AMI ELSÜLLYED ÉS AMI FELTÁMAD



[Rich Text formátumú változatban letölthető]


Üdvözlöm a megjelenteket. Üdvözlöm a nomád nemzedéket, már ami voltunk, és azt is, a majdnem púrt, ami vogymuk. Látjátok feleim, itt vagyunk megint, húsz év után Tokajban, egy pillanatra visszaidézni sose múló fiatal arcunkat és azon túl még valami fontosat, ami elsüllyedt és ami feltámadhat.

Először szedjük sorba az elsüllyedt dolgok egymás után sorakozó rózsafüzér-szemeit. Szinte észrevétlenül - mert nem mertünk hinni a szemünknek se - elsüllyedt egy birodalom, a gonoszság vörös színben megjelenő birodalma. A vörös halál kilovagolt Oroszországból száz halált hagyva maga után. Bár mintha az orosz élet ébredne, s készülne a spengleri jóslatra, hogy a huszonegyedik században új vallás és új igazi világbirodalom legyen. Mint egy kölyökmedve, máris próbálgatja körmöcskéit, minket is egy Euroázsia Szövetségbe hívogat, pontosan tudva, pontosabban, mint némely politikusaink, hogy olyan történelmi rianás-vonalon élünk, ahol egyszerre mindig legalább kétfelé kell vagy kellene figyelnünk. Már csak azért is, mert szerelmünk, Európa a cédaság jegyeit viseli magán.

A politikai változással elsüllyedt "politika nélküli" életünk. Az a sajátos helyzet, hogy minden lépésünknél félszemmel az egyeduralkodó hatalom mozdulatait, reflexeit kurkásztuk, szinte paranoiás érzékenységgel. Közben kialakítottunk egy szimbolikus nyelvet, mellyel úgy véltük, a hatalom feje fölött, háta mögött összekacsinthatunk. Megteremthetjük a szellem tiszta párbeszédét, mely fölülemelkedik az életünk kollaboráns, sumák módon együttműködő hétköznapi keretein. Kétségbe csak akkor estünk, amikor észrevettük, hogy ebben az össznépi értelmiségi játékban a hatalom legfőbb képviselői is velünk kacsintgatnak, sőt már a legrejtjelezettebb szimbólumainkat is pontosabban használják, mint mi magunk. Innentől kezdve már csak azon vitatkozhattunk, hogy ők skizofrénok vagy mi, vagy mindketten, de fölmerült az is, hogy ők mi vagyunk, és mi ők. Napjainkra így lettünk mindnyájan semmi mások, csak Más-ok. Uralkodik a Más-ság farizeus kultusza, az identitászavarosak önazonossága. Úgy látszik, hosszú rejtőzködésben nem csak az emberek, de a szimbólumok is elvesztik identitásukat, s így könnyen bárki által bármire használhatóak.

Hiába süllyedt el a puha diktatúra, átokhagyatékként megörököltük tőle az elmúlt negyven évben mesterien megformált képzavaros életünk, szellemi hóvakságunk. Mostanában, mikor ráébredünk minderre, egyre többen kérdezgetjük amnéziás vágyakozással: vajon visszakapjuk-e egyszer, akár csak egyetlen pillanatra is korábbi nyugodt tudatlanságunk.

És elsüllyedt, kedves barátaim, a vasfüggönnyel együtt az a szellemi vasfüggöny is, ami mögött szép szent, tiszta modelleket építgetve naivul azt hittük, hogy a világ termékeny dolgait tudjuk megközelíteni és megerősíteni. Nekünk, "nomád" nemzedéknek az egyik legnagyobb modellünk a hagyomány és modernség összekapcsolása, a bartóki példa volt. Ez a szent evidencia kielégítette, és egyben el is altatta szellemi tájékozódó képességünket, érzékenységünket. Nem mertük végiggondolni, hogy Bartóknál a hagyomány és a modernség összekapcsolása csak a forma. A leszűrhető lényeg az, hogy a bartóki tett, ha modell, annyit jelent: minden nemzedéknek ki kellene találni valami zseniálisat, valamit, amit ez az anyagiasságba és unalomba ájult világ nem tud kikerülni. Természetesen, ha helyzetünkre mindenáron felmentést keresünk, felmenthet bennünket az a tény, hogy majdnem egy fél évszázadot egy szellemi rabszolgakontinensen éltünk át, ahová csak átderengett a Nyugat oly vágyott szelleme, szellemi alkonya. Ám a Nyugat is gondoskodott közben, hogy ne veszítsük el középszerűségünk önbecsülését. Amíg itt szent evidenciák között tébláboltunk, addig ott nagy apparátussal sikerült kiizzadni egy filozófiai szappanoperát a történelem végéről. Valami ott is elsüllyedt; egy hegeli, heideggeri színvonal.

A kérdés mindezek után az, hogy mi volt ez a nomád nemzedék. Mik voltunk, mikor mások voltunk, mint ez a hamis mássággal mismásoló világ. Talán ez a nomád kísérlet időutazás volt a politikai utópiák másvilágából az emberléptékű élet közepe fele.

Látjátok, barátaim, most itt vagyunk, túl a kísérleten, túl saját magasztos utópiánkon, és előtolul a kérdés, van-e élet az élet után. Mert nemcsak az ifjúságunk múlt el, hanem elporladtak naiv szép hiteink is. Rájöttünk, hogy nemcsak a keleti vörös, hanem a nyugati lila is Másvilág. Az egyik a lelkünket, hittel teli szívünket falja fel, a másik tudatunkat, teremtő szellemünket nyomorítja mikiegeres műanyag öntőformákba.

Be kell látnunk, barátaim, az a legszemérmetlenebb vád, hogy ez a mozgalom egy üvegbura alá menekülés, mégis igaz volt. Mentség talán annyi, hogy ez a menekülés az életünkből hiányzó legfontosabb jelenségek közelébe vitt. Hogy az üvegbura a mindennapokból kiszakított ellopott idő terében az élet legemberibb ügyeit, az élet aranyágát, a zenét, a táncot, az alkotó kézműves munkát, a közösség élményét idézte meg az élet kellemesen aljas kábítószerei helyett.

Az igazi vállalkozás természetesen az lenne, ha elindulnánk egy új "Jeruzsálemet" építeni. De ehhez egyszerre mindenkinek el kellene indulnia, leszámolva saját gyengeségeinkkel és a mindenkori leggyengébb láncszem csalárd politikai szemfényvesztéseivel. Amíg a vágyaknak ez a beteljesedett nagy ideje el nem jön, addig maradnak nekünk és minden nemzedéknek ifjú szent hitek, nomád mozgalmak. Sorsuk, hogy elsüllyednek és feltámadnak. Feltámadnak, mert süllyedésük közben is oly jó érzés, hogy oszlik ez az állandó édes-nyálas érzés a szánkban, és megjelenik egy régen tapasztalt, de nagyon vágyott íz: a feltámadás, egy új mozgalom íze, az Éden előíze.

(1994)