Éljenek a fák!


[Rich Text formátumú változatban letölthető]


A fa az egyik legfontosabb nyersanyag - s ehhez hozzátehetjük: az emberhez legközelebb álló is. A fa történetében benne van az ember története, és fordítva is. Az emberélet kezdeteinek leghűségesebb anyagtársa. Amint a kolozsvári néprajzos, Kós Károly mondja, az emberiség első korszaka talán a fakorszak volt. Azóta az ember anyagok és műanyagok tömkelegét állította szolgálatába, mégis valamilyen atavisztikus, ősöktől és emberi alapélményektől meghatározott vágyódás él benne az élő, majd anyagában tovább élő, bennünket tárgyként körülvevő fa iránt. Betonnal túlzsúfolt világunkba ezért lehet ezzel az anyaggal visszalopni az otthonosságot, a melegséget, valójában belső és külső környezetünk harmóniájának illúzióját. Cserében a beton őrzi a zsaluzat erezetét, a fa dermedt arcát. Érdemes felsorolni a történelemnek azokat a pillanatait, mikor igazi társa volt a fa az embernek. Költőien és valódi hasznossággal formálták egymást. Először az építészetben. A hajlék egyik legmagasabb szintre jutott ősformája a nomádok jurtája. Az életmódot egyetlen más épület sem szolgálja ilyen ökonomikusan. A másik ősforma a cölöpépítészet, amely az indonéziai Batak-házban vált a szépségnek áldozó ember kifejezőjévé. Káprázatosan szerkesztett tetőzetével és díszített homlokzatával az emberiség ráérős, nagyvonalú, játékos kedvét idézi. Más kultúrát, racionálisabbat, célra törőbbet jelez az európai faváz-szerkezetes (Fachwerk) építészet. Ennek alapötlete már a bronzkorban kialakult, de csak a többszörös demográfiai robbanással küszködő középkori Európa városépítészetének emeletes házaiban valósult meg. Nem kis mértékben segítve, hogy földrészünk Európává váljon. Lehet-e jobban felmutatni egy nép ethoszát, mint a japán sintó építészetben? Benne modellé emelve, fából térré szerkesztve egy filozófia. Nem mint tudomány, hanem mint az élet. A fát felhasználó építő szellem igazi fényűzései azonban a szakrális épületek voltak, mint amilyenek a karéliai hagymakupolás templomok, a japán pagodák, az erdélyi fatemplomok. De nemcsak az építészet dicsérte a fát, a vele bánni tudó embert, hanem a használati tárgyak sora is. Így Ekhnaton ismeretlen trópusi fából készült karosszéke, s a cívis autonómiát kifejező hódmezővásárhelyi gondolkodószék. A rómaiak elpuhult kényelmét szolgáló ágy (étkezőpamlag) elefántcsonttal és féldrágakövekkel kirakott ébenfából vagy a világon majdnem mindenütt elterjedt lécvázas szerkesztésű könnyű ágy, melyet Magyarországon a XVII. sz.-ban "hársfából kötött ágy"-nak, hársfaládikónak is hívtak. Az emberi eszmélés korai időszakának rönkbútorai és a formatervezés csúcsa, a Thonetszék, melyből 1930-ig ötvenmillió darab készült. A shaker szekta hasznosságot szépséggé fokozó juharfabútorai. A vikingek hajói és Stradivari hegedűi. Az isteni örökkévalóságot hirdető szarkofágok, és az emberek halandóságára emlékeztető szatmárcsekei csónak alakú fejfák. Mind, mind fából és emberi leleményből. Az a Malonyay által bemutatott borotvatartó is, melynek két hosszabbik oldallapjára, csillagos szalagdísz közé fogva, írás van bekarcolva: Lettem, Vagyok, Mulok, Ismét leszek, De Mi, Nem Tudom, Busulok 1830.

Ha nem ismerjük a fakultusz jelentőségét, szinte megfoghatatlan az az érzékenység, amivel az elmúlt korok emberei közeledtek a fákhoz. Az "idők kezdete óta" nyomon követhető a fa központi szerepe a kultikus gondolkodásban. Az első templomok erdők mélyén álló facsoportok voltak. Mindenütt a világon szentként tisztelték a fákat. Libanonban a keresztények, a zsidók és a muzulmánok a cédrust. A buddhisták a bódhi-fát, mint Buddha megvilágosodásának helyét. De a kereszténység előtti Európában is mindenütt megtalálhatók a fakultusz nyomai, és máig hat például a májusfában, amivel a mindig megújuló természetet ünnepli a rítusban saját folyamatosságának képleteit is megteremtő ember. Különböző kultúrák tisztelték az élet, a megújulás szimbólumaként a fát. Az északi népek mitológiáiban az égi és a földi szféra közötti híd, melyen egykor az istenek jöttek, hogy megteremtsék a földet. Máshol fallikus szimbólummá válik, hogy örökös nemzőerejével biztosítsa a folyamatosságot. Az emberét és a világét egyaránt. Az Admiralitás-szigetek lakói szerint az első ember a fából származik, fatörzsből volt faragva, talán ő a Fából faragott királyfi. Egyiptomi sírképeken a földistennő egy fának - az egész kozmosznak - a része. Melléből fakad az élet forrása. De ő a tudás fája is, és Krisztus keresztfája. Ő az élet fája, a meghaló és megújuló életé. Ő az egész kozmosz fizikai és morális értelemben is. Benne fogalmazza meg magát a világmindenség az ember által az embernek.

