Valami mozdul


[Rich Text formátumú változatban letölthető]


A pécsi kiadású Janus című periodikába írt tanulmányában Janáky István a következőket mondja a köznapi lét mezőiről: "... és él a köznép is a hatalmak és profik között a köztes mezőkbe szorulva." Engem is régóta foglalkoztat az a kérdés, hogy hogyan él a nép, "az isten adta", a "köztes mezőkbe" szorulva. Bár ezt a köztes mezőt én nem a hatalom és profik között vonnám meg. Hanem inkább valahol ott, ahol Hegel a római birodalmi élet jellemzése közben: "A római világ jellege az elvont általánosság volt, amely mint egyéniség, egyéni népszellem megszűnt, minden szépség elpusztult... Élettelenséget látunk: A világ a maga egzisztenciájában most két részre oszlott, az egyik oldalon vannak az atomok, a magánemberek, a másikon külső kötelékük, s ez a csak külső kötelék az uralom, a hatalom mint olyan... A tökéletes despotizmus kora ez, a népélet, minden külső élet pusztulásáé, az ember visszahúzódik a magánéletbe, csak magáncélokat, magánérdekeket ismer." Hegel ebben az elemzésében pontosan rámutat egy társadalomtörténeti pillanatra, amely új embert szül, a rejtőzködő embert.

Ez a rejtőzködés odáig fokozódhat, hogy végképp elhomályosul az eredeti küldetés, maga az emberi lényeg is. Ezt az állapotot Hegel így jellemzi: Az érzékileg adott igaz már semmit sem jelent nekik, egyre hazudnak, mert képtelenek felfogni valami valóságost, mivel elveszett minden jelentősége szellemük számára. Ebben a hegeli tisztánlátással megvilágított helyzetben a történelmileg legveszélyesebb átváltozásnak lehetünk tanúi. Az ember terepszínű lesz, az emberi kibontakozás számára rendeltetett tér pedig környezet, a rejtőzködés környezete. Ennek az embernek és ennek a környezetnek a "kommunikációja" pedig a hazugságfelhalmozódás.

Előttünk áll tehát történelmileg adottan - de nem árt azért tükörbe is nézni - a rejtőzködő ember. Visszafogottan él, szürke része környezetének. Nem a tér ura, nincs tere, csak környezete, amelyhez tökéletesen idomul. Kezdetben jelszava volt a terepszín és laposkúszás, ma már ezt öntudatlanul végzi. Nincsenek tárgyai, csak eszközei, amelyek a rejtőzködésben segítik. Homályos célok felé mozog, mert a hosszan rejtőzködők mindig homályos célok felé mozognak. Az állandóan rejtőzködő csak a rejtezést tudja tervezni, a rejtőzködés környezetét, az életét nem. Az életét pedig éppen az a környezet tervezi, amelyben olyan jólesően vagy akár idegesen rejtőzködik.

Milyen lehet egy ilyen helyzetben az ember és az általa épített környezet kultúrája? Könnyű lenne azt mondani, hogy az előbbiek miatt egyértelmű. De mégsem. Kitűnik az abból is, ha megvizsgáljuk az ember legjellemzőbb környezetét, a várost. A Biblia szerint Káin alapította az első várost. Így a káini tett, a testvérgyilkosság talán nem más, mint egy metafora, amely arról szól, hogyan lettek bekerítve a termőföldek városokká. A káini bűntett tehát a "közlegelők kisajátítása", a közösségi tulajdon felszámolása. Érdemes itt közbevetnünk azt a gondolatot, hogy a városellenség kultúrkritikai gyökerei vajon nem a Bibliából erednek-e. Az biztos, ha az ember és az épített környezet viszonyát vizsgáljuk, a VÁROS a megkerülhetetlen, a kihívó jelenségmag. Próbáljuk ezt most szempontjaink - ember és környezet - szerint értelmezni. Tudnunk kell, hogy ez szinte reménytelen vállalkozás, elég, ha Mumford lenyűgöző művére, A város a történelemben-re gondolunk. Legfeljebb azt tehetjük, hogy a barkácsoló logika elvei szerint kiemelünk néhány lényeges gondolatot az eddigi ismeretanyagból. Járuljunk tehát hozzá a város szellemi szanálásához.

