Az 1992. január 7-i romániai népszámlálás eredményeit összesítő központi kiadványsorozat utolsóként közzétett kötete az egyes nemzetiségek és felekezetek demográfiai szerkezetére vonatkozó főbb adatokat adja közre. A kötet bevezető tanulmánya a legfontosabb népességi jellemzőket sorra véve viszonylag bő teret szentel az iskolázottsági mutatók alakulásának is. Mivel két és fél évtized óta ez az első ilyen - részletességét illetően úttörő jelentőségű - adatközlés, érdemes közelebbről is megismerkedni a kötetben, illetve az azt kísérő tanulmányban foglaltakkal.[1] A következőkben erre az ismertetésre vállalkozom, az említett tanulmány megfelelő fejezetét követve, ám a téma egyes vonatkozásait annál bővebben tárgyalva.

Mindenekelőtt tisztáznunk kell, hogy a népszámlálás a nemzetiségi oktatás (azaz a nemzeti kisebbségekhez tartozók anyanyelvű iskoláztatásának) helyzetét nem vizsgálta. A kötet adatai a népesség írni-olvasni tudását, legmagasabb iskolai végzettségét, valamint az oktatásban való részvételét, vagyis a népszámlálás időpontjában beiskolázott fiatalok oktatási fokozatok és iskolatípusok szerinti megoszlását taglalják nemzetiségenként.

Az 1992. évi népszámlálás az iskolai végzettséget és a képzésben való részvételt a következő oktatási fokozatok és iskolatípusok szerint vizsgálta. 1) Alsó fokú iskolák. Ebbe a rovatba kerültek azok adatai, akik 4 osztályos elemi iskolai végzettséggel rendelkeznek, valamint akik írás-olvasás tanfolyamot vagy arra oktató iskolát végeztek. 2) Középfokú iskolák. Ide tartoznak a) az általános iskola felső tagozatának megfelelő oktatási fokozatot (román szóhasználattal gimnáziumot), a 7, 8 és 10 osztályos általános iskolát, továbbá b) a líceumi tagozatok első fokozatát végzettek; c) az 1-3 éves szakiskolák, ipari tanuló- és inasképzők végzettjei d) az (általános, elméleti és szak-) líceumok második fokozatában befejezett tanulmányokat folytatók, végül e) a líceum utáni magas szintű szakosított képzést nyújtó és az úgynevezett mesteriskolai oktatásban résztvevők. Megjegyzendő, hogy az a) és b) pont alá besoroltak számait a népesség általános demográfiai szerkezetét taglaló első kötet külön-külön is részletezi, a nemzetiségi adatokat tartalmazó negyedik kötet azonban csupán összevontan közli. 3) Felsőfokú iskolák. Egyetemeken, főiskolákon végzettek, beleértve az almérnöki (üzemmérnöki) profilokat is.[2]

Röviden át kell tekintenünk a romániai iskolarendszer sajátosságait, időbeni változásait is ahhoz, hogy értelmezni tudjuk a népszámlálási kötet táblázataiban szereplő oktatási fokozatok tartalmát.

A kötelező iskoláztatás a négyosztályos elemi oktatástól (1938) a hétosztályos oktatás általánossá tételén (1948), majd az általános nyolcosztályos oktatáson át (1961) a hetvenes években eljutott - legalábbis formálisan - a tízosztályos oktatásig. E reform során a 16 éves korig kötelező alapképzésre líceumi és szakiskolai keretekben zajló, meglehetősen bonyolult középiskolai rendszer épült. A kétlépcsős líceumi oktatás első fokozata az általános iskola IX-X. osztályait (I-II. líceumi év), második fokozata az egyetemre előkészítő III-IV., illetve III-V. líceumi éveket foglalta magában. A líceumok két típusát különböztették meg: a 4 éves általánosan képző (reál, illetve humán tagozatos), illetőleg a 4-5 éves szaklíceumokat. A magasabb szintű szakképzés a líceumi tanulmányokat követően 1-2 éves szakosító és mesterképző iskolákban, az alacsonyabb szintű szakképzés a 8. osztály elvégzése után 2-3 éves, a IX. és X. osztályban szakosodó tanulók számára pedig 1-2 éves szakiskolákban, valamint - a munkahelyi inasképzés keretében - 1-3 éves időtartamú szakképesítő tanfolyamokon zajlott. Bár e folytonosan módosuló szerkezet valamennyi felsorolt eleme egyidejűleg sohasem működött, a rendszer alapintézményeit tekintve lényegében változatlan, azzal a fontos különbséggel, hogy a nemrégiben elfogadott új oktatási törvény ismét nyolc osztályban szabja meg a kötelező iskolavégzés határát.

A fejezet bevezető megállapítása szerint az 1992. évi adatok lényegi fejlődést mutatnak az összes népesség, s ezen belül az egyes nemzetiségek iskolázottsági szintjében az 1966. és 1977. évi állapotokhoz képest. A lakosság iskolai végzettség szerinti megoszlásának alakulása a munkaerőképzés elmúlt évtizedekbeli változását tükrözi, mely - a kötet megállapítása szerint - az oktatási szint általános emelkedését eredményezte nemzetiségre való tekintet és etnikai jellegű hátrányos megkülönböztetés nélkül.

Az iskolázottság főbb mutatóinak alakulását az 1. táblázat szemlélteti, melyből kitűnik, hogy az iskolai végzettséggel nem rendelkezők számaránya két és fél évtized alatt kevesebb mint a felére, a csupán elemi iskolát végzetteké közel a harmadára csökkent, ugyanakkor az eleminél magasabb iskolai végzettségűek aránya - a felsőfokú oktatást kivéve valamennyi szinten - megháromszorozódott. Az adatokból megfelelő bontásukkal a középfokú képzés reformjának hatása is kirajzolódik. Annak során ugyanis az általános műveltséget adó líceumokról a technikusokat képző szaklíceumokra helyeződött a hangsúly. Így 1966-ban a líceumban végzettek száma 559,4 ezer, míg a szaktechnikumot kijártaké mindössze 452,6 ezer volt. 1992-ben viszont az 1006,3 ezer elméleti líceumi végzettségűvel szemben 2462,3 ezer a szaklíceumokban és 373,5 ezer a líceum utáni szakiskolákban végzettek száma. Utóbbiak együttes aránya e három iskolatípuson belül az 1966. évi 44,7 százalékról 1992-ig 73,8 százalékra növekedett.

