Varga E. Árpád

Az 1857. évi erdélyi népszámlálás román nyelven

Recensământul din 1857. Transilvania. Cluj-Napoca, Editura Staff, 1996. 280 old. (Studia Censualia Transsilvanica)
Recensământul din 1857. Transilvania. Ediţia a II-a revăzută şi adăugită. Cluj-Napoca, Editura Staff, 1997. 581 old. (Studia Censualia Transsilvanica)


Megjelent: Statisztikai Szemle. LXXVI, 1998. 10. sz. 850-861. p., Erdélyi Múzeum, LX, 1998. 1-2. füz. 74-84. p., valamint a szerző
"Fejezetek a jelenkori Erdély népesedéstörténetéből" című tanulmánykötetében. Budapest, 1998, Püski. 343-353. p. Javított változat.


[Rich Text formátumú, tömörített változatban vagy PDF formátumban letölthető]


1996 őszén ezelőtt indította útjára a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem szociológiai tanszékének munkacsoportja Studia Censualia Transsilvanica című kiadványsorozatát. Ennek keretében az erdélyi népszámlálások települési adatsorait kívánják közreadni a régebbi koroktól egészen napjainkig. Elsőként a Dávid Zoltán által szerkesztett és Budapesten 1994-ben megjelent 1850. évi népszámlálási kötetet dolgozták fel. A kötetről egy esztendeje számoltam be: ismertettem a szerkesztők hosszú távú elképzeléseit, a sorozat közös jellemzőit és magát a szóban forgó kiadványt, de természetesen kitértem az illető népszámlálás, valamint a budapesti forráskötet bemutatására is. Egy rövid népszámlálás-történeti vázlat kapcsán utaltam azokra a körülményekre, amelyek összefüggéseiben körvonalazódik a sorozat jelentősége. Azóta a munkacsoport (vezetője dr. Traian Rotariu tanszékvezető, tagjai Iulian Pah, Maria Semeniuc és Mezei Elemér, tanácsadó szakértő Ion Bolovan) két újabb kötettel örvendeztette meg az érdeklődő közönséget. Mind a kettő, párhuzamos források alapján, a sorrendben következő 1857. évi népszámlálás anyagát dolgozza fel.

Mivel a sorozat jellemzőit korábban már részletesen taglaltam, most csupán a főbb szerkesztési elveket idézem fel ismét. Az egyes kötetek a forrásban szereplő adatokat teljes körűen, a mai romániai felhasználó szempontjaihoz igazodó elrendezésben tartalmazzák. A helységek megnevezése természetesen román nyelvű: a hivatalos, vagy annak hiányában az utolsó közhasználatú névalak. Esetenként a rovatok sorrendje is más, mint az eredetiben volt. A legnagyobb változást az jelenti, hogy a feldolgozott adatokat a jelenlegi - az 1992. évi népszámlálás időpontjában érvényes - közigazgatási beosztás szerint csoportosítják és összegzik. Ez a szerkezet képezi a kötetek megjelenésének rendjében kibontakozó hosszú távú demográfiai-statisztikai idősorok alapját. A táblázatos fő részt két mutató egészíti ki. Az első a forrás eredeti szerkezetét, azaz a népszámlálások időpontjában érvényes közigazgatási beosztást reprodukálja. Itt az egyes törvényhatóságok és helységek a korabeli területi elrendezés szerint, akkori hivatalos nevük alatt szerepelnek, mai román megfelelőjükkel együtt, kiegészülve az illető település mai adminisztratív hovatartozásának jelzésével. A második mutató egy helységnévtár, amelynek alapján a kötet használója a román névalak ismeretében megtalálja a keresett települést, illetőleg tájékozódhat annak korabeli közigazgatási hovatartozásáról. A szerkesztők ígérete szerint a sorozat befejeztével egy komplex helynévmutató összeállítására is sor kerül.

A két újonnan megjelent kötet érdemi megítéléséhez feltétlenül szükség van a hazai népesség-számbavételek történetében fordulópontot jelző 1857. évi cenzus fontosabb tudnivalóinak felidézésére. Ezért először az 1857. évi erdélyi népszámlálás kérdéskörét és a rendelkezésre álló - a kolozsvári szerkesztőség által is munkába vett - adatforrásokat tekintem át.

Miután az előző, 1850. évi népszámlálás nem mindenben járt a megfelelő eredménnyel, az osztrák Belügyminisztérium szinte azonnal megkezdte egy újabb számbavétel előkészítését. Az érvényes jogszabályok értelmében háromévenként kellett volna népszámlálást tartani, az új cenzus ennek megfelelően 1854-ben vált volna esedékessé. Végrehajtását azonban a közigazgatási-politikai reformok miatt 1857. október 31-re halasztották. Az összeírás ez alkalommal már kizárólag a polgári hatóságok részvételével történt és viszonylag rövid idő alatt, 1857. november-december hónapban lezajlott. Az adatok községi, járási és kerületi összegzését a helyi közigazgatási szervek igen gyorsan elvégezték, így az országos (tartományi) összesítésekhez a Belügyminisztérium már 1858 márciusában hozzájutott. A népszámlálás ezúttal is csak a polgári népességre terjedt ki, a katonai népességet és hozzátartozóit a katonai hatóságok számolták meg. A még 1853-ben elkészített (időközben többször is átdolgozott) tervezetek a korábbinál sokkal körültekintőbben és részletesebben tárgyalták az új népszámlálás tartalmi kérdéseit, amely nem csupán szervezettségével, de a felvétel pontosságával, valamint a feldolgozás és a közlés részletességével is jelentős mértékben felülmúlta az 1850. évi számbavételt. Szakértő értékelés szerint az 1857. évi cenzus az első tagja a modern, elsősorban demográfiai szempontokat szem előtt tartó népszámlálások sorozatának, és sok tekintetben a korszerű népszámlálási kritériumokat is teljesítő műveletnek minősíthető. Az 1857. évi népszámlálás érdemei között ki kell emelni a részletes foglalkozási, a korra vonatkozó és a tartózkodási hellyel kapcsolatos kérdéseket. Változatlan hiányosságaként róható fel, hogy ez a népszámlálás is a bizonytalanul körvonalazható jogi (honos) népesség struktúráját mutatta be. A vallásra, családi állapotra vonatkozó kérdések ugyanúgy szerepeltek, mint 1850-ben, 1857-ben azonban - az előző felvétel tapasztalatain okulva - nem kérdezték a megszámláltak nemzetiségét.

