9. FEJEZET

Mégse


[Rich Text formátumú változatban letölthető]

Mégse lehet, hogy ez a Tengerkönyv a tenger délibábjaival, a kisMacsek okkult meséjével, vagy az érzelgősen szenilis öreg Oannész énekével végződjön. Megfeküdné ez a szellemünket, úgy, mint a tengeri (lásd: kukurica) lisztből készült puliszka azoknak a gyomrát, akik mértéktelenül falnak belőle, vagy mint a széki Prózsa Jánosét, aki nem szereti. Vissza kell térnünk a magyar Adria foszladozó álmunktól megelevenedő égboltja alá.

Amint már említém volt, egyszer, hol nem volt, volt az Adria Festők Társasága, de ez nem jöhetett volna létre, ha előtte már nem lett volna a magyar adriai hajósok hosszú sora, ha nem lettek volna olyan vakmerő Adria-szerelmesek, akik kisebb nagyobb sajkákon kísértették az Adria bórás tengerét, s a mindezek felett őrködő Mindenhatót. Olyanok, mint Andrássy Géza, a "Sportgróf", akinek a hajója, a "Taormina" ugyanúgy, mint az írófejedelem Herczeg Hajnal nevű hajója Southamptonban épült. Ez a 46 tonnás, 23 méteres hajó rendkívül tengerálló volt, állítólag végül pilótahajó lett belőle a New-York-i kikötőben. Legalábbis így véli Leidenfroszt Gyula, akit a kék Adria, a szép hajók és a tengerfestők nagy híveként kellene a mai napig ismernünk és éltetnünk, ha az elmúlt fél évszázadban nem ájultunk volna oda a vasfüggönyös öreg ördög ülepe alá, oda, a közösséginek hazudott ember alatti ügyekbe. Biedermann Rezső bárónak például egész kis flottillája volt a tengeren, ő maga alapító tagja volt a császári és királyi jacht-rajnak, az úgynevezett K.u.K. Yachtgeschwadernek. A "Red Eagle", a legnagyobb hajója 1888-ban Leithben épült, 203 tonnás volt, a hossza pedig 45,66 méter, ami igazán lenyűgöző méret, de nem ez volt az igazi meglepetés, hanem a kaptány neve, akit úgy hívtak, hogy Giurkovich Giacinti, és biztosan úgy nézett ki, mint a Piszkos Fredre, a kapitányra hasonlító Gyurkovics Tibor, vagy ha tévedek, akkor ugyanúgy, mint a Jezovics név megfejtésénél tettem.

Különben a Taormina, az Andrássy gróf hajója majdnem megváltoztatta a magyar történelmet, ugyanis a pulai kikötőben egy esti vitorlásverseny alkalmával összeütközött, és átszáguldott a Bravo nevű hajón, ami el is süllyedt. Nehezen tudták a hullámokból kimenteni Horthy Miklós sorhajóhadnagyot. De az is csak egy paraszthajszálon (egyestés korzói kalandon) múlott, hogy Fiuméban megszületett Csermanek János, aki később a mi Kádárunk lett, vagy inkább a szovjeteké. Ha lenne magyar Plutarkhosz, micsoda párhuzamos életrajzot tudna írni erről a két emberről, és a magyar sors lehetőségeiről és lehetetlenségeiről. Vajon milyen burkolt indulatok nem engedik, milyen elfedett célok akadályozzák meg ma is, hogy pontos és a magyar kérdés lényegét feltáró gondolatokkal közelítsük meg akár ennek a két embernek az életét? Talán Kis János, a filozófus utalt rá valahol, hogy Magyarországon nem a zsidó kérdés a lényeges, hanem a magyar kérdés. Látom közben a történészek felháborodott arcát - már ha ők olvasnak ilyen csacska belletrisztikát -, amint mondják: milyen nevetséges gondolatok ezek, hiszen a tudomány már nagyjából-egészéből feltárta ezeket az életműveket, ezeket a korokat.