Az eszmetörténet alapvetően két várost ismer: szentet és szentségtelent. A szent város azért jön létre, hogy helyet adjon a TEMPLOM-nak, amely az istenekkel való kommunikáció csatornája. A szent város a világ közepén helyezkedik el, a mennyei rendet tükrözi, szellemi központ. Innen ered világi hatalma, melyet egy célratörő térszervezéssel ér el: négyzet alakú és betájolt. Vonatkozik ez Angkorra ugyanúgy, mint Rómára vagy Pekingre. Sőt Platón szerint az atlantaiak fővárosa is hasonló elrendezésű volt, de kör alakú, a mennyei tökéletesség szimbólumaként.

A szent városhoz kapcsolódó dús szimbolizmusból ki kell emelni még az anyaszerepet: "de a magasságos Jeruzsálem szabad, ez mindnyájunknak anyja."

A másik oldalon áll a szentségtelen város. A szent Jeruzsálem antitéziseként a Nagy Babilon, a "nagy parázna", Róma, az "asszony a véres fenevadon", akivel "paráználkodtak a föld királyai, és az ő paráznaságának borával megrészegedtek a föld lakosai". A Biblia szerint részegségünk oka az, hogy az evilági hatalom benyomult a városba, megfosztotta az isteni küldetésétől. Ebből a "paráznaságból" született a rejtőzködő ember s létformája, a pánik. Ez a pánik szüli az állandó meneküléskényszert, annak rousseau-i és fogyasztói-hedonista változatát egyaránt.

Ha ennek a pániknak a természetrajzát megvizsgálnánk, talán közelebb kerülnénk egy új városmodellhez, amelyben talán élhetnénk is. Most csak azt látjuk, hogy valami mozdul. Nem olyan kiszámíthatóan és pontosan, mint egy gép, hanem rejtélyesen és kiszámíthatatlanul, mint egy kontinentális talapzat. Erre utal az egyre sűrűbben jelentkező végidők-hangulat, s remélhetjük csak, hogy e mögött csupán a világ időszakos újjáépítésének kényszere munkál. Nem tudhatjuk, nem láthatjuk biztosan, azt viszont igen, hogy a huszadik században a pánik véglegesen - vagy csak végzetesen? - eljegyezte magát a várossal. És nem csak azért, mert a város a legkitüntetettebb stratégiai pont. A Pentagon például olyan újszerű világtérképpel rendelkezik, amire a szakértők - a kémholdak működésének eredményeként - hetente berajzolják a városok legújabb állapotát. A múltban meg kellett hódítani ahhoz egy területet, hogy a hódító topográfiai térképet készíttethessen. Ma egyszerűbben ellenőrzik az "épülő-szépülő" környezetet, felkészülve arra az esetre, ha... Vagy sose lesz a Ha, elég, ha működik a pánik. S milyen kifinomultan gépesítve. Régen hadművészeti ötletek kellettek az ügyhöz. 1344-ben a kipcsak kán a bekerített krími városba pestisben elhalt katonáinak a tetemét kataputálta be a bástyákon keresztül.

A várostervező sem kímél bennünket a pániktól. Gottfried Feder, a nemzetiszocialista állam urbanizálási ügyekkel foglalkozó szakértője kidolgozta az új város tervét. Ezeknek a "városoknak" 20 ezer lakosuk lett volna. Ugyanennyi lakosuk volt az első koncentrációs táboroknak. A kísérletezés módszeresen történik. Érthető, hogy Yona Friedman, Le Corbusier, Utudjian vagy Negroponte rájött, hogy várost tervezni a patkányok társadalmának, életterének a figyelembevétele nélkül nem lehet. A fejlődés tehát folyamatos és "felfelé ívelő". Az eredeti városalapítók rájöttek, istenek nélkül nem lehet várost tervezni, a huszadik századiak felismerték, hogy patkányok nélkül nem lehet. És ember nélkül?... Persze ez így szónoki, sőt rosszabb, publicisztikai fordulat, ha nem próbáljuk feltárni, hogy mért maradt ki az embert szolgáló lényeg az épített környezetből. Vagy pontosítsuk inkább a kérdést így: miért veszett ki a tudatból az a sajátos szabályozórendszer, amelyet környezetkultúrának nevezhetünk?

