A pontosan megállított kép


[Rich Text formátumú változatban letölthető]


Nam June Paik, a videós sámán több mint tíz évvel ezelőtt sokat küszködött a műalkotások szállíthatóságának kérdésével. Nem véletlenül akkoriban elterjedt a hír, a Documenta szervezői nem hívnak meg egyetlen amerikai művészt sem az 1982-es kiállításra, hogy megtakarítsák a szállítási költségeket.

A művészet új, szállíthatósági válságára Paik megoldási lehetőségként elméletben feltalálta az elektronikus tapétát, a kémiai folyamatokat kikerülő elektronikus képkészítést. Az így rögzített kép azután már bárhová könnyen küldhető.

Ez az álom gyorsan megvalósult. Lapunk, az ÖKOTÁJ első száma már úgy készült, hogy a videokamerával rögzített képet Macintosh rendszerrel szerkesztettük, lézernyomtatóval kiírattuk, tehát fotókémiai eljárás nélkül kerül a kép a nyomdába. Ebben természetesen egy külső szemlélő számára nincs sok újdonság. Ismét egy az unos-untalan előtörő új technikai szemfényvesztésből. A technikai trükkön túl azonban minden eddiginél erőszakosabban felvetődött egy filozófiai kérdés, az, hogy mi a KÉP.

A videoszalag egy másodperce 50 teljes értékű képet tartalmaz, tehát egy pillanatnyi mozdulat is több ezer képre bontható. A kérdés az, hol kell, hol lehet, hol szabad megállítani a képet, hogy pontos legyen. Ez nem egyszerű fotóválogatási kérdés, hiszen ott már megállított képek közül válogat jól vagy rosszul valaki.

Itt ha egy tizedmásodperccel előbb, vagy utóbb állítom meg a képet, azzal eldöntöm, hogy valakit megnyerőnek, szerencsétlennek, méltóságosnak, kicsinyesnek, vagy bármilyennek, amilyennek akarom, mutatom be. Ráadásul ezt még tovább tudom manipulálni egy digitális vetkőztető és öltöztető technikával, s ha kell, amint címlapunkon látható, Csontváry cédrusának előhívhatom fa csontvázát, vagy csillagszövetű világokon túl sejtelmesen sugárzó ragyogását.

Talán ez, a döntést most már szélsőségesen is kiélező helyzet a legkiválóbb pillanat, hogy ismét feltegyük magunknak azt a kérdést: mi a KÉP? Szembesüljünk azzal a felelőséggel: hogyan állíthatnánk meg PONTOSAN a képet úgy, hogy megőrizzük az emberi arc csak az idő folyamatában, csak a mozgásban kiteljesedő transzcendenciáját? Hogy ne kísértsen meg bennünket az elkapott pillanat groteszk, rossz vicclapba illő fotópornográfiája. Végül is az éles látásnak és a felelős bemutatásnak ezekben a dimenzióiban dől el, hogy KÉPMUTATÁS-ról, vagy képmutatásról van szó.

(1992)