Hermész emlékei: a HÚS


[Rich Text formátumú változatban letölthető]


Duna vidékén írtam északon
Tudom, hogy rajtuk Marzióm elbámul

Janus Pannonius


Ugyan már Béluska, maga mindig olyan okosokat mond, jöjjön inkább úszni. Az efféle mondatok mindig meglepték Hermészt, pedig már oly sokszor hallott ilyeneket hosszú életében. Tudta, ilyet senki más, csak földi asszony képes mondani. Most is ez a szőke, félig kacagva, fogai közül gyöngyözve göcögi felé ezt a mondatot. Olyan csábító szent ledérséggel, mint ama firenzei kalmár felesége, akiről Botticelli festette a Primaverát, amelyről az európai művészettörténészek sohasem fejtették meg igazán, miért ömlik a képen Simonetta Vespucci - micsoda isteni szőke nő volt az is - ajkai közül az a sok-sok virág. Talán csak egy magyar költő került közel a tündéri lényeghez, amikor a jelen lehetőségeihez vonzotta a megbocsátó és a megszépítő időből a virágot vétkezés fogalmát, s ezzel azt a képletet, hogy az igazi nő nem követ el soha bűnt, legfeljebb virágot vétkezik, mint a tavasz. Mint ez a szőke nimfa itt, aki éppen most vette le napszemüvegét, hogy ártatlant játszó nagy kék szemével rápillantson Hermészre és megkérdezze: Különben mit is akart az előbb azzal a verssel mondani Béluska? Hermész, mielőtt újra elképedt volna, nyelt egyet, és megelégedettséggel vette tudomásul, hogy már magában sem libázza le ezt a nőt, aki a folyókat igéző Tunnavi-rítust valami belletrisztikának, afféle szépirodalmánynak hiszi, és csendesen elismételte a nem sokkal előbb mondott szöveget: "Amikor az Öregasszony eljön a folyópartra, letör egy kis darab kenyeret a part istenének és leteszi a partra, majd lisztet és süteménymorzsát hint szét a parton és borral locsolja a partot, és azt mondja: "Partisten! Nézd! Eljöttem hozzád. És te, Folyóisten, kinek partjairól vettem e darabka anyagot, vedd kezedbe és tisztítsd meg ezt az embert agyaggal; tisztítsd meg testének mind a tizenkét darabkáját!""

Nagyon szép ez a szöveg, Béluska. Ezt szeretem magában, hogy mindig eszébe jut valami okos, emelkedett gondolat mindenről, amivel találkozunk. Tudja, nekem a folyóról csak az jut eszembe, hogy víz, hogy kellemesen körülöleli a testemet, hogy úszni jó, hogy most nyár van és nyaralás. S ezzel be is fejezve a filozófiai vitát, ingét a melle alatt kacéran csomóra kötve, tréningnadrágját csípő alá, popsidombra gyűrve lehevert a fűre terített lószőrmatracokra, kellemes bizsergéssel töltve meg a levegőt a Vöcsök csónakház körül. Hermészt is megérintette a pillanat és a hely furcsa lüktetése, a tiszta, termékeny csábítás, ami ebből a földön fekvő szőke nőből áradt. Egy pillanatra a niklai remete egyik legszebb versének két sora is felvillant előtte: "Tested minden mozgásiban / Tündérek mulatoznak". S most, hogy minden titkokat látó isteni harmadik szemével is rápillantott e földi képre, eddig sohasem tapasztalt sugárzást figyelt meg a nő körül. Először úgy vélte, hogy isteni szeme káprázik, de nem. A föld izzott a nő teste körül, a ruhát nem lehetett már látni a sugárzástól, az alakzat kezdte elveszíteni női test formáját, felmutattatott a HÚS, Gaia legszebb teste, legszellemibb anyaga.

Hermész döbbenetében csak távolról hallott valami olyasfélét, hogy Béluska, ne nézzen így rám, mert egyből meztelenre vetkőzök. Nem reagált erre a mondatra, már távol járt, azon tűnődött, vajon miért is jött annak idején, vagy kétezer éve az Iszter mellé.

Régen volt bár, de most is tisztán emlékszik rá, ahogy Jázonnal, az argonautával és társaival hajóztak felfelé a folyón. Erősen, szinte gyerekesen duzzogott, hogy el kellett hagynia Egyiptomot, ahol a világ legtitkosabb birodalmában ő volt minden titkok tudója, az idő mérnöke, a kozmosz és az ember sorsának tudója. Most itt csavarog ezen a hideg folyón ezekkel a megszállott argonautákkal, akik szent együgyűséggel hiszik, hogy az aranygyapjú az élet kulcsa és értelme. Fölényesen tekintett rájuk, bár némi belső remegéssel érezte, hogy az ő eddigi világa most kezd alászállni, valami süllyed. Különben mi a fene űzi ide, a Barbaricumba, testszagú férfiak és a bárgyú, festetlen, éhes nők világába. Mélyen érezte és tudta, hogy az új titok, ez az átkozott-áldott örök kihívás, mely őt sohasem hagyja békén, itt van valahol, s ez az új titok lesz az ő új lételeme, s így ismét ő lesz a mindenség titkára. Úgy a Bika korszakának végén kezdte érezni, hogy azok a titkok, amelyekkel eddig zsonglőrködtek Egyiptomban és a Mediterráneumban, kiüresednek, közhellyé, nevetségessé válnak, s nincs kínosabb, mint mikor a halandók festéktől málló bálványok arcát figyelve észreveszik, hogy nincs már bennük semmi isteni. Hermész ettől a közeli lelepleződéstől félve menekült északnak, az új évezred új titkait keresve. Érezte, hogy valahol itt kell lennie, a Duna mentén a kultúrák legelrejtettebb terének, Bermuda háromszögének. Nem tévedhet ő, aki a három Thriától, a szárnyas szűzleányoktól tanulta a jövőbelátás képességét.

