Wendell Berry

Ne gondolkozz világméretekben!


[Rich Text formátumú változatban letölthető]


Vélemények a világméretben való gondolkodásról és a városok önfenntartási lehetőségéről huszonhét pontban

I. Tulajdonképpen világméretben gondolkodni nem lehetséges. Azok, akik "világméretben gondolkodnak" (és köztük legsikeresebbek az uralmon lévő kormányok és multinacionális trösztök, ezt csak olyan egyszerűsítés révén tehetik, amely túl végleges és erőszakos ahhoz, hogy kiérdemelje a gondolat nevet. A világméretben gondolkodók mindig is veszélyes fickók voltak és lesznek. Az országos méretekben gondolkodók is jobbára azok; manapság is vannak köztük olyanok az Egyesült Államok északkeleti részén, akik úgy tekintenek Kentuckyra, mint egy szemétlerakó telepre.

II. Világméretben gondolkodni csak statisztikailag lehetséges. E "gondolkodásmód" sekélyes volta azonnal megmutatkozik abban, hogy milyen csekély hajlandóságot mutat a cselekvésre. Hacsak igen nagy romboló hatást nem akarunk kifejteni, nem cselekedhetünk másként, csak helyileg és szűk körben. A világméretű gondolkodás csak arra képes, amit egy műhold tesz a világgal: játékszerré redukálja. Nézzék csak meg a földfogyatkozásról készült űrfelvételeket. Vajon felismerik-e rajta az ismerős környéket? Ha meg akarjuk tudni, hol járunk, ki kell szállnunk az űrjárműből, az autóból, le kell szállni a lóról, és gyalogszerrel kell nekivágnunk a világnak. Gyalog bejárva aztán a Földet, minden bámulatra méltó zegzugával egyetemben, még mindig elég tágasnak fogjuk találni.

III. Ha képesek volnánk helyi méretekben gondolkodni, a mostaninál sokkal jobban menne a dolgunk. A megfelelő helyi jellegű kérdések és az azokra adandó helyes válaszok lesznek a világméretűen is helyes kérdések és válaszok. Amish kérdése: "Mit fog ez vajon okozni a közösségnek?", a világot illetően is segít majd megtalálni a helyes választ.

IV. Ha a helybeli életformát megfelelő kapcsolatba akarjuk hozni a világgal, ezt csakis képzeleterő, jóindulat és türelem segítségével érhetjük el, valamint azzal, ha a helybeli életformát olyan függetlenné és önellátóvá tesszük, amilyenné a világméretben való gondolkodás elvont és rátarti módján nem lennénk képesek.

V. Ha meg akarjuk akadályozni, hogy gondolataink vagy tetteink bolygónk életét veszélyeztessék, ügyelnünk kell rá, hogy ne követeljünk tőle vagy bármely részétől túl sokat. Hogy biztosak lehessünk afelől, hogy nem követelünk túl sokat, meg kell tanulnunk otthonosan élni, olyan függetlenül és önellátóan, ahogyan csak tudunk. Ez az egyetlen módja annak, hogy az általunk használt földterületet és annak ökológiai korlátait állandóan szem előtt tartsuk.

VI. Az egyetlen fajta önfenntartásra képes város, amely egyébként megrögzött ideálom és célom, az olyan város, amelyik egyensúlyban van a környező vidékkel. Ez azt jelenti, hogy az őt ellátó körzet nettó ökológiai bevételéből képes lenne megélni, leróva ezzel minden ökológiai és emberi adósságát.

VII. Mostani városaink ökológiai tőkéjüket emésztik fel, és ezt olyan gazdasági elvek segítségével teszik, melyek minden bizonnyal elpusztítják őket. Nem élnek otthonosan. Nem rendelkeznek saját ellátási körzettel. Nincsenek egyensúlyban az ellátóikkal, a világ bármely sarkáról valók legyenek is azok.

VIII. A város és a vidék közti egyensúlyt az ipar mechanikusan tette tönkre, az erdők és mezők "olcsó" termelékenységű munkájával és az "olcsó" szállítással. Róma a rabszolgamunkával bontotta meg ezt az egyensúlyt, mi pedig az "olcsó" fosszilis eredetű fűtőanyagokkal.

IX. Talán már az amerikai polgárháború óta, de a második világháborútól kezdve minden kétséget kizáróan a fosszilis eredetű fűtőanyagokon alapuló iparágakra épültek a termelékenység normái.

