Három évvel ezelőtt, az 1992. évi romániai népszámlálás kérdőjeleit taglalva hangot adtam annak a reményemnek, hogy a megfelelő információk közreadásával a bukaresti statisztikai hivatal feledtetni fogja a túlpolitizált, zaklatott légkörben lezajlott felmérés anomáliáit. A végleges eredmények nyilvánosságra hozatala azóta befejeződött. A központilag feldolgozott adatok négy vaskos kötetben láttak napvilágot, közülük az utolsót teljes egészében az etnikai és felekezeti vonatkozású eredményeknek szentelték. A következőkben e viszonylag bőséges, átfogó tanulmánnyal ellátott adattár fontosabb információiból kínálok ízelítőt.[1]

Írásomban a főbb népességi jellemzők ismertetése szorítkozom, a forrásra vonatkozó kritikai megjegyzések nélkül. Az 1992-es népszámlálás etnodemográfiai adatait ez idáig legalaposabban - az első kötet táblázatai alapján - elemző Horváth István szerint is "túl a bizalmatlanságon, a gyanakvásokon, a politikai félelmeken és hisztériákon, az 1992. január 7-i népszámlálás eredményeit megkérdőjelező megalapozott érvekről nincs tudomásunk".[2] Az adatok érvényességének kérdése természetesen nem kerülhető meg. Ennek "próbaköve" a közvélemény szemében a romániai magyarság számbeli nagysága. A hivatalos adatok ellenőrzésére szolgáló hosszabb távú becslésekkel kapcsolatos álláspontomat korábban már többször is kifejtettem, az adatok ilyen értelmű konzisztenciáját ennek megfelelően csupán az elmúlt másfél évtized népességfejlődésének tükrében vizsgálom.

A népszámlálási kötet bevezetőjének megjegyzése szerint a magyarság számának és össznépességen belüli arányának csökkenése természetes szaporulatának visszaesésére, illetőleg kivándorlására vezethető vissza. E tényezőkről a rendelkezésünkre álló információk a következőkben összegezhetők. A magyar nemzetiségűek száma az országban az 1977. és az 1992. évi népszámlálás között 89 ezer fővel csökkent. Időközben 63,4 ezer magyar hagyta el legális úton Romániát. Mivel Románia tényleges vándorlási vesztesége pontosan másfélszerese a hivatalosan nyilvántartottnak - ebben közrejátszik, hogy a népszámlálás idején külföldön tartózkodók közül sokan kimaradtak a számbavételből -, valószínűleg az országból végleg távozott (vagy éppen távol lévő) magyarok száma is nagyobb volt az előbbinél; e szorzó alapján elérhette a 100 ezret. Pusztán a kivándorlással azonban még így sem magyarázható a magyar nemzetiségűek népességi vesztesége, hiszen azt jórészt ellensúlyoznia kellett természetes gyarapodásuknak, amely hivatalos részközlések alapján számítva 1977 és 1988 között meghaladhatta a 60 ezer főt. A romániai magyarok népszámlálási száma mindezeket figyelembe véve kb. félszázezerrel kevesebb a természetes és mechanikus népmozgások alapján 1977 óta számíthatónál. Ez elméletileg az előző népesség-számbavétel óta bekövetkezett asszimilációnak tulajdonítható. Vannak, akik a hiányt eleve nagyobbra becsülik, és a népszámlálási manipulációkat okolják érte. A hivatalos adatokat lehet vitatni - a köztudatban magát rendületlenül tartó kétmilliós népességszám a kollektív nemzetiségi identitás fontos szimbóluma -, az adatfelvétel teljes körűsége folytán azonban a romániai magyarság demográfiai és társadalmi szerkezetéről minden (jogos vagy jogtalan) fenntartásunk mellett mégiscsak a népszámlálások jelző-, azaz (főbb vonalaikban bizonyosan reális) viszonyszámai alapján tájékozódhatunk.

A romániai magyarság 98,7 százaléka (1 millió 604 ezer fő) a Kárpátokon innen, azaz Erdélyben él, ahol az összes népesség valamivel több mint egyötödét alkotja. Az erdélyi magyarok 45,1 százaléka, (723,2 ezer fő) a Székelyföldön (Maros, Hargita és Kovászna megyében), 24,0 százalékuk (385,3 ezer lélek) a központi magyar településterületnek a határon átnyúló, bár erősen töredezett peremvidékén (Szatmár, Bihar és Szilágy megyében) összpontosul, 30,9 százalékuk (495,4 ezer fő) pedig a nagyobb és a kisebb magyar nyelvterületet lazán összekötő nyelvi szigeteken vagy sziget-tömbökön, illetőleg e - ritkuló - füzértől északra és délre szerteszét szóródva él. Lélekszámuk az elmúlt tizenöt évben éppen ez utóbbi, köztes vidéken csökkent a legnagyobb mértékben (77,3 ezer fővel). Ma már az észak-nyugati határ mentén is kevesebben élnek (31,1 ezerrel), s csupán Székelyföldön nőtt 21,3 ezerrel a magyarok száma (ám ezen belül Maros megyében szintén csökkent, mégpedig 15,6 ezer lélekkel 1977-hez képest). Egyes megyék magyarságának csökkenésére a kivándorlás területi megoszlásának ismeretében részben magyarázatot kapunk. Az országból 1977-1991 között hivatalosan távozott 483,5 ezer (kétharmad részben nem román nemzetiségű) kivándorló mintegy háromnegyede ugyanis Erdélyből ment el, a németek kitelepedése folytán legnagyobb számban Temes, Szeben, Arad és Brassó megyéből, de jelentékeny (tízezres nagyságrendű) a Kolozs, Bihar és Maros megyéből távozottak száma is.[3]

Az erdélyi magyarság 56,1 százaléka a városokban él. Az 1. táblázat jól szemlélteti, hogy az erdélyi (és általában a romániai) magyarok hiányolt népességi többlete lényegében itt tűnik el. Míg 1977 és 1992 között a falusi népesség mind a magyar, mind a román nemzetiségűek esetében nagyjából hasonló arányban csökkent, a városokban a románok növekedési üteme nyolcszorosa (!) volt a magyarokénak. A magyarok tényleges gyarapodása az erdélyi városokban mindössze természetes szaporulatukkal egyenlő (nagyobbrészt az is a Székelyföldre esett), a falvakból történt betelepülés többlete a külső és belső veszteségek (a kivándorlás, valamint a nagyobb városokban a természetes fogyás és az asszimiláció) rejtett útjain elszivárgott.

