Indulat és gondolat

avagy Mi bajod, Magyarország?


[Rich Text formátumú változatban letölthető]

Indulat
(Furore)

Haragos arcú férfi, akinek szemeit kendő takarja el.
Lendületes pózban álljon, mintha messzire akarna
hajítani egy köteg különféle lándzsát és gerelyt,
amelyeket két karjával tart. Rövid ruhát viseljen.
Szemén a kendő azt mutatja, hogy vakká válik az
intellektus, amikor az indulat lesz úrrá a lelken.
Nem más ugyanis az indulat, mint az értelem fényétől
teljesen megfosztott elme vaksága, amely az
embert mindenféle esztelen cselekedetre ragadja. A
karjaiban tartott fegyverek arról tanúskodnak, hogy
az indulat maga szállítja a fegyvereket bosszúja
kitöltéséhez, és maga táplálja saját tüzét. Rövid ruhát
ölt, mert nem tekint sem illemre, sem tisztességre.

(Cesare Ripa: Iconologia, Bp., Balassi, 1997)


Bölcsebb korokban az emberek úgy hitték, hogy egy gyermek fogantatásához "három dolog" kell: egy férfi, egy nő és Isten. De mitől fogan meg a szellem gyermeke, a gondolat, avagy mi ingerli a gondolatot öntudatra? Vélhetjük, hogy a bibliai három király ajándéka, az arany, a tömjén és a mirha, beavatás a földi létezés misztikus és anyagi valóságába is. Az eredeti szimbolika szerint az arany az önmegismerés, a tömjén a belső odaadás, a mirha az isteni jelenlét az emberben. Születhet-e ennek a három jelenségnek a megléte nélkül igazi gondolat? Születhetnek-e olyan gondolatok, melyek, mint a macska, kellemmel, önfeledten és ruganyosan bújnak keresztül áthatolhatatlannak hitt szellemi kerítéseken. Ebből a tételből látni véljük már, hogy hol bujkál a gondolat az ő nesztelen - mert szellemes - járásával, de még nem sejthetjük, mi köze az indulatnak a gondolathoz. Vagy ha sejtjük is, rosszat sejtünk, mint maga a Rossz, a Gonosz, aki tudvalevő nehezen tűri a tömjén illatát. Bosszantják is ezért vele füstölőket lóbáló papok, ördögűző, méla egyházatyák. De valójában mi az a tömjén, amely felettébb csavarja az ördög orrát? Gondolatmenetünk szerint ez a belső odaadás. Így áll előttünk a gondolkodás három alappillére, szent hármassága. Az önmegismerés, amely nem más, mint egy lelkiismeret-vizsgálaton átszűrt világértelmezés. A második a belső odaadás, az a tiszta szenvedély, amely megakadályozza, hogy eltévedjünk az indulattalan gondolat laboratóriumi sivatagában. A harmadik az "isteni jelenlét", az isteni szikra, avagy az igazság maga, a teremtő intuíció kegyelmi állapota. Ebből a megfontolásból a szenvedélyes, szép, tiszta gondolkodásnak az istentisztelet elnevezést is adhatjuk. Természetesen ez az állapot csak az ember kitüntetett pillanataiban szikrázik fel, de ha fölfénylik, akkor mozdul előbbre a világ.

De mi van akkor, ha ez nem működik, ha sérül a gondolati építkezés hármassága? A legveszélyesebb az, ha a gondolkodás gyémánttengelye - a belső szenvedély - billen rossz irányba, mert akkor hamissá torzul az önmegismerés, és ezen keresztül a környező világ értelmezése. Ebben a pillanatban megtámadja, ideillő orvosi kifejezéssel megfertőzi az indulat a gondolatot. Létrejön az eszméletvesztés eszmei síkon.

Ha látni akarjuk, mitől mozdul a gondolat rossz irányba, a belső szenvedély természetét kell megvizsgálnunk. A belső szenvedély, az indulat - mint minden ebben a földi létben - lehet jó és rossz. A rossz, negatív indulat a Ballagi-szótár szerint az ember állati természete által felkorbácsolt és az ész korlátain túlcsapongó, szenvedélyes érzemény. Rokonértelmű szavai a harag, az ingerültség, a gyűlölet. Ellentétei a nyugalom és az önuralom.

Az előbbiekben már sejteni véltük, hogy mitől jön létre az igazi gondolat, de mi születik, ha a gondolkodás motorja negatív indulat: a harag, az ingerültség és a gyűlölet? Valószínűleg akkor is valamilyen gondolat. Ez lehet a József Attila által megnevezett ős-patkány, a meg nem gondolt gondolat, és lehet az önérdekből, előítéletből, ravasz számításból építkező gondolat, a spekuláció.

Amint talán felsejlik, itt egyáltalán nem arról a kedves jelenségről van szó, amelyről az 50-es évekbeli sláger csacsog, hogy a krokodilus a Nílus partján csücsül a farkán és spekulál. Ebben a spekulációban - mivel a ravasz számítást előbb-utóbb észreveszik - megjelenik a harag, vagy ahogy az elfeledett költő, Statius mondja: "Jő a vak Elvetemültség és a vörös Harag is már". Cezare Ripa Ikonológiájában a harag vak nő formájában, feketével hímzett vörös ruhában, habzó szájjal jelenik meg. Fején díszként rinocérosz fejét viseli, s mellette pávián van. Így áll össze az indulat bestiáriuma.