Ám amikor egy budapesti nemzetközi kulturális értekezleten egy hirtelen gondolattól vezérelve nyilvánosan, levezető elnökként megköszöntem az ott lévő portugál nagykövetnek, hogy befogadták Horthy Miklós kormányzót, abból másnap a Népszabadságban címoldali hír lett. A tanácskozáson jelen lévő magas rangú állami hivatalnok el is határolódott. Még jobban meglepődött, mikor elmondtam neki, hogy az orosz népnek is szeretném valahogy megköszönni, hogy kénytelen volt befogadni Rákosit, és vélhetőleg emiatt Gorkij városa lélekszennyezett területté vált, olyan hosszantartóan fertőzötté, amihez képest a stroncium lebomlása gyerekidő. Bizony igaz, végig (végig?) kellene gondolni, mi az a magyar kérdés. Például miért lehet megbocsátani Ferenc Józsefnek, és miért nem Kádárnak az események után ugyanannyi idővel? Csak azért, mert az előző saját jogon volt gyilkos? Vagy mert annyi még a titok? Vagy a tizenkilencedik század csacska szabadkőműves titkai eltörpülnek a huszadik század százfedelű okkult titkai mögött? Így vált az információrobbanás az atomrobbanásnál veszélyesebb hazugság- és titokfelhalmozódássá. Amikor az egyik televíziós műsorban megkérdezték Huszár Tibort, van-e még egyáltalán titok a Kádár-jelenség környékén, azt válaszolta: kilencven százaléka még titok. Ugyanúgy, mint annak az elmúlt armageddonos huszadik századnak is - főleg a lényegnek - kilencven százaléka titok. És a nagy vízválasztó (tűzválasztó) a Holocaust, végképp felhalmozódott a titok, s finomult, mint az alattomos kín, a leplezéstechnika.

illusztráció Csoda-e, ha az ember a múlt lelkileg könnyebben művelhető tájaira menekül, még akkor is, ha ott is talál bizarr dolgokat. Például az a tengerfestő Edvi Illés Aladár, aki fiatalon végigjárta a bujdosó kurucok nyomait Bulgáriában és Törökországban, megfestve Mikes Kelemen leveleinek színhelyeit, Zágont, Vidint, Gallipolit, Rodostót, és ő illusztrálta a talán legszebb magyar könyvvé Malonyai: A magyar nép művészetét. Ez az ember büszke volt arra, hogy Ferenc József tulajdonában van az ő Segesvári óratorony című képe. Segesvár. Petőfi vajon hol forog a sírjában, amikor ezt "hallja"? És Ferenc József; vagy neki a cári Ohranába beépült zseniális mesterkéme jelentette, hogy ki a C27-es fogoly ott távol, Szibériában...

A rendkívüli műveltségű, hét nyelven olvasó Edvi Illés Aladár finom lírai kedéllyel megalkotott tenger-festményei azért engem mindig provokálnak, a legjobb értelemben. Például arra, hogy abba kellene hagyni a művészet protagonistáinak áhitatos, valójában sznob dicsőítését. Már csak azért is, mert nemcsak a titok halmozódott fel leginkább a művészetben. Annyi zavaros, hamis kánon nem volt az egész művészettörténetben, mint az elmúlt században. Persze most el kellene kezdenem sorolni, ha lennék oly bátor, vagy botor. Na mindegy; egy már nagyon rég a begyemben van, barátságosan fenékbe rúgom, feledve most, hogy ki vagyok én ehhez. Például Picasso-gólem. Nála zavarosabb szélhámos tehetség nem volt a művészettörténetben. Egy olyan tehetség, mint ő, hogy merészelte ezt a Guernicát, ezt a rossz festészeti publicisztikát megkreálni (kell ide ez a csúnya szó)? Mindenért felment a téma?

Vissza a szent együgyűekhez, vissza a tájképhez, vissza Mendlik Oszkár tengerszerelmes totális realizmusában is misztikus hullám-hús festészetéhez. De hogyan alakíthatjuk ki azt a szépségszerelmes nyelvet és gondolati tartalmat, amely nem rántható le a modernizmus-konzervativizmus vita zavaros szellemi posványába? Egyik oldal sem használhatja alibi nyelvként saját üressége vagy saját unalma védelmére.

A két világháború között Márait is elvarázsolta az adriai tengerszerelem: Számomra a tenger, Fiume és Abbázia között, még mindig a "magyar tenger", akkor is, ha tudom, hogy a történelem időközben odaadta az olaszoknak a Szentkorona Gyöngyét. De más a szárazföld és más a tenger. Ez az öböl mélykék vizével az én külön, szerény irredentám. Az egész világból ez az öböl az a hely, ahol a magyarnak közvetlen köze volt a tengerhez. Visszajárok ide, örülök, ha valamelyik fiumei őslakó magyarul felel kérdéseimre...

Tehát a két háború között már örülni kellett annak, hogy valaki a Quarnero-öböl partján magyarul beszél. Hát még mi hogy örültünk, amikor Bakarban, a régi Buccariban (a római Valcerában), a Frangepán-vár alatti téren egy öreg paszulyhámozó anyóka, hallva magyar beszédünket, magyarul köszönt és elmesélte, hogy ő még akkor született itt, mikor a magyar is természetes beszéd volt.

