként használom, úgy ahogyan ezt a történészek és a néprajzkutatók rendszerint teszik. Az etnikai identifikáció során maguk a csángók sem tesznek különbséget a nyelvi asszimiláció különböző fokain álló katolikus közösségek között, a kétnyelvű-egynyelvű megkülönböztetés, ami egy nyelvész számára kétségkívül alapvető, számukra nem túl releváns, tehát nyelvükben nincs is olyan etno- vagy lingvonima, aminek 'magyar csángó' vagy 'román csángó' jelentése lenne. A "moldvai csángó" kifejezés problematikus tartalmával mindazonáltal magam is tisztában vagyok, de úgy gondolom, hogy a népcsoport belső táji-történeti-néprajzi-nyelvi megosztottsága akárhogyan nevezzük is meg az egész közösséget, mindenképpen tény marad, következésképpen a bevett népnévtől csak indokolt esetben, mint például egy nyelvszociológiai elemzés esetében, érdemes eltérni.

[27] Weigand 1902.

[28] Nicoreşti (Szitás)

[29] Tuta (Diószeg)

[30] A Slănic névvel megnevezett település alatt a Szalánc völgyében lévő, egymással összeépült összes település értendő: Slănic Moldova (Szlanikfürdő - ma fürdőváros), Cerdac (Cserdák) és Cireşoaia (Szalánc, régebben: Templomfalva).

[31] Păcurele/Păcuri (Degettes)

[32] Bizonyára a Degetteshez közeli Bogata (Bogáta) településről van szó, ahol ma a 874 lakosból 344 személy katolikus, tehát az "egyharmados" jelzett arány ma is megvan (ma: 39%). A környéken nincs Bogdana nevű katolikus falu, a Gorzafalva melletti Bogdăneşti lakossága mindig teljesen ortodox volt.

[33] Oneşti (Ónfalva) - A falu mellett a mai város ebben az időben még nem létezett.

[34] Comăneşti (Kománfalva)

[35] Brusturoasa (Bruszturósza) településnek több jól elkülöníthető része van: Cuchiniş (Kökényes), Brusturoasa (Bruszturósza) és Buruieniş (Burjányos).

[36] Györffy 1925. 124-126.

[37] Domokos 2001. 149-151.

[38] A terepmunka második szakaszában a Tázló menti székelyes falvak (kb. 20-22 falu) és a Szeret menti székelyes települések (kb. 25 falu) felkeresését tervezem. A harmadik szakaszban a legarchaikusabb nyelvet beszélő, középkori eredetű falvakat, nevezetesen a Bákó környéki déli csángókat (6 falu) és a Románvásár környéki északi csángó falvakat (8-10 falu), valamint a nagyvárosokat keresem fel.

[39] Az 1994-1996 között, különböző időpontokban végzett terepmunka esetében - az egyszerűség végett - mindenütt a kutatás befejeződésének évét, vagyis 1996-ot írtam a táblázatba. A második terepmunkára 2008 elején három gyűjtőút alkalmával került sor.

[40] Zárójelben feltüntettük azt a generációt is, amelyben a nyelvismeretet becsültük: gy1 = kisgyermekkor (5 év alatt), gy2 = gyermekkor (5-9 év között), nagygyermekkor (10-14 év között), f = fiatal kor (15-29 év között), k1 = alsó középgeneráció (30-44 év között), k2 = felső középgeneráció (45-59 év között), i = idős generáció (60 év fölött)

[41] Románcsügésen az idősebb ortodox románok is beszélnek, értenek magyarul. Számukat kb. 250 főre becsülöm.

[42] 1996-ban Románcsügés (Ciugheş) adatait együtt kezeltem Magyarcsügéssel (Cădăreşti). Az összevonás azonban nem célszerű, mert az 1948 előtt jobbára görög katolikus vallású Magyarcsügés mai római katolikus lakossága egyházi szempontból a gyulafehérvári egyházmegyéhez, Kostelek plébániájához tartozik és kulturálisan is inkább a gyimesi csángó kultúrkörhöz áll közelebb, ezért a moldvai katolikus települések között való szerepeltetése nem indokolt. A két faluban a magyarul értők számát 1996-ban mind a katolikusok, mind az ortodoxok viszonylatában túlbecsültem (1200, illetve 800 fő). A magyarcsügési ortodoxok ma is beszélnek magyarul, valamint a románcsügésiek egyrésze is.