Mi, akik fél évszázadig Európa Ázsiába ájult térfelén éltünk, tudni véljük, miért vörös a harag, ám az ikonológia szerint azért, mert a vér mozgásából születik, s folyton bosszúra, mások kárára törekszik. A harag két őrző-védő állata is garancia a pusztító teljességre, hiszen a feldühödött rinocérosz a megfékezhetetlenség, az alkatilag idegbeteg pávián pedig a kiszámíthatatlanság sóját hozza a harag boszorkánykonyhájába, ahol elkezd forrni, fortyogni a gondolat. Amennyiben a Rossz még tovább kívánja fokozni magát, a meg nem gondolt gondolat, az ős-patkány szellemi sétára invitálja a spekulációt. Ekkor bekövetkezik a gondolatfogyatkozás. A világ vagy az ország szellemi sötétségbe borul, és a gondolat nem fékezi tovább az elszabaduló indulatot. Ilyenkor megáll az ész, csak a sóhaj marad: Uram, segíts!

Ebben a században hányszor éltük meg ezt! Sőt, a mi nemzedékünk okkal mondhatja, hogy a "létező szocializmusban" egy diktatórikusan fenntartott, gondolatfogyatékos társadalomban nőttünk fel. Ezért egyáltalán ne csodálkozzunk azon, hogy az elmúlt évtized magyar politikai élete még mindig ott vakaródzik a megnemgondolt indulat és a megnemindult gondolat szellemileg bolhás karámjában. Közbevetőleg jegyzem meg, hogy ennek a karámnak a legveszedelmesebb "állata" a neofita. A politikában ő a legveszélyesebb spekulátor: a régieket is gyűlöli, akiket otthagyott, és az újakat is, mert azoknak a helyére pályázik. Ebből a helyzetből permanens háborút gerjeszt.

Az elmúlt tíz év magyar szellemi történései, főleg a politikai gondolattalanság és indulatosság, mégis igazán megleptek bennünket. Még ma is csak fontoskodó kérdésekkel járjuk körbe azt a sajtóban dokumentáltan is meglevő jelenséget, hogyan gátolja a magyar politikai gondolat kibontakozását a mindent átható indulat. Mekkora tétnek kell itt lenni, hogy ekkora a feszültség? Mi az a gátoltság, mi az a cselekvésig el nem jutó éretlen gondolatsor, ami tüzeli az indulatot? Milyen feldolgozatlan konfliktus elfajult magatartásformája ez az indulatosság? Felelősségünk lenne ezekre az egyre erőteljesebben előbújó kérdésekre szelíd, pontos válaszokat adni. Vagy legalább tovább kérdezni egy esetleg lassabban, de mélyebben megszülető válasz reményében.

Középkori lovagok, akik keresték a titkok titkát, a nagy Grált, tudni vélték, hogy csak egyetlen kérdés van, s az így szól: Mi bajod, barátom? Föl merjük-e, föl szabad-e tenni azt a kérdést: Mi bajod, Magyarország? A Grál-keresők azt állították, hogy az ilyen kérdésre nem szabad válaszolni. Vélhetőleg igazuk volt, mert a válasz esetleg föloldaná a misztikumot, és akkor hová lesz az életük célja? Talán már a magyar élet is oly mértékben misztifikálódott, hogy nem érdemes válaszokat keresni, mert a válasz az is lehetne, hogy eltűnt az ország, legalábbis innen, indulat-alulról nézvést. Illyés Gyula érezhetett ilyet annak idején, ezért nem beszélt arról, hol van az ország, s van-e még egyáltalán, hanem vigasztalásul annyit mondott: a haza a magasban van.

Az itt felvázolt gondolatok egy mai magyar politikus vagy újságíró számára persze nyafogásnak is tűnhetnek. Ha képzettebb, idéz néhány történészt, akik a nemzet önismereti hiányairól beszélnek. Felemleget néhány világmagyarázót a globalizációs technikák és a nemzetek önrendelkezési vágyainak összeütközéseiről, s máris ott vagyunk a már említett indulattalan gondolatok laboratóriumi sivatagában. Ha viszont mi itt indulat és gondolat magyarországi helyzetéről cserélünk eszmét, és látjuk a tíz éve nem szűnő zsigeri indulatokat, nyomatékosan fel kell tennünk a kérdést: Mi bajod, Magyarország?

Ez akkor is megéri, ha végül egyesek csak arra a következtetésre jutnak, hogy a magyar politikai történés mélyrétegeiben vélhetőleg ma is Bánk bán, Petur, Ottó és Biberach vívja harcát. Mások azt sejtik majd meg, hogy ufók támadják a szellemileg művelhetetlen csillagokból a mai magyar közéletet. Néhányan talán arra is rájönnek, hogy a mostani két-három pólusú gondolkodás irányultságát fel kellene váltani a négy szellemi égtáj keresztjével.

Persze ilyenkor az ember Pascal vágya szerint is messze fölülmúlná az embert.

Időszámításunk első századaiban Rómában kíméletlen vallásháború dúlt. Majd végül a bölcsebbek kimondták: QUAECUMQUE VERA, vagyis bárkivel, aki igaz. Nem kellene-e megtérnünk ehhez az ősi tételhez: bárkivel, aki igaz és igazat mond?

(2000)