Az 1857. évi népszámlálás adatait - a népességre vonatkozó információkat 66 rovatban részletezve - tartományi, megyei és járási bontásban a Belügyminisztérium 1859-ben publikálta,[1] majd azok megjelentek a Tafeln 1861. évi kötetében is.[2] A települések adatait - a nagyobb városokat kivéve - nem tették közzé, a népszámlálási statisztikai iratanyagok túlnyomó része pedig időközben megsemmisült. Erdély területére vonatkozóan azonban a budapesti Központi Statisztikai Hivatal könyvtárában két forrásanyag is fennmaradt. Az egyik egy kivételes értékű kéziratos összeállítás, amely - feltehetően az akkori közigazgatási és területi reformok előkészületeinek szolgálatában - 1860-ban készült, és az 1857. évi népszámlálás teljes községsoros adatait foglalja magában Erdély és a részek területén.[3] Az Erdély területi átszervezésével foglalkozó Organisirungs Landes Comission tevékenységének köszönhetően egy későbbi, 1862-ből származó három nyelvű dokumentum is ránk maradt, amely - egy újabb közigazgatási javaslat mellékleteként - a népesség 1857. évi számát, valamint vallási megoszlását tartalmazza helységenként a tervezett beosztás szerint (a Partium nélkül).[4] A teljes községsorokra kiterjedő népszámlálási táblázatokat a budapesti Központi Statisztikai Hivatal Dányi Dezső összeállításában Erdély 1857. évi népszámlálása címmel 1992-ben megjelentette. (Ugyancsak ő egy másik kötetben bemutatja a Bach-korszak két osztrák népszámlálását, egyúttal összegzi a felvételek nyomán rendelkezésre álló legfontosabb statisztikai információkat, továbbá az 1857. évi cenzusnak a mai Magyarország területére átszámított járási adatsorait is közreadja.[5] Az 1857. évi népszámlálásról írottakat e két munka nyomán idézem.)

Az Erdély 1857. évi népszámlálásának településenkénti adatait tartalmazó budapesti forráskiadvány a kézirat 1860. évi közigazgatási rendjét követi. Erdély politikai beosztása az 1854. évi Bach-féle területi reform nyomán jelentősen különbözött az 1850. évitől. A tartományt a korábbi öt katonai kerület (illetőleg a Szebeni katonai kerület alá rendelt két román határőrezred) és 140 alkörzet helyett tíz kerületre, valamint 79 járásra bontották. Az új területi beosztás az 1857. évi népszámlálás végrehajtásáig, majd azt követően is, néhány község járási hovatartozásának megváltozása és pár település összevonása következtében tovább módosult. Ezeket a változásokat a feldolgozás külön jegyzetekben részletezi. A kiadvány fő részét alkotó táblaanyag az eredeti kézirat néhány rovatát (a koréveket) összevonta és az adatokat fontossági sorrendben újra csoportosította. Ezek a következők (zárójelben a rovatok sorszámai): a házak száma (1), a lakások száma (2), a jelenlevő, távollevő, honos és idegen népesség száma 1857-ben (3-7), az 1850. évi jelenlevő népesség száma (8), a népesség száma vallás szerint (9-18), a népesség száma foglalkozás szerint (19-36), a népesség száma nemek (külön a jelenlevők és távollevők), valamint családi állapot szerint (37-46), a férfiak és nők létszáma főbb korcsoportok szerint (47-58). A demográfiai adatok a honos (jogi) népesség számát részletezik. A korcsoportok összevonását az adatfelvétel feltételezhető torzításai indokolták; az új csoportosítás úgy történt, hogy az megközelítse a korszerű kormegoszlás elemzésének feltételeit. A felekezetek részletezése a római katolikusok, görög katolikusok, görögkeletiek, lutheránusok, reformátusok, unitáriusok és izraeliták mellett ez alkalommal az örmény katolikusokra és örmény keletiekre, valamint az egyéb vallásúakra is kiterjedt (ilyeneket azonban a felvétel Erdélyben nem talált).

A budapesti forráskiadvány a népszámlálás rövid jellemzését és a legfontosabb adatok elemzését tartalmazó bevezető rész után az Erdélyi Nagyfejedelemség járásainak és kerületeinek hivatalos osztrák adatsorait is bemutatja. Ezeket és a kézirat számsorai alapján készített összegzéseket egybevetve az olvasónak szembetűnhet - amire egyébként a bevezető szöveg is felhívja a figyelmet -, hogy a két közlés adatai kisebb-nagyobb mértékben eltérnek egymástól. Ezek az eltérések részint a kézirat fizikai állapotából adódó hiányosságokra, készítőinek pontatlanságára, illetőleg - kerületi, járási szinten - a területi változásokra vezethetők vissza. Részben pedig azzal magyarázhatók, hogy a kéziratos forrás készítői a népszámlálásnak a helyi szerveknél maradt kimutatásai és a központi szervek által még nem helyesbített községi összesítései alapján állították össze munkájukat. (Két esetben az osztrák kiadvány összesítési hibái is tetten érhetők.) A központi szervek leggyakrabban a jelenlevő, távollevő honos népesség és az idegenek számát helyesbítették (a számszerű különbségek is itt a legnagyobbak), de olykor a foglalkozási és kor adatokon is változtattak. A budapesti forrásközlés érintett járási, kerületi sorait tehát az jellemzi, hogy a honos népesség száma azonos az osztrák kiadványban szereplő népesség számával, de a honos népesség összetétele esetenként, kismértékben ugyan, de különbözik attól. Mindezeket az eltéréseket a már említett - a táblázatos fő részhez csatolt - jegyzetanyag tételesen, számszerűen is részletezi, szükség esetén bővebb magyarázattal kísérve. A megsérült kézirat olvashatatlansága miatt a Gyulafehérvári kerület tövisi járásának néhány településénél a házak és a lakások száma, a Szilágysomlyói kerület szilágyzoványi járásának valamennyi községe esetében pedig a teljes számsorok kényszerűen hiányoznak a feldolgozásból.

