Kulturális környezet avagy
életünk felszerszámozása


[Rich Text formátumú változatban letölthető]


Az ökológiai irodalomban ismert, elrettentő kép: mikor a Mount Everestet megmászták, az első két "hódító" otthagyta az üres légpalackjait. Ottfelejtették a szemetet, és nem vették észre, hogy a Földnek egy olyan áldott helyén vannak, ahol még a "világot hódító" ember sem szemetelhet. De ki dönti el, hogy hol lehet szemetelni?



Ha már úgy tudjuk is, hogy a természeti környezetben csak bizonyos helyeken a kijelölt szemétlerakó-helyeken szabad szemetelni, akkor hol szabad szemetelni a kultúrában? Vagy a kultúra önfejlődése már kijelölte saját szemét-felhalmozódási tereit és rétegeit? Ezek a rétegek reánk lapolódnak, és levegő után kapkodva egyre reménytelenebb küzdelmet vívunk azért, hogy ne legyen állandó támadásnak kitéve az emberi elkötelezettség, igazságérzetünk, szabadság iránti tiszteletünk, az élet és a gyöngédség, a szelídség becsülése, az ember érdekét szolgáló, valóban személyes termelés, a család közösségét szolgáló intézményeink. Általában hol süllyednek el életünk emberléptékű terei, hogyan értékelődik le az emberi teljesség?

Az elmúlt két évben Magyarországon ebben a furcsa történelmi időutazásban, mely egy politikai utópiából, a létező szocializmusból vezet vissza a létező demokráciába, új embertípus született, a kétharmados ember. Ha nem tudnám, hogy egy időutazásban minden megtörténhet, nem hinném el, hogy ez is lehetséges: ufószerű lények vesznek körül bennünket, s már csak saját azonosságunk érdekében is érdemes beazonosítani őket.

El kell döntenünk, hogy szeretjük-e őket, mert ők talán már megfontolták, hogy szeretnek-e bennünket. A kétharmados ember a Konszenzus űrhajóval közvetlenül az új időszámítás pillanatában érkezett. Elegáns volt, fanyar mosolyú, ironikus, nagy szakmai felkészültségű. Már akkor is mondogatták róla, hogy bármilyen kormányban miniszter lehetne. A centrum felé araszoló, két nagy politikai erő benne látta partnerét, s bár mindkettő egy kicsit bizalmatlanul szemlélte, úgy vélte, hogy azért kézben tartható. Tehát a kétharmados ember legfőbb tulajdonsága az, hogy kézben tartható. Mivel az elmúlt politikai űrutazásban arca oly simára sikálódott, a két centrum szélsőségei sem tudtak mást csinálni, csak zavartan hümmögtek, s megkötötték a konszenzust, ami szerintük együttműködés, és a finom úri kulturáltságra érzékeny fél sem csácsogta ki azt a tényt, hogy a konszenzus szó eredeti latin értelmében összeesküvést is jelent.

Kétharmados emberünk sejtette ezt, de ő egyben tragikus alkat is. No nem a nagy görög tragédiák alakjainak rokona, csupán a sci-fik "világméretű" tragédiáinak steril hőseihez hasonlít. A kétharmados ember a "szép" steril. Ezért is felel meg mindenkinek. Identitása nincs, ha lenne saját azonosító arca, akkor már nem felelne meg egyszerre mindkét oldalnak. Szép sterilünk azonban nem veszélytelen. Az elvontság kedvelt mezőin nyomul előre. Kenyere az elvontság szellemi önkielégítő ópiuma. Mindenre és mindennek az ellenkezőjére is képes, majd megmagyarázza hosszan, elvontan. Absztrakciótól absztrakcióig tapogatózik, amíg a valóságot teljesen elveszti szem elől. Azután a látszatvalóság szimbólumaival már tetszőlegesen manipulál.

