Eff Lajos

Mi látszik összeesküvésnek?

(részletek)


[Rich Text formátumú változatban letölthető]


Érdemes lenne elképzelni, hogy ki mit érthet e cím mögé. Ennél persze fontosabbnak tűnnek a kérdéshez vezető tünetek és számtalan kisegítő kérdés. Nem mintha a történelemben az eddigiek során nem ismerkedhettünk volna meg összeesküvésekkel vagy annak minősített akciókkal, amelyek túltették magukat az akkori törvényeken, és kellő titkossággal, kiterjedt szervezkedő hálózattal a hatalom ellen törtek, általában a hatalomért. Színpadi művekben esetleg másért is. Aztán szokás szerint elbuktak és a maguk idejében árulásnak minősíttettek, később azonban nem egyszer más felfogások más igazságokat juttattak érvényre róluk. Nemigen szokott kiderülni a teljes nyomozati anyag valamennyi ténye. Ez valamelyest máris növeli az öröklött gyanakvást, úgyhogy az újabb esetekben sem kell a rajtvonalról indulnia a szenzációkeltésnek az örökös hírversenyben.

Van persze sok felszíni jelenség, amely mindenki figyelmére érdemes, mert olyan könnyen téveszthető össze a lényegi folyamatokkal. Egyik fontosabbik éppen az, hogy mintha kevés válaszkísérlet történne az ilyesféle dolgok magyarázatára: hogyan fajulhatott el például a délszláv vagy a burundi helyzet úgy, ahogy megtörtént rengeteg előjel után; hol voltak akkor a hiperérzékeny társadalmi-politikai és más földrengéskutatók, az emberi jogokért annyi szabadidőt kockáztató frontemberek? A kilencvenes évek holocaustjai hogyan törpülhettek el a nemzetközi reálpolitikában? Vagy pedig hűvös érdekfelméréssel az egész jó előre elfogadtatott? Megérte ez végül valakinek? Ha nem, akkor hogyan állunk az érdekekkel? Ha igen, akkor meg a szabad világ eszméjével? Moralizálni persze könnyű, nem is szabad akárkinek. Sokkal nehezebb elfogni a háborús bűnösöket, miután az elmúlt fél évszázadban modern eszközeink ellenére is kijöttünk a gyakorlatból.

A példák és kérdések sorolhatók. Ez önmagában is gyanakvást tud kelteni. Ahogy az a döbbenetes intolerancia és indulatosság is, amellyel a hasonló jelenségek nyomán felmerülő igencsak természetes kérdésekre (nem felelősségvonásra!) azok reagálnak, akik talán találva érzik magukat "a gyanakvás légkörében", a "rágalomhadjáratban", a "bűnbakkeresés" áldozataiként - hatalmas ellenkampányba kezdve. Mit érdemel az a bűnös, aki össze meri vetni egy világbanki szakértő asszony rádiónyilatkozatát a magyarországi kisnyugdíjasok rezsiköltségeinek elviselhető voltáról - a szakértő asszony sok száz dolláros napidíjával? A legkisebb fokozat ilyenkor a "demagóg", ám furcsa módon el lehet jutni a "szélsőjobb" megnevezésig is, ami honunkban a fasisztával rokon értelmű jelző. De miért éppen ezek a minősítések kelendőek, főként ha amúgy súlyos vádakat kellene bizonyítani alkalmazásukhoz? Nem veszélyezteti-e most már (vagy teszi látszattá!) a társadalmi békét, hogy elemi kérdéseket sem szabad feltenni a megtorlás veszélye nélkül? ...


... Az elit illata

Mert egyébként az elit múlhatatlan érdemekkel rendelkezik a történelem alakításában. Nem rajta múlt, hogy nem vált egyenesebbé a fejlődés és a civilizáció, de legalább nincs alkalmunk unatkozni. Szinte azt lehet hinni, hogy - eltekintve ortodox marxista reaktiválási kísérletektől - másoknak nem is jutott komoly szerep a műtermekben, a katedrákon vagy a csatamezőn, ha azt kívánta a haza és a becsület. Talán már az írnok többet tudott a fáraónál és a táltos is a lovászfiúnál. A kurtizánoknak is megvoltak az elitjeik, és az ágyak is többel járultak hozzá a modern döntéshozatali szisztémák kialakulásához, mint a parlamenti folyosók. Korunk nemessége büszke lehet előtörténetére, még ha nincs is vele tisztában egészen, a jövő pedig nem igazán téma a napi lüktetésben, amikor az Élet elnyeri a Filozófus összes alsóneműjét a pókeren. Hangsúlyozzuk persze, hogy az elit nem egységes, sőt legjobban maga az elit tiltakoznék a vulgarizálás e kísérletével szemben. A parvenüket a lelkük mélyén kivetik magukból a korábban kiemelkedtek. Hasonlóképp az újdonsült cifra szolgákat és más szubkulturált tényezőket. A finomság elengedhetetlen, különben mindent egyfajta birodalmi jelleg venne körül. Ki tudja, egyszer még talán elit népek és nemzetek is kialakulhatnak magas, többnyire európai kultúrával, amely persze befogadja azokat az egzotikumokat, melyek olyan kellemessé teszik az azonosságtudatot. A nyugati polgárt már most is meg tudja nyugtatni az ott sem ismeretlen hajszában, ha keletre tekint, és megteszi legalább a szokásos tétet a rendes napi fogadáson. Igen, biztosan kell lenni cipőtisztító nemzeteknek is, ez számukra is a felemelkedés útja, gondolják közülük elegen. Szavukat meghallgatja az úr, hisz gondolataikat épp elegen lesik, felzárkózni vágyók. Béke van.

