Evilági túlvilág


[Rich Text formátumú változatban letölthető]


A "Makkabeus" felkelés időszámítás előtt 166-ban azért tört ki, mert Mattathiász főpap és fia, Júdás - a "Makkabeus" -, föllázadtak egy világi hatalmasság ellen, aki egy disznófejet akart vitetni a templomba. A sértés mélyebb volt annál, amit az európai szimbolikában a disznófej jelent. Mélyebb, mint amikor Golding A Legyek ura című művében, s főleg a filmben hatásosan fotózva az ablak előtt megjelenik a levágott disznófej. A templomba beerőszakolt bálvány, a zsidóság legmélyebb vallási parancsával szegült szembe: a ne imádj festett képeket tétellel. Ez a parancsolat lehetetlenné tesz bármiféle megegyezést a szimbólum és a valóság között. Nem az volt a legmegdöbbentőbb, hogy egy népet gyalázkodó szimbólum felmutatásával megaláznak, hanem az, hogy egy nép és az Isten között kötött szerződést semmissé tesznek. Ezáltal egy nép identitását gyökereiben elmetszik és a próféta szava elhalványul és értelmét veszti, mert már nem igaz, hogy: Izrael is, mely vétkezett, Izrael ma is és az is marad.

Talán ezért nem véletlen, hogy a disznó-ügy, a vallás elleni lépés, olyan elementáris erejű lázadáshoz vezetett, amelyben az egész nép részt vett. A politikai hatalom visszavonult, biztosította a vallási önállóságot, s így Júdás Makkabeus utolsó felkelésében már kevesen vettek részt. A szimbólum-háborút, a lélek, a tudat és a tudatalatti elleni inváziót a hatalom kénytelen volt beszüntetni, nehogy elveszítse a test az anyagiak feletti közvetlen rendelkezését. A hatalom ebben a vállalkozásban olyan hadi ösvényre tévedt, amelyen való győzelemhez csak kétezer év múlva, napjainkra teremtődtek meg az eszközök. A tudat megszállása huszonegyedik századi vállalkozás. Természetesen az előkészületek már a huszadik században is lázasan folynak. Goebbels és Sztálin még elbukik a humánum makkabeusi lázadásán és saját "készületlenségükön". Szerencsére úgy nyúltak az emberi tudatból - és így a mindenség kicsinyített tükréből - építkező és azt építő szimbólumokhoz, mint ama elefánt a porcelánboltban a kínai vázához. Így az történt, ami várható volt. A szimbólum minden közvetlen beavatkozásra visszaüt, kiüresedik, ellenkező arcát mutatja. Leleplezi a betolakodót, a kisajátítót, ezzel felmutatja a hazugságot és így meg tud szerveződni az ellenállás. De mi lesz, ha kifinomul a beavatkozás technikája, ha feltáródik a szimbólum természetrajza, ha meghatározzuk, s ezzel leleplezzük a szimbólumot? Meghatározható-e a szimbólum? Fel lehet-e, fel szabad-e lebbenteni a fátylat a titokról? Emberi feladat-e a nem megismerhető megismerése? Meddig közeledhet a racionális az irracionálishoz, a normális a paranormálishoz?

Eddigi tudásunk szerint csak az ember képes szimbólumok létrehozására és használatára. Az embernek ez a képessége maga a kultúra teremtése, minden igazi kultúra szimbolikus természetű, de legalábbis szimbólumok létrehozásán és használatán alapszik. Mintha az ember a kozmikus "véletlenek" sokaságán keresztül azért öltött volna egyedül testet, húst, mert csak így valósítható meg a mindenség számára valamiért fontos szimbólumtermeltetés. Annyira be van biztosítva ez a termel(tet)és, hogy amint Abner Cohen felhívta rá a figyelmet, a nyugati kultúra összeomlana, ha olyan szimbólumok, mint a papírpénz, okiratok, szerződések, egyszerre eltűnnének, vagy érthetetlenné válnának. Mintha ebben a szimbólumtermelésben történne meg a világ. Az európai gondolkodás újkori tragédiája talán éppen az, hogy nem tud váltani a mi történik ezen a világon kérdésről a hogyan történik meg ez a világ? kérdésre. A szimbólumkutatás, de inkább mondjuk: a szimbólumok megismerése a hogyan történik meg? - kicsit zen-buddhista kérdéskörbe tartozik.