Különösen szembetűnő a magyarság demográfiai súlyának csökkenése az erdélyi nagyvárosokban A 2. táblázatban szereplő nyolc város lakóinak száma 1966 óta csaknem megkétszereződött: 992,5 ezerről 1845 ezerre nőtt. Összes növekményükből mintegy 800 ezer lélek jutott a románokra és csupán 61 ezer a magyarokra. Az 1977. évi népszámlálást megelőző évtized során még 79 ezerrel gyarapodott e városok magyar lakóinak száma (háromnegyedük új beköltöző volt, bár ez a szám az összes betelepülőnek már akkor is csak 15 százalékát tette ki), a rákövetkező tizenöt év azonban ezt a nyereséget már részben visszavette. 1977 és 1992 között Marosvásárhely román lakosainak száma 66,2 százalékkal, Nagybányáé 62 százalékkal, Nagyváradé pedig 56,9 százalékkal lett több, míg a helybéli magyarság lélekszáma lényegében semmit sem változott. Másutt a tekintélyes román létszámnövekedéshez nem kevésbé komoly magyar lélekszámvesztés társult, ami például Kolozsvárott a huszonöt-harminc éve még kiegyenlített nemzetiségi viszonylatok végletes felborulásához vezetett. Számottevő magyar népességi nyereség az elmúlt másfél évtizedben csupán a Szatmár, Szilágy, Beszterce-Naszód megyei és székelyföldi kis- és középvárosokban jelentkezett, bár e 77,5 ezres pozitívum közel háromnegyede is mindössze két megyére (Hargita, Kovászna) korlátozódik.

A falu-város irányú mozgások a népességszerkezet településnagyság szerinti változásaiban is nyomon követhetők. (3. és 4. táblázat.) Az elvándorlás és a községekben már a nyolcvanas évek második felében elkezdődött természetes fogyás következtében szaporodtak az aprófalvak; az 500 lelkesnél kisebb helységek részesedése az 5285 erdélyi település számából 45,5 százalékról 54,8 százalékra, lakóik számaránya 7,7 százalékról 8,1 százalékra emelkedett. Ezzel párhuzamosan 500 fő és 10 ezer fő között valamennyi településkategória részaránya csökkent - legnagyobb mértékben az 1-5 ezer lakosú helységeké -, míg az 1977. évi 41,1 százalékkal szemben 1992-ben Erdély összlakosságának 51,6 százaléka 10 ezer főnél népesebb településeken tömörült. E növekedés a románok körében volt a legnagyobb (11,6 százalékpont), s szinte teljes egészében az 50 ezer lakos feletti városokra esett. A román népességen belül különösen az 2-5 ezer (-4,8 százalékpont), illetőleg az 0,5-1 ezer lelkes (-3,8 százalékpont) településeken lakók aránya csökkent; abszolút számban az előbbi, nemzetiségi részarányukhoz viszonyítva az utóbbi csoportban szenvedték a legnagyobb veszteséget. A magyarok statisztikai pozíciói főként a 20-100 ezer lakosú középvárosi kategóriákban erősödtek, elsősorban a 10-20 ezres kisvárosok, illetve 1-5 ezer lelket számláló helységek rovására. Nemzetiségi számarányuk a 100 ezer lakos fölötti, illetve a 10-20 ezer lakosú helységcsoportokban komoly mértékben fogyatkozott.

Az erdélyi magyarság 1977-ben 828, 1992-ben pedig 786 erdélyi helységben (a magyarok által lakott erdélyi települések egynegyedében) képezett abszolút többséget. (5. táblázat.) További 25 helységben arányuk ugyan nem érte el az ötven százalékot, de a település lakói között ők alkották - szám szerint 21.942-en - a legnagyobb nemzetiséget. A szűkebb lakóhelyükön abszolút többségben élő magyarok száma 1977 óta 955,1 ezerről 912,0 ezerre csökkent, részesedésük azonban erdélyi összlélekszámukból nem változott (pontosabban 56,6 százalékról 56,9 százalékra módosult). A helységcsoportok közti feltűnőbb arányeltolódások egy-egy jelentős magyar városi közösség demográfiai térvesztését jelzik (ezt a 2. táblázat jól szemlélteti). Ennek következtében a településenként 25 százaléknál gyengébb kisebbséget alkotó magyarság száma 316,6 ezerről 425 ezerre, az erdélyi magyar össznépességen belüli aránya pedig 18,7 százalékról 26,5 százalékra emelkedett. A városi közigazgatáson kívül eső települések nemzetiségi homogenitása már jóval erősebb és viszonylag szilárdabb. Az erdélyi falvakban összeírt magyar nemzetiségű népesség négyötöde mind a két népszámlálás során abszolút többséget alkotott azokon a településeken, ahol élt. A magyar többségű falvakban élők közel egyhatoda azonban, mintegy 91 ezer fő közvetlen közigazgatási környezetét tekintve román többségű község lakója volt. A települési szinten többséget alkotó magyar nemzetiségűek közül Maros (17,9 ezer), Kolozs (14,8 ezer), Szatmár (15,2 ezer) és Bihar megyében (11 ezer) éltek a legnagyobb számban, illetve Hunyad (100%), Temes (79,1%), Beszterce-Naszód (67,4%), Máramaros (65,5%) és Arad megyében (57,6%) a legnagyobb arányban olyan községek lakóiként, melyek vezetői javarészt románok közül kerültek ki. Ugyanakkor a magyar többségű községek falvaiban is jelentős számban találhatóak más nemzetiségűek. Összesen 110 ezren vannak és e közigazgatási egységek lélekszámának csaknem egyötödét teszik ki; legnagyobb súllyal Maros (29,4 ezer), Szatmár (18,4 ezer) Bihar (16,2 ezer) és Szilágy megye (14,3 ezer) magyar jellegű községeiben vannak jelen. (Vö. a 6. táblázattal.) E három szempont együttesét figyelembe véve a vidéki magyarság települési homogenitása Kovászna és Hargita megyében a legteljesebb, de viszonylag erős Maros, valamint Bihar, továbbá Szilágy megyében is, jóllehet a szilágysági magyar települések egymással össze nem függő sziget-tömböket alkotnak, román falvakkal körbevéve. A határ menti magyar nyelvterület fellazulása következtében a Szatmár megyei falusi magyarság települési viszonyai már sajátos átmenetet képeznek a tömb-, illetve a sziget- és szórványmagyar vidékek között; homogenitásuk jellemzői inkább ez utóbbiakéhoz közelítenek.