A népesség iskolai végzettségében bekövetkezett változások nemzetiségenként részletezve a 2. és 3. táblázat oszlopaiban követhetők nyomon.

A román nemzetiségűek iskolázottsági mutatóiban, többségi súlyuknál fogva, általában a népesség egészét jellemző módosulások tükröződnek; az egyéb nemzetiségűek képzettségének szintje iskolatípusonként különböző mértékben és irányokban eltér az országos átlagtól.

A felsőfokú végzettségűek rendkívül magas számaránya és annak töretlen emelkedése figyelhető meg a zsidó nemzetiségűeknél (az 1966. évi 17,6 százalékról 1977-ben 25,3 százalékra, 1992-ben 34,5 százalékra nőtt). E csoport abszolút száma azonban - elsősorban a fiatalabb korosztályokhoz tartozók emigrálása következtében - az 1966. évinek kevesebb mint a felére apadt. Hasonló folyamat zajlott le, különösen az utóbbi tizenöt évben, a német, örmény és görög nemzetiségűeknél is. A felsőfokú végzettséggel rendelkezők száma 1966 és 1977 között legnagyobb mértékben a cigányok (szám szerint 1-ről 113-ra), valamint a románok és magyarok körében nőtt (mintegy a kétszeresére). A növekedés mértéke 1977 és 1992 között ugyancsak a cigányok között a legnagyobb (2,6-szoros), őket követik az ukránok (1,9-szeres) és a románok (1,6-szoros értékkel). A magyar diplomások száma alig harmadával lett több az elmúlt másfél évtized során, amiben vélhetően kivándorlásuk is szerepet játszott.

A népszámlálás időpontjában ezer 12 éven felüli személy közül átlagosan 51-en rendelkeztek felsőfokú diplomával. Az országos átlagot a zsidók mellett jelentősen meghaladja még részesedésük az örmény és görög nemzetiségűek körében is. A németek, lengyelek, bolgárok, szerbek, románok és tatárok diplomásainak aránya az országos átlag körüli, a többi nemzetiségnél a felsőfokú végzettségűek aránya elmarad az átlagostól (beleértve a magyarokat is, akiknél ez az érték csupán 36). Ez a viszonyszám a cigányság esetében a legalacsonyabb, akiknél ezer 12 éven felülire mindössze egyetlen egy felsőfokú diplomás jut.

Az összes népességre vonatkozó adatok területi bontása némiképp árnyalja az országos átlag - különösen a románságot illetően - meglehetősen homogén jelzőszámait.[3]

A felsőfokú végzettséggel bírók több mint egynegyede (26,5 százaléka) Bukarestben él, aminek következtében ezer 12 éves és annál idősebb fővárosi lakosból 129 diplomás. A fővároson kívül élők esetében a vizsgált népességből ezer főre jutó diplomások száma 42-re csökken. E jelzőszám a Kárpátokon túl Giurgiu (18), Călăraşi (21), Ialomiţa, Teleorman, Botoşani és Vaslui (25-25), Olt (29), Tulcea (30), Vrancea (31), Suceava, Buzău és Dâmboviţa (33-33), Neamţ (35), Mehedinţi (38), valamint Bacău (39), a Kárpátokon innen pedig Hargita (29), Szilágy (32), Kovászna (33), Beszterce-Naszód és Szatmár (34-34), továbbá Maros megyében (39) a legalacsonyabb. A főváros után ezer főre számítva a legtöbb felsőfokú végzettségű személyt Kolozs (71), Temes és Brassó (67-67), Constanţa (57), valamint Iaşi és Szeben (54-54) megyében találni, arányuk az országos átlag körül van még Dolj (52), illetőleg Hunyad és Prahova (50-50) megyékben.

A középiskolai fokozatokon (szakiskolákban, líceumokban és líceum utáni szakoktatási intézményekben) végzettek aránya (ezer 12 éven felüli lakosra jutó számuk) országosan 345, az 1966. évinek közel háromszorosa. A növekedés 1966-1977 között a cigányok, ukránok, románok, németek és magyarok, 1977-1992 között a cigányok, ukránok és oroszok-lipovánok között a legintenzívebb. A zsidók és németek száma, a már említett okok következtében, ezekben az iskolatípusokban is kevesebb a korábbinál. A középiskolát végzettek részesedése 1992-ben az országos átlagnál érzékelhetően magasabb a görög (449), örmény (414) és zsidó (379), ezzel szemben az átlagosnál jóval alacsonyabb a cigány (60), horvát (172), török (185), ukrán (188), cseh (224), orosz-lipován (229) és szlovák (230) nemzetiségűek esetében. A magyaroknál (351), mint ahogy a románoknál (350) és a németeknél is (347), ez az arányszám lényegében az országos átlaggal egyező. A Kárpátokon túl azonban csupán Bukarest (433), Argeş (380), Prahova (367), Constanţa (365), Gorj (361) és Iaşi (354) - azaz a fővárossal együtt 25-ből 6 megye -, Erdélyben viszont Brassó (433), Kolozs (391), Hunyad (382), Szeben (380), Temes (375), Fehér (363), Maros (361), Bihar (348) és Hargita (346) - vagyis 16-ból 9 megye - mutatói haladják meg az országos átlagot. Lényegesen elmarad attól Giurgiu (223), Călăraşi (262), Teleorman (269), Botoşani (268), Ialomiţa (281), Vaslui és Vrancea (282-282), Buzău (297), valamint Tulcea megye (300).