Érdemes az itt jelzettek fényében megvizsgálnunk azt a szimbólumháborút, ami Magyarországon zajlott két évvel ezelőtt, mikor az Új Hölgyfutár című lap grafikusa sajátosan átértelmezte a magyar nagy címert. Ha a szimbólumok természetrajzához, "hús-vér" szellem-lélek világához közel akarunk kerülni, érdemes eltekintenünk az ügy közvetlen mai politikai holdudvarától. A nagy címer az elmúlt negyven évben politikai Csipkerózsika-álmát aludta, a tiltott, a nem ajánlott, az elásott nemzeti szimbólumok közé tartozott. Az idősebbek áhítattal gondoltak rá. Régi szekreterek mélyén őrizték, vagy a világtól félreeső jászsági tanyák tisztaszobáinak falán ott függött közvetlenül a Szűz Mária-kép mellett, mint Mária országának teljessége, magyar mennyország. Fiatalabbak meg sem ismerhették ezt a történelemkönyvekből száműzött "klerikális reakciót". Az 1989-es változások ellenhatásként így a vulkánkitörés erejével taszították a felszínre ezeket a leszorított, eltüntetett, sokszor meggyalázott szimbólumokat. Túlzásba vitt úrfelmutatásként olyan szimbólum-mutogatás kezdődött, amit bármennyire is törvényszerűnek tekinthetünk egy ilyen nagyságrendű politikai változásnál, akkor is látnunk kell, hogy kínos. Kínos, mert figyelmen kívül hagyja a szimbólum auráját, lélek-levegő terét. Érzéketlen arra, hogy a szimbólumnak saját ideje és tere van és csak abban érvényesül. Minden más helyzetben kiüresedik, a szó eredeti értelmében lélektelenné válik. Az úrfelmutatás valami zavarodott furcsa mutogatássá válik az oltár előtt. Ebben az eszelős mutogatásban törvényszerűen meghasad a szimbólumok egységes nappali és éjjeli arca, hogy a csak nappali arcát mutogatók együgyű áhítattal és elszántsággal felvonulhassanak, háborúzhassanak az éjjeli arcát mutatókkal szemben.

Az itt leírtak belátható, de a maga tárgyiasságában bizonyíthatatlan elvont elmélkedések lennének az 1991-es högyfutáros grafika nélkül. Mivel eléggé ismeretlen, érdemes itt emlékezetünkbe idézni a nagy címert. Mint szimbólum-komplexum három fő részből áll. A címerpajzsból, rajta Szent István koronája és kétoldalt egy-egy lebegő angyal. A pajzs négy részre oszlik, alulról benyúló ékkel, közép- és szívpajzzsal. A címerpajzsból most csak a négy legkiemelkedőbb szimbólumra hívom fel a figyelmet: a középpajzsban lévő kettőskeresztre, a Szlavónia címerében fölül uralkodó hatágú arany csillagra és Erdély címerében az arany Napra és ezüst Holdra.

