Csoóri Sándor

Érték és időszerűség

Jegyzetek a Fiatalok Népművészeti Stúdiójáról
(részlet)


[Rich Text formátumú változatban letölthető]


Sok zuhanás és boldogtalan elernyedés tanúja voltam az utolsó húsz-egynéhány esztendőben. Agyak és szemek vizenyősödtek el, közvetlenül a közelemben is. Érthető hát, ha az első életképes és megbízható szóra fölkapom a fejemet, s ha az első izgatott képzeletnek ajtót nyitok.

Ezért nyitottam ajtót két esztendeje, annak az öt-hat robbanékony, értelmes, sőt elragadóan erőszakos fiatal férfinak és nőnek, aki több társa nevében azzal a tervvel keresett föl, hogy szeretné létrehozni Magyarországon a Fiatal Népművészek Stúdióját, s én, akit a népi kultúra ügye láthatóan érdekel, segítsek nekik ebben a vállalkozásban. Elhatározásuk és elképzelésük olyannyira érett volt, hogy jóformán csak biztatásomat s csökönyös hitemet keverhettem az övékéhez.

Két, hínárral belepett esztendő után örömmel írhatom le, hogy a Stúdió megalakult. Megalakult és működik.

Ifjú népművészek porondra lépése ezerkilencszázhetvenháromban? Netán őstehetségek jelentkezése újra? Avas szalonnával bedörzsölt műparasztoké? Ufónépfiaké? Vagy csődbe került festőké, szobrászoké, keramikusoké, ötvösöké, akik vészkijáratot az újra divatossá vált népművészet pinceajtóján át keresnek maguknak?

A kérdések - sietve jelentem ki - nem az én kérdéseim, hanem a gyanakvóké, az előítélet-raktárosoké, akik ha a népi kultúrával kapcsolatos ügyekről hallanak, azonnal a tegnapi napok visszhangját hallják. Valamit, ami már időszerűtlen, ami föld alatti, halott füleknek való csupán, nem pedig nekünk.

A félreértések ebben is, mint annyi másban, századosak. Kezdem először a legtetszetősebb váddal: a divattal. Vajon nem azért pendültek-e meg a fiatalok közül jó néhányan - kérdik magabiztosan sokan -, mert divat lett újra a népművészet? Divat a népdal, a néptánc, a népzene, sőt újabban már a régi parasztingek, kékposztó parasztkabátok is követelik a polgárjogot a szekrényekben?

De igen, azért is, a divat miatt is - bólogathatok jó lelkiismerettel. S teszem is hozzá rögtön: soha magával ragadóbb divatot! Soha lelkesítőbbet és utánoznivalót! Elvégre itt olyan divatkirályok uralkodnak, mint Csokonai, Petőfi, Arany, Bartók, Kodály, hogy csak a magyarok közül is a legnagyobbakat említsem. Elgondolni is vereség: ha ők nem teremtenek divatot, mennyivel kevesebbet tudnánk magunkról, hogy kik vagyunk, miféle földek, indulatok, játszadozások, félelmek, dühök, elborulások szülöttei.

Ehhez a divatvádhoz rögtön kapcsolódik a másik vád is, vagy szelídebbre csiszolva a szót, a másik aggodalom: hogyan lehet ma erőszakkal föltámasztani a népi kultúrát, amikor létrehozója és őrzője - a parasztság - átalakult, amikor életformája, mint háttérül szolgáló díszlet, az idő földönfutó tüzétől meggyulladt és füstbe ment.

Újra egy gondolat, amit az igazság látszata megmérgezett.

Azért a látszata, mert aki komolynak és történelminek véli ezt a gondolatot, két alapvető fogalmat kever össze: az érték és az időszerűség fogalmát. Attól, hogy népi műveltségünket a legutolsó időkig éltető és fönntartó parasztság életformája megváltozott, mért változott volna meg a népi kultúra értéke? Mért hullott volna át a szitán? A középkor, a középkori életforma ugyanígy elmúlt, de ami értéket kiverítékezett magából és fölhalmozott, még ma is eleven.

Hol a dantei lépték nagyságával hat, hol a szikár fenyegetettség újra és újra megismétlődő diktatúrájával, hol pedig gyötrő látomások erejével...

(1973)