A kolozsvári egyetem szociológiai tanszékének munkacsoportja által az 1857. évi népszámlálásról összeállított - a nyomdából 1997 elején kikerült - első kötet az Országismei tabellák alapján készült. A táblaanyagra az 1857. évi népszámlálás erdélyi forrásait kutatva a Román Akadémia kolozsvári fiókjának könyvtárában bukkantak rá. A forrásfeldolgozás elé írt bevezető közelebbről nem tér ki az Országismei tabellák létrejöttének körülményeire; megjelenését a múlt század hatvanas éveire teszi és a román nemzeti mozgalom sikereivel hozza összefüggésbe. Ismeretes, hogy 1863 szeptemberében a nagyszebeni országgyűlés szentesítette a románság nemzeti és vallási egyenjogúsítását, a román nyelv pedig - mely az évtized kezdetétől fogva amúgy is fokozatosan teret nyert a közigazgatásban - a német és a magyar nyelv mellett hivatalossá vált a tartományban. A bevezető értékelése szerint "az a példány, amely a jelen munka alapját képezi, ezt az új politikai keretet tükrözi, lévén háromnyelvű". A forrásmű tehát a románság számára nemcsak demográfiai, hanem történelmi szempontból is fontos kordokumentum.

A bevezető lényegre törő tömörséggel, minden fontos szempontra kiterjedve méltatja az 1857. évi népszámlálás jelentőségét. Téves azonban az a megállapítása, mely szerint "a helységek szintjén végzett összeírás a lakosok etnikai hovatartozását is megragadta, ám sajnos ezt az információt nem dolgozták fel és az csak levéltári kutatások útján rekonstruálható". (8. old.) A tévedés valószínűleg abból adódik, hogy bár az 1857. évi népszámlálás kérdőpontjai között nem szerepelt a nemzetiségi hovatartozás, ennek ellenére a hivatalos osztrák népszámlálási kiadványokban a nemzetiségi megoszlásra vonatkozóan is jelentek meg adatok. Ám hangsúlyozni kell, hogy ezek csupán becslések, a jeles osztrák statisztikus, Carl Czoernig számításai nyomán. (Czoernig az 1850. évi népszámlálás nemzetiségi adatai és az 1851-1857. évi népmozgalmi statisztikák alapján határozta meg a különféle nemzetiségek számát.) [6] Érdemes megemlíteni, hogy Fényes Elek - aki szintén kísérletet tett az ország 1857. évi nyelvi-nemzetiségi viszonyainak meghatározására, ámbár a magyarság irányában elfogult becslését erős fenntartással kell fogadnunk - szintén utal ebből az évből származó helységenkénti nemzetiségi kimutatásra. De ő is leszögezi, hogy "az 1857-ki országos összeírás már nem tartott fel rovatot a különféle nemzetiségek számára, s így ez hivatalosan nincsen kimutatva".[7] Mint Dányi Dezsőtől tudjuk, Fényes e munkájához a Helytartótanács rendeletére 1862/63-ban közigazgatási célzattal készült községi jegyzékeket használta fel. A Helytartótanács által bekért adatok között szerepelt a "túlnyomó divatozó nyelv" is, tehát annak a nyelvnek a megnevezése, amelyet a település népességének több mint fele beszélt (abszolút többség hiányában a lakosság nyelvét vegyesnek kellett minősíteni); az adatközlő szerveknek ezzel párhuzamosan az egyes községek népességszámát az 1857. évi népszámlálás eredménye szerint kellett megadniuk.[8] (Megjegyzendő, hogy az 1863-ban megjelent úgynevezett B.-R.-A.-P. Helynévtár e kimutatás alapján készült el. Ily módon ez az egyetlen korabeli nyomtatott forrás, amely a települések 1857. évi lélekszámát tartalmazza. Igaz, hibásan többszöri beszámítással, mivel a jelenlevő honos és idegen népességhez hozzáadták a távollevő honosok számát is. A helységnévtár Erdély településeire nem terjeszkedik ki.)

