A január 7. és 14. között lezajlott romániai népszámlálást, nem utolsósorban nemzetiségi vonatkozásai miatt, fokozott várakozás előzte meg. Érthetően, hiszen az új alkotmány által homogén nemzetállamnak nyilvánított országban a valóságban vagy két tucatnyi etnikum élt, sőt jelentékeny részeit teljes egészében nem román ajkú, vagy nemzetiségileg igencsak vegyes népesség lakja. Mégis, bár a népszámlálást elrendelő kormányhatározat már 1990. októberében napvilágot látott, maga az összeírás - részben a nemzetiségi szövetség passzivitása következtében - felkészületlenül érte a lakosságot. A megfelelő előkészítés hiányát az a viharos polémia is jelzi, amely az etnikai vonatkozású kérdések egyes kitételeit és a felvételi módszereket fogadta, odáig menően, hogy a várható eredmények szinte már a népszámlálás megkezdésének pillanatában kérdésessé váltak.

Az előzetes aggodalmak érthetőek, ha arra gondolunk, hogy Románia nemzetiségi statisztikájának története - a maga nemében egyedülálló (bár még így is némi fenntartással kezelendő) 1930. évi népszámlálástól eltekintve - lényegében az elhallgatott és megmásított tények története. Lassan két emberöltő telt el úgy, hogy nem bocsátottak a nyilvánosság rendelkezésére érdemi tényanyagot az egyes etnikumok számbeli viszonyaira vonatkozóan; a hivatalos propaganda minduntalan olyan adatokra hivatkozik, melyek részletes kimutatását sehol sem találjuk. Ily módon kinyilatkoztatásokból áll össze a mai Románia népesedéstörténete; a valóságos tények felmutatása helyett demográfiai mítoszteremtés zajlik a jelen- és különösen az utókor számára.

Nem indokolatlan tehát a magyarság lélekszámának alakulását a hivatalos népesség-számbavételek mellett az azokat ellenőrző becslések tükrében is áttekinteni. Az 1. táblázat ezeket az adatokat összesíti a jelenkori Erdély területére vonatkozóan.

Az 1880-1910. évi adatsorok a magyar nyelv feltűnő, gyors térhódítását regisztrálták. Emiatt a magyar statisztikát heves bírálatok érték a román statisztikusok részéről, akik a gyors ütemű magyarosodást a népszámlálások helytelen módszereivel, a magyar anyanyelvűek számának mesterséges növelésével magyarázták. Bírálataik érvrendszerét a hatalomváltást követően a gyakorlatban is megpróbálták érvényesíteni, amikor a román népösszeírások a magyarok számának - a háborús emberveszteséggel és a menekülthullámmal már nem indokolható - radikális csökkenését állapították meg. Kétségtelen, hogy az 1910. évi népszámlálás a természetes szaporulaton túl egyéb - belső vándorlásokból, asszimilációs nyereségből származó - időleges népességi pozitívumot is elkönyvelt a magyarság javára. Ugyanakkor - s ezt a tudományos igényű román népszámlálások anyanyelvi (utóbb nemzetiségi) adatai is megerősítik - e nyereség messze alatta maradt annak a mértéknek, amit a magyar nemzetiségstatisztika elmarasztalói az 1910. évi, s az azt megelőző népszámlálásoknak tulajdonítanak.

Ugyanezen az alapon hasonló fenntartásokkal kell fogadnunk a román népesség-számbavételek kimutatásait. Ezek a II. világháborút követően már csupán a saját körükön belül - a bukaresti statisztikai hivatal egyéb adatközléseivel egybevetve - ellenőrizhetők. Általános vélekedés szerint az 1956. évi népszámlálás az egyetlen, amely még elfogadható alapot nyújt az ilyen jellegű vizsgálódásokhoz.