Szerencsére a kétharmados ember egyre felismerhetőbb. Egyszerre felel meg a tűznek, a víznek, a feketének, a fehérnek, a férfinek és a nőnek: a kétharmados ember a politikai eunuch. De ezt csak a kicsinyes szélsőség állítja róla, aki - hite szerint - a független, pártatlan értelmiségi. Egy Szent Ferenc, akit a püspökök és a szegények paritásos alapon választottak. Persze az lenne az igazán nagy tévedés, ha azt hinnénk, hogy a kétharmados ember Magyarországon és az elmúlt két évben született, hiszen e földi történelemben már oly sokszor mutatta arcát.

Ő szemetel a Mount Everest áldott csúcsaira is, ő mondja azt a 60-as évek Magyarországán: el kell pusztítanom a falut, hogy megmentsem.

De hogyan váltunk valamennyire mindnyájan kétharmadossá, hogyan történt meg


a politika elvesztése.

Mi, akik itt Közép- és Kelet-Európában valódi és sumák diktatúrákban éltünk, úgy véltük, ha egyszer meglátogatna bennünket a polgári demokrácia csodája, egy játékos kutya könnyedségével, jó szimatával találnánk vissza a politikai és kulturális környezet elreteszelt, elrejtett tereihez. Lassan ocsúdunk, megdöbbenünk, elképedünk, amikor azt látjuk, hogy vannak nagyon fontos gondolatok, amelyek se a kormánypárti, se az ellenzéki sajtóban nem jelenhetnek meg. Például, éppen a két elit együttes és mélyreható elemzése. Az, hogy mi van az elszabadult politikai hisztéria mögött. Csak nem az, hogy a mostani "eredeti tőkefelhalmozás", vagyongyűjtés más forrás híján csak a politikai szférából valósulhat meg, hogy ez az elbitangolt század úgy megtiporta az emberi jelenséget, hogy azt hisszük, emberi méltóság fakadhat bármi másból - vagyonból, politikai hatalomból, kipolitúrozott ideológiából -, mint belső erőből?

Hogyan vakarhatnánk, téphetnénk le kétharmados szamárbőr arcunkat, hogyan szerszámozhatnánk fel újra életünket, mint egy jó lovat. hogyan szerezhetnénk vissza a politikát, aminek elvesztése, elnyomorodása már kultúránk gyökereit is kikezdi. Vagy a politika elvesztése nem a kultúra elvesztését is jelenti?

De milyen politikát kellene visszaszerezni ma, amikor a politikát, a közösségek pontos történelmi tervezőképességét az elavult politikai filozófiák megroppanása és az újak fájó hiánya belelökte az adminisztratív hatalomba, és a kritikai párbeszéd ellenőrzését végző, önmagát újratermelő elit markába. Egyre inkább látszik, hogy mitől roppantak meg ezek a politikai filozófiák - liberális és konzervatív - és holdudvaraik. Mindegyik a fejlődésbe vetett hitre támaszkodik, azt hiszik, hogy a gazdasági növekedés az evolúció, az emberi kiteljesedés előfeltétele. Emellett még mindig annak a liberális dogmának a befolyása alatt állunk, hogy minden érték forrása az emberi munka, s a természet csupán nyersanyag az emberi vállalkozásokhoz. Ebből adódik, hogy modernizációs pánik közepén élünk, főleg itt, Kelet-Európában. Mi az elmúlt negyvenéves elzártságunkban nemcsak a polgári élettől fosztattunk meg, hanem a rugalmas, tervezőképes gondolkodásunktól is.

Talán ebből következik, hogy minden igyekezetünkkel, parlamenti pártjaink politikai és gazdaságfilozófiai elképzelésével egy fejlett ipari társadalmat célzunk meg. Nem vesszük észre, hogy az ipari társadalom alapja egyszerűen már nem létezik. Már mind az érdekeltség, mind a források nélkülözik az alapot ahhoz, hogy az ipari társadalom jelenlegi formájában fennmaradhasson.

Lassan felismerjük, hogy a modernizáció technokrata erőltetése manapság sokkal nagyobb kiugrási kísérlet a történelemből, mint Rousseau-é volt annak idején. Ezt pontosan látják már a nyugati agyközpontokban, érezhető ez olyan döntéseikben is, amelyekkel a számukra ökológiailag kínossá vált ipari technológiákat exportálják felénk, s általában a szegények felé.