Az Országismei tabellák román szempontú újraközlésében feldolgozott adatok az eredetit követve községenként a házak számára, a honos népesség számára és vallásfelekezeti megoszlására terjednek ki. A felekezetek között ott találjuk az örmény katolikusokat, nem szerepelnek viszont az örmény keletiek, akik a kéziratban az ortodoxok közé lettek besorolva (számuk egyébként alig több mint 250). A forráskötet - amely, mint korábban utaltam rá, egy közigazgatási reformtervezet mellékletét képezi - a községi adatsorokat a javasolt közigazgatási beosztás szerint (9 törvényhatóságra és 56 kerületre osztva) tartalmazza. A táblaanyag utolsó oszlopa azt mutatja ki, hogy az így felsorakoztatott helységek a törvényjavaslat megalkotásának időpontjában melyik aktuális közigazgatási egységhez (azaz a Bach miniszter bukása után visszaállított politikai beosztás szerint melyik vármegye, vidék vagy szék illető járásához) tartoztak. A feldolgozás összeállítóinak újabb tévedéseként kell felrónunk, hogy a forráskötetben foglalt területi tervezetet az 1857. évi népszámlálás idején fennállott adminisztratív beosztással azonosították. E tévedést elkerülhették volna, ha nagyobb figyelmet fordítanak a forrásban szereplő széljegyzetekre, amelyekből egy harmadik - a dokumentum létrejöttének idején fennállott tulajdonképpeni - közigazgatási szerkezet rajzolódik ki. Munkamódszerükhöz következetesen ragaszkodva ezt is beleilleszthették volna összeállításukba - így a forrás kínálta valamennyi feldolgozási lehetőséget kimerítik -, s ezáltal további, a dokumentum értelmezését segítő információkkal gazdagodott volna a felhasználó.

A kolozsvári munkacsoport csak e kötet elkészültekor jutott hozzá az 1857. évi népszámlálás másik, Budapesten már évekkel korábban megjelent anyagához. Mivel az abban szereplő információk köre és a feldolgozott terület is nagyobb, mint az általuk használt forrásé, ez alapján természetesen azonnal tervbe vették egy pótkötet megjelentetését. (Ez a történeti Erdély mellett már a Partiumra, vagyis Közép-Szolnok, Kraszna és Zaránd megyékre, illetve Kővár vidékre is kiterjedt.) Tekintettel arra, hogy a két különböző forrás adatai nem mindig illeszkednek egymáshoz, nem egyszerű pótlást készítettek az előző kötethez, hanem nagyon helyesen a budapesti kiadványt a sorozat szempontjainak megfelelően teljes egészében újból feldolgozták. A nyomdából 1998 januárjában - a küllemében tetszetősen megváltozott népszámlálási sorozat harmadik tagjaként - kikerült kötet bevezetője hangsúlyozza, hogy a budapesti kiadvány kínálta információk rendkívül fontosak és messze felülmúlják az általuk előzőleg megjelentetett feldolgozás tárgykörét. A szerkesztők egyúttal megbecsülésüket fejezték ki magyarországi kollégáiknak azért, hogy közkinccsé tették ezeket a kivételes értékű adatokat. (Sajnálatos, hogy e méltató bekezdésben a budapesti forráskiadvány összeállítójának a neve említetlenül maradt.)

Az adatokat a kolozsvári munkacsoport ez alkalommal is az eredeti teljességgel reprodukálta, csupán a rovatok csoportosításában hajtott végre néhány ésszerű változtatást. Így a jelenlevő, illetve távollevő férfiak és nők számoszlopai a tartózkodási hely szerinti adatcsoportba kerültek, a foglalkozási rovatok pedig a népesség kor szerinti részletezése után következnek. Elhagyták továbbá az 1850. évi jelenlevő népesség számát tartalmazó rovatot. Vitatható módon kimaradtak a szilágyzoványi járási összegek is, mivel azok a községi részletezés hiányában nem voltak beépíthetők a mai közigazgatás szerinti csoportosításba. (A járás 35 községéből 33 a mai Szilágy, 2 pedig Bihar megye területére esik.) E számokat legalább az erdélyi összegzés során érdemes lett volna feltüntetniük, s így a romániai használónak is a rendelkezésre állnának a tartomány egészére vonatkozó adatsorok. A budapesti eredeti és a kolozsvári újrafeldolgozás összegzései között - természetesen azonos területen számítva - a legtöbb rovatban kisebb-nagyobb (többnyire azonban egyszámjegyű vagy elhanyagolható mértékű) eltérés tapasztalható. Ezt részben a budapesti kiadvány összefoglaló táblázatának hibái magyarázzák. Ugyanakkor a kötet bevezetője utal rá, hogy az újrafeldolgozás során egyes adatoknak - a végeredmények egyezése érdekében esetenként önkényes - javítására is sor került, különbségek tehát ebből is adódhatnak. Ezeket a módosításokat nem jelölték, így az eltérések tényleges okainak felderítésére nem vállalkozhattam. Ellenőrzésre egyedül a felekezeti adatok esetében volt lehetőségem, aminek eredményét a feldolgozó munka nehézségeinek illusztrálására - a számtalan lehetséges buktató közül csupán néhányat felvillantva - bemutatom. (Az összehasonlításhoz a budapesti kötet összegzésein előzetesen helyenként javítani kellett.) A kolozsvári kötetben a honos népesség összes száma 5-tel, az unitáriusoké 8-cal, az örmény keletieké pedig 1-gyel több, míg az ortodox felekezetűeké 2-vel, a reformátusoké 1-gyel, az izraelitáké pedig 3-mal kevesebb, mint a budapesti eredetiben. Az eltérések okai a következők. Az eredetihez képest tévedésből Magyarpeterd (Kolozsvári kerület, tordai járás) 1 görögkeleti lakosa örmény keleti felekezetűnek, Kővárberence (Dési kerület, magyarláposi járás) 8 izraelita felekezetű lakosa pedig unitáriusnak lett véve. A Brassói kerület hosszúfalusi járásában a felekezeti részadatok összege Bodola községben 1 fővel több, Pürkerec községben pedig 1 fővel kevesebb, mint a honos népesség száma. Itt a javítás oly módon történt, hogy Bodola községben az ortodox lakosok számát eggyel csökkentették, Pürkerec községben pedig a reformátusokét egy fővel megemelték, holott az illető községek részadatainak megfeleltetéséhez - a járási összegzéssel is egyezően - elegendő lett volna a helyesbítést ugyanazon (bármelyik) felekezet esetében elvégezni. Végül Almáscsáka (Dési kerület, semesnyei járás) izraelita felekezetű lakosainak, s ennek megfelelően a honos népességnek is a száma a forráskötetben szereplő adatokkal szemben 5 fővel több. A hiba alighanem a forráskötetben van, ahol a jelenlévő és az összes honos népesség száma öttel kevesebb, mint a nemek, illetve a kor szerinti adatok összege. A honos népesség és az izraeliták számát a kolozsváriak az Országismei tabellák alapján helyesbítették. Mint látható, a hat érintett rovatnál mutatkozó (egyébként jelentéktelen) eltérés több típusba sorolható: két esetben a feldolgozás során történt elírás, négy esetben viszont az eredeti pontatlanságát kellett kijavítani (amiből azonban két javítás tévesnek bizonyult). De találni példát a végösszegeket nem befolyásoló hibára is. Az eredetiben a Marosvásárhelyi kerület mezőmadarasi járásában Kislekence, Kölpény, Malomfalva, Marosszentanna, Marosszentkirály, Mezőmajos és Mezőménes adatsorai felcserélődtek egymással. Az Országismei tabellák segítségével azonban itt is sikerült az összekuszált adatsorok megfelelő rendjét visszaállítani. Az észlelt eltéréseknek tehát nem mindegyike írható a feldolgozók rovására; és ezek is apró, az ilyen irdatlan mennyiségű adattömeg mozgatásánál természetszerűen jelentkező szépséghibák csupán. A feldolgozók munkáját az is nehezítette, hogy a budapesti kiadás összegzési hibái erősen behatárolták az eredeti alapján történő közvetlen ellenőrzés lehetőségét.