A magyar anyanyelvűek száma 1992-ben 1639,1 ezer, 81,6 ezerrel kevesebb, mint 1977-ben. A magyar nemzetiségükkel azonos anyanyelvűek aránya 97,87 százalék (1977-ben 97,53 százalék volt). A magyar nemzetiségüktől eltérő anyanyelvűek között a román anyanyelvűek vannak a legtöbben: 32,9 ezren (2,03%, 1977-ben 2,25%). A nemzetiségüktől eltérő anyanyelvűek aránya a nyelvi eróziónak leginkább kitett Kárpátokon túli magyar diaszpóra körében a legnagyobb (18,4%, 1977-ben 15,8%). Az erdélyi átlag mindössze 1,9% (1977-ben 2,3% volt), ám a magyar nemzetiségűek számából a más (többnyire román) nyelvet beszélők részesedése az olyan szórvány vidékeken, mint Krassó-Szörény (14,0%), Hunyad (10,3%), Szeben (8,3%), Beszterce-Naszód (7,6%), Fehér (6,7%) és Temes megye (6,6%), szintén igen magas. Arányuk Bihar (1,1%), Maros, Szatmár, Szilágy (0,8-0,8%), valamint Kovászna (0,3%) és Hargita megyében (0,2%) a legkisebb. A magyar nemzetiségűek másnyelvűsége az esetek többségében az államnemzetbe történő beolvadás egyik lépcsőfoka, de a más nemzetiségűek számának a magyar anyanyelvűek csoportján belüli növekedése is a magyarság számerejét gyengítő folyamatokat jelez. Így a cigány, valamint a szatmárvidéki "újsváb" identitástudat erősödése folytán a magyar anyanyelvűek körében 1977 óta a kétszeresére nőtt a cigány és a német nemzetiségűek száma, míg a magyar nemzetiségűeké (az előbbiek disszimilációja, illetve az utóbbiak reasszimilációja következtében) értelemszerűen ugyanennyivel csökkent.

A vallási megoszlás adatai szerint a magyar nemzetiségűek 47,1 százaléka református, 41,2 százaléka római katolikus és 4,5 százaléka unitárius. Jelentős az ortodox és a görög katolikus felekezet, továbbá a szabadegyházak híveinek a száma is a soraikban. Ugyanakkor szép számmal találni más nemzetiségűeket a történelmi magyar egyházak hívei között. Erdélyben 79,3 ezer a román, 19 ezer a cigány nemzetiségű római katolikusok, 14,9 ezer a román, 17,6 ezer a cigány nemzetiségű reformátusok száma. De a zsinat-presbiteri evangélikusok között is több mint ezer román, az unitáriusok között pedig 1,2 ezer román és 0,9 ezer cigány akad Erdélyben. A római katolikus vallás a románok között részben a nem magyar nemzetiségűek (németek, csehek, szlovákok, bolgárok stb.) rovására terjeszkedik, de sokan vannak közöttük olyanok, akik a Kárpátokon túlról érkeztek, ahol a katolikus románok száma 282 ezer, s többségük éppen a legnagyobb népesség-kibocsátó moldvai megyékben él.

A romániai magyarság nemek szerinti megoszlását a nőknek az átlagosnál valamivel magasabb részaránya jellemzi: 51,6 százalék az országos 50,8 százalékkal szemben. A fiú csecsemők részesedése az élveszületésekből a magyarok esetében ugyan nagyobb, mint a románoknál, de - a magyar férfiak idő előtti nagyobb halandósága és talán elvándorlásuk miatt is - a férfi-nő arány a magyarok körében már egy korcsoporttal hamarabb, 40 és 44 év között a nők javára változik. A nők aránya 50,3 százalékról a 60-64 évesek csoportjáig lassan 53,7 százalékra emelkedik, 65-69 év között eléri az 57,6, a 75 éven felüliek korcsoportjában pedig a 64,1 százalékot.

Az átlagos életkor országosan 34,6 év. A magyarok átlagéletkora 37, a románoké pedig 34,5 év. A gyermekkorú (0-14 éves) népesség részesedése az országos átlag alatt, az öregkorúaké (60 évnél idősebbeké) az országos átlag felett van a magyarok esetében. E korosztályok súlya 1977 óta nagyjából a románokéval egyező mértékben csökkent, illetve növekedett. (8. táblázat.)