Ezt a rendkívül összetett, nagy kultúrák alapszimbólumait harmónikusan összefoglaló szimbólum-komplexumot próbálta kritikusan átértelmezni a grafikus. Látomásában a címerpajzs halálfejjé változott, a két lebegő angyal pedig önkielégítő kan- és nőstényördöggé. Ha eltekintünk attól a nem csekély tett-től, hogy itt valaki, egy nép központi szimbólumegyüttesét szeretné meggyalázni, kimondhatjuk, hogy egy új és szerves szimbólumegység jött létre. Ugyanis a címerpajzzsal együtt eltűnt a két egyetemlegesen ismert és működő jelkép, a kereszt és a hatágú csillag, valamint a Nap és a Hold, az emberre kiszabott univerzum ritmusának ősi jelzői. Ha a valóságban is végbe mehetne egy ilyen történelmi rémtett, hogy egy szellemi bitorló kitörölné az emberiség tudatából a legfontosabb szimbólumokat, akkor úgy felerősödne a halálkoreográfia, hogy minden életet visszaszorító győzedelmes arcát fel tudná mutatni a halál. Ezért ezen a szinten a grafikai átírás pontos, sőt túl pontos, mert megjelennek a halálhoz kapcsolódó éjszakai lények, az ördögök és az alvilág, a szexualitás "alvilágba" fojtott, de onnan állandóan kitörő cselekedetei. Ráadásul ezekkel a cselekedetekkel a halál felé fordulnak, így itt nem egyszerű önkielégítés történik, hanem a szimbólum-komplexum - kiszakadva a létrehozó közvetlen szándékai alól - szimbólumon belüli öngyalázást követ el. A halál természeténél fogva önmagára is életveszélyes. Ennél csak egy dolog életveszélyesebb, kisded játékot űzni szimbólumokkal. Ugyanis talán már az eddigiekből is kiderült, ez a szimbólum, ahogy hozzányúlt a grafikus, már az első pillanatban kicsúszott a kezéből. Öntörvényű mozgásba kezdett és ezzel kétszeresen leleplezte az avatatlan beavatkozót. Létrejött egy olyan új, szerves egység, amire alkotója nem gondolt, sőt talán azóta is, a gondolta a fene, áldott naiv állapotában él. Kínosan nehezen tudta elérni az eredeti célt, a megbotránkoztatást, mert ha a magyar koronán véletlenül nem a világon egyedülállóan ferde kereszt van, hanem egyenes, akkor ez csak egy olyan általános tucat-karikatúra, amin közvetlenül egy nép se, senki sem botránkozhat meg. Tehát nem véletlenül kapaszkodnak olyan görcsösen a kan és másféle ördögök ezen a grafikán a magyar koronába.

Mindez mutatja, mennyire fontos lenne - főleg egy magát a kommunikáció korának kinevező időszak kezdetén, megismernünk, megközelítenünk, a szimbólumok természetét.

Mikor ezt leírja az ember, felvillan benne a kétely, hogy az Európában az önmaga gátjait is lerakva túlfejlődött tudományos-analitikus gondolkodás képes-e egy ilyen magasabbrendű megismerésre. Képesek vagyunk-e átugrani saját tudati árnyékunkat legalább úgy, mint egy költői kép, egy haiku vers, ami magához öleli és feltárja minden tudományos analízisen túl egy virágzó akácerdő illatát.

Mintha az eszázadi meg-megújuló, egyre mélyebbre hatoló szimbólumkutatásban készülődne egy dráma. Mintha a tudományos gondolkodás ebben a kísérletben megtalálná a végső falakat. Mintha a tudományos szemiózis meglelné végső határait.

Szemérmetlen dolog ilyesmit kimondani, de ha sorba vesszük a tényeket, rádöbbenünk, hogy nem nagyon van kiút. Legalábbis túl sok a kétely, s a nyelv sem akar már a régi módon szolgálni. Lázad a megvizsgáltam, megértettem és állítom kijelentő imperatívusza ellen. A nyelv a legérzékenyebb, örök alkotó óvatosságra int, s talán azért van az, hogy az igazi gondolatot kérdésekben sokkal mélyebben engedi kibontakozni, mint a kijelentésekben. A nyelv egyre több gátat szab az európai gondolkodás kinyilatkozásainak. Figyelmeztet arra, hogy a racionális gondolkodás önhittségében irracionális módszerekkel él, mert a kinyilatkoztatás mégis csak nem az ember, hanem az Isten sajátja. A kinyilatkoztatás akkor, ha az az igazi, mert az örök törvényekről szól. A mindennapi kis törvények kinyilatkoztatásában egyfajta gyávaság bújik meg. A mániákusan keresett ok-okozati bizonyosság elárulja, hogy a tudomány nem akar, egyre kevésbé akar bármiféle kockázatot vállalni.