Az általános iskolát (illetőleg az e kategóriához sorolt oktatási fokozatokat) végzettek aránya (országos átlaguk ezer főre számítva 321 személy) a horvátok, csehek, ukránok, németek, magyarok, szerbek és bolgárok között a legmagasabb, míg - közép- és felsőfokú végzettségű rétegeik dominanciája következtében - a zsidó, örmény és görög nemzetiségűek körében a legalacsonyabb. Az eddig tárgyalt iskolai fokozatok számait összesítve (azaz a magasabb végzettséget az alacsonyabbhoz számítva) megállapítható, hogy az érintett korosztály tagjai közül ezerből átlagban 717 személy végzett el legalább hét osztályt. Ezt a végzettséget legtöbben a zsidók (872), örmények (847), görögök (824), németek (811) és magyarok (782), legkevesebben a cigányok (357), törökök (494), oroszok-lipovánok (618), ukránok (623) és horvátok (644) közül szerezték meg. Az országos átlagszintet Erdélyben csak Beszterce-Naszód (701) és Szilágy (713) megye nem érte el, a Kárpátokon túl viszont csak Bukarest (807), Constanţa (748), Gorj (744), Argeş (736) és Suceava (727) megye haladta túl. A 12 év felettiek korcsoportjában a legalább általános iskolai végzettséghez jutottak ezer főre eső száma - a fővárost is megelőzve - Brassó (833) és Szeben (812), továbbá Hargita (780), Temes (779), Hunyad (778), Kovászna (770), Kolozs (769) és Maros megyében (748) a legmagasabb, ellenben az érintett népesség alig több mint a felét teszi ki Giurgiu (546) és Teleorman (551), vagy Călăraşi (581), Ialomiţa (599), illetve Botoşani (602) megyékben.

A csupán elemi iskolai végzettségűek aránya (országos átlagban 236 fő ezer 12 éven felüli személyből) a cigányok, horvátok, szlovákok, csehek, törökök, oroszok-lipovánok és ukránok esetében a legmagasabb. A legalacsonyabb (tehát legkedvezőbb) mutatókat a zsidók, örmények és görögök mellett a németek és a magyarok körében találjuk. Erdélyben ez a mutató kizárólag Beszterce-Naszód megyében (251) haladja meg az országos átlagot, lényegesen kedvezőbb viszont annál Brassó (150), Szeben (167), Temes (185), Hunyad (186), Hargita (195) Kolozs (199) és Kovászna (202) megyében. A Kárpátokon túl mindössze három megyében (Gorj, Constanţa, Argeş) és a fővárosban kisebb a csak elemi végzettségűek aránya az országosnál, de ott ez a szám egyedül Bukarestben (168) esik 200 alá.

Az iskolai végzettséggel nem rendelkezők számaránya (mely ezer főre vetítve országosan mindössze 47) a cigányok, törökök, ukránok és oroszok-lipovánok között, területileg pedig Giurgiu (131), Teleorman (112), Călăraşi (95) és Ialomiţa megyében (76) volt a legnagyobb.

Megjegyzést érdemel, hogy míg az iskolázottsági szint emelkedése következtében a legfeljebb tíz osztályos iskolai végzettséggel rendelkezők száma általánosan csökkent, a cigányság esetében ez a szám 1992-ben az 1977. évinek 1,8-szorosa, az 1966. évinek pedig a hatszorosa, de még a csupán elemit kijárt, illetve iskolai végzettséggel nem rendelkező cigányok száma is négyszerese volt a két és fél évtizeddel korábbinak. Ez, a cigány népességnek az országos átlagot messze meghaladó szaporasága mellett főként azzal magyarázható, hogy 1992-ben jóval többen vallották magukat cigánynak, mint a megelőző népszámlálások során, így a cigányság alacsonyabb iskolázottságú rétegei - melyek korábban a más nemzetiségűek soraiban vegyültek el - most tényleges etnikumuk statisztikai mutatóit gyengítették. (És megfordítva: az a tény, hogy a cigányok közül sokan most is más - többnyire román - nemzetiségűnek nyilvánították magukat, egyes térségek, különösen néhány, a Kárpátoktól délre eső megye szociodemográfiai, így iskolázottsági mutatóinak nemzetiségenkénti alakulásában is érezteti a hatását.)

Az írástudatlanság 1966-1992 között észrevehetően visszaszorult Romániában. Az írni-olvasni nem tudók száma az 1966. évi 939,9 ezerről 1977-ben 815,4 ezerre, 1992-ben pedig 591,3 ezerre csökkent. Ezzel egyidejűleg az analfabéták aránya a 12 évnél idősebb népességen belül a következőképp módosult: 1966-ban 6,2 százalék, 1977-ben 4,8 százalék, míg 1992-ben már csupán 3,1 százalék volt. Jelenleg több mint háromnegyedük főként a falvakban élő nők közül kerül ki, négyötödük 50 év feletti. Viszonylag nagy a 12-20 év közötti népességből való 5,7 százalékos részesedésük. E korosztály részaránya különösen a cigányoknál jelentős, mely népesség 21,5 százaléka analfabéta, ezzel szemben említett évjáratainak 24,4 százaléka nem tud sem írni, sem olvasni. Hasonló a helyzet a törököknél, amely nemzetiség 17,8 százalékos átlagával szemben 12-20 éveseinek 26,6-a írástudatlan. Számottevő az analfabétizmus az ukránoknál (8,4%), ám itt az írni-olvasni nem tudók több mint kétharmada (67,8%) 60 éves vagy annál idősebb, valamint az oroszok-lipovánok között (6,9%), ahol az írástudatlanok háromnegyede ugyancsak az öregkorúak közül kerül ki. Legalacsonyabb - 1 százalék alatti - az analfabéták aránya az örmények, zsidók, németek, horvátok és magyarok körében, míg a románok között, az országos átlaggal nagyjából egyezően, 3 százalék. Az írástudatlanság arányát tekintve Brassó, Szeben, Hargita, Kovászna, Kolozs és Temes megyében, illetőleg a fővárosban szorult vissza a leginkább; e törvényhatóságokban nem éri el a 2 százalékot. Aránya Erdélyben Fehér, Maros, Arad, Szatmár, Krassó-Szörény és Beszterce-Naszód megyében 2-2,9 százalék, Bihar és Szilágy megyében 3-3,9 százalék közötti, legmagasabb Máramaros megyében (az ukránok zöme itt él), ahol 4,3 százalékot tesz ki. Az analfabétizmus a legnagyobb méreteket a Kárpátok vonalától délre: Dâmboviţa (4,6%), Dolj (4,8%), Olt (5,4%), Ialomiţa (5,7%), Călăraşi (7,3%), Teleorman (9,5%) és Giurgiu (10,8%) megyékben ölti.

A főbb etnikumok iskolázottságát települési környezet szerint vizsgálva (lásd a 4. táblázatot) kitűnik, hogy az a viszonylagos előny, melyre a magyar nemzetiségűek az alsó- és középfokú végzettség tekintetében országos átlagban szert tettek, a városokban mérséklődik, ezzel összefüggő elmaradásuk a felsőfokú végzettség terén pedig fokozódik.