[43] Románcsügés és Magyarcsügés együtt.

[44] A népszámlálások külön feltüntetik Bruszturósza (Brusturoasa) község falurészeit. Az 1996-ben becsült adatok a teljes községre összesítve vonatkoznak, 2008-ban falvankénti részletesebb felbontásban teszem közzé a katolikus lakossággal rendelkező települések számsorait.

[45] Camenca falurésszel együtt, ahol az 1021 lakosból 38 fő katolikus.

[46] A településnek két része van: Buruieniş (233 lélekből 48 fő katolikus) és Buruieniş de Sus (125 főből 88 fő katolikus). A katolikus lakosság zöme tehát Buruieniş de Sus településen él, ahol abszolút többségben is van.

[47] A városközpont és a Podei nevű városrész együtt. Utóbbi összlakossága 561 fő, ebből 20 fő katolikus.

[48] Katolikus lakosság hagyományos településszerkezetben a várostól távolabb fekvő Vermeşti peremközségben él. Magyarul csak az ide férjhez jött idősebb nők beszélnek, mintegy 10 személy.

[49] Katolikusok főleg Magyardormán/Brătuleşti településrészben.

[50] A Dofteana településközpontban szétszórtan élő katolikus családokban már nem értenek magyarul. A községhez tartozó egyéb települések (Szálka, Valea Câmpului, Ştefan Vodă, Bogáta) adatait külön tüntetjük fel.

[51] Az 1995. szeptemberében végzett felmérés során Szálka falu magyarul tudó lakosainak számát túlságosan felülbecsültem. Tévedésem oka alapvetően az lehetett, hogy akkor még az idős generáció jól tudott magyarul, és körükben számottevő magyar folklóranyagot gyűjtöttem.

[52] A jobbára katolikusok által lakott Valea Câmpului ma a vele összeépült Ştefan Vodă falu egyik része, ahol ugyancsak élnek elszórtan katolikusok. A népszámlálási adatok az egész falura vonatkoznak.

[53] Szalánctorkát, ami Aknavásár peremfaluja és templommal rendelkező egyházi filiája, sem a népszámlálások, sem a katolikus egyházi összeírások nem tüntetik fel külön közigazgatási egységként, azaz demográfiai adatait csak a várossal együtt adják meg. A táblázatban a szalánctorkai katolikusok helyszínen becsült számát (1996-ban 110 fő, 2008-ban 80 fő) kivontuk a katolikusok össz-számából (1996-ban 1220 fő, 2008-ban 968 fő), és így jutottunk Aknavásár város katolikusainak számához (1996-ban 1110 fő, 2008-ban 888 fő).

[54] Szalánctorka 110 főre becsült katolikus lakossága nélkül.

[55] Szalánctorka 80 főre becsült katolikus lakossága nélkül.

[56] Lásd az Aknavásárra vonatkozó előző három jegyzetet.

[57] A csaknem teljesen katolikus lakosságú Degettes (Păcuri) az ortodox Poieni falu része, ami Aknavásár peremközsége. Degettes a Tatros bal, Poieni a jobb partján fekszik, a két település jól elkülöníthető. A közölt népszámlálási adatok Poieni ra vonatkoznak, Degettes adatait a hivatalos népszámlálás külön nem adja meg.

[58] 1995. szeptemberében Degettesen az idősebbek körében jelentős magyar nyelvű archaikus imaanyagot gyűjtöttem (lásd: Tánczos 1999. 195-201.). Ennek alapján a magyarul tudók számát valamelyest felülbecsültem.

[59] A településnek van valamelyes magyarul értő-beszélő ortodox lakossága is. Ezek számát 1996-ban mintegy 50 főre, 2008-ban mintegy 20 főre becsülöm.

[60] Szőlőhegyen néhány ortodox román család is él. Az idősebb románok - mintegy 10 személy - beszélnek magyarul is.

[61] A Bahánában magyarul beszélő ortodoxok számát 1996-ban 50 főre, 2008-ban 10 főre becsülöm.

[62] A népszámlálásokban külön településként jelzett Călcâi falu Gorzafalva nyugati része, lakossága csaknem teljesen katolikus. A településrész népszámlálási adatait mindig hozzáadtuk Gorzafalva adataihoz.

[63] A Gorzafalvában magyarul beszélő ortodoxok számát 1996-ban 100 főre, 2008-ban 50 főre becsülöm.