A felnőtt magyar korosztályok aránya viszonylag magas, s 1977 óta szintén erősödött. A gazdaságilag nagyrészt még vagy már nem tevékeny népesség együttes aránya a produktív korúakhoz képest országosan 642, azaz összesen ennyi gyermek- (373), illetve öregkorú (269) jut ezer felnőtt korú személyre. Ez a jelzőszám a románoknál 638, a felnőtt korúakra jutó gyermekek (372) erős, a magyaroknál pedig 634, a felnőtt korúakra jutó öregek (321) viszonylagos túlsúlyával. Az öregek aránya az improduktív népességen belül is nőtt: míg 1977-ben 100 magyar gyermekre 76 (a románoknál 53), 1992-ben már 103 (a románoknál 72) öregkorú jutott. A falusi népesség korszerkezete a fiatalok elvándorlása folytán érthető módon öregebb; a községekben több mint kétszer annyi öregkorú jut a 14 éven aluli gyermekekre, mint a városokban. A magyar nemzetiségűeknél az öregedés indexe a városokban is viszonylag magas (87). (9. táblázat.) Érdemes megemlíteni, hogy míg a falusi magyarság körében ez a mutató országosan 123, azokban az erdélyi községekben, ahol a magyarok abszolút többséget alkotnak (s e közigazgatási egységekben a lakosság 81,4 százalékát teszik ki), ennél kevesebb, 103 öregkorú jutott száz gyermekre. Bár ebben bizonyára az ott élő más (egyötöd részben cigány) nemzetiségűek korösszetétele is közrejátszik, a jelzett összefüggésből mégis arra következtethetünk, hogy az elöregedés legnagyobb mértékben az e csoporton kívüli, tehát a kisebbségbe szorult, elszórványosodott falusi magyar közösségeket sújtja.

Az 1992. évi népszámlálás idején a 15 éven felüli nők 64,3 százaléka élt házasságban, a magyar nőknél ez az arány csupán 61,1 százalék. A hajadonok (16,8%) és az elváltak (4,0%) aránya lényegében a 17,0, illetve 3,7 százalékos országos átlaggal egyező, az özvegyek részesedése azonban a magyar nők körében (17,8%) jóval magasabb a 14,7 százalékos országos átlagértéknél.

Az ország női népességén belül a termékeny (15-49 éves) korosztályok aránya 47,7 százalék, az 1977. évi 49,2 százalékos értékhez képest csökkent. E korosztály részesedése a román nők csoportjából 48,0 százalék, a magyar női csoportból pedig 46,7 százalék. A termékeny korú nők több mint egyharmada (34,1 százalékuk, ezen belül a magyar nők 33,9 százaléka) egyáltalán nem szült gyermeket, 18,7 százalékuk (a magyar nők 20,6 százaléka) egy gyermeket, 40,8 százalékuk (a magyar nők 42,7 százaléka) 2-4 gyermeket hozott a világa, és csupán 6,4 százalékuk (a megfelelő korú magyar nőknek mindössze 2,8 százaléka) adott öt, vagy annál több gyermeknek életet.

A termékenység alakulása legszemléletesebben a 15 éves és annál idősebb nők kor szerinti szülésgyakoriságával jellemezhető. (10. táblázat). Az egy nőre eső átlagos gyermekszám a románoknál még viszonylag magas (50 év felett 2,35), bár 1977-hez képest (amikor ugyanez az érték 2,9 volt) jelentősen visszaesett. A magyar nők esetében a csökkenés kisebb mértékű, de a befejezett termékenységű (50 évnél idősebb) nők csoportjában az átlagos gyermekszám (2,1 az 1977. évi 2,45-tel szemben) már a népesség egyszerű "újratermeléséhez" szükséges kritikus érték (2,2) alá süllyedt. Felekezeti hovatartozás szerint a legmagasabb értékeket a szabadegyházak hívei körében találni. Az ezer nőre jutó gyermekszám az 50 év feletti ortodox nők között 2328. A katolikus nők esetében ez a szám magasabb (2342), a jellegzetesen magyar, vagyis a református (2073), az unitárius (2132) és a zsinat-presbiteri evangélikus felekezethez tartozó nők esetében (1747) viszont jóval alacsonyabb.

Az 1992. évi népszámlálás 6393,1 ezer családot regisztrált Romániában. Ebből 5702,8 ezer a teljes családok (házaspár gyermekkel vagy gyermek nélkül), és 690,3 ezer a csonka családok száma, ahol az apa vagy az anya egyedül él gyermekeivel. A gyermektelen családok száma 2065,2 ezer, a gyermekes teljes családoké pedig 3637,5 ezer volt. A teljes családokra jutó átlagos gyermekszám családonként 1,92, a csonka családokra eső átlagos gyermekszám 1,5. A családfő nemzetisége alapján 468.237 a magyar családok száma (7,3%). Ebből 407.509 a teljes (7,1%) és 60.728 a csonka családoké, melyek aránya - az elvált és különösen a megözvegyült magyar nők nagy számával összefüggésben - szembetűnően magas (8,8%). A gyermek nélküli magyar családok száma 145.072 (7,0%), a gyermekeseké 262.437 (7,2%) volt.

A nemzetiségileg vegyes házasságok száma országosan 166.277 (2,9%). E házasságok 30,5 százalékában a férjek, és 33,2 százalékában a feleségek nemzetisége volt magyar (50.677 ezer, illetőleg 55.141 fővel). Az összesen 819.482 magyar nemzetiségű házas félnek tehát 12,9 százaléka élt vegyes házasságban, míg maguk a vegyes házasságok a 462.650 "magyar jellegű" (tehát az összes homogén és vegyes magyar) házasságnak a 22,8 százalékát tették ki. A vegyes házasságok több mint felét (56,8%) a román-magyar házasságok alkotják. A románok vegyes házasságainak 62 százalékában magyar, a magyarok vegyes házasságainak 89,2 százalékában pedig román a férj vagy a feleség.