Milyen szépen hegedül ehhez a mozgáshoz a konzervatív ugyanúgy, mint a liberális, a jobb- és a baloldali ideológia, és számon kéri ezeken az országokon a modernizációt, ami ebben az összefüggésben nem jelent sokkal többet, mint a világ új szemétlerakóhelyeinek a kijelölését.

Talán a rossz síneken való csattogányozás helyett kereshetnénk más lehetőségeket. Fel kell ismernünk, hogy a kisnemzetek kevésbé mozdíthatatlanok és kevésbé gúzsba kötöttek, mint a nagyhatalmak. Átgondoltuk-e például azt, hogy bár jobban függhetnek a nagyobbaktól, de nagyobb a lehetőségük a változtatásra? Nagyobb, hogyha talpra áll egy új értelmiség. egy új "értelmesség", mely már nem a kőkorszakivá vált XIX. századi politikai filozófiák megmerevedett mintáit, építőköveit rakosgatja át újra meg újra kisgyerek módjára az adott szerkezeten belül.

Az olyan értelmiség, amely kétharmadosra zsugorított agyát és erkölcsét próbálja meggyógyítani, és kísérletet tesz olyan kikerülhetetlen új gondolatok megfogalmazására. amelyek elsősorban nem a közvetlen gazdasági érdekekben gyökereznek, hanem feltárják az emberi jelenség mélyebb szükségleteit. Egy ilyen lépéshez le kellene vetni magunkról minden fáradt szellemi göncöt, s mint ahogy az átváltozások, a nagy beavatási szertartások ókori résztvevői, meztelen testtel, nyitott lélekkel, átlépni a vonalat, ahová nem követhetnek földi pörök, ahol újra kapcsolatba lehet kerülni az élet kimeríthetetlen forrásaival, amire most a fárasztó. nagy kísérlet végén különösen szükségünk van. Csak így találkozhatunk a szegényekkel - magunkkal is -, akiknek élete mindennapos tanúja a veszteségeknek. Csak így tárulkozik fel életünk, s benne


a kiteljesedett szegénység(ek) fogalma.

Mennyire korlátozta, megkötötte, leszűkítette és így kínossá tette ez a század a szegénység fogalmát. Hűen gazda(g)ságközpontú elképzeléseinkhez, a szegénység fogalmát kizárólag azokra az emberekre vonatkoztatjuk, akiknek kevés vagy egyáltalán nincs jövedelme. Holott az igazi szegénység az összeomlott kulturális környezet, amely szegénységek összefonódó láncolatából áll.

Minden kielégítetlen emberi szükséglet szegénységet jelent: a fennmaradás szegénységét a nem megfelelő jövedelem, élelem, lakóhelyiség okozza. A védelem szegénységének oka az erőszak, a fegyverkezés. A gondoskodás szegénységéhez a hatalmaskodás, az elnyomás és a természet kizsákmányolása vezet. A megértés szegénységét az oktatás alacsony színvonala, a részvételét a nők, a gyermekek és a kisebbségek kiszorulása okozza. Az identitás szegénységének oka az idegen értékeknek a helyi és regionális kultúrákra való ráerőltetése. Ezekből a tényekből is látszik, hogy mind a "szegény", mind a "gazdag" országok a szegénység csapdájában vannak.

A kisebb országoknak éppen áttekinthetőségük, emberléptékűségük okán nagyobb esélyük van a kilábalásra, könnyebben mozgósítják a szegénységek legyőzéséhez szükséges fantáziát és akaratot. Csak előbb be kell vallanunk átható szegénységünket. A mai pártpolitikai gondolkodásnak ezekre a kérdésekre nincs megoldása. Ehhez csak a kultúra, a kulturális környezetet újjáépítő módszeres, tág horizontú, önkritikus gondolkodás tud alternatívát teremteni. Szegénységeink feltárása így egyben életünk újrafelszerszámozása. Felismerése annak, hogy visszaszerezhető a politika is. Hogy pontosan milyen módon, arról kezdjünk el beszélgetni.

(1992)