Béluska, vegye már le legalább a zakóját, és üljön ide mellém. Hermész összerezzent erre a gondolataiba hasító felszólításra. Most vette észre, hogy a szőke teljesen levetkőzött. Meztelen teste, mint égő csipkebokor világított a parton, a folyón eltekerő vadevezősök kitörő örömére. Ida, azonnal öltözzön föl, elvisz bennünket a rendőr, kiáltotta Hermész, és maga is meglepődött rajta, hogyan kerítette hatalmába a közvetlen földi félelem. Ne féljen, Béluska, hisz a rendőr is ember, s ha még ráadásul férfi is és nem herélt egyházatya, meghajol a szépség előtt, szalutál és engedélyt kér csodálkozni. Boszorkány, gondolta Hermész, de végső soron igaza van. Ha boldognak kell tekintenünk azt a férfit, akinek az élete legnagyobb eseménye, hogy vadevez, és közben Muráti Lili integet neki vissza, akkor ezerszer boldog, aki láthatja ezt a nimfát, Hüpermnésztrát, az egyetlen tiszta Danaidát. De mit is mondott, hogy herélt egyházatya? Hirtelen kínos érzése támadt Hermésznek: nem nézi őt ez a nő pubinak? Honnan tud ez ilyeneket? Csak nem Origenészre utalt, aki szabadulni akarva a kísértéstől, kiheréltette magát, s hogy utána milyen kínzóbb kísértéseknek volt kitéve, arról árulkodnak írásai, és hallgat a Krisztustól a farizeus prüdériába menekült középkori egyházi irodalom. Tényleg, hogyan volt lehetséges, hogy az Ótestamentum, ez a fantasztikus pszichoanalitikus álom így eluralta a krisztusi egyházat, kiirtva belőle szinte mindent, amit Mária Magdolna, Zarathusztra papnője képviselt. Például a mosolyt, ami nélkül "isten nem tartja vendéglátásra méltónak a földi embert, sem istennő szerelmére". Hogyan jutott el az egyház az élő Jézus nőtiszteletétől a Pál apostoli nőellenességig és Tertulliánusz vérvádjáig: "Olyan könnyedén tönkretetted a férfit, Isten képmását. Bűneid miatt kellett Isten fiának is meghalnia."

Hermésznek ismét eszébe jutott az előbbi meglepő látomás, a HÚS kinyilatkoztatása. Homályosan derengeni kezdett előtte valami, s a nagy felfedezések előtti, belső szellemi remegés már éreztette vele, hogy közel jár küldetése lényegéhez, hogy tárulkozik fel előtte a titok. Na, Béluska, most már azonnal fejezze be ezt a mélázást, ezt az egész pofijára kiülő szellemi kérődzést, fontos dolgokat akarok megbeszélni magával. Menjünk evezni, hozza le a csónakot és a gramafónt, mert én úgy szeretem, ha a hullámok között suhanva valami érzelgős tangót danol a Szegő Miklós, a Víg Miklós, vagy a Krisár Miklós. Béluska, ismeri maga például azt a nótát, hogy:

Őszi szél ringatja csónakom
Szeretlek téged nagyon
Füledbe súgom, hogy légy enyém
Rettentőn imádlak én

Drágám, mondta Hermész, vegye észre, hogy az egyháztörténet is másképp alakult volna, ha így és időben találkozik magával Origenész. Ha most maga így beül a csónakba, akkor a Szomjas Krokodil nevű vendéglőn túl minden vadevezős V-alakban szorosan mögénk sorakozik, és elhúzhatunk Szentendre felé, mint a vadlibák.

Ne hízelegjen, Béluska, ez magának nem áll jól, én magában azt szeretem, hogy olyan megfontolt és tartózkodó. Olyan, mint egy klubtag a "Szent István" Evezős Clubban, tudja, ahol erős kikötés, hogy a klubnak csak az lehet tagja, aki a tizennyolcadik életévét betöltötte, hazafias érzésű, feddhetetlen jellemű egyén, és aki a sportot nem üzletszerűen gyakorolja... Na jó, engedményt teszek magának. Jó lesz, ha így felveszem ezt a kis fehér inget, és így felteszem a napszemüveget. Ami tudvalevőleg magában is öltöztet, főleg ha ilyen márka, mint az enyém!

