A dolgok fájdalmas természete


[Rich Text formátumú változatban letölthető]


Az én generációm még abban a hiszemben nőtt fel, hogy modernnek kell lenni mindenestül. Még a hetvenes években is örömmel olvasta ezt a címet egy könyv borítóján. Megelégedettséggel nyugtázta, hogy ő is úgy gondolkodik, mint azok, akik a Haladást képviselik. Borzongott annak a gondolatától is, hogy a konzervatívság árnyéka essen rá. Vigyázó szemünket a világ modernségközpontjaira függesztettük. Akkortájt fedeztük fel a legközpontabb központot: New Yorkot. És az az érzés, de mit beszélek, az a feeling elmesélhetetlen, barátaim, mikor kezünkbe vehettük az Interview című lapot - pontosabban a belső oldalán megnevezve Andy Warhol's Interview elnevezésű 72 oldalas folyóiratot. Benne tömény információ arról, hogyan kell modernnek lenni. Andy Warhol, ez az utánozhatatlan - hiába próbálják utánozni, a modernség mintáinak az utánzása is provincializmus - művészkuruzsló vagy kuruzsló-művész felmutatta az elmosódás mítoszát - természetesen az abszolút felszabadulásként -, mint a modernség utolsó teljesítményét.

Itt a Fű, hogy mosódjon el a különbség a valóság és az álom között, itt a Szex, de csak azért, hogy halványuljon el a nemi identitás jelentése. A legeladhatóbb minta a transzvesztita. David Bowie el is adta a poppiacon, s szinte napjainkig abból élt, amit Warhol pápától tanult. Közben lassan - főleg azért, mert az elmosódás a mi keleteurópai világunkra is jellemző volt, csak itt a politikai fogalmak mosódtak el - nehezen ébredünk az R. Matyi apánk által zseniálisan gyakorolt politikai hallucinogén tréningből - nagyon lassan ráébredtünk, hogy a modernség címszó alatt nem tudtunk meg semmi fontosat, legfeljebb azt, mit csinált Bianca Jagger 5-től 7-ig. Elég későn vettük észre, hogy valójában modern paranoidok vagyunk, nagy és kis rendszerek vakjai, új vallások fantazmagóriáinak áldozatai, mások által kieszelt törvényeknek alávetve.

De még ebben az elesettségünkben is a hetvenes évek végére s napjainkig egyre fokozódó jelleggel a modern szó idézőjelbe került, vagy ahogy László Ervin mondja, a modernség észrevétlenül elavult. Ez a helyzet viszont nem csekély tudati válságot okoz nekünk. George Steiner mondta, hogy mi - mármint ők - a totalitarizmus után jöttünk, és valahogy meg kell tanulnunk együtt élni ezzel a ténnyel. Ma sokan hozzáteszik, mi a modernizmus után következünk, és ezzel a ténnyel is meg kell tanulnunk együttélni. De hát állandó (előre-) Haladásban megőszült kedves barátaim, totalitarizmus és modernizáció nem egy ügynek a kétféle megnevezése?

Szegény jó James Watt mester mintha értette volna a lényeget, mikor azt mondta III. György királynak, hogy egy olyan dologgal foglalkozik, melyben a királyok megtalálják, úgymond - a Hatalmat. Talán ő sejtette, hogy a hatalomért folyó szelekció és a technológia evolúciója között van valami furcsa összefüggés, valami szövetség, ami a Faust-legenda gyökere. Ne feledjük, kedves barátaim, hogy a Faustot mi "csak" irodalomként olvastuk, és elesztétizáltuk figyelmünket a jelenség magváról. Arról, amit G. S. Lewis pontosan ragadott meg a következő tételével: Az ember hatalma a természet fölött néhány ember hatalmát jelenti más emberek fölött, a természet mint eszköz segítségével.

Ezek a gondolatok egyértelműen egy irányba mutatnak, vagyis abba, hogy a klasszikus modernizációt az ún. nyugati civilizációk csak más nemzetek, saját dolgozó osztályaik és a természet kizsákmányolása árán tudták megvalósítani.

Ebből a háromból egy megkésett kelet-európai modernizációhoz nekünk hány áll rendelkezésre, s élhetünk-e vele? Vajon rosszul látom-e én, amikor úgy vélem, hogy a legjobb mai modernizációs törekvések mögött is csak az munkál, hogy az ipari társadalmak már valójában szintén csődbe jutott mintáihoz akarunk igazodni? Nem értem, mi ez, barátaim, hacsak nem arról van szó, hogy egy szegény, ámde magára, valamint a régi szép időkre adó arszlán meglátogat egy öreg hölgyet egy kegyeleti numerára. Na de ettől még hasznot is remélni, nem úriemberhez méltó vállalkozás. Ebben az ügyben már senki sem áltathatja magát szerelemmel, az életét emeltebb szinten továbbvivő energiák felszabadulásával. Kelet-európai modernizációs pánikunkban úgy látszik, odáig jutottunk, hogy nem vesszük észre: ha egy csúnya válságot beoltunk egy szép válsággal, abból nem kibontakozás, hanem katasztrófa lesz. Hallani vélem az ellenérveket, hogy a japán csoda micsoda modernizációs csúcsteljesítmény, sőt modell. Igen, csak éppen nem a modernizációra minta, vagy amennyiben arra, attól beteg Japán is. Először is lényeges leszögeznünk, hogy japán csoda nincs, s erről egy olyan kultúrantropológus győzött meg, mint Levi Strauss. Nem a tekintélyével, hanem a következő érvekkel: Japán már a 10-11. században ipari nagyhatalom volt, tízezerszámra exportálta - Kína felé - a vérteket, kardokat, később az ágyúkat. A 19. század elején, amikor Európában az élelmiszereket még ömlesztve árulták, Japánban már egységesen csomagolták az árut, feltüntetve rajtuk a minőséget és az árat.