Érdemes ehhez megvizsgálnunk, ha csak vázlatosan is, hogy a tudományos kutatás hogyan közelíti meg a területet. A ma már szinte minden részterületre specializálódott kutatás ebben a kérdésben is ért el eredményeket. Így kialakult a humánökológia, amely emberi csoportosulásokat vizsgált, szociális szervezeti struktúráik és technológiai rendszereik alapján, melyekkel környezetünkhöz alkalmazkodnak. Ennek a tudományágnak a jelentősége, hogy a Max Weberre visszamenő szociológiát, valamint a Georg Simmel-i irányzatot is továbbfejlesztette, beoltotta az ökológiai látásmóddal. Mégpedig egy olyannal, amely a súlyt a szociális szervezetek jellegzetességeire helyezi. Kiváló néprajzi monográfiák születtek, ökológiai vonatkoztatású módszerrel. Elég itt Julien Stewardra, Robert F. Spencerre vagy Marshall D. Sahlinsre utalni.

A húszas években, főleg Robert F. Park ösztönzésének köszönhetően, már a város a középpontja ezeknek a kutatásoknak. E. W. Burgess megpróbálta feltárni a város terjeszkedésének szerkezetét, R. D. McKenzie és tanítványai bevezetik a metropolitan community és system of cities fogalmakat. Innen nézve úgy tűnhet, mindent tudunk a városról, mert tudományosan rendszereztük. Csak ne lennének a költők, akik metaforákat gyártanak bosszantásunkra. Például ilyeneket: a királyok fiai degenerálódnak, a város elsüllyed, és a szöveg véget ér. Vagy hogy a város egy testnél, egy lírai szövegnél vagy bármely egyéb tárgynál inkább tekinthető - éppen a megsemmisítés és rombolás kockázata következtében is - antitárgynak. Vagy egy sikoly: Nem! Nincs antiváros. Törődjünk bele, hogy az antiváros maga a város. Hérodotosz Krokodilopolisza (New York csatornarendszerében elszaporodtak az aligátorok) megközelíthetetlen szociológiai, antropológiai módszerekkel. Ez érződik is a társadalomtudományok jelenlegi skizofrén helyzetén. Ne felejtsük Evans Pritchard 1963-as kijelentését. Szerinte száz év alatt minden kiterjedt kutatás ellenére az összehasonlító szociológia és antropológia nem hozott létre egyetlen olyan tételt sem, amely hasonló lehetne a természettudományok eredményeihez.

Az utóbbi időben egyre több társadalomtudós fejezte ki kételyeit egy bármilyen társadalomtudomány létrehozásának eredményeit illetően. Sőt George Murdock egy Frazerről szóló előadásában az antropológia elméleti megközelítését mitologikus, filozofikus és teologikus jellegűnek nevezte, és arra a következtetésre jutott, hogy az antropológia egyedüli érdeme a hatalmas etnográfiai anyag. Bár, ha jól meggondoljuk, ez az etnográfiai anyag is egy kicsit egysíkú volt. Mert szinte mindent leírtunk már. Azért szinte mindent, mert ez az etnografírozás eléggé egyoldalú volt. Kitűnő könyvhegyek vannak az ún. primitív népekről, viszont alig tudunk valamit a hatalmat birtokló elit csoportoknak az etnográfiájáról. Párizs számlálhatatlan expedíciót küldött például óceániai bennszülötteket vizsgálni. Ha jól tudom, onnan hasonló céllal még nem vizsgálták a párizsi polgármester szokásait. Vagy, hogy ne menjünk olyan messzire, milyen divat volt - amíg jobban lehetett Erdélybe járni - például népdalt gyűjteni, de hogy meglepődtünk volna, ha egy széki ember, kezében UHER magnetofonnal, lehetetlen időben betüremkedik a lakásunkba, és jópofáskodva valami jó nótát erőszakol ki belőlünk. Nem, ez még nem történt meg, a város, a fent - azt hiszem, még sápadt egyiptomi papok beteges titkolózásánál is jobban -, őrzi titkait. Nem csoda, ez a hatalma a tágan értelmezett vidék felett. A város ma még nem képes a hatalom, a tér és a föld megfelelően egyenlő elosztásának helyszínévé válni.