"Az" elit ma ügyesen és egyetemesen személyesíti meg a pénzt, ezért annak antikrisztusi fétis-jellege visszaszorul a "Das Kapital" rezervátumába! Sőt, az maga a totális realitás. Esetleg megváltó-szintű egyetemes egyenértékes.

Az evilági túlvilág ennyiben több, mint realitás: vezető realitás, ő nevezi ki a többit. Ha valaki vonzalmat lát az elit bizonyos csoportjai és a drogvilág között, ne keresse a párhuzamot, mert egybeesésről van szó.


Egyetlenutasság

Maga a lét is lehet illuminált. Ez ugyancsak önveszélyes, de a jelek szerint amúgy is más fizeti meg az árat. Miért érdekelné az illumináltat az illumináció maga? Az identitásnál is fontosabb a "más és más"-ság. Szinte a javát akarja annak, akit megmásít. Igazolja magát, aki nem akar más lenni, mint aki! Ami. A színes egyéniségek például öntörvényűen mindig mások, így őrzik meg saját magukat. Senki ne gondoljon itt kettős erkölcsre, mert azzal később foglalkozunk majd. Stratégiai elemre pedig végképp ne gondoljunk, hogy valaki is a maga képére akarhatná itt formálni a mit sem sejtő rajongókat, akik egyébként már szeretnének is magas szintű szeretteik képére formálódni - ne is nyilatkozzék senki a nevükben, míg meg nem kérdezi őket! A normákat csak oly mértékben váltják fel az antinormák, ahogy a Történelem diktálja. Igaz, akkor viszont a törvények és alacsonyabb szintű jogszabályok szigorával. Még szerencse, hogy a művészetek, a tudományok és általában a haladás élcsapata a tömegkommunikáció útján már előbb eljuttatja a lakossághoz - mint gyorssegélyt - legalább az egy váltásnyi paradigmát.

Egyszer élünk, éldegélünk. Miért kéne akkor második, vagy pláne harmadik útban gondolkodni, nem is szólva a továbbiakról, ami még felötölhet azokban, akik nem elég tehetségesek belátni, hogy egyébként sincs alternatíva. Úton kell lenni és kész. Az úton. A világgazdaság már bebizonyította, hogy őt kell követni. Modernnek kell lenni mindenestül. Azt, hogy mi a modern, a piac mondja meg. Csak oda kell figyelni, együtt kell úszni az úszómesterekkel. Már a piac sem minden, mert tulajdonképpen annyira nyilvánvalóak a fő szakemberek előtt a tendenciák, hogy szinte meg tudnák mondani, hogy melyik ország mit termeljen és mit ne, mert ez bevált, az meg nem vált be az országok többségében. Jobb volna ez, mint a szocializmusban volt.

Lám, mennyire szubjektív ez a csupa objektív folyamat! Mintha az eredeti közösségek, a család és a (kisebb!) nemzetek maguk volnának az elzárkózás. Az ilyenek meg bármikor összeesküvésre képesek. Lehet, hogy be fogják vezetni a hagyományadót?


Érted manipulálok, nem ellened

Csak pozíció kérdése, hogy valaki elhiggye, észt és (isteni vagy istentelen) felhatalmazást is kapott hozzá, hogy akár a lelkeket is befolyása alá hajtsa (pláne, ha érdekei szerint nem is hisz a lelkekben). Viszonylag ritkán fordulhat elő, hogy ez ne párosuljon küldetéstudattal: az ilyenek biztosak abban, hogy tevékenységük a sokaságnak is jó. Aki tiltakoznék, azonnal megkapja az idevágó jelzőket. Azért egy s más gyanús lehetne a jótevőknek saját munkásságuknak mindjárt az első időszakából. Például a beleszólásuk szinte kizárólagos túlsúlya és ennek további aránytalanabbá válása. Gyanús lehetne mindenkinek saját sértődékenysége mások bírálatára, amelynek külsőségeit a másiknál habozás nélkül beteges túlérzékenységnek nyilvánítaná, valamint a becsvágy, a hiúság, az erőfitogtatás, a visszaélés a pozícióval, a féltékenység, az érzéketlenség, a nemtörődömség, a megújulás-képtelenség stb.! Hogy gátlás nélkül követi el azokat a hibákat és bűnöket, amelyeket másnál kegyetlenül megbélyegez. Hogy miközben fellép a kisebbségek védelmében, fellép olyan ügyekben is és úgy, hogy az a kisebbségeket ellehetetleníti. Toleranciát prédikál és az abszurditásig türelmetlen másokkal, miután rájuk sütötte, hogy azok intoleránsak. A képmutatás gyökerei persze hasonlóan mélyre nyúlnak, mint a múltnak kútja, csak nem mindig tartották demokratikus erénynek. Az elit ezen igencsak releváns része tehát érthetően fél: szembenézni saját tetteivel a józan közvélemény tükrében. ...