A táblázatos részben az alkalommal is megjegyzések hívják fel a figyelmet a vitatható felekezeti besorolásokra. Utalnak az Országismei tabellákal szembeni adatszerű eltérésekre és a településállományban mutatkozó különbségekre is. A szerkesztők ugyanakkor előrebocsátják, hogy ebben a kötetben "nem éltek vissza" a magyarázó- és más jegyzetek lehetőségével.

Az 1857. évi népszámlálás román nyelvű kiadásának második "átdolgozott és kiegészített" változatához írott bevezető sokkal szűkszavúbb, mint az előző köteté volt. Pedig nem ártott volna az abban foglalt általános információkat - a téveseket kiigazítva persze - teljes terjedelmükben újra közölni. Nem biztos ugyanis, hogy akihez eljut ez az új változat, az rendelkezik majd az előzővel is. Célszerű lett volna a magyar forráskötet kísérő tanulmányának is legalább a fontosabb gondolatait beépíteni, különös tekintettel az eredeti kéziratnak a hivatalos osztrák népszámlálási kiadványtól való eltéréseire és a kézirat feldolgozása során felmerült szerteágazó módszertani problémákra. Sajnos ez a bevezető is megismétli, sőt nyomatékosan hangsúlyozza, hogy a korábbi változat mutatója az 1857. évi közigazgatási beosztást részletezi. (8. old.) Mint fentebb rámutattam, ez az állítás nem állja meg a helyét. Éppen a mostani kiadás az, amelynek mutató része a feldolgozás alapját képező kézirat nyomán viszonylag hűen tükrözi a népszámlálás idején fennállt állapotokat. Azokat a kisebb területi változásokat pedig, melyek a népszámlálás lebonyolítása, illetve a kézirat születésének időpontja (azaz 1857 és 1860) között lezajlottak, a budapesti forráskötet jegyzetei alapján ismertetni lehetett volna.

A bevezető 10. oldalán egy fontos táblázat is található, amely a kötet szerkesztőinek a népesség 1857-ben feltételezett etnikai arányaira vonatkozó becslését számszerűsíti. A táblázathoz fűzött módszertani fejtegetés szerint (ez teljes részletességgel csak az előző kötet előszavában olvasható) a hangsúlyozottan tájékoztató jellegű becslés azon a megfelelésen alapul, ami Erdélyben nemzetiség és vallásfelekezet között az idő tájt nagy vonalakban fennállt. A románok valamennyien ortodoxok vagy görög katolikus felekezetűek voltak, a magyarok a római katolikusok, reformátusok és unitáriusok közül kerültek ki, a németek (szászok) csaknem mind lutheránusok, míg a zsidó etnikumnak szinte tökéletes jelzője az izraelita vallás. A román felekezetek sorait ugyanakkor jelentős számban gyarapították a cigányok, több más etnikum a magyarokkal azonos vallású volt (ideértve a németek és a cigányok egy részét), magyarokat viszont más felekezetek (elsősorban a lutheránusok) között is találni.

E lényegileg helytálló megállapítások alapján, az 1850. évi népszámlálás tanulságait figyelembe véve tovább finomíthatjuk azt a képet, amit az említett táblázat a nemzetiség és felekezet mechanikus azonosításával első megközelítésben felvázol. Az 1. táblázat az 1850. és 1857. évi népszámlálás felekezeti, illetőleg az 1850. évi népszámlálás nemzetiségi adatait tartalmazza a történeti Erdély és a részek területén.

1. táblázat
A népesség felekezeti megoszlása 1850-ben és 1857-ben,
és nemzetiségi megoszlása 1850-ben Erdélyben és a Partiumban
(Szám szerint és százalékban)

Felekezet 1850 Felekezet 1857 Nemzetiség 1850
 
  Összesen
2.061.645   100,0   2.174.137   100,0  
  Összesen
2.061.645   100,0  
  Görögkeleti
621.852   30,2   680.470   31,3  
  Román
1.225.618   59,5  
  Görög katolikus
664.154   32,2   674.463   31,0  
  Magyar és székely
536.843   26,0  
  Római katolikus
219.536a 10,6   237.756   10,9  
  Német és szász
192.270   9,3  
  Református
297.129   14,4   312.245   14,4  
  Cigány
78.885   3,8  
  Lutheránus
197.363   9,6   196.385   9,0  
  Zsidó
15.606   0,8  
  Unitárius
46.012   2,2   48.117   2,2  
  Örmény
7.687   0,4  
  Izraelita
15.599   0,8   18.792   0,9  
  Egyéb
4.736   0,2  
  Egyéb
-   -   5.909b 0,3  
 
   

a Az örmény felekezet híveivel együtt.
b Örmény felekezetek.