Nem a föld erkölcse működik, amit Aldo Leopold kitűnő esszéje jár körbe. Szerinte az emberi közösségek történetének következő nagy erkölcsi átalakulása a földhöz fűződő viszonyunkra épül majd. Az etikai és az ökológiai paradigma szövetségének vágya fogalmazódik itt meg, ami nélkül ember és épített környezet viszonya kaotikus. Ez csupán a rejtőzködő ember barkácsolt élettere. A Föld pedig távlatilag egy beton-bádog-putri bolygó. Szerencsére a kiüresedés, az entropizálódás századunkban végletesen megerősödött tendenciájával szemben már alakulnak a jobb energiákat újjászervező erők. Ilyen az a kiemelkedő munka, az az építészeti mintanyelvkönyv, melyet Christopher Alexander és munkatársai állítottak össze. Felismerésük, hogy az emberi közösségek nem a nekik megfelelő térszervezésben élnek, főleg a nagyvárosokban. Itt a politikai közösség mérete olyan nagy, hogy pusztán a polgárok nagy száma elválasztja őket vezetőiktől. A helyi kormányzat pedig láthatatlan, mert fizikailag távol esik a legtöbb polgár hétköznapi életterétől. Ha ez a két feltétel nem változik, a politikai elidegenedés leküzdhetetlen. Utalnak Paul Goodman tételére, aki az athéni polisz fénykorára hivatkozva felvetette, hogy egyetlen polgár se legyen "két barátnál távolabb" a közösség első emberétől. Ha mindenki kb. 12 embert ismer a körzetben, akkor a politikai egység optimális mérete 123, azaz 1728 háztartás, tehát mintegy 5500 fő. Ebből következik például, hogy a városigazgatást úgy decentralizáljuk, hogy minden 5-10 ezres közösség önálló helyi vezetéshez jusson. Minden közösség rendelkezzék a kezdeményezéshez, döntéshez, végrehajtáshoz szükséges hatalommal az őt közelről érintő kérdésekben (földhasználat, lakásügyek, karbantartás, utcák, parkok, rendőrség, iskolák, jóléti intézmények, közszolgáltatások stb.).

Ez lehetne tehát a kiút a rejtőzködésből: a közbirtokok területi és politikai helyreállítása, és az így gazdaként kezelt környezetben működik a kultúra, a környezetkultúra is. Azonban a közbirtok helyreállítása nem egy fáklyásmenet. Sőt, amint Ivan Illich Silence is Commons című remek esszéjében rámutat, ma egy történelmileg fokozódó közterület-kisajátítási folyamat kellős közepén élünk. Szerinte nem dolgoztuk még fel elég mélyen ezt a jelenséget. Nem tettünk különbséget a környezet mint közterület és a környezet mint erőforrás között. Illich szerint az emberek a környezet azon részeit tekintették közterületnek, amelyek bár az ember portáján kívül estek, mégis mindenki igényt formálhatott használatukra. Fontoskodva azt is mondhatjuk, hogy a közterület a társadalmi kommunikáció közösségi térbeli formája. Szerepe, hogy biztosítsa az emberi létfeltétel közösségi morális alapját.

A bekerítés így - Illich szerint - aláaknázza a közösség helyi autonómiáját. A közterület kisajátítása ily módon legalább annyira érdeke a technokráciának és az állami gépezetnek, mint a tőkéseknek. A bekerítés lehetővé teszi az államhivatalnok számára, hogy - saját létének igazolásául - a helyi közösséget életképtelennek nyilvánítsa. Az emberek gazdaságilag atomizálódnak, ami kiszolgáltatja őket a fogyasztásnak. Az értelmes fogyasztást pedig éppen ez a helyzet zárja ki. A csupán erőforrássá visszaminősített környezethez a csupán munkaerővé csökkentett ember nem képes kulturálisan - így környezetkulturálisan sem - közeledni. Nem tervezőképes, mert se hatalma, se (köz)birtoka, se a kettő megfelelő organizálásával kialakuló tapasztalata, műveltsége nincs. Lepusztult tudata csak a közvetlent tudja megragadni, ez pedig csak a rejtőzködéshez elég.

Mindezzel azonban még nem válaszoltunk igazán arra a kérdésre, hogy miért veszett ki a tudatból az a sajátos szabályozórendszer, amelyet környezetkultúrának nevezhetünk. Ennek a kérdésnek csak egyik oldalát értelmezi az a gondolat, hogy kisajátíttatott a közbirtok, éspedig olyan ügyesen, hogy az eddigi antikapitalista politikai mozgalmak, az ún. szocialista társadalmak is elismerték a közterület erőforrássá alakításának törvényességét. Tették ezt oly figyelmeztetések ellenére, mint a Marxé, aki az állami tulajdont - a közösségivel szemben - a tulajdon legveszélyesebb formájának minősítette.