A japánok a zártság-nyitottság egyensúlyában ki tudtak alakítani egy olyan érzékenységet, amely fejlődésük hátterévé vált. Ezt Norinaga, 18. sz.-i költőjük fogalmazta meg a legpontosabban: MONO NO AWARE, lefordíthatatlan kifejezés, talán úgy írható körül, ha azt mondjuk, hogy "a dolgok fájdalmas természete", vagy azt: "résztvevőként átalakulni, valamivé válni".

Talán az itt röviden felvázolt tételekből is látszik, hogy Japán máshol áll, mint a nyugati civilizációk. Max Weber fejezte ki legpontosabban az ide kívánkozó különbséget: míg a konfuciánus racionalizmusa a világra való ésszerű ráhangolódást, addig a puritán racionalizmusa a világ feletti ésszerű uralmat jelenti. A világ napjainkban tovább már nem halaszthatóan e két paradigma közötti választás elé kerül.

Ehhez képest azon gondolkodni, a "kőkorszak" végén, egy "kőkorszaki" világ perifériáján, hogy jó lenne kőkorszakivá válni mindenestül, nem mondom, ez már vállalkozás, barátaim, a javából. Persze tudom, a realitások meg az utópiák meg a kifáradt modernizációs mítosz összes ráolvasásszlogenje... Hát nem könnyű, főleg, ha felidézzük azt, hogy a múlt századi Amerikában már összecsapott ez a két világkép, és látjuk az eredményt.

Leo Marx a Gép a Kertben metafora köré csoportosítva tárta fel azt a vitát, amely Amerika jövőjének jeffersonista és hamiltonista felfogása - vagyis a szabad kisbirtokos farmerek demokratikus szövetkezésű Amerikájának ideálja és a Hamilton által elképzelt növekvő hatalmú, technológiailag fejlett nemzet képe - között zajlott. Hamilton törekvései arra irányultak, hogy létrehozzon egy olyan gazdaságot, mely a legmegfelelőbb annak megalapozásához, hogy Amerika főszereplő legyen a nemzetek között. Sikerült, de azért az "Ah, Amerika" után már most is érdekes megkérdezni: hogy érzed magad, Amerika, és az ezredfordulón vajon hogyan leszel? De ha jól éreznéd is magad, Amerika, csak azon az áron, hogy a föld rosszul érzi magát, s mi is. Tőletek is...

Végül is nem azon kellene talán gondolkoznunk, hogyan tudnánk kibújni a Genezis és Arisztotelész által is megalapozott világfelfogás tudati diktatúrája alól, amely belénk sulykolta a természet feletti zsarnokság "etikáját", amely a tulajdon történelmileg kialakult természetellenes (szó szerint is) felfogásához vezetett, éppen azért, hogy így a hatalom legalizáltan is kisajátítható legyen. S ezt nem egy kultúrkritikai defetista álláspontból kell tenni, amely feljogosítva érzi magát, hogy felülbírálja a történelmet, hanem azért, mert egész egyszerűen és világosan - a dolgok ma nem működnek.

Szegény jó öreg Marx, az utolsó pátriárka is - ha odafigyelnénk rá még azután is, hogy a citatológusok próbálták lejáratni - tisztában volt vele, s felhívta a figyelmet a természet ellentmondásokkal teli hasznosítására. Éppen a modernizáció egyik klasszikus - nálunk mostanában előszeretettel gyakorolt - válfajának elemzése közben mondta: "A kapitalista mezőgazdaságban elért mindenfajta haladás nemcsak a munkás, hanem a föld kizsákmányolásának a művészete is."

Természetesen nálunk nincs kapitalista mezőgazdaság, hogy lenne, hiszen tudjuk, hogy a földterület 90-valahány százaléka valójában állami tulajdonban van.

Tehát minden rendben, csak azt merné végre valaki kimondani, hogy mekkora meliorizációs költséggel terheljük fiainkat, azt, hogy unokáinkat mennyivel, azt én sem merem. S ne feledjük - főleg napjainkban - az SPD 1950-es Godesbergi Programját, ahol elhangzott, hogy Jólétet mindenkinek a természeti erők feletti hatalom által, és meg is oldották a szociális kérdést, a természet rovására. Hogy ez mennyibe került - például a Ruhr-vidék kitakarítása, azt az NSZK már tudja... ő tudja fizetni is.

Döntsük el, hogy modernizáció vagy szövetség a természettel. Természetesen szövetséget csak két szabad fél köthet. Ehhez fel kellene szabadítani a természetet, s talán akkor a saját felszabadulásunk is jobban sikerülhet. Persze csak úgy, ha a tulajdont radikálisan újraértelmezzük ("újra elosztjuk") a dolgozó ember és a természet közötti szövetség jegyében. Ez lehetne a haladás, a modernizálás új, megváltozott fogalmának kiindulópontja, ha egyáltalán ezt a két szót a trauma elkerülése végett mindenáron át akarjuk menteni.

Ha így teszünk, ha nem, kedves barátaim, tudomásul kell vennünk, hogy a modernizációs paradigmát napjainkban egyre fokozódó ütemben elkezdte felváltani az ökológiai paradigma. S e paradigmaváltás szempontjából már nincs jelentőségük sem a kritikátlan szerelmeseknek, sem a szeretni nem tudó kritikáknak.

(1988)