ZÖLD EMBER


[Rich Text formátumú változatban letölthető]


Nincs az emberi kultúrában rejtelmesebb, kétarcúbb jelenség, mint a Zöld Ember-szimbólum. Ezért tíz évvel ezelőtt egy folyóirat - mint a legkisebb királyfi - elhatározta, hogy megkeresi, megismeri és fölmutatja a Zöld Embert. Elindult, hamuban sült száraz ideológiákon átrágva magát - őszinte, kamaszos lendülettel és vágyakkal, és keresi immár harminc stáción keresztül ezt a különös figurát. Ezt a gótikus katedrálisokon a kőből előburjánzó arcot. Azt az alakot, akiről Graves, a költő nemes szabadkőműves miszticizmussal beszélt. Őt, aki együtt száguld a széllel, együtt lélegzik az összes növénnyel, feltámad az életerővel, ég a vággyal, együtt ragyog a Nappal, együtt úszik a lazaccal, beszél a tölgyfa által. Ő a szerelem méze, ő fizet az örömünkért. Megőrzi a titkot, azt is, hogy miért született a sötétből.

A Zöld Ember keresésére először a legegyszerűbb ösvényen indultunk el, azon, amin a hetvenes évek ökológiai mozgalmai is jártak. Magától adódott a természetvédelem, a környezetvédelem tétele. És hogy leváltsuk a ránk erőltetett mű örömök jelszavait, az éljen a nagy októberi... helyett Nagy Lászlóval, a fafaragó költővel együtt hirdettük, hogy éljenek a fák. Nem feledhetjük, hogy különböző kultúrák tisztelték az élet szimbólumaként, a megújulás képleteként a fát. Tudtuk, újra meg kell keresnünk minden régi gyümölcsfajtát. Műanyag-korban ismét meg kell tanulnunk fát faragni. Legalább egy sétabotot, amelyikre régi írásunkkal rárójuk új szövetségünk szavait.

Második fontos lépcsőfokunk a Zöld Ember katedrálisához a hagyomány, hazugságmentes hagyományaink megismerése volt. Vissza kellett idéznünk mozgalmakat, elődeinket, elődéletünket. Azokat a "földalatti" katakomba-létű kulturális mozgásokat, amelyek igazi kulturális hagyományainkat őrzik, amelyek mélyén időtlen gesztusok munkálnak, őrizve a folyamatosságot. Túlélve az időből újra és újra feltörő hamis tételek, tettek rombolását. Meghallgattuk az egyik Zöld Embert, aki azt súgta, hogy ezek a mozgalmak hasonlatosak a ravatala fejpárnája alá virágmagvakat gyűjtögető cselekvéshez. Saját méltóságuk pusztítja el őket. Kísért bennük a folyamatosság. Csak kísért, mert maga a folyamatosság több. Kevésbé áhítat, inkább jelenlét. A szellem teljes felkészültségének a jelenléte. Kérdésfeltevés: hol veszti el egy nemzedék az ellenőrzését az életét uraló mindennapok és az azokban megbúvó energiák fölött?

Stációról stációra jutva lassan kiderült, hogy nem mi keressük a Zöld Embert, hanem ő keres minket, sőt már vezet is Hermészként a Hús-hoz, az átszellemült és fellelkesült emberi HÚS-hoz. Azóta újra és újra itt ez a vakító új látvány a HÚSról. Hát mégis igaz, hogy fölfoszlik ennek az utolsó trójai háborúba ájult túltömött világnak a legnagyobb titka. Hermésznek tetszett ez a varázslat, évezredek óta nem érezte ilyen boldognak magát, s rájött, hogy összes eddigi félelmetesen nagynak hitt titkát odaadná ennek a nőnek a mosolyáért és az igazi titokért, a Hús titkáért.

A Zöld Ember egyszerre beavatott és beavató. Egyetemes tudást ad át, ha kell, egyetem nélkül is. Sőt, pontosan látja, hogy ez a mai egyetem éppen egy antibeavatás, nem képes a létezéshez fontos tudás átadására. Nagy apparátussal ad át kicsinyke bölcsességet. Az ember mintha elfelejtette volna, hogy miért kell egyetemet építenie. Nem tudja, hogy ugyanazért, amiért templomot. Csak az egyetem eredeti küldetése szerint a hétköznapi élet beavató szentélye lenne, amíg a templom az ünnepé. Az egyetem ügyében is - mert már itt az ideje, hogy Ciceróval szólva a limare veritatem állapotába kerüljünk - jól meg kellene rázogatni az igazságot, és kimondani, hogy az egyetem képtelenné vált arra, hogy univerzális életközpontú kultúrát terjesszen.

A következő stáció a képek, a képalkotás világa. Mit kezdjünk azzal a nagyképű mondattal, hogy most lépünk be az információs korba? Most, amikor Miki egér szintre süllyedt a képalkotó és képfelfogó képesség. Milyen kor volt akkor a katedrálisok kora? Miért tévesztjük össze az információs technikák korát a tudás korával? Minek az elrejtése munkál eme hamisítás mögött?

Talán a KÉP-felmutatás átváltoztatása hamiskép-felmutatássá. Ilyen értelemben igaza lehet McLunhannek, az eszköz az üzenet. Az üzenet feladásának az üzenete. Mit tehet ilyen helyzetben a kultúra Zöld Embere? Főleg, ha magyar. Milyen kulturális környezet segítheti életünk újra-felszerszámozását? Először is szívós munkával el kell kezdenünk szegénységeink teljes körű feltárását. Mennyire korlátozták, megkötötték, leszűkítették és így kínossá tették az elmúlt századok a szegénység fogalmát. Hűen gazda(g)ság-központú elképzeléseinkhez, a szegénység fogalmát kizárólag azokra az emberekre vonatkoztatjuk, akiknek kevés a jövedelmük, vagy egyáltalán nincs is. Holott az igazi szegénység az összeomlott kulturális környezet, amely szegénységek összefonódó láncolatából áll. Legnagyobb szegénység, ha valaki sorstalan, s nincs népe és hazája. A haza elvesztése ontológiai katasztrófa. Nem véletlen, hogy a kiüresedő világok a haza fogalmát támadják legádázabban. A mi Zöld Emberünk az OIKOSZ, az otthon, a haza, a mindenség szent háromságában él. Az otthon zöld füvére született csillaggyermek. Mivel csillaggyermek, ismeri a mindenséget és így tudja, hogy időről időre fel kell vennie a kapcsolatot a Mindenhatóval, mert csak így maradhat együtt vele az időn túl is. Ezért kell minden időben templomot építeni, vagy ha lerombolják, újra kell rakni a falakat...

Nincs az emberi kultúrában rejtelmesebb, kétarcúbb jelenség, mint a Zöld Ember-szimbólum. A zöld maga a két véglet szimbóluma, a pozitívnak tartott fű- vagy mohazöld és a negatív, a méregzöld. Egyenlő távolságban van az ég kékjétől és a pokol vörösétől. Az ördög legfélelmetesebb formájában zölden jelenik meg, de a megváltás reménye is zöld kereszt, és a smaragdzöld grál a nagy titok. És az ember? Ő az igazi nagy titok. Ő a középpontja a szimbólumok világának. Ő választja el az eget a földtől. Ő a földi teremtés pásztora. Az ember ebben a szerepében a Zöld Embernek Krisztus arcot ad. Ilyenkor, de csak ilyenkor nagyon szerényen kimondhatja: vagyok, aki vagyok a Földön.

Óbudán, 2002 ádventjén