A vegyes házasságokból 109.240 volt gyermekes, ezen belül a román-magyar vegyes családok száma 65.032. E családok több mint kétharmadában, azaz 45.104 esetben román nemzetiségűként jegyezték be a gyermekeket, s csupán egynegyedükben, mindössze 16.778 családban vallották a gyermekeket magyar nemzetiségűnek. (Egy kis töredékükben, 3150 családban a gyermekek hovatartozása megoszlott szüleik nemzetisége között, vagy eltért azokétól.) A románság a gyermekek nemzetiségi hovatartozását illetően a magyar féllel közös házasságokból 28.326 családnyi pozitívumot könyvelhet el magának, aminek a fele asszimilációs nyereség. Ez - egy családra átlagosan kevesebb mint 2 gyermeket számolva - kb. 25 ezer gyermeket jelent.

A felekezetileg vegyes családok száma az 1992. évi népszámláláskor 272.526 volt (4,8%). A vegyes felekezetű házasságban élők legnagyobb csoportját a ortodoxok alkotják (100.442 férfi és 78.906 nő). Népesebb felekezet még e csoportban a római katolikus (64.631 férfi, 71.782 nő) és a református (52.534 férfi és 51.658 nő). A felekezetileg vegyes házasságok kétharmadát a görögkeletiek és valamely más egyház hívei kötötték egymással. Az ortodox vegyes házasságok más vallású házastársainak száma legnagyobb a római katolikusok (az összes vegyes felekezetű házasság 23,9 százaléka), a reformátusok (12,2%), a görög katolikusok (8,8%), a pünkösdisták (5,5%) és a baptisták (3,4%) között. Jelentős részt képviselnek még a római katolikusok és a reformátusok (19,6%), illetőleg a római katolikusok és görög katolikusok között létrejött házasságok (2,7%).

A felekezetileg vegyes házasságok 62,7 százalékát kísérte gyermekáldás. E 170.938 családból 112.669-ben ortodox vallású volt valamelyik fél. A görögkeletiekkel vegyes gyermekes házasságok 58,8 százalékában, 66.286 esetben az államvallás hitében nevelődnek a gyermekek, és mindössze 31,9 százalékukban, 35.854 családban követik a nem ortodox szülő vallását. 10.529 családban a gyermekek vallása más volt, mint a szüleiké. A keleti egyház nyeresége ilyenformán 30.432 család gyermekeit foglalja magában; ebből 7237 családban a református, 7053 családban a római katolikus, 5864 családban a görög katolikus, és 10.278 családban az egyéb (jelentős részben pünkösdista és baptista) felekezetűek rovására terjeszkedett. Jóllehet a nemzedékek közötti felekezetváltásban főként a nemzetiség szerinti - a románsághoz kötődő ortodoxia térhódításával jellemezhető - változások tükröződnek, a két irányzat számai korántsem esnek egybe. Míg a román-magyar házasságok egyenlegében a gyermekek nemzetisége után 28.326 család az államnemzet tiszta nyeresége, az ortodox és a "magyar" (római katolikus, református, unitárius, zsinat-presbiteri evangélikus) felekezetűek által kötött vegyes házasságokban az államvallás pozitívuma az előbbinek már csupán alig több mint a fele. E jelenségre a nemzetiség- és felekezetközi átfedések kínálnak magyarázatot (vagyis az, hogy szép számban találni román nemzetiségűeket a történelmi magyar, s hasonlóképpen magyar nemzetiségűeket a román egyházak hívei között).

Az iskolázottság mutatói szerint rendkívül alacsony a felsőfokú végzettséggel rendelkezők aránya a 12 éves és annál idősebb magyar népességen belül (mindössze 3,6 százalék az ország összlakosságának 5,1 százalékos és a románság 5,3 százalékos részesedésével szemben). (11. táblázat.) Ez - azon túl, hogy a felsőfokú végzettségűek több mint egynegyede a fővárosban összpontosul (Bukarest nélkül számítva a diplomások aránya országosan már csupán 4,2 százalék) - a magyarság irányított értelmiségi alulképzésének és főként a magyar diplomások nagy számban történt kivándorlásának a következménye. A középfokú tanintézményekben végzettek között a magyarság képviselete már arányosabb. Az országos, illetőleg a román nemzetiségű átlagnál kedvezőbb, azaz magasabb az alapfokú (különösen az általános iskola felső tagozatának megfelelő) képzettséggel rendelkező, és ugyancsak kedvezőbb, azaz jóval alacsonyabb az iskolát nem végzett, valamint az írástudatlan magyarok részaránya.