Az ezer 12 évnél idősebb személyre jutó diplomások száma városi környezetben átlagosan 87 (a főváros nélkül számítva 71), míg a magyarok esetében mindössze 56. A városokban tehát, ahol az ország diplomásainak 91,5 százaléka él, 31 (de Bukarestet figyelmen kívül hagyva is 15) ezrelékkel alacsonyabb a magyar lakosságra jutó felsőfokú végzettségűek aránya, mint a népesség egészén belül, illetőleg 34 ezrelékkel alacsonyabb, mint a románság körében. A városokban növekszik a magyarság lemaradása a líceum utáni szakoktatási formákban, s különösen a líceumokban nyert végzettség terén, de kisebb - s immár az átlagosnál alacsonyabb - a szakiskolákban képesítést nyert magyarok aránya is. A középiskolákban és felsőfokú tanintézményekben végzettek aránya a városokban a románok körében 56 százalékot tesz ki, míg a magyaroknál nem éri el a 12 éven felüli népesség felét (49,9%).

A szerkezeti egyenlőtlenség tényét kiemeli, hogy a községekben a román és magyar diplomások arányszáma már nagyjából egyező, és itt a románok és magyarok középiskolai végzettségének mutatói is kiegyenlítettebbek, mint a városokban (21,4 %, illetve 22,9%). E jelenség magyarázatához a befejezett iskolai végzettségűek életkori megoszlása ismeretében az érintett nemzetiségi csoportok korösszetételének települési környezet szerinti vizsgálata visz közelebb. A fiatal korosztályok iskolázottsága magasabb, mint az idősebbeké, a városi népesség korösszetétele pedig fiatalabb, mint a falvakban élőké. Előbbi döntően a "munkaerő-felszívó" iparosításhoz kötődő oktatásfejlesztésnek köszönhető, utóbbi az oktatási reformmal egyidejűleg tetőződő - a városokba javarészt román fiatalok tömegeit sodró - belső migráció következménye. Számokban kifejezve mindez azt jelenti, hogy a 12 éves és idősebb városi népesség 60,1 százaléka a 15-44 évesek soraiból kerül ki, míg a községekben e korosztály mindössze 44,4 százalékkal képviselteti magát. A közép- és felsőfokú végzettségűek több mint háromnegyedét ezek az évjáratok reprezentálják. A 12 évesnél idősebb román városi népességnek ugyancsak 61,6 százalékát, ezzel szemben az azonos magyar életkori csoportnak már csupán 52,6 százalékát teszik ki a 15 és 44 év közöttiek. A különbözetből 7,2 százalékpont esik a 20-39 évesekre, mely korosztály a líceumot végzettek 65 százalékát, a szakiskolát végzetteknek pedig 60,2 százalékát adja.

Az 5. és 6. táblázat alapján megkockáztatható a feltevés, hogy azokban a városokban, melyek vonzásköréből a "második urbanizáció" számottevő magyar népességi tartalékot mozgósítani nem tudott, a magyarság középszintű iskolázottsági mutatóinak átlagosnál alacsonyabb értékei a nemzetiség öregedő korösszetételével függnek össze. E városok magyar népességének öregedésében a régebbi urbanizáltság mellett a kivándorlás és a nemzedékváltást kísérő asszimiláció is szerepet játszik.

A két utolsó népszámlálás időpontja között a férfiak és a nők iskolai végzettségének színvonala oktatási fokozatonként eltérő mértékben növekedett.

Jelenleg a 12 éves és idősebb férfi népesség mintegy háromnegyede (76,7 százaléka), a nőknek pedig kétharmada (67,0 százaléka) rendelkezik az eleminél magasabb szintű végzettséggel. A férfiak és nők egymáshoz viszonyított aránya (a maszkulinitás mutatójával, azaz a nőkre jutó férfiak számával kifejezve) egynél magasabb a felsőfokú és szakiskolai végzettségűek körében, egynél alacsonyabb a líceumi, valamint az általános és elemi iskolai fokozatokban. Vagyis az előbbi oktatási szinteken és iskolatípusokban képzettek többsége férfi, míg az utóbbiakban végzettek között a nők vannak többségben.

A férfiak és nők arányát nemzetiségenként vizsgálva (lásd a 8. táblázatot) a felsőfokú végzettségűk között a férfiak dominanciája az átlagosnál jóval magasabb az egyéb nem részletezett, a horvát és a szlovák nemzetiségűek körében. Jelentősen több viszont a diplomás nők száma, mint a diplomás férfiaké az orosz-lipován nemzetiségűeknél, de az országos átlaghoz képest a nők viszonylagos előretörését figyelhetjük meg a tatár, cigány, török, sőt a német nemzetiségű diplomások között is.

A felsőfokú intézményeket nem számítva az összes többi iskolatípus (és különösen a szakmai profilú tanintézetek) végzettei közt az átlagosnál jóval magasabb a férfiak aránya a cigány, ukrán, orosz-lipován és az egyéb nem részletezett nemzetiségűek körében. Kiugróan magas a szakirányú líceum utáni fokozaton végzett férfiak arányszáma az egyéb nem részletett, a cseh és a cigány, a szakiskolákban pedig a horvát, cseh, szlovák, cigány, orosz-lipován, és török nemzetiségűek csoportjában.

Líceumot csak a cigány, horvát és egyéb nem részletezett nemzetiségű férfiak végeztek többen, mint az ugyanazon nemzetiségekhez tartozó nők, de viszonylag kiegyenlített a férfiak és nők aránya a líceumot végzett ukrán, orosz-lipován, török és örmény népesség esetében is. E csoport férfi-átlagát a lengyel, német és magyar férfiak alacsony részesedése csökkenti.

Az alapfokú (általános iskolai) végzettséggel bíró nők számaránya ugyancsak a németek és a magyarok körében, továbbá az örményeknél a legmagasabb. E sor az elemi iskolát végzettek között a görög, cseh és lengyel nemzetiségűekkel bővül. Az iskolai végzettséggel nem rendelkező nők részaránya az oroszok-lipovánok, illetve - az országos átlagot is meghatározóan - a románok között, az írástudatlan nőké ugyancsak e két nemzetiségen belül, valamint a bolgároknál, görögöknél és tatároknál a legnagyobb.

