Miért épít az ember egyetemet?


Ugyanazért, amiért templomot.
Csak az egyetem eredeti küldetése szerint a hétköznapi élet szentélye lenne,
amíg a templom az ünnepé.


[Rich Text formátumú változatban letölthető]


Az egyetem kérdése, a valódi egyetemé, ismét ott van az európai gondolkodás középpontjában. Sőt vélhetjük, Európa nem tudja magát szellemileg újjáépíteni, ha előbb nem képes rehabilitálni, új életre kelteni az egyetemet, az igazit.

Ezért nem véletlen az - ha végigtekintjük Európa második évezredét, könnyen kimutatható -, hogy a társadalmi válságokat, az átalakulási igényt mindig beharangozta az egyetemi intézmény válsága. Petrarcát és kortársait a középkori egyetemek megmerevedett skolasztikus képzési módszerével szembeni ellenszenv vezette el az antikvitás újrafelfedezéséhez, a humanizmus megalapításához, ami eredeti lényege szerint nemcsak az embert, hanem a természetet, a történelmet mint hagyományt és a nyelvet mint szellemi teremtőerőt is jelentette. Eme eszmék jegyében követelték az egyetemtől, hogy az legyen studia humanitatis, az átfogó szellemi, tudományos és művészi műveltség közvetítője. Képezzen olyan teljes egyéniségeket, akiknek műveltségi foka egyben az erkölcsi minőség mértéke is. Ugyanígy már az armageddoni huszadik századdal terhes tizenkilencedik század végén is kirajzolódott az egyetemi intézmény válsága. Az sem véletlen, hogy a harmincöt éves Nietzsche 1879-ben lemondott baseli klasszika-filológiai állásáról, mert kiüresedettnek és teljességgel haszontalannak vélte az akkori egyetemi rendszert. A felsőoktatás mai kritikusai pedig joggal állíthatják, hogy világszerte intelligens barbár képzés folyik. Az eltömegesedés megroppantotta az egyetemek minőségét és ethoszát is.

Az egyetem ügyében is most már itt az ideje, hogy Ciceróval szólva a limare veritatem állapotába kerüljünk. Jól meg kellene rázogatni az igazságot, és kimondani, hogy az egyetem képtelenné vált arra, hogy univerzális életközpontú kultúrát terjesszen. Fel kellene tárnunk, mi pusztult ki belőlünk, hogy legfontosabb intézményeinket nem tudjuk megfelelően működtetni. Mitől halmozódik bennünk az entrópia, a fásultság, a cinizmus. Hogyan vált fokozatosan az egyetem - Max Scheler fogalmait kölcsönözve - csak az uralmi tudás közvetítőjévé. Miért száműzte már a kezdetekben a megváltással kapcsolatos tudás átadását, és napjainkra a személyiségformáló tudás is kitaszíttatik a rendszerből, ahogy erre Endreffy Zoltán olyan pontosan rámutat. Ráadásul hová lett mára az egyetem mint műhely, ahol tanár és tanítvány a tudás átadásának és befogadásának kölcsönösségében érinti, közelíti, szellemileg körbeöleli a földi élet legfontosabb ügyeit. Nem véletlenül emeli ki Nyíri Kristóf sem a legnagyobb egyetemtörténet-kutatótól, Rashdalltól a következő gondolatokat: a két leglényegesebb funkció, amelyet a valódi egyetemnek teljesítenie kell: hogy lehetővé tegye a tanulmányoknak szentelt életet, akár néhány évre, akár egy egész életre; s hogy ama időszakra összehozza egymással, az eleven kapcsolat személyességében, a tanárt a tanárral, a tanárt a diákkal, a diákot a diákkal. Végzetes tévedés volna azt képzelnünk, hogy akár a könyvek sokasodása, akár a közlés-közlekedés javuló feltételei valaha is megszüntetik ama intézmények szükségességét, amelyek az ilyen személyes kapcsolatokat lehetővé teszik.

De hol tart ettől a helyzettől a mi mai európai és magyar egyetemi világunk? Kisebb-nagyobb tudásgyárakká szervezzük felsőoktatási intézményeinket, és az átszervezés praktikái közben elvitatkozgatunk a lényeg mellett. Nem kellene-e kimondani, hogy az egyetemi oktatást már nem lehet megújítani az egyetemen belülről. Akik ott oktatunk, s talán azok is, akiket okítunk, már látják, hogy ez az egész nem megy. De most még kiüresedetten is mozgatja ezt az intézményt egzisztenciális félelmünk és a belénk sulykolt kilátástalanság-tudat. Reménytelenségünk, hogy nincsenek forrásaink, amelyekkel meg tudnánk törni a globálissá terebélyesedett nagyvállalatok és a nekik elkötelezett kormányok érdekszövetségét.

Ez mindaddig így lesz, amíg néhányan bátran ki nem vonulnak az egyetemről, és ha kell, egy kocsmában - mint Leopold Kohr az Akadémikus Fogadóban - újra elkezdenek beszélni a hozzájuk csatlakozó egyre több fiatalnak Istenről, emberről, életről és halálról. Akkor újraindul a szimpózium, amely tudvalevőleg együttivást jelent dionüszoszi értelemben is és szellemi szinten is, vagyis a tudás magunkba szívását. Lehet, hogy eljött a nagy Szimpózium ideje. Ebből megszülethet az új Egyetem, mely nem lehet más, mint beavatás életbe-halálba.