X. Földrajzilag a fosszilis fűtőanyagok lelőhelye vidéken található, technológiailag azonban ezeknek a fűtőanyagoknak a termelése az iparhoz és a városhoz kötődik. A helybeli életforma tényeit és integritását, valamint a közösség alapelveit olyan kevéssé veszik figyelembe, amennyire csak lehetséges, mivel ha figyelembe vennék őket, az a helyi ökoszisztémák és a helybeli emberi közösségek költségére történne. A fosszilis fűtőanyagokon alapuló gazdaság kifejezetten ipari gazdaság, és nem tulajdonít a helybeli életformáknak semmiféle értéket, legyen az akár természeti vagy emberi.

XI. Ha a fűtőanyag-termelésben megtestesülő ipari alapelvek az erdőre és mezőre is érvényesek lennének. az eredmény ugyanaz volna: azon a területen mind a természeti, mind az emberi életforma elpusztulna.

XII. Az ipari folyamatok olyan óriási mértékben nehezednek a vidékre, hogy a vidéki emberek arra csábultak vagy kényszerültek, hogy teljesen a pénzgazdálkodástól tegyék magukat függővé, mely függési állapot ösztönzése révén a nagyvállalatoknak megnőtt a lehetősége, hogy az embereket vagyonukból és foglalkozásukból kiforgassák. Az eredmény az lett, hogy vidéken manapság nagyon kevés számú ember kezében összpontosul a felhasználható tulajdon, és a munkások egyre inkább ki lesznek szolgáltatva a munkaadóiknak.

XIII. Jelenlegi "vezetőink" - a hatalom és vagyon birtokosai - nem tudják, mit jelent egy területet komolyan venni: önmagáért érdemesnek tartani a szeretetre, a tanulmányozásra és a gondos munkára. Semmiféle területet nem képesek komolyan venni, mivel a modern világ hatalmi és vagyoni törvényei szerint bármely pillanatban készen kell állniuk bármely terület elpusztítására.

XIV. A ma uralkodó leghatalmasabb gazdasági egységek mindegyike az ökológiai érzék ellensége. mivel az ökológiai érzék épp ezen egységek csökkentését vagy helyettesítését követeli. Ha az ökológiai érzék győzedelmeskedni akar, ezt csak a helybeli közösség tagjainak munkája és akarata révén érheti el.

XV. Erre a feladatra azonban nem elegendőek a tudásról, az információról, az oktatásról, a pénzről és a politikai akaratról alkotott uralkodó nézeteink. Minden általam ismert intézményünk az ipari testületek szervezeti mintáit és mennyiségi szemléletét vette át. Talán épp ebből kifolyólag vált olyan riasztóan elvonttá mindkét oldalon az ökológia körül folyó vita.

XVI. Természetesen épp az elvonatkoztatás az, ami helytelen. Az ipargazdaság (legyen az kapitalista vagy kommunista) folyamatait tekintve magában hordozza az elvontság mételyét - az arra való képtelenséget, hogy az egyik területet, személyt vagy teremtményt meg tudja különböztetni a másiktól. Ezt William Blake már kétszáz éve meglátta, és mindenki beláthatja, aki a mai közönséges eszközeink vagy fegyvereink bármelyikére tekint.

XVII. Az absztrakt gondolkodás az ellenségünk, akárhol jelenik is meg. Az önfenntartás absztrakciói épp olyan biztonsággal dönthetik romba a világot, mint az ipargazdaság absztrakciói. A helybeli életforma éppúgy veszélyeztetve van a "mentsük meg a bolygónkat", mint a "hódítsuk meg a világot" eszméjétől. Egy ilyen tervezet absztrakt célokat és központi hatalmakat hív életre, amelyek nem ismerik a helyi természeti és közösségi viszonyokat, ezért el fogják azokat pusztítani.

XVIII. Annak érdekében, hogy megteremtsük a bolygónk iránti ökológiai érzéket, helyi jelleggel kell kifejleszteni az ökológiai érzéket. Nem cselekedhetünk helyi léptékben, ha világméretben gondolkodunk. Ha meg akarjuk akadályozni, hogy helybeli cselekedeteink elpusztítsák a Földet, helyileg kell gondolkodnunk.

XIX. Senki sem képes az egész planétára kiterjedő ökológiai érzéket megteremteni. Mindenki csak akkor képes létrehozni a helybeli ökológiai érzéket, ha helyes az érzelmi kötődése, az arányérzéke, a tudása, az eszközei és a képességei.

XX. A munka helyes mértéke erősíti az érzelmi hozzáállást. Ha valaki a munkahelye, a munkaeszközei és a munkatársai iránti szeretetének mértékén felül dolgozik, az elkerülhetetlenül pusztítást eredményez. Egy megfelelő helyi kultúra többek között a munkát a szeretet hatókörén belül tartja.

