ZÖLD


[Rich Text formátumú változatban letölthető]

Egyenlő távolságra a két abszolút és elérhetetlen színtől, az égi kéktől és a poklok vörösétől, a zöld mint középérték, a meleg és a hideg, a magas és a mély közötti átmenet, biztonságot nyújt, felfrissít, emberi. Minden tavasszal, miután a tél emlékeztette az embert magányosságára és helyzetének bizonytalanságára, miután lecsupaszította és megfagyasztotta alatta a földet, egyszóval tavasszal ez a föld új, zöld lepelbe öltözik, ami a reménységet hozza magával, s ugyanekkor a föld táplálóvá válik. A föld, mint maga az ember is, langyos lesz. És jégolvadással, termékennyé tevő esőzésekkel megérkezik a tavasz.

A zöld az újra erőre kapó növényvilág színe, a megtisztító és életre keltő vizeké, a szentelt vízé, innen meríti a keresztelkedés egész szimbólumrendszerét. A zöld az ősi vizek feléledése, a zöld az életre kelés. Vishnut, aki a világ hordozója, zöld arcú teknősbéka képében jelenítik meg, és - Fulcanelli szerint - a filozófiai anyag indiai istennője, aki tejtengerből születik, zöld testű, éppúgy, mint Pheidiasz Vénusza. Neptunusz, írja Winkermann, ha képen jelent volna meg előttünk, kétségkívül tengerzöld, esetleg halványzöld ruhában lett volna, mint ahogyan a Néreidákat szokás ábrázolni, végül pedig minden, ami kapcsolatban állt a tengeri istenekkel, még az állatok is, melyeket nekik áldoztak, tengerzöld szalagocskát viselt. Ezt követve adják a költők a hajzuhatagnak ugyanezt a színt. Általánosságban véve, a nimfák, akik a vizekből kapják nevüket: Nymphi, Lympha, hasonlóképpen vannak felöltözve az antik képeken.

Ezzel a keleti dialektikával szemben a mi társadalmaink, amelyek a férfi princípium kultuszán alapulnak, mindig is kiemelt fontosságot tulajdonítottak az alkotó szikrának, akár az ember ágyékából, akár az agyából jött. Ez a spanyol chispa, minden etika alapja. Cserébe viszont magával hozza az Oidipusz-komplexust, vagyis az anyához menekülés kultuszát. Az ember mint olyan, aki lényegét tekintve fiú és szerető, úgy tér vissza dühödt vágtában az Anyához, mint az oázisba, ő a béke kikötője, felfrissítő és újjáalkotó. Ebből a tényből nyeri eredetét egy, a zöld színen alapuló terápia, amely tehát, még ha tagadja is, az anyaméhhez való visszatérésen alapul. A középkorban zöld volt az orvosok tógája, mivel úgymond a legegyszerűbb eszközöket használták, mára ez a zöld átengedte a helyét a sötétpirosnak, ami intuitív módon az orvosi művészet titkában való hitet fejezi ki, de a zöld maradt a gyógyszerészek színe, s ők állítják elő az orvosságokat. És a gyógyszerészeti reklám visszatért egy régi hithez, amikor a csodaszer mítoszával ruházta föl az olyan szavakat, mint klorofill, vitamin. A kimenni a zöldbe kifejezés, amely a városi élet túlfeszítettségéből született, szintén a természeti környezetbe való visszatérésnek ezt a periodikusan jelentkező igényét fejezi ki, melynek hatására a vidékből egyfajta anyapótlék lesz. Vitathatatlan módon mutatja be mindezt a Durand által idézett skizofrén naplója: Úgy éreztem - írja a beteg a gyógyulás közeledtével -, hogy belecsúszom valami csodás békés állapotba. Minden zöld volt a szobában. Azt hittem, tócsában lubickolok, s ez számomra a mama testét jelentette... A Paradicsomban jártam, az anyaölben.