[64] A 2002-es népszámlálás szerint az 50.185 fő összlakosságú Onyest municípiumnak 5303 katolikus lakosa volt (10,5%), egyházi kimutatás szerint viszont a katolikusok száma 2006-ban 6150 fő (Almanah 2006. 384.), ami 847 fővel több, mint a népszámlálási adat. A különbség feltehetően a külföldön dolgozók és a falura visszatelepedettek helyzetének eltérő megítéléséből adódik.
Az onyesti katolikusok egy része a város hagyományos, magyar eredetű, túlnyomó részben katolikus lakosságú peremközségében (Onyest/Ónfalva) él, amely nem képez külön közigazgatási egységet, tehát népszámlálási adatait külön nem ismerjük. A kommunizmus alatt le nem bontott falu megmaradt részének katolikus lakosságát kb. 1500 főre becsülöm. A nyelvismeretre vonatkozó, generációk szerinti becslések erre a régi katolikus falura vonatkoznak. Mivel a településrész korfájának demográfiai adatait külön nem ismerjük, az egyes generációk lélekszámának kiszámításakor a nagyjából hasonló demográfiai szerkezetű Szőlőhegy község korfájának százalékarányait alkalmaztam. Erre azért volt szükség, mert a teljes Onyest municípium korfája - ami a 20 év alatti populáció meghökkentően kis százalékarányát mutatja - nem jellemző a csángó lakosságú peremközségre, aminek lakossága arányosabb szerkezetű, mint az elöregedő municípiumé.
A tömbháznegyedekben élő további mintegy 3800 katolikus nyelvállapotáról alig van adatunk. Bizonyos azonban, hogy a tömházakban élők egyrésze valamilyen mértékben ugyancsak ismeri a magyar nyelvet, ugyanis ez a népesség jobbára a környező katolikus falvakból (Diószeg, Tatros, Szőlőhegy község falvai stb.) vagy más, távolabbi falvakból (pl. Pusztina) származik, ahol viszonylag jól tudnak még magyarul. A nyelvismeret szintjét azonban a városban jóval alacsonyabbnak kell tekintenünk (ti. városba a nyelvet már kevésbé ismerő fiatalabb generációk költöztek be, a városi környezet az elmúlt évtizedekben az asszimiláció színtere volt, már elrománosodott csángó falvakból is települtek ide családok stb.). A fenti meggondolás alapján feltételezem, hogy a tömbháznegyedekben élőknek mintegy 20%-a (kb. 760 lélek) ismerheti valamilyen szinten a magyar nyelvet.

[65] A népszámlálásokban Borzest (Borzeşti) néven azonosított peremközség nagyobbik részét az 1992-es népszámlálás még Onyest városközponttal együtt, a 2002-es népszámlálás pedig külön vette fel (ekkori összlakossága 4141 fő, amiből katolikus 1641 fő). Az "igazi", régi Borzest falu azonban ennél azonban jóval kisebb, ma a város szélén található, ahol csak néhány katolikus család él. (Lásd még a következő jegyzetet.)

[66] A népszámlálások Onyest (Oneşti) egyik lakónegyedét nevezik Borzestnek (Borzeşti) nevezik, ami azonban nem azonos a régi faluval. A közigazgatásilag Onyesthez tartozó, annak utcájaként kezelt Borzest (Borzeşti) nevű kis városszéli településen egyházi adat szerint csak 61 katolikus személy él 32 családban. (Almanah 2006. 384.)

[67] Szárazpatak (Valea Seacă) Ştefan cel Mare falu része. A közölt számok a két falura összesítve vonatkoznak.

[68] Vizánta ma Vrancea megyéhez tartozik. A 2002-es népszámlálás vonatkozó adatait nem ismerem. A katolikus lakosság lélekszámát (1115 személy) egyházi forrás alapján közlöm (Almanah 2006. 395.) A generációk lélekszámát hasonló demográfiai szerkezetű csángó falvak korfája alapján számítottam ki.

[69] 1996-ban a magyarul is beszélők számát felülbecsültem.

[70] Zárójelben a katolikusok lélekszáma és falun belüli aránya.

[71] Degettes (Păcuri) Poieni, illetve Aknavásár (Târgu Ocna) része. A falu összlakosságát külön nem ismerjük.