Ha a magyarság lélekszámára vonatkozó hivatalos, illetőleg az - e számot esetenként 200-300 ezerrel is többnek mutató - becsült adatokat összevetjük, hamar szembetűnik, hogy az új uralom kezdetének viszonylag megállapodott népességi viszonyait rögzítő 1920. évi összeírás és az 1977. évi népszámlálás közötti időszak számoszlopai mindkét esetben nagyjából egyező gyarapodást tükröznek. A hivatalos kimutatások és a becsült értékek közötti eltérés változatlansága meglepő, mivel az 1920. évi összeírás idején mesterségesen leválasztott népességi csoportok hiánya - a magyar anyanyelvű zsidók pusztulása, a megmaradtak kivándorlása, az asszimilálódott svábok részbeni távozása és a bizonytalan identitású rétegek etnikumváltása következtében - az évtizedek során tényleges veszteséggé vált. E tény ismeretében - no meg történelmi analógiák alapján, a nemzetállami ideológia, a homogenizációs politika szorítását tapasztalva - csak a politikai legitimációs kényszer felerősödésével magyarázható a hivatalos adatok és - az 1956. évi népszámlálásra alapozott - mértéktartó becslések közti különbség növekedése. Másképp fogalmazva: a magyar etnikum békeidőben elszenvedett - ám szinte csak a háborús évekéhez mérhető - újbóli vesztesége "kényszerasszimilációs" jellegű, azaz olyan mesterségesen előidézett hiány, amely a népszámlálási eredményekkel kapcsolatos hivatalos elvárásoknak az összeírás során történt érvényesítéséből adódik.

E hipotézisünket megalapozó becslések felső értékei a kérdéssel behatóbban foglalkozó kutatók (Nyárády R. Károly és Sebők László) munkáiból valók, az alsó értékek saját becsléseink eredményei.

Számításaink során a magyarság természetes szaporulatára az - 1966-1976 között megyénként, 1956-1966 között tartományonként (városi és községi megoszlásban) közzétett - népmozgalmi adatokból, a vándormozgalmak méreteire és irányaira az 1966. és 1977. évi születési hely szerinti kimutatásokból következtettünk. A magyarság szaporulatát - az élveszületések 1965. évi nemzetiségi arányszámai alapján - valamivel az erdélyi átlag alattinak feltételeztük; a származási statisztikák adatainak megyénkénti felosztása során pedig az illető megye nemzetiségi megoszlását vettük irányadónak. Források: a statisztikai évkönyvek, az 1966. és 1974. évi demográfiai évkönyv és a népszámlálási kötetek. Lásd a 2. táblázatot.

A fenti számítás a magyarság szempontjából kedvezőbb, és egyúttal a valósághoz is közelebb álló anyanyelvi adatokból indul ki. Az 1977. évre becsült eredmények azonban csak az előzetes nemzetiségi adatokkal vethetők össze, ezért ugyanezt a számítást az 1956. évi nemzetiségi kimutatásokra alapozva is elvégeztük. Lásd a 3. táblázatot.

Természetesen tévedés lenne a táblázatok becsült adatait száz százalékosan helytállóknak tekintenünk. E számok egy lehetséges megközelítési mód eredményei. Egyrészt óhatatlanul is magukkal "görgetik" az 1956. évi adatok esetleges torzításait, de ettől függetlenül is, csupán tendenciákat és arányokat jeleznek, mivel a népszámlálások statikus etnikai arányszámai nem alkalmazhatók gépiesen a természetes népmozgalom, és különösen nem a vándormozgalmak mutatóira. Fokozottan érvényes ez az anyanyelvi és nemzetiségi adatok közötti eltérésekre, hiszen azok módosulásai az etnikai identitásválasztás rejtettebb - hagyományos demográfiai módszerekkel nem prognosztizálható - mozgásait követik.

Becsléseink azokban a megyékben állnak legközelebb a hivatalos számadatokhoz, ahol a magyarság kompakt tömeget alkot (Kovászna, Hargita, Maros), illetőleg ahol az etnikai számarányok általában is kiegyensúlyozottan alakultak (Szilágy). Számszerűen jelentékenyebb, de százalékosan kifejezve még mindig kis mértékű az eltérés a határszélen (Bihar és Szatmár megyében), ahol a magyar lakosság viszonylag összefüggő, néhol töredezettebb nyelvterületet képez. A számított és hivatalos adatok közötti különbség ott a legnagyobb, ahol a magyarság nyelvszigetekre szorult vissza, városon belüli erős kisebbséget alkot, vagy pedig szórványlétben, interetnikus diaszpórában él.

Nem kizárt, hogy ez az eltérés a vándormozgalmak téves megítélésének a következménye (ez esetben a jelentős népesség-kibocsátó megyék magyarságának lélekszáma nagyobb annál, amit feltételeztünk), de részben összefügghet azzal is, hogy a vegyes lakosságú és szórvány vidékeken igen erőteljes a (természetes, vagy még inkább a kényszerű) asszimiláció hatása.