Baji Lázár Imre

A bekerítési mozgalmak vége

GOLGOTA ÁRKÁDIA ÉS UTÓPIA KÖZÖTT
(részletek)


[Rich Text formátumú változatban letölthető]


A bekerítés végső terepén Káin száműzött utódait létszentségük alapjairól is leválasztják. A nagy szabadpiacon nincs száműzendőbb elem, mint a kiszámítható hatékonyságot fékező empátia, részvét és önátadás, hit, remény és szeretet.


Káin áldozati füstje

A Földnek és fiainak passiójáról szóló beszély újra és újra elénk tűnik, ha a hagyományokat átröntgenező összevető figyelem kíséri a szent szövegek füzérét. Árkádia és Utópia, a Paradicsomkert és az Égi Jeruzsálem közé feszül az eszkatologikus ív. Ez az ív, ez az út a jelek szerint egyben golgota is a teremtettet, a természetet hasznosító földmíves számára. A természetet művelő és mímelő maga köztes lény az uralomban - már nem korlátlan alávetett, és nem élősködő, de még nem uralkodó, és nem kívül élő. Léte a folyamatok megértésén és a hozzájuk való bölcs és hasznosító alkalmazkodás alapzatán alakul. A művelés valójában a művit alárendeli az adottnak, a teremtettnek. A művelő kudarcra van ítélve, ha a napút körén kívül éli meg a világot, ha nincs emlékezete a csillagok járásáról, az idő változásáról, nincs tudása a magról és az azt befogadó földről. Kudarcra van ítélve, ha nem tekint az égre, miközben a verítékével a földet itatja. Mégis Káin, a földműves az, akinek áldozati füstjét nem fogadja JHWH szívesen. Vajon a pásztorkodást kiszorító földművelés elterjedése lenne a káini testvérgyilkosság metaforikus tartalma, mely a neolitikum demográfiai robbanásával valóban szétfeszítette magát Árkádiát, a pásztori idillium világát? Egyébként a pásztori világgal számolt le az Alföld civil parasztsága a múlt század végén a folyamszabályozást követő időszakban is, az elszántott legelők miatt létalapjukat vesztett csikósok, gulyások így lettek betyárok. Lám, az ártatlanság is forgandó...


... Paraszti jövendő és ellenkultúra

A kozmosz mellett a kozmoszba vetett, földet művelő ember rehabilitálása sem késhet. Toynbee még élesebben fogalmaz, amikor hangsúlyozza: "Az ipari forradalom óta a technikailag és gazdaságilag fejlett országokban a népesség többségét vidékről a városokba vonzották. Ez társadalmi katasztrófát okozott, mert a városi gyári munka és irodai munka mint életmód és mint a megélhetés eszköze sokkal kevésbé kielégítő pszichológiailag, mint a falusi földművelés és állattenyésztés. Az urbanizáció és indusztrializáció gazdasági problémává vált, amióta az automatizálás és komputerizálás a fizikai és irodai munka nagy erőráfordítást igénylő részét feleslegessé tette.

Az erősen urbanizált térségek afelé haladnak, hogy demobilizálniuk kell városi népességüket. Ez fájdalmas folyamat lesz, mivel az utóbbi két évszázadban a városlakók hozzászoktak az urbánus élethez, jóllehet nem találtak utat és módot, hogy boldoggá váljanak. Ha a munkanélkülivé lett egykori ipari munkásokat városi nyomortanyákról kiraknák falusi nyomortanyákra, ahol még mindig munka nélkül lennének, nyomoruk és elégedetlenségük fokozódna. Ezért áldás lesz, ha éppen akkor, amikor a városi munka feleslegessé válik, a falusi munka nagyobb számú dolgozót kíván. Még így is, az a folyamat, hogy az úgynevezett fejlett országok népességének többsége a városból visszavándoroljon a falura, nehéz, fájdalmas és elhúzódó művelet lesz. Ezeknek az országoknak valószínűleg hosszú válságon kell átmenniük, mielőtt deindusztrializáló ellenforradalmuk befejeződik."

Pol Pot erőszakos, városirtó agrárizálásának fényében ezek a szavak élesebben hangzanak, de Toynbee nem áll egyedül víziójával. Theodore Roszaknál hasonló sorokra találunk.