Még egyszer a kérdés, hogy miért veszett ki a tudatból az a sajátos szabályozórendszer... Meg kell persze azt is kérdeznünk, hogy volt-e egyáltalán, vagy csak egy történelmi eltanulási folyamat eredményeként kérdezhetünk rá, hogy hová lett az, ami csak mostanra alakul ki? Ha ez így van (így lenne) is, azért tény, hogy működnie kellett a történelem során a tudatban - ha öntudatlanul is - egy sajátos szabályozórendszernek, amelynek energiái az emberiség gyermekkorából, annak természeti állapotából eredtek. Mostanában, ha bármilyen összefüggésben meghallottam ezt a kitételt, hogy sajátos szabályozórendszer, egyből Jim Lovelock jut eszembe, és az ő GAIA-hipotézise.

Lovelock metaforának is beillő zseniális elképzelése szerint a Föld, a bioszféra egy önszabályozó rendszer, amely a kémiai és fizikai környezet ellenőrzésével képes fenntartani bolygónk egészségét. Ez az elképzelés tehát a Földet egy olyan komplex lényként definiálja, amely a bioszférát, a légkört, az óceánokat és a talajt foglalja magában. Egyszerűen tehát a "Földön" a legnagyobb élőlény maga a Föld. A szerző ezt a felismerést bonyolult biológiai képletekkel is bizonyítja, valamint felhívja a figyelmet, hogy ezt az élőlényt könnyen elpusztíthatjuk. Például monokultúrás gazdálkodással. Ilyen lenne, ha azt a virágzó tengeri életet, amely valójában csak a kontinentális talapzat fölötti, illetve part menti vizekre korlátozódik, elkezdenénk kizsákmányolni. Például az ezeken a területeken tervbe vett nagyüzemi szalagmoszat-termesztéssel. A monokultúrásodás tehát az a jelenség, amely a szimbiózisok bonyolult rendszerét egy steril - ám rövid távon kétségtelenül hasznos - termelési rendszerré változtatja. Tételezzük fel, hogy az emberi tudat fejlődésében is létrejöttek ilyen monokultúrák. Gondoljunk csak az egyeduralomra törő világvallásokra és filozófiákra. Ezek a monokultúrák pedig kikezdték "szubsztanciánk organizmusát" (Hegel), a NOOSZFÉRÁT (T. Chardin), a sajátos szabályozórendszert.

Ha az itt felvázolt képet tovább gondoljuk, akkor megkérdezhetjük, hogy nem éppen ez ellen a tudati monokultúrásodás ellen jött-e létre történelmileg a folklór, hogy próbálja helyreállítani az emberiség tudati kontinentális talapzatait. Gramsci talán ebből sejtett meg valamit abban a néhány soros feljegyzésben, amelyet a börtönben vetett papírra. Ő a folklórt kontesztatív, tiltakozó kultúrának nevezte, olyan kultúrának, amely szembehelyezkedik a hivatalos világfelfogással, s nem valamiféle osztályharcos alapon, hanem éppen szubsztanciánk organizmusa miatt.

A folklór által irányított embert így tekinthetjük a rejtőzködő ember egyik fajtájának, a védekező embernek. Ha szűk keretek között is, de még teljes képe van a világról. Éppen ezért azoknak a hagyományos társadalmaknak, amelyeknek a folklór a központi tudati formája, még van környezetkultúrája. A folklórt azonban szétverte a fokozatosan egyeduralomra jutó tömegkommunikáció, s ezáltal felgyorsította a tudati monokultúrásodás folyamatát. Ez a mozgás terjedhet egészen egy szemiotikai katasztrófáig (U. Eco.), hacsak...

Hacsak nem mozdul valami, úgy, mint egy kontinentális talapzat szokott, úgy, mint egy tudati kontinentális talapzat szokott. Olyan mélyen, olyan kiszámíthatatlanul. Goethe ül velünk szemben, s mormolja: Noch ist es Tag... Még nappal van, hadd mozduljon az ember, az éjszaka akkor jön, ha senki sem cselekszik.

(1988)