De milyen nyelven beszélt egymással IV. Béla és Veglia ura, a Frangepán, mikor itt bujdosott a magyar király, a fiatal, büszke nagy király, akinek jelenlétében a kormányzótanácsban nem ülhettek le a magyari urak. Volt honnan tanulni egyik mostani miniszterelnökünknek. Utálták is ezért, és a muhi csata előestéjén azt kívánták, hogy nem ártana, ha a mongolok ennek a rátarti királynak az orrára koppintanának. Na, ez sikerült, majdnem belepusztult az ország, és a király is majdnem fogságba került. Több mint valószínű, hogy ez meg is történt volna, ha a templomosok nem menekítik árkon-bokron, és bujtatják el ide, az adriai szigetekre, valamint Pósa, a gyermekkori barát meg nem szervezi a tökéletes rejtőzést, elhitetve, hogy Trau környékén bujkál a király. A magyar történetírás máig is ezt hiszi. Szegény dalmátoknak ezért nem volt alkalmuk feladni, mert nem is volt ott. Ráadásul a királynő áldott állapotban volt, és a rovásírásos krónika szerint 1242. január 18-án Veglia szigetén szülte meg az egyik legcsodálatosabb magyar szentet, a későbbi Szent Margitot.

Ismét itt vagyunk, mint a könyv elején, Veglián és a Cres, Cerso szigeti Beliben, ahol a népi mondákban tudatosult, hogy itt bujdosott a magyarok királya, aki ellenállt, aki nem kötött szövetséget a mongolokkal, pedig ha megteszi, az biztos, hogy Európa is és a világ is másképp nézne ki.

A tenger itt alattam háborog, olyan most, mint egy konzervatív történész, csak azt az agyontaposott ösvényt szereti, és hőzöng, ha valami mást hall. Mindegy, számunkra elképzelhetetlen egy másik Európa, és akármennyit ártott is nekünk ez a vén boszorkány, szinte többet, mint az összes országoknak együttvéve - azért nem csüng szerelmetesebb kulturális vágyakkal egy nép sem egy elképzelt, legszebb kulturális becseit éltető Európán, mint mi. Talán nem is érzik olyan mélyen most mások, mitől beteg Európa-öreganyánk. Gazdasági válságról beszélnek, legfeljebb szellemtörténetiről, de arról, hogy milyen titkok lappanganak a totális identitásválság mélyén, arról keveset. A szellemileg szélhámos világnak meg csak provokációkra van felületes szellemi késztetése. Krisztus-pletykákat bütyköl éretlen kamaszos indulatokkal, úgy, hogy nem meri Krisztus-hűséggel megemelni annak az edénynek a fedelét, amelyben a páli zsidó-keresztény szinkretizmus egyre hangosabban zubog. Persze ehhez Clairvaux-i Szent Bernát templomosokat ihlető szellemi bátorsága kellene, vagy a valódi rózsakeresztesek tiszta Heliopolisz/On vallása. Vagy egy törékeny kis szent leánygyermek, a Margit Nagyboldogasszony-hite. Talán az még a mi borókás lelkünket is megemelné, meg a gondolataink szárnyalását Ízisztől a Nagyboldogasszonyig.

illusztráció A Frangepánok rejtett mohos várától, rejtett szülőhelyétől, ahol Szent Margit született, néhány kilométerre, Krk kazamatáiban ott árválkodik és évezredeken át világít az Ízisz-szentély oltára, mint nyitott Tóra tekercs őrzi a Szíriusz két fázisát, örök mementóként a föld embereinek, hogy honnan jöttek a csillagokból, és hogy merre kell menniük. Európa tizenkét csillagból álló koszorúja, ahogy a Szűz tizenkét csillagára, ahogy Istar/Astarte tizenkét csillagára mutat, akár új világképet is teremthet: a régit, amely még egyszerre tudta engesztelni az eget és a földet. A mi időnk verandáján már ott ül az újraeljövendő Krisztus.

Na, engem is megfertőzött a kisMacsek, úgy látszik, macskavész van. Mielőtt végképp megbolondulnánk, meg kellene vizsgálni, milyen a macskák vére... Milyen a macskák vére hagymával...

Vagy gyertek velem inkább a tengerre, vissza, a szigetre. Gentis cunabula nostri, a mi fajunk szent bölcsője Kréta, mondja Vergilius. Igen, mieink a boldog szigetek Krétától (magyarul Kerétától) Vegliáig, Atlantisztól a Nyulak szigetéig. Innen folytatódik majd a nagy csavargás az Adrián és a hetedhét tengereken térben és T.É.R-ben, időben és időtlenül a szellemtörténetben, abban a pillanatban, amikor már tisztán érezzük és egyben apadhatatlan vágyakozással szomjúhozzuk a múlt ízeit, de még nem váltunk múlttá. Amikor még élünk, de már a távolról jól hallhatóan mormolja a tenger vagy a Nagy Pán, vagy a tenger asszonya, maga a Tengerek Csillaga, Mária: szomjas vagy, légy tengerré...




Vége az első kötetnek


Óbudán, 2006. húsvétvasárnap






De hát tulajdonképpen fontos ezt a hajónaplót folytatni Harald,
így, hajó nélkül, flotta nélkül?

Ottlik Géza: Hajónapló




vissza