1850 és 1857 között a felekezeti arányok csak kis mértékben módosultak. A görögkeletiek aránya ugyan 1,1 százalékponttal nőtt, a görög katolikusoké azonban 1,2 százalékponttal csökkent (az eltolódások a két népszámlálás vallási felvételében mutatkozó tévedések folytán részben nemzetiségen belüli felekezeti átcsoportosítást takarnak), a román felekezetek számereje tehát összességében változatlan maradt. Nem változott a reformátusok és az unitáriusok részaránya sem, és csak egy árnyalattal erősödött az izraelita felekezetűeké. Számottevően csökkent viszont a lutheránusok aránya, a római katolikusoké pedig (akiknek soraiból 1850-ben le kell számítanunk a megfelelő örmény felekezet híveit) ugyanannyival emelkedett. Látható az is, hogy a román nemzetiségűek számaránya 2,9, a magyar (és székely) nemzetiségűeké 1,2, a németeké (és szászoké) pedig 0,3 százalékponttal alacsonyabb, mint az adott nemzetiséget jellemző felekezeteké, illetőleg nemzeti alapon elkülöníthető felekezeti gyűjtőcsoportoké. Az 1850. évi népszámlálás adatainak részletezése lehetőséget nyújt arra, hogy az egyes nemzetiségek megoszlását - a nemzetiségi és és felekezeti adatok községenkénti egybevetése útján - a különböző nemzeti egyházakhoz való tartozásuk szerint is kimutassuk és így legalábbis hozzávetőleges magyarázatot kapjunk a nemzetiségi és felekezeti hovatartozás között tapasztalható eltérésekre. Számításaim végeredményét a 2. táblázat tartalmazza:

2. táblázat
A nemzetiségek becsült felekezeti megoszlása a különböző nemzeti egyházakhoz való tartozásuk szerint
Erdélyben és a Partiumban az 1850. évi népszámlálás adatai alapján

Nemzetiség Összesen Görögkeleti, görög katolikus Római katolikus, református, unitárius Lutheránus Izraelita
 
  Összesen
2.061.645   1.286.006   562.677   197.363   15.599  
  Román
1.225.618   1.224.953   665   -   -  
  Magyar és székely
536.843   2.283   516.192   18.368   -  
  Német és szász
192.270   42   15439   176.787   2  
  Cigány
78.885   57.709   19.848   1.328   -  
  Zsidó
15.606   -   5   4   15.597  
  Örmény
7.687   131   7.556   -   -  
  Egyéb
4.736   888   2.972   876   -  

Az 1850. évi felvételben felekezet és nemzetiség között teljes megfelelés csak a zsidók (és feltevésem szerint az örmények) esetében volt. A román nemzetiségűek szinte kivétel nélkül ortodoxok vagy görög katolikusok, a keleti szertartású egyházak híveinek azonban 4,8 százaléka nem román (túlnyomóan cigány) nemzetiségű. A magyar és székely nemzetiségűek 96,2 százaléka római katolikus, református vagy unitárius vallású, 3,4 százalékuk evangélikus, de elenyésző számban ortodox és görög katolikus híveket is találni közöttük. A cigányok 73,1 százaléka román, 25,2 százaléka pedig magyar vallású. A németek (szászok) nemzeti egyházának hívei közül minden tizedik más nemzetiségű, hiányukat azonban - különösen, ha figyelembe vesszük, hogy az evangélikusok számát téves felekezeti adatfelvételek is növelték - a római katolikus németek száma csaknem maradéktalanul kiegyenlíti.

Az 1857. évi nemzetiségi arányokat én is a felekezeti viszonyokon keresztül, mégpedig az 1850. évi nemzetiség- és felekezetközi összefüggéseknek az 1857. évi adatokra vetítésével próbáltam megragadni. Vonatkozó számításaim eredménye a következő:

3. táblázat
A nemzetiségek becsült felekezeti megoszlása a különböző nemzeti egyházakhoz való tartozásuk szerint
Erdélyben és a Partiumban az 1857. évi népszámlálás időpontjában

Nemzetiség Összesen Görögkeleti, görög katolikus Római katolikus, református, unitárius Lutheránus Izraelita Örmény keleti Örmény katolikus
 
  Összesen
2.174.137   1.354.933   598.118   196.385   18.793   277   5.631  
  Román
1.292.078   1.291.428   650   -   -   -   -  
  Magyar
575.505   1.915   556.200   17.390   -   -   -  
  Német
193.393   20   16.426   176.947   -   -   -  
  Cigány
82.860   60.630   20.872   1.358   -   -   -  
  Zsidó
18.793   -   -   -   18.793   -   -  
  Örmény
5.908   -   -   -   -   277   5.631  
  Egyéb
5.600   940   3.970   690   -   -   -  

A számításokat a különböző nemzetiségeknek az egyes felekezeteken vagy felekezeti gyűjtőcsoportokon belül 1850-ben megállapított aránya alapján végeztem el településenként oly módon, hogy az illető felekezetek 1857. évi lélekszámából is ugyanezeket a százalékokat számítottam az adott nemzetiségre. Végezetül az így nyert adatokat néhány más becslés eredményével állítottam párhuzamba. (4. táblázat.)

