Andrásfalvy Bertalan

Egyetemi felvételi- és ösztöndíjrendszer
(részlet)


[Rich Text formátumú változatban letölthető]


A szegények nem érdemelnek iskolát, vagy csak rosszabbat? Nem érdemelnek értelmiséget?

A népesség arányában kell értelmiséget nevelni, egyforma arányban kell a gyermekek továbbtanulását mindenhol biztosítani, hogy minden országrésznek, régiónak, városnak, falunak és néprétegnek legyenek minden téren kitanult, tanulmányaik befejeztével a szülőföldre visszatérő szakemberei, értelmiségi vezetői. Ezért tehát biztosítani kell, hogy mindenhonnan jöjjenek a fiatalok az egyetemre és a főiskolára - mindenhonnan a legtehetségesebbek.

A mostani felvételi azonban a tárgyi ismeretek mennyiségét, és nem a tehetséget, a rátermettséget, jellemet és szándékot vagy elkötelezettséget méri, amelyet nem is lehet egy írásbeli tesztből megítélni, de még egy félórás beszélgetésből sem. Azokra kell bízni a fiatalok kiválasztását az egyetemi tanulmányokra, akik jól megismerhették már képességeiket, tehetségüket, jellemüket a több éven át tartó kapcsolat révén. Vagyis a tanáraikra, az iskolára és az önkormányzatra. A fiatalok értékelése legegyszerűbben az iskolában kapott végbizonyítvány érdemjegyeivel és minősítésével történhet. Ezzel az adott tanulóközösségen belül kijelölték a legjobbat, aki azonban lehet, hogy a felvételin - az előbb felsorolt okok miatt - nem ér el annyi pontot, mint egy "elit" gimnáziumból jött tanuló. Az első tehát az iskola, a tantestület véleménye, minősítése, ajánlása.

Ezután a tantestület és az önkormányzat ösztöndíjat is biztosíthat a kiválasztott számára, amellyel lehetővé teszi a továbbtanulást. Ezért az állami költségvetésből ösztöndíjakra szánt összeget szét kell osztani az önkormányzatoknak a megfelelő korosztályba tartozó gyermekek arányában. Nem az egyetemre a felvételi teszt alapján felvett és legmagasabb pontokat elért tanulók között kell tehát felosztani az ösztöndíjat, hanem a felsőoktatásra készülő, legtehetségesebbnek tartott diákok között, akik nemcsak a bizonyítványt, hanem az ösztöndíjat is a "zsebükben" hozzák. (Megtartható a felvételi vizsga valamilyen formája, mert az bizonyos felkészülésre készteti a jelentkezőket, de mivel az egyetem vagy főiskola tisztában van azzal, hogy egyesek önhibájukon kívül nagy és behozhatatlan hátránnyal indultak, nem a puszta pontszám, hanem a végbizonyítvány, az önkormányzat és az iskola ajánlása legyen a döntő.)

Közösségi ügy

A felsőbb iskolába bejutott diák tudja, hogy kiknek köszönheti továbbtanulási lehetőségét. Kik azok, akik taníttatják. Nem az arctalan "állam" (állami ösztöndíj!), hanem egy közösség, amelyből jött, amelybe családja és rokonsága, barátai és ismerősei tartoznak. Akik elvárják, hogy megbecsülje a támogatást, akik visszavárják a szülőföldre, s akik nem utolsósorban állást, szerepet is biztosítanak majd számára. Egy kicsit hasonlít ez a korábbi úgynevezett társadalmi ösztöndíjra, amely lényegében a megfelelő értelmiségi-, szakemberutánpótlás biztosítására jött létre.

Az oktatás egészének feladata nemcsak a különböző hivatásokhoz szükséges tárgyi ismeretek átadása, hanem a jellem, a gondolkodás nevelése is. A cél a jól képzett, erkölcsös, értékeket valló és védő, egészséges lelkületű ember, aki egyben alkalmas a közéletre, a másokért való felelősségvállalásra is. Vagyis a homo politicus, a közéletben szerepet vállaló értelmiségi, a legjobb értelemben vett hazafi, a kötelességeit ismerő polgár.

Az elkötelezett értelmiségi szakember képzését a szülőföld, az önkormányzat nemcsak a zsebébe tett ösztöndíjjal, hanem például azzal is támogathatja, hogy biztosítja a lakását az egyetemi városban. Az önkormányzatok nagyobb területi egységei, például a megyék, kollégiumokat alakíthatnának ki a felsőbb tanulmányok színhelyein, az egyetemi városokban, a főiskolák mellett. Ezekben a megyei kollégiumokban együtt laknának az egy megyéből vagy régióból származó, különféle képzésben részesülő diákok: mérnök-, közgazdász-, tanár- és orvosjelöltek. A kollégium maga választja meg vezetőségét, és közösen készül fel a hivatásához szükséges ismeretek elsajátítására. Elsősorban annak a megyének, régiónak a megismerésére, melyben dolgozni fognak, de úgy, hogy a mérnök, az orvos, a közgazdász, a jogász vagy a történész és a szociológus szemével is felfedezi szülőföldjét és annak sajátos problémáit. Egyszerre gazdagodik szűkebb szakmája területén, és kap sokoldalú tudást hazájáról. Megismeri országa mindenfajta gondját, lehetőségét, kívánságát és múltját is. A történelmi látás ad elkötelezettséget, indíttatást a felelősségvállalásra.

Mindnyájunk érdeke

Mi ennek a rendszernek a feltétele? Az, hogy a jövő, az iskola ügyét mindenki a magáénak tekintse. Az iskola nem csak a szülők és az önkormányzat ügye. Az iskola is csak akkor lehet közügy, ha a jövő, a gyermek is közügy, nem pedig a gyermekeket vállalók magánügye. A gyermekes családok támogatása nem könyöradomány. A gyermekes családok a gyermekneveléshez szükséges anyagiak beszerzése során az áfával többet adóznak az államnak, mint amennyit az államtól kapnak. Végül is a gyermekek nevelésével és taníttatásával biztosítják azt az élőmunka-utánpótlást, amely a gyermektelenek nyugdíját teszi lehetővé - amint arra Fekete Gyula már annyiszor rámutatott.

Új rendszer ez, szokatlan? Nem. Lényegében így működött ez régen nálunk is, mert csak így volt lehetséges az, hogy tanyasi, osztatlan iskolákból is kikerülhettek egyetemi tanárok és híres tudósok. Az itt vázolt új ösztöndíjrendszert és a fiatalság érzelmi szülőföldhöz-kötését a finnek még a függetlenségük elnyerése előtt megvalósították. Európa egyik legműveltebb, legolvasottabb jóléti államát e nélkül nem tudták volna felépíteni. Vannak jól bevált külföldi példák, melyeket saját viszonyainkhoz alkalmazva érdemes követni. Azt is tudom, hogy e rendszer bevezetése ellen azok fognak leginkább ágálni - "tudományos" érveket is felhozva -, akik a szűkebb "értelmiségi-újrateremtés" haszonélvezői, kiváltságosai, de be kell lássák ők is, hogy ha az ország ezen az úton tovább hasad, polarizálódik, gazdag, művelt és szegény, elmaradott tájakra esik szét, az végül őket is hátrányosan fogja érinteni. Közös jövőnk - a kezünkben van.