Az 1992. évi népszámlálás időpontjában iskolai tanulmányaikat folytató magyar diákok között a felsőfokú oktatásban résztvevők számaránya szintén alacsonyabb az átlagosnál. (12. táblázat) A felsőoktatásban a magyar nemzetiségű hallgatók különösen a jogi, közgazdasági, közlekedési és hírközlési szakokon vannak gyengén képviselve, de reprezentáltságuk jóval nemzetiségi számarányuk alatt van a testnevelés és sport, az orvostudományi, mezőgazdasági és építészeti szakokon is. Közlekedésre, hírközlésre szakosodott osztályokban középiskolai szinten is kevesen tanulnak közülük, s számarányukhoz képest ugyancsak kevés magyar diákot találni a testnevelési, erdészeti, informatikai és közgazdasági profilú szaklíceumokban. Az ipari ágazatokhoz kötődő szakképzésben általában kielégítő, a humán irányultságú oktatásban pedig kifejezetten magas arányú a magyar nemzetiségűek részvétele. Ez a megállapítás elsősorban a pedagógusképző, a teológiai, valamint a művészeti iskolákra érvényes, de látogatottságuk alapján szemmel láthatóan nemzetiségi alapintézménynek számítanak az általánosan képző, elméleti jellegű líceumok is. Ez utóbbiakat nem egyszer azért választják a magyar diákok, mert - megfelelő magyar nyelvű szakképzés hiányában - ma már szinte ez az egyetlen módja annak, hogy a középiskolában is anyanyelvükön tanulhassanak. Az 1991-1994-es évek átlagában az alap- és középfokú oktatási intézményekben beiskolázott magyar diákok kb. háromnegyede folytatta anyanyelven a tanulmányait. Ez az érték oktatási fokozatonként és iskolatípusonként a magasabb szintek felé haladva csökken. Az általános iskolák alsó tagozatán 85 százalékuk, a felső tagozaton négyötödük, a líceumokban azonban már csak valamivel több mint kétharmaduk, a szakiskolákban pedig mindössze 35-40 százalékuk járt magyar tannyelvű iskolába (illetőleg ez utóbbi oktatási formában csupán tagozatra vagy osztályba). A felsőfokú oktatásban csaknem kizárólagos a román tannyelv használata. A magyar anyanyelvű iskolások lemorzsolódása a szórványban a legerősebb, ahol a magyar gyermekek mintegy felét már az elemi első évében román iskolába íratják be.

Az 1992. évi népszámlálás azokat a 14 éves és idősebb munkaképes személyeket sorolta a gazdaságilag aktív népesség körébe (a férfiakat 62, a nőket 60 éves korukig), akik 1991-ben - foglalkoztatottságuktól függetlenül - munkaerő-forrásként a nemzetgazdaság rendelkezésére álltak. Az aktív népesség 8,2 százalékát a foglalkozás nélküli (munkanélküli) réteg tette ki, közülük azonban csak az első ízben elhelyezkedni kívánók számát részletezték nemzetiség szerint.

Az aktív népességből a magyar nemzetiségűek száma 698,8 ezer (6,7%), 137,5 ezerrel kevesebb, mint 1977-ben. Súlyuk az átlagosnál is erőteljesebben csökkent, ami részben az öregedéssel és a kivándorlással magyarázható, de szerepet játszik benne a munkavállalási korú személyek, különösen a nők gazdasági aktivitásának lanyhulása, valamint a korábbi nyugdíjba vonulás. Az említett okok, továbbá a fiatal korosztályok városba áramlása következtében különösen a vidéken élő magyarok részvétele alacsony a gazdaságban. (Vö. a 13. és 14. táblázatokkal.)

Az aktív népesség szerkezetéről alkotott kép különböző társadalmi-gazdasági kategóriák szerint, így például a gazdasági szektorok tulajdonformája vagy a foglalkozási viszony alapján, illetőleg a nemzetgazdaság ágazatok, foglalkozási ágak szerinti csoportosításával árnyalható tovább. A népszámlálási kötet táblaanyaga a nemzetiségi adatokat az utóbbi két szempontnak megfelelően részletezi.

Az aktív népesség szerkezetváltozásait a 15. táblázat - 16 ágazatot és 98 alcsoportot összesítve - a gazdasági ágazatok három fő típusa alapján követi nyomon. 1) Primer szféra: ez a mezőgazdasági, erdő- és vadgazdálkodási ágakat foglalja magában. 2) Szekunder szféra: ide tartoznak a különböző ipari ágazatok: bányaipar, feldolgozóipar, energiaipar és építőipar. 3) Tercier szféra: kereskedelmi szolgáltatások (kereskedelem és vendéglátás, szállítás és hírközlés, pénzügy, hitelélet, biztosítási tevékenység, ingatlanügyletek, kutatás-fejlesztés, informatika) és közszolgálati tevékenységek (államigazgatás, közoktatás, egészségügy, kultúra, sport, turisztika, egyéb társasági tevékenységek stb.) E felosztás 1992-ben az első munkahelyet keresők (gyakorlatilag a fiatal munkanélküliek) kategóriájával bővült.

Az aktív magyar népesség szerkezetét a primer szférából (a mezőgazdasági ágakból) való igen alacsony részesedés és a szekunder szféra (a különböző ipari ágak) túlsúlya jellemzi. A tercier szférában (kereskedelemben, szolgáltatásban) dolgozók részaránya az aktív magyar népességen belül megközelíti az országos átlagszintet. Viszonylag magas az első munkahelyet keresők aránya a magyarok körében.

A magyar nemzetiségű aktív népesség több mint a fele (52,7%) az iparban és az építőiparban tevékenykedik. Különösen magas a részvételük egyes könnyűipari feldolgozó ágazatokban, ahol jelenlétük az aktív népességen belüli 6,7 százalékos országos átlagukat messze (két-háromszorosan is) meghaladja. A ruházati, bőr- és szőrmeiparban dolgozók 11,8 százaléka, a faiparban dolgozók 13,5 százaléka, a bútoripari dolgozók 18 százaléka magyar nemzetiségű. Ugyancsak az átlagosnál jelentékenyebb a magyarok részvétele a vas-, acél- és fémgyártásban (9%), a nemfém-tartalmú ásványi anyagok feldolgozásában (9,8%), főként a kerámiaipar, a cement- és egyéb építőipari anyagok gyártása terén, továbbá az élelmiszer- és a textiliparban (8,3, illetve 7,9%), valamint a bányászatban (7,3%). A tercier szférában a magyarok részesedése a kereskedelmi (7,6%), az egészségügyi (7,5%), az oktatási (7%), a kulturális és művészeti területen (7,2%) dolgozók, az egyéb szolgáltatásokat végzők (9,5%), valamint a társadalmi, egyházi szervezetek munkatársai körében (10,6%) haladja meg jelentősebben a magyar nemzetiségű foglalkoztatottak országos részarányát. E szférában az átlagtól való elmaradásuk elsősorban a közlekedésben és távközlésben (5,3%), a kutatás-fejlesztés és az informatikai szolgáltatások területén (4,3%), és különösen a közigazgatásban történt háttérbe szorulásuknak (3,7%) a következménye. A mezőgazdasági dolgozók részaránya az aktív magyar népességen belül, akárcsak 1966-ban és 1977-ben, 1992-ben is jóval alacsonyabb az országos átlagszintnél. Kivételt képez az erdőgazdaság, amely ágazat dolgozóinak 8,1 százaléka magyar nemzetiségű volt (16. táblázat.).