"A lakosság városi területekre való összezsúfolódásához a telekpolitika segédkezet nyújtott az utolsó száz év folyamán, elősegítette a föld felvásárlását és különféle gazdasági célokra való felhasználását.

Ennek következtében az emberek elhagyták a vidéket, a földet, s tarthatatlanná vált az apró családi birtokok gazdálkodó életmódja. Az események ilyen alakulása tehát nem a technikai fejlődésnek vagy valamilyen természeti törvényszerűségnek tulajdonítható, hanem egyszerűen az adópolitikának. A kis családi gazdaságok roppant termékenyek lehetnek. Létfenntartás tekintetében alighanem ez a leghatékonyabb életforma, de csak akkor, ha nem fojtja meg a telek- és az adópolitika. Egyszóval úgy látom, hogy a deurbanizációt földreformmal kell összekapcsolni.

A földreform egyetemes szükséglet. Az a látszatkeltés, hogy a földreform csak a harmadik világban lehet időszerű, merő propagandafogás. A földreformot itthon kell elkezdeni. Társadalmunkban minden gazdasági érdek a föld tulajdonviszonyaival, elosztási rendszerével függ össze."

Roszak és Toynbee ellenutópiáját azonban élesen ellenpontozza az ezredvég hangvétele, hisz e kor épp a bekerítési mozgalmak kiterjesztésének ideje. Az ökoteológia békekötő szándéka és a történetfilozófia, illetve az ellenkultúra nagyjainak figyelmeztetése így szemmel láthatóan kései és csalóka vigasz Káin átok sújtotta utódainak, akik vagy röghöz kötötten, vagy épp létalapjuktól való leválasztástól fenyegetve szemlélték sorshorizontjukat.


... A legutolsó kor - a föld és lét tétje a magyar ezredvégen

A fentiek miatt olyan birtokszerkezet kialakulását kellene elősegíteni, amely a családi hálózatok teljes körén belül lehetővé teszi az őstermelői javak nem piaci, néma cseréjének lehetőségét is. Nem nagybirtoki földkoncentrációra, illetve földingatlan-spekulációra, hanem új földosztásra van szükség.

A munkanélküliek száma megegyezik a falvaikból értelmetlenül száműzött tömegek nagyságrendjével. Számukra biztosítani kellene a szabad választás lehetőségét; az újrakezdés esélyét megfelelő földalapok biztosításával és az európai csatlakozásunk során igényelhető milliós nagyságrendű agrártámogatások révén. Vagy legalábbis az erre vállalkozó vesztesek számára szociális földalapot kellene létesíteni, belső telepes mozgalmat. A rerularizáció - amit Theodore Roszak a holnapután Amerikájának válságára gyógyírként kínált - Magyarország számára már ma segítséget nyújthatna. Ezen esély elvesztegetése értelmetlen lemondás olyan lehetőségekről, amelyeket a mediterrán csatlakozó államok parasztjainak biztosítottak.

A magyar település-szerkezet helyrehozatala humánökológiai gyógyító feladat. Ez az egyetlen lehetőség, amellyel a Morus Tamás-i idők bekerítési mozgalmaira emlékeztető, a magyar falvakat immár generációkon átívelő, elnéptelenítő hatású, több hullámú "modernizáció" bekerítési mozgalmai orvosolhatók. Egy életképtelen, szükségtelen és kölcsönökből létrehozott ipari Potyemkin-világ felépítése sodorta magába a hagyományos gazdálkodás méltóságából kizuhant s ellehetetlenült sokaságot, az ortegai vertikális népvándorlás lázadó tömegeit. Ez a szoc-modern ipari világ mára összeomlott. Hűlt helyét részben piacszerzési célból vásárolta fel a globalista lánctőke. E látszatvilág működtetésére azonban korábban közel másfél millió embert űztek el létvilágukból, akik elvesztették autonóm létfeltételeiket, és a panelvilág kiszolgáltatott proletárjai lettek. Proletárok - azaz gyerekkel adózók, akik a gyermekvállalás elutasításával az adócsalás sajátos formáját választották, s választják ma is fogyatkozó társadalmunkban, lemondva önként a jövőről.