A népszámlálás időpontjában az iskolai tanulmányaikat folytató diákok és egyetemi hallgatók száma 4056 ezer volt Romániában, 340 ezerrel kevesebb, mint 1977-ben. Számuk visszaesése az iskolás korú évjáratok csökkenésével függ össze; e korosztály aránya az összes népességen belül az 1977. évi 20,4 százalékról 1992-ben 17,8 százalékra mérséklődött.

A tanuló népesség nemzetiségenkénti mutatószámait a 9. táblázat összegzi az 1991/92-es tanévben működött iskolatípusok szerinti részletezésben.

Az egyetemi hallgatók igen magas számaránya jellemzi a zsidó, görög és örmény nemzetiséget. Legkisebb az egyetemisták részesedése a cigány, horvát, ukrán és orosz-lipován iskoláskorúak között.

A középiskolákba (líceum utáni szakiskolákba, általános és szaklíceumokba, szakiskolákba) járók aránya összességében a görög (31,9%), magyar (30,5%), szerb (30%) német (29,6%) és román (28,4%) nemzetiségűeknél haladja meg a 28,2 százalékos országos átlagot. Jelentősen elmarad az országos szinttől a cigány (7,5%), ukrán (17,4%), török (17,8%), lengyel (18,3%), valamint az egyéb nem részletezett (20,5) nemzetiségűek középfokú beiskolázása. A szaklíceumi és/vagy szakiskolai képzésben részt vevők aránya alatta van az átlagnak, ezzel szemben az általános és elméleti jellegű líceumokat látogatók aránya magasabb az átlagosnál a zsidó, örmény, görög, bolgár, német és szerb nemzetiségűek körében. Az elméleti líceumokat a magyar diákok is előnyben részesítik, de az előbb felsorolt nemzetiségi csoportoktól eltérően beiskolázásuk mutatói a szakmai képzés terén sem maradnak el az országos középértékektől.

Az általános iskolába járók nemzetiségen belüli aránya legmagasabb a cigány, ukrán, török, lengyel, horvát, cseh és orosz-lipován fiataloknál. A kötelező iskoláztatásban részt nem vevők legnagyobb hányada ugyancsak a cigányság soraiból kerül ki.

A iskolázás korspecifikus nemzetiségi mutatóit - azaz az egyes oktatási szinteken tanulók számát a megfelelő korú népességhez viszonyítva - az érintett évjáratok kellő részletezésének hiányában nem tudjuk megállapítani. A magyar nemzetiségű tanulók aránya oktatási szintenként a következő: elemi (7-10 évesek) 5,97 százalék, felső tagozat (11-14 évesek) 6,33 százalék, középiskola (15-18 évesek) 6,80 százalék, egyetem (19-23 évesek) 5,18 százalék. A nemzetiség részaránya ötéves korcsoportonként: 5-9 évesek 5,85 százalék, 10-14 évesek 6,33 százalék, 15-19 évesek 6,78 százalék, 20-24 évesek 6,69 százalék. A viszonyítási csoportok eltéréseiből adódó torzulásokon túl e számok egyértelműen a magyarság alulképzéséről tanúskodnak az egyetemi szintű oktatásban. Legalább ilyen beszédesek a magyar diákok - részben kényszerű szakma- és pályaorientációjukat tükröző - nemzetiségi arányszámai is a közép- és felsőoktatás különböző profiljaiban. (Ezt a 10. táblázat részletezi.)

A felsőoktatásban a magyar nemzetiségű hallgatók különösen a jogi, közgazdasági, közlekedési és hírközlési szakokon vannak gyengén képviselve, de reprezentáltságuk jóval nemzetiségi számarányuk alatt van a testnevelés és sport, az orvostudományi, mezőgazdasági és építészeti szakokon is. Közlekedésre, hírközlésre szakosodott osztályokban középiskolai szinten is kevesen tanulnak közülük, s számarányukhoz képest ugyancsak kevés magyar diákot találni a testnevelési, erdészeti, informatikai és közgazdasági profilú szaklíceumokban. Az ipari ágazatokhoz kötődő szakképzésben általában kielégítő, a humán irányultságú oktatásban pedig kifejezetten magas arányú a magyar nemzetiségűek részvétele. Ez a megállapítás elsősorban a pedagógus- és teológusképző, valamint a művészeti iskolákra érvényes, de látogatottságuk alapján szemmel láthatóan nemzetiségi alapintézménynek számítanak az általánosan képző, elméleti jellegű líceumok is. Ez utóbbiakat nem egyszer azért választják a magyar diákok, mert - magyar tannyelvű szaklíceumok hiányában - ma már szinte ez az egyetlen módja annak, hogy a középiskolában is anyanyelvükön tanulhassanak.

Az anyanyelvű oktatás kérdésére a kötet bevezetője is kitér. Megállapítása szerint: "... a romániai oktatási rendszer az iskoláskorú népesség etnikai szerkezetével összhangban megkülönböztetett figyelemmel biztosítja - elsősorban az alsó- és középfokú képzésben - a nem román tannyelvű oktatásban való részvétel lehetőségét. A nemzeti kisebbségek által lakott településeken anyanyelvű óvodák, elemi és általános iskolák, líceumok, tagozatok és osztályok működnek. Az egyetem előtti képzésben részt vevő (az 1993-1994-es tanévben mintegy 4,3 milliónyi) iskoláskorú népesség 94,5 százaléka román, 4,9 százaléka magyar, 0,4 százaléka német és 0,2 százaléka egyéb (a nemzeti kisebbségek által beszélt vagy nemzetközileg használatos) nyelveken végezte tanulmányait. A felsőfokú oktatásban is szerveznek a nemzeti kisebbségek nyelvén oktató tagozatokat vagy csoportokat, ami szintén tükrözi a törekvést a nemzetiségi nyelveken történő képzés megvalósítására - az ország alkotmányos előírásaival összhangban biztosított jogoknak megfelelően, melyek szavatolják az ifjúság korlátozás nélküli részvételét az oktatás folyamatában, nemzetiségi hovatartozásra való tekintet nélkül."