4. táblázat.
A nemzetiségek becsült száma és aránya Erdély és a Partium területén
az 1857. évi népszámlálás idején
(Szám szerint és százalékban)

  Saját becslés Tafeln Nyárády R. Károly[9] Studia Censualia Transsilvanicaa
 
  Összesen
2.174.137   100,0   2.173.704   100,0   2.173.704   100,0   2.149.949   100,0  
  Román
1.292.078   59,4   1.287.712   59,2   1.271.640   58,5   1.341.187   62,4  
  Magyar
575.505   26,5   569.742   26,2   592.111   27,3   588.254   27,4  
  Német
193.393   8,9   202.114   9,3   196.375   9,0   196.375   9,1  
  Cigány
82.860   3,8   82.480   3,8   83.186   3,8   -   -  
  Zsidó
18.793   0,9   18.792   0,9   18.792   0,9   18.224   0,8  
  Örmény
5.908   0,3   8.774   0,4   7.600   0,3   5.909   0,3  
  Egyéb
5.600   0,2   4.090   0,2   4.000   0,2   -   -  

a A szilágyzoványi járás adatai nélkül.

Becslésem lényegében egybevág a Tafeln 1861. évi kötetében szereplő adatokkal (azaz Czoernig számításaival). Az osztrák kimutatásban említésre érdemes eltérés csupán a magyarok rovására és a németek, illetőleg örmények javára mutatkozik. A németek száma eltúlzottnak tűnik, hiszen az etnikum zömét alkotó lutheránus vallásúak népességi súlya az 1850. évi népszámlálás óta nem csupán számarányukat tekintve csökkent, de ténylegesen is kevesebben lettek. Az örmény felekezetűek számbeli hiánya az örmény nemzetiségűekhez képest valószínűleg a vallásváltozásban is kifejeződő nyelvi és kulturális beolvadásukból adódik. A 4. táblázatban található másik két becslés vallás és nemzetiség mechanikus megfeleltetésén alapul. A kolozsvári forrásfeldolgozás bevezetőjének szerzője módszertani megjegyzéseiben számol ugyan a rendhagyó felekezeti kötődésekkel, táblázatában azonban az egyéb nemzetiségűeket és a cigányokat nem mutatja ki. Magyarázata szerint ez a népesség nem következtethető ki a vallások semmiféle felosztása alapján (amit cáfolni vagyok kénytelen), ugyanakkor utal rá, hogy a cigányok nem csak a sajátosan román, hanem a magyar vallásúak között is jelen vannak. A cigány népesség nála teljes egészében a románok számarányát gyarapítja, az egyéb nemzetiségűek pedig a magyarság súlyát növelik. Eljárása véleményem szerint számottevő becslési hibához vezet, ami különösen cigány-román viszonylatban komolyabb torzulást okoz az adatsorokban. Azt, hogy az egyébként körültekintő okfejtésből adódó következtések nem jelennek meg a számításokat summázó táblázatban, azért is hibának tarthatjuk, mert általános tapasztalat szerint a különféle hivatkozások többnyire csak a beszédes számsorokat idézik, a pontosító megjegyzésekre az interpretációk során már ritkábban figyelnek oda. Tárgyszerűbb Nyárády R. Károly eljárása, aki hasonló alapon nyugvó nemzetiségi becslésében elkülönítette a cigányokat. (Számukat az 1850. évi népszámlálási adatok alapján számította ki, a cigányság szaporodását a két görög rítusú egyház híveinek szaporodásával azonos arányúnak feltételezve.) Igaz, a cigányok számát ő viszont teljes egészében a román vallásúakéból vonta le, aminek következtében - mint ő maga is figyelmeztet rá - a román nemzetiség becslése tekintetében közel 20 ezer főnyi hibalehetőség adódik. Ám ez még mindig kisebb mértékű tévedés, mint ami ellenkező esetben áll elő. Hozzáteszi ugyanakkor, hogy ez a tévedés mindössze 6 ezerre apad, ha a két román egyház 14 ezerre becsült magyar híveit is figyelembe vesszük. Ez nyilvánvaló utalás azokra a magyarosodás útjára lépett székelyföldi görög katolikusra és ortodoxokra, akik az 1850. évi osztrák népszámlás nemzetiségi felvételében felekezeti alapon románokként lettek összeírva. (Mint tudjuk, e vitatott hovatartozású csoport létszámát Dávid Zoltán 1850-ben tízezerre becsülte). Tény, hogy Nyárády R. Károly is bizonyos fokig következetlenül járt el, miután nemzetiségstatisztikai fejtegetéseibe ily módon a nyelvi asszimiláció problémakörét belevegyítette. Hiszen ezen az alapon, a román ajkú cigányságra tekintettel, a románok számát is emelnie, a cigányokét pedig csökkentenie kellett volna. Mindezzel együtt becslése végső soron inkább a Czoernig-féle és az általam végzett számítással rokonítható. Ez a három becslés - különös tekintettel a román és a cigány népesség számának alakulására - szerintem megbízhatóbb támpontot nyújt az etnikai viszonyok változásainak nyomon követéséhez, mint az ismertetett kötetben található sommás - a román nemzetiségűek számarányát az 1850. évi kimutatáshoz képest indokolatlanul három százalékponttal megnövelő - számítás. Ezzel a problémával a sorozat szerkesztői a következő kötet kapcsán fognak szembesülni, amikor láthatóvá válik, hogy becslésük feltűnő ellentmondásban van az 1880. évi magyar népszámlálás anyanyelvi felvételében kirajzolódó nemzetiségi struktúrával. Erre az ellentmondásra sem a közben eltelt időszak népmozgalmi eseményei, sem pedig a (közvetlen) nemzetiségi, illetve (közvetett) anyanyelvi statisztika közötti módszerbeli eltérések nem kínálnak majd elégséges magyarázatot.