Hermész csendesen megfordult, s elindult a csónakház felé. Szerette ezt az épületet, mindig megnyugtatta az arányosan ácsolt faszerkezet. Valamikor régen építették inas vándoréveiket errefele töltő szász ácslegények. Ha ránézett erre a kitűnő munkára, mindig valami egyszerű öröm töltötte el, mint azokat, akik nehéz gyalulás után ujjaikkal végigsimítják a fa felületét.

Amikor ilyen szép faszerkezetet látott Hermész, mindig Feri is eszébe jutott, a biedermeyer ifjú a Szent István körútról. Ferinek két nagy szerelme volt: a faszerkezetek és a nők, de mindenekelőtt a faszerkezetek. Hermész tudta, ha most bemegy a Szomjas Krokodilba, ott találja Ferit, Sándort és Emilt, és abban is biztos volt, hogy örök témájuknál tartanak. Emilt ugratják, hogy azon a feledhetetlen nyári délutánon nem is integetett vissza neki Muráti Lili. Jó napot urak - mondta Hermész, és leült a kockás damasztterítővel takart asztalhoz. Én hiszek Emilnek, tudjátok, én ismertem Lilit, valamikor együtt éltem vele, akkor még népdalokat énekelt. Közvetlen teremtés volt, biztos visszaintegetett. Különben nincs szerencséd, Feri, mert azért jöttem, hogy nem találtad-e már meg véletlenül azt a negatívot, amit nagyításra odaadtam, tudod, amin az a szőke nő és a folyó van. Tudod, folytatta Hermész, ma valami olyan fantasztikus dolgot láttam a parton, s ahogy értékelem magamban ezt a jelenséget, egyre inkább rádöbbenek, hogy ezt már azon a fotón is észre kellett volna vennem.

Na mi van, Béla, csak nem valami meztelen nő kápráztatott el megint - gurgulázta Feri, és ismét belekezdett zavaros történeteibe a fotó elvesztéséről és Reznicsek úrról, a borbélyról, és hogy ma este az Urániában néger királykisasszony is játszik az "Elszabadult erkölcsök" című filmben, és a pesti úrifiúkról, a kiérdemesült snobisme-ről, akik úgy élnek, mint aki tangóhoz tejet iszik.

Hermész órák múlva került vissza a partra. Jó hangulatban volt, kedvét emelte az a néhány pohár fröccs, mely az arácsi bor és a parádi büdös víz elegyeként állt elő. Atyaúristen! - mondta magában Hermész, ez itt közben meztelen elaludt a parton, s kerek feneke szembevilágít a hunyorgó nyári napnak! Honnan van ennek akkora belső ereje és bizalma a világhoz, hogy érzi, vele nem történhet meg, amit nem akar. Pontosan tudja, hogyha véletlenül kéjenc vének meglesik és megzsarolják, mindig lesz egy Dániel nevű ifjú, aki megállítja a kivégzésre induló menetet.

És újra, és újra itt ez a vakító új látvány a HÚS-ról. Hát mégis igaz, hogy fölfoszlik ennek az utolsó trójai háborúba ájult túltömött világnak a legnagyobb titka. Mi ez a millenáris remény, miért hiszik városokba száműzött sámánok kései utódai, hogy ismét hármat dobbantott az aranyszarvas, és "akkor ama harci lármával telt végkorszak múltával jön a megváltó ezredik év"? Soha többet nem vonulunk olyan transzparensekkel, amit ez a súlytalan szívű, elólmosodott szellemű század kitalált, hogy Éljen a háború. Hát nem, éljen az élet, ha már le kell ereszkednünk a naiv szent tautológiák szintjére. Hermész most vette észre, hogy amíg ő némileg a bor hatása alatt is - és így megbocsáthatóan éterien - meditált, addig álmában megfordult a szőke nő itt előtte, a formákat most engedelmesen követő lószőrmatracon, és Hermész érezte, már nemcsak a szeme káprázik, hanem a füle is cseng, vagy megbolondult itt a Duna is, mert csak azt mormolják a hullámok, hogy

Danu, Don, Donau, Danube, Duna
Éljen Duna-Ida
Danu, Don, Donau, Danube, Duna
Selyemsárhajú Magyar Ilona
Danu, Don, Donau, Danube, Duna

Hermésznek tetszett ez a varázslat, évezredek óta nem érezte ilyen boldognak magát, s rájött, hogy összes eddigi félelmetesen nagynak hitt titkát odaadná ennek a nőnek a mosolyáért és az igazi titokért, a HÚS titkáért. És ha küldene egy anzikszot nektek innen, a Dunáról, akkor azon ez a remek szőke nő lenne, egy folyóhoz, ágyékhoz, vissza, az ünnephez vonzó, dundi Danaida, Duna Ida őnagysága, Duna Ida, szerelmem. Az üdvözlet pedig így szólna: szeressétek az emberi húst, mert nélküle a világ jelentésnélküli tárgyak káosza, vagy valami hasonló lenne.

Különben csókol benneteket: Béla

(1993)