Az idézett passzus alighanem aktuálpolitikai meggondolásokból került a népesség iskolázásával foglalkozó fejezet végére, hiszen a kötet táblázatai a nemzetiségi oktatásra vonatkozó adatokat nem tartalmaznak. Nem is tartalmazhatnak, mivel - mint utaltam rá - annak vizsgálatára a népszámlálás nem terjeszkedett ki. Így csak néhány, a népszámláláson kívüli forrásból merített sommás adat támasztja alá a nemzeti kisebbségeknek az anyanyelvű oktatás terén élvezett jogegyenlőségére vonatkozó - igaz, meglehetősen óvatosan fogalmazott - állítást. E kérdéskör tárgyszerű megközelítése érdekében érdemes a hivatkozás nélkül idézett statisztikai források adataival közelebbről is megismerkedni. Az ismertetendő információk egy része közvetlenül a megyei tanfelügyelőségektől, másik része magától a bukaresti statisztikai szolgálattól, tehát a legilletékesebb helyről származik. (Ezeket a hivatal éves közleményeiben újabban a szélesebb nyilvánossággal is megosztja.)

Mindenekelőtt állítsuk párhuzamba az oktatásban résztvevők nemzetiségi adatsorait az anyanyelvükön tanulók számaival. Ez utóbbi számok legrészletesebben a Románia Kormánya mellett létrehozott Nemzeti Kisebbségi Tanács "A nemzeti kisebbségek nyelvén működő oktatás helyzete Romániában az 1992-1933-as tanévben" című kiadványából ismeretesek.[4] Bár e brosúra adatai nem a népszámlálás tárgyidőszakára vonatkoznak, és a népszámlálás önkéntes bevalláson alapuló felvétele is eltérhet a hivatalos minősítést tükröző kimutatásoktól, az alapvető tendenciákat illetően a különböző jellegű viszonyszámok nagyjában-egészében alkalmasak az egybevetésre.

Nyilvánvaló, hogy a nemzeti kisebbségek általános iskoláztatásának (11. táblázat), valamint anyanyelvű oktatásának adatai (12. táblázat) korántsem fedik egymást. Míg a népszámlálás szerint 1992 elején az alsó- és középfokú képzésben részt vevő tanulók mintegy 9 százaléka valamely nemzeti kisebbség soraiból került ki, a rákövetkező, vagyis az 1992-1993-as tanévben a jelzett oktatási szinteken mindössze a diákok 5 százaléka végezte nem román nyelven tanulmányait. (A népszámlálási kötet bevezető tanulmányában jelzett 5,5 százalékos nemzetiségi számarány azért magasabb ennél, mivel magában foglalja az óvodai képzésben részt vevőket is, akiknek a mutatói mindegyik nemzetiség esetében kedvezőbbek az iskolába járók megfelelő arányszámainál.) Egyes nemzetiségek nyelvén (oroszok-lipovánok, tatárok, lengyelek, cigányok stb.) egyáltalán nem működik oktatási intézmény, vagy pedig anyanyelvű oktatásukra csak óvodai keretben nyílik lehetőség (bolgárok, törökök). Ez még akkor is nehezen elfogadható, ha tudjuk, hogy a népszámlálás adatai szerint ezen etnikumok körében az átlagosnál is magasabb a román anyanyelvűek száma (az egyetem előtti képzésben részt vevők számából 1,43 százalékos arányban részesülő cigányságnak például több mint a fele románul beszél). Bízvást feltételezhetjük azonban, hogy a román osztályokba beiskolázott más nemzetiségűeknek legalább 50 százaléka anyanyelve szerint is az illető kisebbséghez tartozik. Részükre mindössze a nemzetiségi nyelv meghatározott óraszámban történő fakultatív tanulása biztosított, és az is csupán helyenként. Az 1992-1993-as tanévben mintegy 70 ezer I-XII. osztályos nem román anyanyelvű tanuló járt román tannyelvű iskolába, akik közül kb. 20 ezer magyar, 1 ezer német, 8064 ukrán, 1386 orosz-lipován, 1449 török, 621 lengyel, 461 bolgár, 55 cigány stb. élt az említett fakultatív nyelvtanulási lehetőséggel.

Ha a megfelelő mutatókat nemzetiségenként vesszük szemügyre, azt látjuk, hogy míg a magyar diákok az összes tanulói létszám 63,56 ezrelékét alkották, a magyar tannyelvű iskolákba járók aránya már csupán 45,36 ezrelék volt. Az ukránoknál ez az aránypár 2,89-0,09, a szerbeknél 0,82-0,18, a szlovákoknál 0,73-0,29 ezrelék, stb. Ellentmondásos jelenség, hogy a német nemzetiségű diákok 3,48 ezrelékes számarányánál a német nyelven tanulók aránya némileg magasabb, 3,52 ezrelék. (Különösen feltűnő a különbség az elemi iskolásoknál, akik közül 1992-1993-ban csaknem másfélszer annyian tanultak német nyelven, mint ahogy az a népszámlálás nemzetiségi adatai alapján várható lenne). Az oktatás felső szintjei felé haladva a nem román nyelvű képzésben részt vevők aránya fokozatosan csökken (immár a németeké is), bizonyos iskolatípusokban pedig egyes nemzetiségek nyelvén a képzés megszűnik. A középfokú oktatás uralkodó iskolatípusaiban már csak tagozatként vagy egyáltalán nem indítanak nemzetiségi tannyelvű osztályokat. Hozzá kell tenni, hogy rendszerint ezek is inkább a gyengébben kvalifikált, tehát kisebb társadalmi presztízzsel rendelkező, kevésbé keresett szakmákban nyújtanak képzést, a működésükhöz szükséges minimális létszámot pedig az átlagosnál magasabb értékben szabják meg. Ugyanakkor ezen intézmények tannyelve csak névlegesen nemzetiségi, hiszen profiltól függően a tantárgyak java részét román nyelven tanítják. E megszorítások következtében a szaklíceumi és különösen a szakiskolai és líceum utáni szakoktatásban a kisebbségi tanulók nagyobbik hányada román tagozaton, illetőleg románul folytatja tanulmányait. A felsőfokú oktatásban pedig csaknem kizárólagos a román tannyelv használata. A magyar tanulóifjúságra vonatkozóan homogén statisztikai források is rendelkezésünkre állnak. A megyei tanfelügyelőségektől származó hivatalos adatokat a 13.és 14. táblázatok foglalják magukban.[5]