*

A kelleténél talán nyomatékosabban fogalmaztam meg kritikus észrevételeimet, és a megérdemeltnél kevesebb teret kapott a kötetekben megtestesült teljesítmény méltatása. Feltétlenül szükségesnek tartottam azonban felhívni a szerkesztők figyelmét az említett - a kötetek tényleges tartalmi értékeihez képest egyébként másodlagosnak számító - tévedésekre.

Összegezve az eddig leírtakat, mindenekelőtt hangsúlyozom, hogy a kolozsvári tudományegyetem szociológiai tanszékének munkacsoportja e két újabb kiadvánnyal messzemenően megfelelt a Studia Censualia Transsilvanica sorozat induló kötete által keltett pozitív várakozásnak. Paradox módon azt is szerencsésnek tarthatjuk, hogy csak megkésve szereztek tudomást az 1857. évi erdélyi népszámlálás Budapesten megjelent kötetéről, mert így egy másik hasznos - bár inkább igazgatás- és politikatörténeti szempontból fontos - forrásfeldolgozást is letettek az asztalra. Szükségből erényt kovácsoltak tehát, hiszen ellenkező esetben ez a feldolgozás valószínűleg nem készült volna el. Az már más kérdés, hogy e dokumentumnak elsősorban a demográfiai és statisztikai vonatkozásaira összpontosítottak, ezért nem tértek ki tulajdonképpeni rendeltetésének a bemutatására, sőt félreértelmezték azt.

Rendkívüli teljesítményként értékelhetjük, hogy szinte még ugyanabban az évben tető alá hozták népszámlálási kiadványuk második kötetét. A maga nemében szinte páratlanul gazdag - a sorozat szociológiai irányultsága szempontjából is igen fontos - adatanyag gondos megszerkesztése ilyen rövid idő alatt lehetetlen lett volna az előző kötet munkálatai nélkül. Valószínűleg a még így is feszített munkatempónak tudható be, hogy az újabb kiadás bevezetője a szokottnál is vázlatosabbra sikerült. Az előző kiadás előszavának téves információit azonban érdemes lett volna helyesbíteniük, hiszen a köteteket - a bennük foglalt tényanyagnál fogva - mindenestül hiteles forrásként kezeli majd az olvasó. Mivel az 1857. évi népszámlálás nem vizsgálta a nemzetiségi viszonyokat, indokolt volt az arra utaló közvetett információk birtokában egy alternatív hipotézist megfogalmazni a népesség etnikai szerkezetére vonatkozóan. Szerencsésebb lett volna, ha erre elmélyültebb vizsgálat keretében kerül sor, élve az összehasonlító elemzés valamennyi rendelkezésre álló lehetőségével, hiszen az etnodemográfiai jelenségek tárgyszerűen csak összefüggéseik komplex rendszerében ragadhatók meg.

Az 1850. évi népszámlálási kötetet méltató korábbi írásomból is kiderülhetett, hogy a sorozatot nagyra értékelem. Véleményem változatlan, sőt erősödik bennem a meggyőződés, hogy korszakos jelentőségű vállalkozásról van szó. Bíráló megjegyzéseimet tehát semmiképpen sem elmarasztalásnak szántam; észrevételeimmel éppen ennek az általam is pártolt programnak a maradéktalan valóra válását igyekszem a magam módján elősegíteni.




Jegyzetek

[1] Statistisches Übersichten über die Bevölkerung und der Viehstand von Österreich nach der Zählung vom 31. October 1857. Wien, 1859, K. K. Min. des Innern.

[2] Tafeln zur Statistik der Österreichischen Monarchie. K. K. Direction der administrativen Statistik. Neue Folge 3. Bd. 1855-57. I. Teil. Wien, 1861.)

[3] Erdélyország 1857-ik évi népszámlálási táblázatai. Kézirat a KSH Könyvtárának kézirattárában.

[4] Országismei tabellák Erdély nagyfejedelemség népessége viszonyairól, mint melléklet politicai felosztásában szükséges változtatások iránti törvényjavaslathoz. - Statistische Tabellen über die Bevölkerungs-Verhältnisse des Grossfürstenthums Siebenbürgen als Beilage zum Gesetz-Entwurfe über die nothwendigen Abänderungen in dessen politischer Eintheilung. - Tabelle statistice despre starea populatiunei alu Marelui Principatu Transilvania, achise langa proieptulu de lege despre schimbarile necesarie in înpartîrea lui politica. [Az eredeti ortográfia szerint.] A kézirat jellegű nyomtatott forrásra és rendeltetésére DÁNYI Dezső hívja fel a figyelmet: Erdély 1857. évi népszámlálása. Budapest, 1992, Központi Statisztikai Hivatal. 7. p., Uő: Az 1850. és 1857. évi népszámlálás. Budapest, 1993, Központi Statisztikai Hivatal. 17. p.

[5] DÁNYI Dezső: Az 1850. és 1857. évi népszámlálás.

[6] DÁNYI Dezső: i. m. 64. p.

[7] FÉNYES Elek: A magyar birodalom nemzetiségei, és ezek száma vármegyék s járások szerint. Pest, 1867, Emich Gusztáv. 11. p.

[8] DÁNYI Dezső: i. m. 64-65. p.

[9] NYÁRÁDY R. Károly: Erdély népességének etnikai és vallási tagolódása a magyar államalapítástól a dualizmus koráig. A Központi Statisztikai Hivatal Népességtudományi Kutató Intézetének történeti demográfiai füzetei 3. Budapest, 1987. 36. p., Ua. Erdélyi Múzeum. LIX, 1997. 1-2. füz. 30. p.


vissza

számláló