Mintha ez a képtelenség a kockázatvállalásra vált volna napjainkra oly nyomasztóvá, mintha ez lepleződne le például a szimbólumkutatásban, mert ott ráadásul nemcsak egy világot kellene megérteni, hanem ahogy Jean Chevalier állítja, egymásban teleszkóp módjára elrejtett világok sokaságát.

A szimbólumkutatásban van még egy másik olyan jelentős ellentmondás, amit csak két ellentétes világ találkozásánál észlelhetünk. Az objektív megismerés arra irányul, hogy mindent kizárjon a nyelvből, ami szimbolikus maradt, hogy csak az egzakt mértéket tartsa meg. Vagyis kiüresíti a szimbólumot, hogy létrehozza a számára már könnyen megfogható jelet. Pontosan ellentétes mozgást végez, mint a művészet, amely áldott állapotában szimbólumot épít, táplálja, gazdagítja azt és azon lehet lemérni, hogy áldott állapotban van, tehát igazi művészet, hogy elkerüli a jelszerűséget. Nemcsak a tükör szerepét akarja betölteni - nesze neked tükrözéselmélet -, hanem túllép az ábrázolás keretein. Túllép az allegórián, amit nem véletlenül nevezett Hegel kihűlt szimbólumnak.

Ebből a szempontból az Új Hölgyfutár-vitának volt egy nagyon elhallgatott, egyáltalán nem értelmezett kérdése. A grafika megjelenése után néhány politikus a mélyebb értelmezés helyett gyorsan politikai tőkét kívánt magának kovácsolni az ügyből, ezért indítványozta az ügyészi-bírói fellépést ellene. A másik oldal, amely szintén csak a politika tőkehasznosulás mélységéig volt képes gondolkodni, kijelentette: a művészet és a sajtószabadság nem kizárólag a művészek és sajtó számára fontos. Ebben a pillanatban a súlyos kérdés az lett volna, hogy mi a művészet és minden művészet-e, amit a hatalom, a barátok, a kritika, a közvélemény, a mecénások és önmaguk által kinevezett művészek készítenek. Furcsa módon, de érthetően ebben a században, amikor a legtöbb művészetelméletet írták, éppen a művészet vált a legmeghatározhatatlanabb fogalommá. Vagy a művészet is olyan valami, amit nem lehet meghatározni, mint a szimbólumot? Vagy éppen a szimbólum lényegéhez való közeledésben tárulna fel a művészet igazi jelentősége? Talán ebben a királyi útban egyszerre tárulna fel a tudományos szemiózis végső határa és a művészetinek pedig az új horizontja?

Az Új Hölgyfutár-ügyben fel kellett volna tenni a kérdést, hogy mi a művészet. Természetesen nem egy konzervatív esztétizáló álláspontról, hogy ami csúnya, az nem lehet szép, hogy ami riasztó, az nem lehet kellemes. Ezek és a hasonló tételek időnként és kultúránként változnak, így használhatatlanok. Hegel kihűlt szimbólumtételével messzebbre lehet jutni. A már említett tétel szerint a művészet áldott állapotában gazdagítja, továbbépíti és nem lebontja a szimbólumot. Az új hölgyfutáros grafika is ezen a ponton lepleződik le. A beavatkozó halálfejjé, tehát allegóriává hűti ki a szimbólumot. Művészetellenes lépésre, jelszerű egyszerűsítésre szánja el magát. De nem is tehetett mást, mert csak csúfolkodni akart, s az nem lehetséges Isten nyelvén.