Az országos beiskolázási adatokat és az adott tárgyévben iskoláikat végző magyar anyanyelvű tanulók adatait egymással összevetve viszonylag megbízható képet kapunk a magyar diákok arányáról az ország diáknépességén belül. Ez a viszonyszám tanévenként 6,1-6,2 százalék, az óvodáskorúakat leszámítva pedig 5,9-6,0 százalék közötti, tehát valamivel alacsonyabb értéksávban mozog, mint amiben a népszámlálás az alap- és középfokú képzésben részt vevő magyar nemzetiségű diákok, illetőleg a magyar nemzetiségű 5-19 éves korosztály országos számarányát megállapította (6,36, illetve 6,34%).[6] Mindenesetre ezek az értékek - a magyar nemzetiségűeknek az országos átlagtól eltérő korszerkezetére tekintettel - még így is reálisabb viszonyítási alapot nyújtanak az anyanyelvi képzés tényleges szintjének megítéléséhez, mint ha a magyar nyelvű oktatásban részesülők arányszámait a magyar nemzetiségnek az ország összes népességén belül a népszámlálás során kimutatott 7,1 (illetve 1995 végén számított 6,9) százalékos számerejével vetnénk össze. (A vizsgált időszakban az egyetem előtti képzésben érintett magyar népesség korspecifikus mutatója optimális esetben is legfeljebb 6,3-6,4 százalék körüli értékben számítható.)

A tanulmányaikat ténylegesen magyar nyelven végző diákok részesedése 4,8-4,9 százalék, az óvodás korúak nélkül 4,5-4,6 százalék, vagyis 1,3-1,5 százalékponttal marad el a magyar nemzetiségű beiskolázottak országos arányszámától (illetőleg 1,7-1,9 százalékponttal kisebb, mint a megfelelő magyar anyanyelvű évjáratok feltételezhető részaránya). A magyar anyanyelvű beiskolázottaknak tehát a hivatalos adatok szerint is csupán 78-80 százaléka, az alap- és középiskolákba járóknak pedig csak 76-77 százaléka tanult magyarul. Ez az átlagérték oktatási fokozatonként és iskolatípusonként csökken, ami a már ismertetett irányzatnak megfelelően a magasabb képzési szintek és a szakmai oktatás felé haladva egyértelműen az anyanyelvű iskoláztatás leépülését mutatja.

Ezt a tendenciát a líceumi oktatásban részt vevők profilonként részletezett adatai szemléltetik.

A 15. táblázat számadataiból kitűnik, hogy az 1990/1991-es tanévvel kezdődően jelentős változások zajlottak le a líceumi oktatás szerkezetében: az ipari és mezőgazdasági szaklíceumokban tanulók aránya 1989 és 1995 között csaknem a felére (a korábbi 71,6 százalékról 37 százalékra) csökkent, míg az elméleti líceumokba beiratkozottak aránya 2,3-szorosára nőtt. Ezzel párhuzamosan megerősödött a magasan kvalifikált szakok helyzete. Különösen szembetűnő az informatikai képzés felfutása, ahol a tanulók száma öt és félszeresére, a líceumi diákságon belüli részarányuk pedig a hétszeresére nőtt, de hasonló iramban gyarapodott a teológiai szemináriumok hallgatóinak létszáma is. A struktúraváltás természetesen a magyar nyelvű líceumi képzést sem hagyta érintetlenül. (16/a-b. táblázat.) Az általános irányzathoz képest azonban a magyar nyelven tanuló középiskolások között magasabb az elméleti líceumokba járók aránya (elsősorban az ipari és mezőgazdasági profilok rovására), és az átlagosnál nagyobb a súlya a nemzetiségi képzésben a képzőművészeti és zenei szaklíceumoknak, valamint a pedagógusképző és különösen az egyházi hivatásra nevelő intézményeknek is (csaknem minden tizedik magyarul tanuló diák teológia szakos, míg országos átlagban csak minden ötvenedik). A 16/c. táblázat mutatói egyúttal a magyar tanítási nyelv egyes profilokból történő kiszorulását-kiszorítását is jelzik. A magyar tannyelvű iskolákba vagy tagozatokra járók aránya a szakok többségében (ipari, mezőgazdasági, erdészeti, közgazdasági, informatikai, testnevelés és sport) messze elmarad a nemzetiségi korosztály 6-6,5 százalékos részarányától, sőt 1,5-2 százalékponttal már az elméleti líceumokban is alacsonyabb annál. Felmérések szerint az általános iskolából kikerült magyar fiataloknak mintegy 60 százaléka választaná líceumi szinten a keresett, megbecsült és megfizetett szakok valamelyikét, ezzel szemben például az 1993-1994-es tanévben a magyar tanítási nyelvet választó kilencedikeseknek csupán alig több mint egyharmada (34,6%) tanulhatott a rendelkezésre álló (az előbbiekkel nem feltétlenül egyező) szakmai profilokon. A román tannyelvű osztályokban továbbtanulóknak ellenben - a valós társadalmi igényeknek megfelelően - 56,2 százaléka részesült szakmai képzésben.[7]

A magyarul tanulók beiskolázási mutatói területi bontásban az 1993/94-es és az 1994/95-ös tanévből ismeretesek.[8]

A 17. táblázat adatai szerint az anyanyelvű iskoláztatás esélyeinek csökkenése a magyarság település-földrajzi viszonyainak kedvezőtlen alakulásával (megyén, településen belüli alacsony lélekszámával és számarányával, sporadikus elhelyezkedésével) függ össze. A regionális számadatokból kitűnik, hogy a magyar anyanyelvű iskolások lemorzsolódása Krassó-Szörény, Hunyad, Temes, Szeben, Arad, Máramaros megyékben, vagyis a szórványban a legerősebb; itt a magyarul tanulók számaránya a magyar anyanyelvű lakosság megyei részesedésének alig harmadát-negyedét éri el. Tekintettel a nemzetiségi korösszetétel eltolódásaira, a vázolt folyamatokat meggyőzőbben szemlélteti, ha a magyar nyelvű diákok arányát nem csupán az adott megye magyar népességének számarányához, hanem - ahol ezt a források megengedik - az illető nemzetiségi korosztályhoz is viszonyítjuk. A román tannyelvű iskolákba járó magyar diákok részaránya az érintett megyékben a 18. táblázatban közöltek szerint alakult.