A Zend-Avesztában talán azért szólítja Ormuzd Zarathusztrát: "fohászkodom a tiszta fákhoz, Ormuzd teremtményeihez". És mintha Zarathusztra kései híveként zoroaszteri himnuszként, a megcsúfolt fák és emberek nevében fohászkodná a költő: Éljenek a Fák? De hová lett az ösztönös ökologikus - a természet demokráciáját elfogadó - gondolkodás, és hová lesznek lassan a fák? Talán az államvallássá előlépett kereszténység volt az első igazi pusztítója ennek a világszemléletnek. Vagy csak azért hisszük ezt, mert erről vannak írásos adataink. Lengyel földön 1386-ban Jagelló, miután elvette a magyar származású Hedviget, hogy népét a kereszténységben megerősítse, kivágatta a pogány hitvilág tartozékának minősített erdőket. Ahogy Kállay Ferenc múlt századi tudós mítoszkutatónk írja: "Perkun örök tüze végképp kialudt Vilna körül". Már előbb hasonló módon ítélkezett Szent László fabálványképekről, szentként tisztelt ligetekről. Hogy a központosított ideológia vagy a szintén központosított hatalom, vagy a kettő együtt nem tűrt meg semmi személyes, tehát ellenőrizhetetlen lelki és gyakorlati viszonyt a természethez, ezt nehéz lenne ma kideríteni. Mindenesetre a felbillent egyensúly napjainkra kezd elviselhetetlenné válni, és felszólít, hogy lépjünk újra szövetségbe a fákkal. Keressük a kapcsolatot azzal a búvópatakként jelenlévő, történelem alá szorult gondolkodással, amely nem is adta fel soha ezt a szövetséget.

Nemesapáti Kiss Sámuel 1822-ben írt könyvében említ egy pásztort, aki az állatokkal járkálván az erdőben, százával nemesíti a fákat. Bél Mátyás a XVIII. sz. első felében írja a nagybajomiak gyümölcsfáiról, hogy "sokkal jobban fejlődnek az erdő zugaiban, mint nyílt mezőkön". Hová lett az a többszáz fajta fa, s gyümölcsük íze? Ma itt áll néhány háziasított, fölfújt hibrid, igaz, bőtermő. De bőtermőek voltak Berzsenyi Dániel körte- és almafái is. Levelében apjának arról dicsekszi, hogy disznait hizlalja velük.

Kevesebb lett a fajta, és mindegyik pusztulásával kevesebbek lettünk mi is. Csak Sárközben 60 régi alma- és 45 régi körtefajtát ismertek. Ahogy a nagyüzemi gazdálkodásra való fokozatos áttérés kiirtotta a fajtaváltozatosságot, úgy a nyelv nagyüzemi gazdálkodása is megkezdődött. Lepusztult növénynévanyag-hagyományunk nagy része.

De sikeres volt kitiltatásunk az erdőből is. Vasárnapi erdőjáróként, csodálkozásunkat - s még jó, ha nem szemeteinket - hurcoljuk körbe. Pedig régen tudtuk, hogy a nyírfa, ha megcsapolják, olyan nedvet ad, amely tisztítja a vért, s szépíti a lányok arcát. A boróka szemenként rágva jószagúvá teszi az ember száját. A som disznóvágás idején "lefogja" a sok zsiradékot a gyomorban. Emellett jó pálinkának, gyógyszernek, befőttnek és aszalva. A székiek ecetet is csináltak belőle. A vadalma, vadkörte ecetre úrbéri szolgáltatás volt, és kökény enyhítette a gyomorfájást.

Mind-mind olyan ember tudásának része, aki hitte, csak a maga erejére számíthat. Nem a tökéletesen megismert világ, hanem a mindennapi hasznosság birodalmában mozgott, s egy megteremtett autonómiában. Végül ebben a században készségeinktől, kézbeli mesterkedéseinkből is száműztük a fát. Fokozatosan számoltuk fel szövetségünket a fákkal. Először hiedelmeinkből pusztítottuk ki, majd a háziasítatlan, ezerféle gyümöcstermő szolgálatból. Végül kísérletet teszünk, hogy a használatból is száműzzük. Magyarországon 1900-ban 753 községben foglalkoztak faiparral. Gaul Károly: Hazánk házi faipara című, 1902-ben írt kitűnő dolgozatában még azt is fölsorolja, melyek a faragóipar által kiváló községek, pl. Gombos és Apatin - Bács-Bodrog, Apáti, Talács és Kiszinda - Arad, Telkibánya - Abaúj-Torna, Lapusnyik és Mocseris - Krassó-Szörény megyékben. Még tíz évvel ezelőtt is csupán csak érzelmi veszteségnek tekintettük, hogy szinte egész Magyarországon alig találtunk embert, aki vadcseresznye- vagy fenyő-, bükk- vagy nyírfakéregből gyümölcsszedő edényt (kászut) készít, s tudja, hogy jó zsindelyt fenyőből kell készíteni, mert a bükk "megfől" és megcsavarodik a napon. Megismeri az erdőben a szántalpnak való fákat, s megépít egy "nyoszolyás szánt". Megtapasztalta, hogy favilla fiatal nyírfából, gereblye feje jávorból, fogai mogyoróból, nyele fenyőből, kávája fűzből a legjobb.

Csak újabban az energia-, és tegyük hozzá - világkép- - válság után keresik mindenütt a földön az életforma takarékosabb képleteit. Keressük a kertté - többnyire csak hobbi-kertté - vált Magyarországon is hasznos, életre szóló, könnyen és olcsón beszerezhető tárgyakat.

Az önellátás, a politikai is, ismét alternatívává válik szerte a világban. Ehhez szövetségesekre van szükség. Olyanokra, mint a fák. Ne csúfoljuk meg őket széndioxidos környezettel, anyagszerűtlen használattal. Őrizzük akár önmagunkért a fákat. A régiekhez hasonló új tisztelettel, új "használattal", új készségekkel.

Amit ma tehetünk: engedjük, hogy körülálljanak bennünket a fák.

(1981)