[72] Egyházi adat. Az összlakosság számáról 2002-es népszámlálási adat nem áll rendelkezésemre. Az 1992-es népszámlálás szerint Vizánta 1658 lakosából 1018 katolikus volt, azaz a katolikusok aránya 61%-a faluban.

[73] Vermest Kománfalva (Comăneşti) peremfaluja.

[74] Katolikusok tömbben élnek Dormánfalva (Dărmăneşti) Bratulest nevű településrészében.

[75] E kérdéskör nemzetközi szakirodalmát felsorolja: Borbély 2001. 24-26.

[76] Az emigráns közösségek nyelvcseréjének általános jellemzőit Bartha Csilla foglalja össze amerikai magyar közösségek példáján. Lásd: Bartha 1995.

[77] Lásd: Hamers-Blanc 1989. 176.

[78] Hamers-Blanc 1989. 176. - A modell magyar ismertetése: Borbély 2001. 34-35. és Bodó 2004b. 44-45.

[79] A csángó beszéd kódváltásainak szintjeit, valamint a román nyelvi hatás egyéb vonatkozásait (pl. tükörszerkezetek, szórendi változások, kölcsönszóhasználat stb.) Benő Attila egyik tanulmánya mutatja be. (Benő 2004.) Hegyeli Attila azt figyelte meg, hogy a magyar nyelvi oktatásnak milyen hatása van a csángó gyermekek beszédében jelen lévő kódváltásokra. (Hegyeli 2004.)

[80] Például ilyen fogalom lehet a "kevert kétnyelvűség", illetve az ennek szinonimájaként használt "kevertnyelvűség", amivel Péntek János a szórványterületek és a nyelvi szigetek nyelvállapotát jellemzi, kimutatva, hogy az ilyen beszéd a nyelvhasználat minden szintjén (pl. szövegértés, mondatszerkesztés, szemantika, intonáció stb.) kommunikációs zavarokat okoz, tehát voltaképpen nem kétnyelvűséggel, hanem nyelvi erózióval állunk szemben. (Péntek 2001. 140-150.)

[81] A "kétnyelvű beszélőközösség" terminus körüli nyelvészeti problémákról lásd: Bodó 2004a.

[82] A moldvai csángók nyelvcseréjének összetett tényezőire jól rávilágít Bodó Csanád egyik tanulmánya, amely az elemzés keretéül Joshua A. Fishman nyelvcsere visszafordítására szolgáló modelljét használja. (Bodó 2004b) A nyelvcsere folyamatáról Borbély Anna írt kitűnő monográfiát a magyarországi román közösségek nyelvcseréjét elemezve. Könyvének elméleti-módszertani fogalmai a moldvai csángók nyelvcseréjének leírására is jól alkalmazhatók lennének. (Borbély 2001).

[83] A MCsMSz oktatási programja keretében a 2007/2008-as tanévtől kezdve egyetlen faluban, a több mint kétezres lélekszámú Diószegen sikerült megszervezni az iskolán kívüli fakultatív magyar nyelvű oktatást, de az ígéretesen induló program a helyi katolikus plébános és más értelmiségiek román nacionalista megfélemlítő propagandája folytán sokat veszített kezdeti lendületéből. Kezdetben több mint ötven gyermek járt a délutáni "magyarórákra", de később a csoport létszáma még ugyanabban a tanévben alig tucatnyira csappant.

[84] Kivételt csupán a nagy tudatossággal végzett nyelvi revitalizáció jelenthet, de esetünkben ilyesmiről úgy vélem, nem beszélhetünk.

[85] Péntek 2001.

[86] Erről kifejtettebben: Tánczos 2008.

[87] A kérdésről szintetizáló igénnyel és a szakirodalom felsorolásával írt munkák közül kiemelem Kiss Jenő és Péntek János összefoglalóit. (Kiss 1995, Péntek 2003). Arról, hogy a nyelvhez tapadó értékrendszer, belső mentalitás, attitűdök hogyan alakítják a nyelvcsere folyamatát Susan Gal írt magyarul is olvasható elemzést az ausztriai magyarok példája kapcsán. (Gal 1992)

[88] Erre jelenségre az amerikai szociolingvisztika korán felfigyelt, például Joshua A. Fishman már az 1960-as években több bilingvizmusról szóló könyvében foglalkozik a kérdéssel.

[89] Erről bővebben: Tánczos 2008.

[90] Szilágyi 2002.


vissza