A tanulmányaikat román nyelven végző magyar diákok részesedése mind a három iskolai fokozatban igen magas Hunyad és Temes, V-VIII. osztályos és líceumi szinten pedig Szeben, Máramaros és Arad megyében. A román nyelven tanuló magyar középiskolások aránya az említetteken túl még Beszterce-Naszód (63,2%), Szatmár (46,8%), Brassó (43,1%), Bihar (40,6%), és Szilágy (33,1%) megyékben haladja meg jelentősen az érintett korosztály 25,8 százalékos átlagát. A középfokú és különösen a szakoktatásban az anyanyelvű képzés országos mutatóit lényegében a székelyföldi iskolák javítják. (Az 1993-1994-es tanévben a 25 magyar tannyelvű szakiskolai osztályból 23, a 26 inasiskolai osztályból 21, a 29 líceum utáni szakiskolai osztályból pedig 27 Hargita, Kovászna, illetőleg Maros megyében működött. Mesteriskolai képzés egyedül Hargita megyében folyt 3 osztály keretében.) A lemorzsolódás kiugróan magas mutatószámaival rendelkező megyékben a nemzetiségi intézményhálózat leépülése már az elemi szintjén megkezdődik (Hunyad 69,4 %, Temes 74%). Itt az anyanyelvű oktatás gyökeres sorvadása az iskolaköteles sorba került gyermekek anyanyelvi szocializációjának folytonosságát alapjaiban fenyegeti.[9]

A bemutatott jelenségek strukturális összetevői természetesen részletesebb elemzést kívánnak. Nekem csupán az alapvető statisztikai tények felsorolása volt a célom, jelezve: a nemzetiségi nyelveken történő oktatás kérdése az érintettek szemszögéből nézve korántsem megoldott. Ahol a beiskolázás számai az anyanyelvű képzés háttérbe szorulását vagy éppen teljes hiányát jelzik, nemzetiségi jogegyenlőségről aligha beszélhetünk. Legfeljebb abban az értelemben - és valószínűleg a népszámlálási kötet bevezetőjének szerzője is így érthette -, hogy ezekben az oktatási intézményekben etnikumhoz való tartozásuktól függetlenül a nem román nemzetiségű diákokat is megilleti a román nyelvű iskolavégzés joga.

[1] Recensământul populaţiei şi locuinţelor din 7 ianuarie 1992. Structura etnică şi confesională a populaţiei. Bucuresti, 1995, Comisia Naţională pentru Statistică. XXXVI-XLII., 404-425. p.

[2] Szembetűnő, hogy e kategorizálás az alsó fokú iskolázottság határát az elemi iskolai végzettségnél vonja meg, míg a korábbi népszámlálások a legfeljebb hét (1956), illetve nyolc (1966), továbbá tíz osztályt, sőt a szakiskolákban végzetteket, valamint a munkahelyi inas-képzésben résztvevőket is idesorolták (1977). Vö. TREBICI, Vladimir: Mică enciclopedie de demografie. Bucureşti, 1975, Editura Ştiinţifică şi Enciclopedică. 147. p., SORA, Virgil - HRISTACHE, Ilie - DESPA, Mircea Paul: Demografie. Bucureşti, 1983, Editura Didactică şi Pedagogică. 78. p.

[3] A forrás itt és a továbbiakban: Recensământul populaţiei şi locuinţelor din 7 ianuarie 1992. Vol. I. Populaţie - structura demografică. Bucureşti, 1994, Comisia Naţională pentru Statistică. 770-853. p.

[4] Invăţământul cu predarea în limbile minorităţilor naţionale din România în anul şcolar 1992/1993. Bucureşti, Guvernul României, 1993, Consiliul pentru Minorităţile Naţionale. 13. p. Adatait az 1993. évi statisztikai évkönyv felhasználásával pontosítottam. Anuarul statistic al României 1993. Bucureşti, 1993, Comisia Naţională pentru Statistică. 260-265. p. Az évkönyv egyébként a tárgyévre vonatkozó adatokat is közli, de az alsó és felső tagozatos oktatási szint számait nem választja külön.

[5] Forrás: Invăţământul în România. Date statistice 1996. Bucureşti, 1996, Comisia Naţională pentru Statistică. 26., 38-39., 65., 88. p., valamint az RMDSZ Országos Elnökségének adatbázisa, Murvai László és Debreczi Árpád évenkénti statisztikai beszámolói alapján készült kéziratos összeállítás a nemzetiségi beiskolázásról 1989/90-1992/93 között, illetve MURVAI László - DEBRECZI Árpád: A magyar nyelvű oktatás helyzete Romániában az 1993-1994-es tanévben. 1-7. Romániai Magyar Szó. 1994. augusztus 27-28., 30., 31., szeptember 1., 2., 3-4., 6.

[6] Az eltérés abból is adódhat, hogy a román tannyelvű oktatásban résztvevő magyar gyermekek létszámát csak megközelítő pontossággal lehet megadni. A tévedési hányados 5-10 százalékos. A létszám a valóságban minden bizonnyal sokkal magasabb, mint a tanfelügyelőségek jelentései, annál is inkább, mivel az idézett források csak azt a 17 megyét térképezik föl, ahol magyar nyelvű képzés is folyik, magyar gyerekek pedig az ország többi megyéjében is élnek, ahonnan azonban nincsenek adatok. A román nyelvű oktatásban részesülő gyermekek számáról beszerzett adatok sem száz százalékosan megbízhatóak, mivel összegyűjtésük iskolai szinten nem egyszerű. Kérdéses például a vegyes házasságok gyermekeinek besorolása. MURVAI László - DEBRECZI Árpád: A romániai magyar nyelvű oktatás számok tükrében. Az 1994-1995-ös tanév. 2. Romániai Magyar Szó. 1995. szeptember 27. 3. p.

[7] FISCHER FÜLÖP Ildikó - CS. GYÍMESI Éva: A tanügyi törvény nemzeti kisebbségeket érintő szakaszainak elemzése és következményei. Szabadság. 1995. augusztus 16. 4. p., FISCHER FÜLÖP Ildikó - KÖTŐ József: Oktatási helyzetkép a romániai magyar kisebbségekről. Köznevelés. 1997. 17. sz. 9. p.

[8] Forrás: MURVAI László: Fekete fehér könyv. Kolozsvár, 1996, Stúdium. 92-131. p.

[9] Az erdélyi "végek" nemzetiségi oktatásának gondjairól tudósító beszámolókból BARABÁS István körbetekintését emelhetjük ki, mely egyedi példák sorával szemlélteti a statisztikai adatokból kirajzolódó negatív tendenciákat. Lásd: A szórványmagyarság iskolái kétség és remény közt. A Hét. XXV, 1994. 2. sz., 5. p., továbbá: Iskolák a szórványban. uo. 5-10. sz.