A proletárlétből az információs kor továbbpréseli e sokaságot a szolgáltatások tarka tartományába, ahol már minden eladó. A mesterségesen felkeltett és kielégített szükségletek világa ez. A kialakított és fenntartott függőségek szövevénye ad keretet ennek a létformának, és e kiépített függőségek egyben nyersanyaggá teszik a személyt a profitszerző folyamatban. A bekerítés végső terepén Káin száműzött utódait létszentségük alapjairól is leválasztják. A nagy szabadpiacon nincs száműzendőbb elem, mint a kalkulatív hatékonyságot fékező empátia, részvét és önátadás, hit, remény és szeretet. A kőtáblák parancsait elfedi a köznapi írás- és képözön - a kriminalitás és a pénz világa egybemosódik.

A tét a reflexivitás és az autonómia; a pénz mellett az IQverseny húz határt a szociális fent és lent között. A tudáskor kíméletlenül osztályoz az első iskolás évektől vagy talán már a születés körüli tapasztalatoktól számítva. Tanka Endre agrárjogász írja a reprivatizációról, hogy a hatalmi elit a földnek jelképes áron és többnyire illegális ügyletekkel való megszerzésével - az agrárnépesség zömét a tulajdonlásból kizárva - "elsikkasztotta" a földreformot. Ennek a folyamatnak eredményeképpen ma a földalap 55 százaléka nagyüzemek használatában álló, profitorientált és bérmunkára alapozott nagybirtok. Ez a birtokszerkezet-filozófia lemond olyan alapfeladatokról, mint a helyi agrárnépesség megélhetése, a helyi közösség önszerveződése. Csökkenti a táj humánökológiai hordképességét. Az 1,8 millió falun élő ember, a földtulajdonosi népesség 80 százaléka legfeljebb egyhektárnyi földdel rendelkezik, és 57 százalékának a földje nem nagyobb 0,2 hektárnál. Ők a háztáji Zártkert-Magyarországán rekedtek reménytelenségben. Tanka jelzi, hogy 1988 és 1993 között nemhogy nem nyílt lehetőség elhelyezni az ellehetetlenült ipar szükségtelenjeit, hanem további 730 000 ember kényszerült arra, hogy elhagyja a mezőgazdaságot. A kifosztás technikája két egyszerű rendelkezésen alapult, a téesztagok foglalkoztatási kötelezettségének megszüntetésén, és a vagyonkiviteli tilalom egyidejű bevezetésén. A családtagokkal mintegy kétmilliós agrárnépesség puszta létének fennmaradása vajon milyen kalkulus tárgya? A termelésből kivonandó EU-tag magyar földek a termelésből kivonandó családokat is jelentik? A posztmodernizáció ezen bekerítési mozgalma Morus "emberevő juhai" helyett más módszerrel ér el hasonló eredményt.

Ma Magyarországon 51 ezer főfoglalkozású magyar magángazdálkodó kétszázezer hektárt művel, a törvénytelen külföldi földbirtoklás a becslések szerint 70-350 ezer hektárra tehető, tehát meghaladhatja a haza újraélesztett paraszti világának létalapját. Annak ellenére, hogy ezek a zsebszerződések a mai napig jogilag semmisek.

Németh László a trianoni tragédia egyetlen vigasztaló elemét a termőterületek arányának viszonylagos növekedésében látta, és társadalmi kiútkeresésében egy új telepes mozgalom szükségességét fogalmazta meg. Ezzel szemben a második évszázadfél a magyar paraszti népesség elűzetésének golgotáját hozta. Az ötvenes évekbeli mesterséges falusi nyomor, a hatvanas évekbeli kolhozosítás, a kistelepülések szisztematikus elsorvasztása, a körzetesítés egyaránt ennek a lassú száműzésnek az állomásai voltak. A rendszer alakváltásának nagy csalása is a valójában helyenként belső lakosságcserének tűnő történelmi katasztrófa, amelynek áldozatait máig nem kárpótolták. Méltó kárpótlás lenne, ha vállalkozás, cég csak a benne foglalkoztatott személyek nevén és a nekik szóló, évezredes szenvedést kárpótló tulajdonadományon keresztül juthatna földhasználati joghoz...