XXI. Különösen nehéz kérdés előtt állunk: hogy kezdjünk hozzá egy olyan helyi kultúra megteremtéséhez vagy újrateremtéséhez, amely megőrzi világdarabkánkat, azt, amelyet ugyanakkor használnunk is kell. Nem egyszerűen egy érzelmi kötődéssel is árnyalt tudásról van szó, hanem egy olyasfajta tudásról, amely az érzelmi kötődésből, annak révén jön létre. Egy olyan tudásról, amely hozzáférhetetlen olyasvalami számára, amit puszta információnak neveznek.

XXII. Kezdjük azzal, hogy milyen gazdasági eredménye lehetne a helybeli érzelmi kötődésnek? Nem tudjuk. Sőt, mi több, nem valószínű, hogy valaha is megtudhatjuk oly módon, amivel kielégíthetnénk egy átlagos nagyvállalat valamelyik vezetőjét. A szeretet útjai jobbára kifürkészhetetlenek, és sajátos módon maguknak a szeretőknek is rejtélyesek.

XXIII. A bolygónk megmentését célzó munka valójában kicsiny, hétköznapi és alázatosságra szoktató, s amennyiben szeretet van benne, örömteli is, és magában hordja jutalmát. Megszámlálhatatlanul sok a dolgunk, túl sok ahhoz, hogy sajtótéma legyen belőlünk, túl sok ahhoz, hogy a nyilvánosság felfigyeljen rá, és díjakat osztogassanak; és túl kicsiny ahhoz, hogy bárkit is gazdaggá vagy híressé tegyen.

XXIV. A legnagyobb akadályt talán nem is a mohóság, hanem a mai kor emberének feltűnés utáni vágya jelenti. Legokosabb, legfelelősségteljesebb embereink közül sokan akarnak a nagyszabású problémákra adandó nagyszabású megoldásokkal előrukkolni. Nem hiszem, hogy ha komolyan vesszük bolygónk megmentését, az sok hasonszőrű embert látna el munkával.

XXV. Ha olyasvalakire gondolok, akit ez a munka megkövetel, Dorothy Day jut az eszembe (ha bárkinek is eszébe juthat maga Dorothy Day, ritka mivoltából következő névtelensége mellett), az a személy, aki hajlandó a mindenütt jelenlévő probléma csüggesztő, lealacsonyító és majdnem reménytelen bugyraiba újra és újra alászállni - hogy a nagy problémával egy kicsiny emberlétnyi méretben szembesüljön.

XXVI. Jó néhány város sohasem lesz képes önfenntartásra, mivel nincs körülöttük vagy a közelükben olyan vidék, amely képes lenne fenntartani őket. Se New Yorkot, se Phoenixet nem lehet önfenntartóvá tenni. Viszont Kentuckyban vagy a Közép-nyugaton létezik egy-két város, amelynek meglehetős reménye lehet az önfenntartásra.

XXVII. Hogy létrehozzunk egy önfenntartó várost, valahol neki kell kezdenünk, és azt hiszem, a kezdetnek kis léptékűnek és gazdasági jellegűnek kell lennie. Például indulásnak megteszi, ha a városi fogyasztók növelik a helyi farmerektől vásárolt élelmiszer mennyiségét. Amint az élelmiszergazdaság jobban kötődik a környékhez, a környékbeli farmokon megkezdődik a szakosodott termelés, a farmok mérete csökken, szerkezetük jóval összetettebb lesz, és termelékenyebbé válnak.

A farmokon szükség lesz néhány városlakó munkájára. Előbb vagy utóbb a költségek mindkét oldalról való csökkentése miatt a város szerves eredetű hulladéka trágyaként az ellátó körzet farmjaira vándorol, így a városiaknak magukra kell vállalni a mezőgazdaság iránti felelősséget, és erre egyaránt tökéletesen ösztönzi majd őket a kifogástalan minőségű étel beszerzése iránti igény és a beszerző forrás szennyezésétől való félelem.

A város és beszerzési forrásai egyre meghittebb gazdasági kapcsolatba kerülnének, és ez jó irányú változásokat hozna az emberek gondolkodásmódjában (feltéve persze, hogy a szóban forgó emberek elég hosszú ideig maradnának helyben ahhoz, hogy megváltozhassanak). Ha a helység részben önellátóvá válna, az megteremti az igényt, hogy teljesen önfenntartó legyen.