Az aktív népesség foglalkozási megoszlását a népszámlálási kötet a foglalkozási ágak jegyzéke alapján 122 kategória szerint, a következő csoportosításban részletezi. 1) A törvényhozói és végrehajtói testületek, az államigazgatás, a gazdasági, társadalmi és politikai egységek legmagasabb szintjein dolgozó vezetők és vezető beosztású tisztviselők. 2) Szellemi és tudományos foglalkozású szakemberek. Tevékenységük rendszerint felsőfokú végzettséghez kötött. 3) Szaktechnikusok, akik a hivatásuk gyakorlásához szükséges végzettséget líceum utáni képző intézményekben, illetve líceumokban szerezték meg. 4) Adminisztratív tisztviselők, többnyire középfokú végzettséget igénylő titkársági, irodai, nyilvántartási, pénztári, ügyfélszolgálati stb. munkakörökben. 5) A kereskedelem, szolgáltatás, közélelmezés, egészségügyi és szociális gondozás, valamint a közrend őrzésének és védelmének középfokú végzettségű dolgozói. 6) Gazdálkodók, illetőleg a mezőgazdaság, erdőgazdálkodás, hal- és vadgazdálkodás különböző ágaiban dolgozó szakemberek. 7) Munkások és iparosok. E kategória a hagyományos iparágaknak megfelelő foglalkozásokban a mesterségükhöz szükséges ismeretekkel és képességekkel rendelkező dolgozókat összesíti. 8) Szakképzett gépkezelők, szerelők, járművezetők. 9) A nemzetgazdaság különböző ágaiban tevékenykedő szakképzetlen dolgozók. 10) A fegyveres erők tagjai, beleértve a szolgálatukat teljesítő katonákat is.

A főbb foglalkozási csoportokban (17. táblázat) a magyar nemzetiségűek arányszámai a szakmunkások, a kereskedelmi, szolgáltatási tevékenységekben foglalkoztatottak, illetőleg a szakképzetlen dolgozók csoportjában haladják meg az országos átlagot. Iskolázottságuk főbb mutatóival összhangban, a felsőfokú végzettséget igénylő szakterületeken többnyire nemzetiségi számerejüknél alacsonyabb arányban vannak jelen, a középfokú, illetőleg szakképesítéshez kötött foglalkozásokban viszont általában annak megfelelően képviseltetik magukat.

Az államigazgatási vezetésben a magyarok 5 százalékos aránya szintenként eltérően alakul. A legfelsőbb törvényhozói és végrehajtói testületekben 6,3 százalékos, a politikai szervezetek hivatásos tisztségviselői körében 6,9 százalékos, míg a helyi elöljáróságok szintjén 5,2 százalékos a képviseletük. Ezek az arányok nagyjából a parlamenti és helyhatósági választások aritmetikáját tükrözik. Ezzel szemben az államigazgatás azon területein, ahol a tisztségviselőket nem választják, hanem kinevezik, a magyarok részesedése már aktív dolgozóik nemzetiségi számarányának a felét sem éri el (mindössze 2,7%).

A szellemi vezető rétegben hasonlóan alacsony a részarányuk (különösen a kutatási szinteken) az alkalmazott- és természettudományi területek szakemberei, a közgazdászok, a társadalomtudományi és humán szakemberek (2,4%), valamint a jogászok (3,4%) között. A magyarság jelenléte egyes humán szférákban (egyházi vezetés, papság 11%, művészek 8,4%), az orvosok (a kutatók kivételével, 6,7%), valamint a közép- és felsőoktatásban dolgozó pedagógusok (6,1%) körében tekinthető megfelelőnek vagy elégségesnek. Vagyis azokon a pályákon, amelyek a legközvetlenebbül kötődnek a nemzetiségi léthez, illetőleg ahol az utánpótlásukról a magyar nyelvű szakemberképzés többé-kevésbé gondoskodni tudott.

Jobbnak mondható a helyzet a magas középfokú tanulmányokat igénylő (szaktechnikusi besorolású) pályákon, főként az egészségügyben és az alsó fokú oktatásban (7,4-7,4%), valamint a gazdasági, közigazgatási ügyvitel területein (7,3%). A termeléshez szorosabban kapcsolódó munkakörökben már gyengébb (de általában itt is 5-5,5% fölötti) a magyarság reprezentáltsága. Kuriózumképpen megemlíthető, hogy szembetűnően alacsony (a nemzetiségi részarány kevesebb mint egyhatodát kitevő) magyar jelenlétet csak a tengeri, folyami és légi közlekedés szakemberei (0,9%), valamint a rendőrök és nyomozók kötelékében (1,1%) találni.