Az ügynek van egy másik, nem kisebb jelentőségű tanulsága is. Be lehet-e tiltani egy szimbólumot, vagy akárcsak a használatát is, mert valójában hol használódik leginkább a szimbólum, ha nem a tudatunkban. Úgy tűnik, szimbólumok ellen nem lenne szabad sem jogi, sem politikai szinten fellépni. Meglepő volt, hogy magukat liberálisnak nevező pártok és képviselők - most ebből a szempontból mindegy milyen - szimbólumok betiltására szavaztak. Ehhez képest a szélmalomharc virágzó vállalkozás, mert hol használódik, hol működik a szimbólum, a tudatban és a tudatalattiban. Mióta lehet azt adminisztratív intézkedésekkel befolyásolni? Mi lesz egy szimbólummal, ha kitűzetem, vagy ha levetetem? Nem megerősítem valójában mindkét esetben? Olyan működéssel és új hatókörrel ruházom fel, melyben kénytelen rám, mint beavatkozóra visszahatni, esetleg visszaütni. A disznófejeffektus életre kel és bizonyít valami még létező kettősséget.

A közvetlen politikai hatalom még mindig nem tudja kellő finomsággal befolyásolni a tudati szférát, valamint a szimbólikus tőke ereje még nem haladta meg az anyagi tőke hatását. A huszadik század vége - és nem csak itt, Kelet-Európában - még nagyon tizenkilencedik század. Ez azonban nem biztos, hogy olyan nagy baj, mert minden gyorsaság, minden gyorsítás óriási csapdákat rejt magában. A legnagyobb az, hogy a gyorsaságot csak az azt diktálók tudják igazán kihasználni. Nekik vannak eszközeik, lehetőségeik és ebből fakadó képességeik, hogy bírják az iramot. A gyorsítással lehet a legjobban a hátrányos helyzetet termelni, s közben farizeus módon még hivatkozni lehet a demokráciára is. A földi szelíd együttélés és együtthaladás szentferenci és ökofilozófiai formáit elvető elit legjelentősebb eszköze a huszadik században a hatalom kisajátítására a gyorsítás. Ehhez a legjobb eszköz eddig a fejlődés egyetemleges mítoszának a meghasítása szellemi fejlődésre és anyagi haladásra, és ez utóbbinak a modernizáció formájában való mitifikálása. Ezért gondolom, nem olyan nagy baj, hogy ez a gyorsító hatalom még nem találta meg a legfinomabb formákat, a tudat, a szimbolikus formák befolyásolására. Az eszközök talán ma még nem terjednek túl a nagy csodafegyverben, a tömegkommunikációban tapasztaltaknál. Szerencsére az még a gyorsítás szempontjából nem tökéletesen működik. Először azért, mert itt is működik a csapda, hogy a tömegkommunikációnak úgy kell a szimbolikus formákkal gazdálkodnia, hogy valójában nem ismeri lényegét, és így jelentősen tud működni az önmaga által gerjesztett ellenhatás is.

Másrészt amilyen szinten hatni tud, az hasonlatos ahhoz, ahogy a pálinka - amit különben a magyar kocsmákban gyorsítónak neveznek - hat a tudatra. Másnapra ki lehet aludni, csak a sűrűn élvezőkre, csak az alkoholfüggőkre életveszélyes. Azonban lebecsülnünk sem szabad a gyorsítás erejét, mert ez az erő nem úgy, mint a bolsi nóta, már nem csak holnapra hódítja meg az egész világot. Lassan a világ minden kis közössége a hatása alá kerül úgy, hogy a kis közösségek saját értékeikkel a Föld jelentőségét biztosító kulturális sokféleségükkel nem tudnak visszahatni. Így a fejlődésből kimarad a minőség, és a világ a Teilhard de Chardin-i nooszféra helyett az orwelli "zooszféra" felé halad.

Ezek után érdemes feltennünk azt a kérdést, mit sért az, aki megpróbál kicsúfolni egy nép, egy közösség számára fontos szimbólumokat, jelképeket? Hogyan és miért működik az identitás és az önazonosság saját központi szimbólumaiban?