... Kell-e elit?

Ha tudnánk a funkcióját, ahogy korábban ez spontán kialakult, ilyen kétségek nem maradnának. A történelmi realitás most is kioszt bizonyos szerepeket, de mintha többre és másra volna szükség, részben amiatt, hogy a szabadságeszmények megvalósulhassanak, és mind egyaránt részt vehessen magának a kimunkálásra érdemesített dolgok halmazából. Nyilván nem szabad elcsépelni a szavakat az írástudók felelősségéről, árulásáról, de például abban valóban hiányzik a megegyezés, hogy minden kormány minden társadalmi csoportnak garantálja a kulturális lét minimumát. Ez is csak minimális gesztus volna, kimondva, hogy további megegyezéseknek alapul szolgáljon.

Sokat emlegetik, nyilván gyakorolni nehezebb az önmérsékletet és a toleranciát is. E pillanatban szemérmetlenségnek tűnik morális tartást emlegetni, nem is folytatom. Egyszóval sok minden és még annál is több erény gyakorlása kívántatik, hogy legyen elég elmés-nemes ember, aki jobban látja sokunknál, hogy merre szabad az út, aki kevésbé fél nálunk, aki vigyázni képes az igazságra, de ő maga nem tesz hebehurgya kísérleteket az igazságosztásra, magának sem követel többet, mint másnak. Mindig tud újat és érvényeset mondani az esélyek egyenlőségéről, ami bennünket azért érint mélyen, mert ha másban nem hiszünk, egyenlőségünket még akkor is szeretnénk felmutatni. Különben úgy éreznénk, hogy kevesebbek vagyunk az egynél.

Ilyesféléket tudhat az elit, és még hozzá is tanulhat. Ha ehhez tanul hozzá, ha evvel együtt látja saját érdekét is. Akkor nem kellene olyan reakciókkal számolnia a köznépből, mint ma, hogy szitkozódnak, és nem ajánlatos szóba hozni nyilvános helyen a bizalom kérdését. Akkor nem kényszerülne rejtőzködésre sem az elit, sem az átlagolt egyed (elvegyítve az átlagba). Kiválasztódás és választás csupán minden kényszer nélkül válik értelmessé. És nem követelnének újabb és újabb kárpótlásokat a megsértettek, nem születnének befejezetlen mondatok a zsarnokságról. És persze hozzá kell szokni ahhoz, hogy tevékenységünket meg fogják ítélni sokan, nem biztos, hogy a ma ismert receptek szerint. Mindenkire sor kerül, a tulajokra is, nem irigységből, hanem csak valamivel természetesebben annál, ahogy ő szokott megítélni másokat. Ki tudná megmondani, hogy ő miért? ...


... Történelmi jó tanácsok (saját gyűjtés)

Ne akarjuk elvenni senkitől identitását. Bánatos lesz vagy megharap. Sőt, adj emberséget az embernek. (Ha ez profilja még valakinek. Ugyanis aktuális.)

Amíg ez eldől, addig se bánjunk úgy a földiekkel, mint egy idegen bolygó kivételesen rút lakóival!

A történelem sohasem kérdez rá "a" gazdagok gazdagságának eredetére, ha ők nem provokálják. Azért, mert előbb így, később úgy különössé váló emberek azt mondták, hogy három dolog kell (a békéhez): tanulni, tanulni, tanulni, illetve (a háborúhoz): pénz, pénz, pénz - azért még egyik sem tilos!

Amikor valaki felhívja figyelmünket az önkritikára, nem kívánja, hogy mindjárt álljunk (essünk) is a fejünk tetejére. Polgár László másról is el tudja képzelni mindazt, amit zseniális lányai kapcsán a sakkban megtapasztalt. A dolog nem természetellenes.

Ne higgy a látszatoknak, de bízzál a szellem napvilágában! A szemed világában szintén. Így legalább nem gondolhatod, hogy globális betegségünk imént felszínesen és kezdetlegesen leírt tünetegyüttese nincs is. A beteg nem képzelt beteg.

Mindenek felett pedig légy hű önmagadhoz, Hamlet.

Marad az esti kérdés

Ment-e a könyvek által a világ elébb?

(1996)