Az adminisztratív munkakörökben a nyilvántartó, pénzügyi hivatalok munkatársai (8,5%), a pénztárosok (7,5%), illetve az ügyfélszolgálatot végző és távközlési dolgozók (6,9%) körében magasabb a magyar nemzetiségűek aránya. A könyvtári, levéltári adminisztratív dolgozók 6,6 százaléka magyar. A termelési és anyagnyilvántartásban, szállításban (6,3%), a számító-gépkezelők, gépírók (6,1%) és az irodai tisztviselők (5,8%) körében az átlagosnál alacsonyabb a nemzetiségi képviselet. A szolgáltatásban és kereskedelemben a magyarok részaránya meghaladja a gazdaságilag aktív népesség nemzetiségi hányadát, elsősorban a közelebbről meg nem határozott közszolgálati tevékenységet végzők (10,5%), a gondozók, ápolók (8,2%), valamint a bolti eladók körében (7,7%). A közrend őrzésére és védelmére hivatottaknak viszont már csupán 4,9 százaléka, az útikísérőknek, idegenvezetőknek pedig 4,1 százaléka magyar.

Az aktív magyar népességnek több mint a fele (50,3%) a szakmunkások közül kerül ki. A szerelők, munkagépek kezelői között a nemzetiségi átlagértékhez viszonyítva iparágtól függően vannak jelentősen kevesebben (pl. a vegyipar és a petrolkémia egyes ágaiban) vagy többen (a fa-, papír-, textil-, kerámia- és üvegiparban). Ugyancsak kisebb a részarányuk a gépkocsi- és mozdonyvezetők (5,8%, illetve 5,2%), hangsúlyozottabb viszont a jelenlétük a mezőgazdasági, földmunkagépek, vagy a közúti szállítójárművek vezetői között (7,4%). A munkások és iparosok csoportjában ágazati eloszlásuknak megfelelően a legmagasabb a részesedésük a fafeldolgozó- és megmunkáló (17,3%), a cipő- és bőripari (14,7%), a kerámia- és üvegipari (12,7%), a textil- és ruhaipari (9,9%), illetőleg - általános ágazati jelenlétüktől eltérően - az építőipari (9,4%) szakmákban. E foglalkozási csoportból az elektrotechnikai, elektronikai és finommechanikai műszerészek rétege az egyedüli, amelyben a magyarok részaránya a nemzetiségi átlag alá süllyed (5,3%).

A mezőgazdasági dolgozók (vagyis a tényleges őstermelők) az aktív magyar népességnek mindössze egytizedét teszik ki (78,2 ezer fő). Ez egyúttal azt is jelenti, hogy a primer szférában dolgozó magyar nemzetiségűek (113,1 ezer fő) közel egyharmada nem mezőgazdasági foglalkozású (országosan ez az arány kb. 20 százalék), hanem - ugyancsak az országos arányokból kiindulva - feltehetően nagyobbrészt gépszerelő, szakmunkás, illetve szakképzetlen dolgozó.

A szakképzetlenek aránya a magyarok körében az országos középszint felett van. Jelenlétük elsősorban a közlekedésben és szállításban (8,6%), a feldolgozóiparban (8,4%), illetőleg a háztartási alkalmazottként, takarítóként foglalkoztatottak körében (8,3%) domináns, az átlagosnál alacsonyabb viszont a részesedésük a bánya- és építőipari (5,7%), valamint a közszolgálati dolgozók számából (5,4%).

Röviden ennyiben összegezhetők a romániai magyarság demográfiai szerkezetét reprezentáló és jelenleg hozzáférhető főbb népszámlálási adatok. Bemutatásuk során szándékosan nem a "hányan vannak" - gyakorta hitvitákra alkalmat adó - kérdésére összpontosítottam. E kérdést egyébként a nemzetiségi, az anyanyelvi és a felekezeti számok oszcillálása, valamint a családon belüli interetnikus viszonylatok kiterjedtsége következtében egy mégoly bizalommal fogadott kimutatás alapján is nehéz lenne pontosan megválaszolni. A romániai magyar szakírókat elsősorban nem is ez a probléma foglalkoztatja, hanem - román kollégáikhoz hasonlóan - az a sajnálatos tény, hogy az ország népessége a természetes fogyás útjára lépett. A népesedési átmenet e fordulata Erdélyben következett be leghamarabb, a magyarság soraiban pedig szinte a magyarországi folyamatokkal egyidejűleg vette kezdetét.[4] E tény tudatosítása, a kiút keresése és a saját népességpolitika kialakítása mindenekelőtt a romániai magyarság demográfiai helyzetének reális számbavételét feltételezi. Ehhez az előbbiekben ismertetett népszámlálási közlés - a román statisztikai szolgálat nyitottságáról is tanúskodva - az utóbbi évtizedek legrészletesebb forrásfeldolgozását kínálja.

[1] A tanulmány táblázatainak forrásai: Recensămîntul populaţiei şi locuinţelor din 7 ianuarie 1992. Vol. 1. Bucureşti, 1994, Comisia Naţională pentru Statistică, Recensămîntul populaţiei şi locuinţelor din 7 ianuarie 1992. Structura etnică şi confesională a populaţiei. Bucureşti, 1995, Comisia Naţională pentru Statistică. Az e kötetekben nem publikált adatok a bukaresti Statisztikai Hivatal belső felhasználásra készült munkaanyagaiból valók.

[2] HORVÁTH István: Az 1992-es népszámlálás kisebbségi adatai. Korunk. 3. f. VI, 1995. 7. sz. 98. p.

[3] România. Date demografice. Bucureşti, 1994, Comisia Naţională pentru Statistică. 456-457. p., GHEORGHIU, Dorel: Migraţia internaţianală în România 1980-1994. Revistă Română de statistică. XLIV, 1995. Nr. 10.

[4] LÁZÁR Edit: Megmaradásunk valós esélye. Beszélgetés Madaras Lázár képviselővel. Orient Expressz, 1995. 18-19. sz. 9. p.