A zsidóságtól eredő istenábrázolás tabuján kívül történelmileg szinte akadály nélkül működött a szimbólumtermelés. Érdemes lenne megvizsgálni, hogy ez a tabu hogyan alakította a zsidóság történetét napjainkig. Milyen gondolkodási formát, milyen kulturális építkezést erősít a Theologia negativa, amely Istent inkább abból vezeti le, ami nem, nem pedig abból, ami. Így Isten a nagy Más, a Másság maga.

A vallásos zsidó identitása a kinyilatkoztatáson, az Íráson nyugszik. Ezért is érthetetlen számára a krisztusi tétel: szeresd felebarátodat, mint önmagadat. Ilyet csak egy nem zsidó mondhat, egy hithű zsidó számára ez a tétel így hangzik: szeresd felebarátodat... szólt az Úr.

Ha van jelentősége az Ezsaiáson, Pithagorászon, Mithrászon és Buddhán keresztül Krisztusban kiteljesedő gondolkodási folyamatnak, az az, hogy megszüntette Isten Másságát, mert állítja: mindnyájan Isten fiai vagyunk, saját képére és hasonlatosságára teremtettünk és nem azért kell szeretnünk egymást, mert a nagy Más kiválasztott prófétákon keresztül velünk szövetségre lépve ezt adta írásba, ezt parancsolja, hanem, mert Isten nem az elvont Más, hanem az egymás iránti szeretetünkben valósul meg. Ebben a felfogásban az ember az Isten szimbóluma. Az ige hússá lőn, hogy létrejöjjön az ember, az evilági túlvilág, ez a túlfinomult "paranormális" szimbólumtermelő lény. Így minden szimbólum kinyilatkoztatás, mélyebb és érhetetlenebb, mint az Írás. Az Isten és az ember szabadsága találkozik benne. A létezés folyamatos "tudatfölötti" párbeszéde a múlt és a jövő legfontosabb híreiről. Ezeken a dolgokon tűnődve, ha kicsit zárójelben is, de ide kívánkozik egy napirenden lévő kérdés: az idegen szép, vagy a honi szép nem liberális vagy konzervatív, hanem inkább dogmatikus gondolat.

Egy nemzet legfontosabb múltbeli híreit nemzeti szimbólumai őrzik. Őrzik, hogy mitől és hogyan vált nemzeti közösséggé egy nép. Milyen tragédiákon, szövetségeken és háborúkon és örömökön keresztül érkezett. Mi az a kulturális tett, mi az a másság, amiért érdemes volt külön néppé szerveződni. Mert a másság, a kulturális külön arc nem isteni, nem égi, hanem a legszentebb földi küldetés. Ezért nem emberi vállalkozás egy nemzet szimbólummá szépült arcát összefirkálni. De mint minden szélsőséges tett, egy ilyen cselekmény is rejt magában mélyen egy kihívást. Felszólítást arra, hogy gondoljuk végig újra, mert minden nemzedéknek újra kell gondolnia viszonyát a nemzet központi szimbólumaihoz. Főleg egy ilyen század után, amely az anyagit, az evilági haszonelvűséget helyezte minden elé, s melyben talán éppen ezért sohasem tapasztalt széles csatornákon áradhatott be a túlvilág ördögi oldala, a pusztulás. Mintha felfüggesztetett volna Isten és az ember szabadsága, a szimbólumok kisajátíttattak. Ebben a században a svasztika és a csillag ellenünk működött, pedig mióta ember néz az égre...

Az ilyen szimbólumfogyatkozás után ha hunyorogva, ha botladozva is, de vissza kellene találnunk saját szimbólumainkhoz, azok eredeti jelentéséhez és jelentőségéhez. Fel kellene mérni, hol állt meg az építkezés, számba venni, hogy kik, miért, milyen tudattal rohangálnak szimbólumainkkal.

(1993)