A zöldnek ezek a csodálatos tulajdonságai arra engednek következtetni, hogy ez a szín valamilyen titkot rejt magában, hogy a dolgoknak és a végzetnek valami mély, okkult tudását szimbolizálja. A sinople szó (a heraldikában a zöldet jelenti, a ford. megj.) a késő-latin sinopisból származik, ami viszont egyszerre jelentette a zöldet és a pirosat. És valószínűleg ez az oka annak, hogy a beszélő fegyverek nyelvének anonim kodifikálói ezt a szót választották. A zöld titkos erénye pontosan abból fakad, hogy magában foglalja a pirosat. Hasonlóképpen - hogy az alkimisták és hermetikusok nyelvéből kölcsönözzünk - minden mű termékenysége abból származik, hogy a tüzes princípium - amely egyszerre meleg és férfias - életre kelti a nedves, hideg, női princípiumot. Minden mitológiában a megújulás isteni zöldjei hibernálódnak, téli álomba merülnek a poklokban, ahol az alvilági vörös életre kelti őket. Így tehát kívülről zöldek, belülről vörösek, és birodalmuk kiterjed mindkét világra. A zöld Oziriszt feldarabolták és a Nílusba vetették. A vörös Ízisz varázslatával éled újjá. Nagy Beavatott, hiszen ismeri a halál és az újjászületés misztériumát. Egyszerre uralkodik a tavasszal megújuló földön, valamint a föld alatt, ahol a lelkek felett ítélkeznek. Perszephoné tavasszal jelenik meg a földön, a mezők első hajtásaival egy időben. Ősszel visszatér a poklokhoz, melyekhez örökre hozzá van kötve, amióta evett egy gránátalmamagot. Ez a gránátalmamag a szíve, a föld belső tüzének darabkája, amely minden újjáéledés nélkülözhetetlen része: ez a zöld Perszephoné belső vöröse. Xochiquetzal azték istennő mítosza, mint a téli időszakban a poklokban eltűnő Perszephonéé is, zavarba ejtő analógiát mutat a görög mítosszal, eltűnik a Nyugati kertben, azaz a holtak birodalmában, hogy aztán újra megjelenjen tavasszal, amikor a virágnyílás felett őrködik.

(...) A középkori festők kétségkívül más, de hasonló okokból festették zöldre a keresztet, az emberi nem Krisztus által elhozott megújulásának eszközét. Bizáncban, Claude d'Ygé szerint, a zöld színt a Megváltó Krisztus monogramja szimbolizálta, amit a zöld szó két mássalhangzója alkotott. Innen azután a zöld fény okkult jelentést nyert. Az orfikus tradícióban a zöld a lélek fénye, ami az idők legelején megtermékenyítette az ősi vizeket, melyeket ez idáig sötétség borított. Az alkimisták számára ez a smaragd fénye, ami keresztülhatol a legnagyobb titkokon. Innen megérthetjük a zöld sugár ambivalens jelentését: azért képes mindenen áthatolni, mert egyszerre hordozza magában a halált és az életet.

Végül pedig minden ezoterizmusban a zöld maga az életprincípium, a titkok titka úgy jelenik meg, mint a mélyvörös vér, amit zöld edénybe fognak föl. Ez a nyugati alkimisták számára a zöld oroszlán vére, az arany; nem a közönséges arany, hanem a filozófusoké. A kínai filozófiában és orvostudományban ez a sárkány nem kevésbé misztikus és rejtélyes vére. Valamint az a Grál, a smaragd vagy zöld kristályból készült váza, amely a testet öltött isten vérét tartalmazza, amelyben összekeveredik szerelem és áldozat fogalma, lévén ezek a váza zöldes fénye által kifejezett újjáéledés feltételei. Semmi kétség afelől, hogy a középkor ebben a mítoszban az Újtestamentum legezoterikusabb szövegeiből merít inspirációt. Szent János az Apokalipszisben a következőképpen írja le a fenséges Istenről való vízióját, ez az Isten, éppúgy, mint Ezékielnél, csak a Fények epifániája, alak és arc nélkül: És a ki üle, tekintetére nézve hasonló vala a jáspis és a sárdius kőhöz; és a királyi szék körül szivárvány vala, látszatra smaragdhoz hasonló. (János jelenésekről, 4.3) Ez a smaragdvízió lehet a Grál eredete, amely körbevesz, befogad, váza, női princípium. És az isteni fény, amit tartalmaz, mint az istenség esszenciáját, kettő az egyben, egyszerre jáspiszöld és a kárneol mély sötétvöröse.

A szimbólumok nyelve, amely egyszerre élő és ezoterikus, mint a langue verte (zöld nyelv), vagyis az argó, nem megtanulható. A posteriori mutatja meg magát, mint olyasfajta valóság, melyet mindig minden egyes ember magában hordott már, és bemutatja, milyen mértékben lehet egylényegű az emberi lény érzéseiben és természetes megnyilvánulásaiban. Az azték harcosok, hogy mellkasi fájdalmaikat gyógyítsák, a következőképpen fohászkodtak: Én, a pap, Én, a varázslatok ura, keresem a zöld fájdalmat, keresem a vad fájdalmat. Jó néhány évszázaddal később Van Gogh majd ezt írja: A zölddel és a vörössel a borzalmas emberi szenvedélyeket akartam kifejezni (Levél Theónak az éjszakai kávéról, 1888. szeptember 8.).

Forrás: Jean Chevalier - Alain Gheerbrant:
Dictionnaire Des Symboles (Paris, 1973-1974, Seghers).
Fordította: Maruszki Judit