7. FEJEZET

Atlantisz lebeg

(Egyszer volt, egyszer lesz...)


[Rich Text formátumú változatban letölthető]


a Mindenható az emberek iránti szeretetétől hajtván,
bizonyára elrejtett a világban néhány csodálatos
arkánumot, melyek által is az egész világ minden
tökéletlen, beteg és hiányos dolga megújítható
és visszahozható azok valamikori életereje.

Museum Hermeticum


illusztráció

Az illusztrációsorozat Samu Géza,
a legnagyobb atlantiszi-magyar szobrász emlékére készült



Előszó a kisMacsek meséihez


A mindenkor várható szimbolikus vagy valóságos vízözön képei elől menekülve a szellem elrejtett, lelki tartományok energiáihoz zarándokol. Odautazik az időben, ahol az ember még fénylő templom volt, és a szó teremtett minden dolgot, a szabadon szárnyaló igaz szó, amit egyszerre és jól értettek az emberek és angyalok. Abban az időben a papok friss fehér lenvászon ruhákban jártak, és nyelvükre zöld tintával strucctollat rajzoltak, az igazság jelét. A templom oltárára pedig az volt írva: Ó ember, ismerd meg önmagadat, mert tebenned rejlik a kincsek kincse.

Ha ezt a szent közhelyet sokszor cinikusan is mertük értelmezni, azért néha a lélek különös, tiszta pillanataiban egyetértően arra gondoltunk, hogy mégis vannak a belső világ dolgaiban örök és teremtetlen kapcsolatok. Teremtetlen, mint a fény. Kimondhatatlan kapcsolatok, amit csak a francia correspondance (eredetileg talán együttáncolás) szó fejez ki éteri illékonysággal és főleg szemtelenül, mert mi az, hogy teremtetlen kapcsolat. Ebben a vakmerő jelzős szerkezetben egy hanyag mozdulattal láváltatik (-tetik) a Teremtő, legaláb is az Ő omnipotenciája egy hübriszes képpé, ahol a teremtő fény Teremtéstől független létezővé tornázza fel magát, szerénytelenül és sátánian. Egészen odáig, ahol a Méltóságos MacDonalds és a fáradt Vörös Ketchup trónol leválthatatlan pimaszsággal. Innen kell visszatapogatózni azokhoz a szavakhoz, amelyeket csak egy frissen teremtett ember, a gyermek ért, s talán egy macska, amelyik leveszi tappancsát egy masírozásban elfáradt hangya zsibbadt fejéről (már megint).

Ilyenkor babérlevélillat árad szét a szent ligetekben, vélhetőleg. Vélhetőleg, mert ott még nem jártunk, ugye, fiúk, hiába csavarogtuk végig az egész Adriatikumot jókedvű cimborákkal és a ravasz Odüsszeusszal. Tudd meg, ha babérillatot érzel, a jóslás ideje közelít feléd. Babérrágó Pythia jósnő megoldja saruját, és elhálni kíván szikár férfijövőddel. Te pedig a borba babért teszel. Az idő megzavarodik, a múlt átfúródik a jövőn, a jövő beleájul a múltba, s tudatodban elnyújtózik a tudattalan macskája. Ebben a csont nélküli rugalmasságban a tér és az idő féregösvényei kitárulnak, hogy teret nyissanak minden szabad gondolatnak. Van-e még szabad gondolat a Földön, most majd kiderül. Vagy már minden gondolat belecserepesedett tudati rab mocsarak iszapjába tisztíthatatlanul, lemoshatatlanul, s fehér lenvászon ruhánkat sem tisztítja ki semmilyen hamu immár, még anyánk faggyúból főzött kilós szappanja se már soha?






KisMacsek meséi

illusztráció


A világügyelő macsek

(A majd egyszer születendő leányunokámnak)


It was many and many a year ego
In a kingdom by the sea...
[1]


Lee Annácska, kismacskácska, jómagam fölsétáltam a kibontakozás létrájának[2] a tetejére, hogy világügyelő macsekként megszemléljem a tenger csigás kertjeit, mielőtt a végső nagy vihartól megzúdul a víz, mielőtt elbődülnek a tenger borás torkai, mielőtt végképp megsértjük az álom istenségeinek tartózkodó szemérmét. Ami most itt kezdődik, nem tengerjáték lesz, nem csacska árapály s dagály. Holnap kezdődik... Holnap Atlantisz elsüllyed. Tudtam ezt már régen, ezért állítottam fel ide a sziklatetőre ezt az atlantiszi szeizmográfot, pontosan úgy, ahogy Nagyapám tanította, aki elküldte Egyiptomba Amaszisznek, a részeges fáraónak a piramisépítéshez a szent számot és Dávidnak a lézerparittyát. Azóta mindenki azt az új nyelvet tanulja, amelyen a túlélőknek majd ott a távoli hazában beszélniök kell, mert úgy döntöttünk, nyelvünknek, ennek a hazugnak is el kell süllyednie, mert ő okozta hübriszünket, s így tőle fogantatott a pusztulás. Beteljesülni kíván a nagy atlantiszi költő jóslata:


A barna felleg szárnyain az éj
A földre borzasztó árnyékot hint,
A hold csillámló fénye béborul,
Homályba sűllyednek csillagjaink,
A záporral terhes köd megszakad,
S özönbe fojtja el a természetet.
Nézd, a gyilkos villám mint hempereg,
Mint csattogtatja mennykövét alá
A zordon ég. A pusztító tüzek
Hasítják a kősziklás bérceket.
Az öldöklő villámok fényinél
A halvány orca rettegést mutat.
Felrémül ágyából a jámbor hit,
S szentelt világgal űzi a halált.
[3]

illusztráció

Ahogy most, az utolsó pillanatokban, itt ülök a pusztulás előszobájában, már a rettegés is elhagyott. Ilyenkor az ember még akkor is, ha egy érzékeny macska, olyan üressé válik, mint a templom Isten nélkül. Most ebben a végső szorongattatásban csak egyet kérek, Uram: ne hagyjál kutyává válni. Hogy ti se váljatok azzá, elmesélem, mit lehet tenni még egy biztos pusztulás előtt is. Mit tehettek, ha még egyáltalán szabad népek, bátor emberek vagytok, mint mi, a macskák népe. Mostani látszatjólétetekben ne legyintsetek erre. Tudjátok meg, még az égei ünnep is mindig a Vízözön árnyékában él.

[1] Edgar Allan Poe: Annabel Lee (Lee Annácska)
[2] Platón szavai
[3] Dajka Gábor: A rettenetes éj






Szigettemető zászló


Sohasem hiszem el, hogy a sziget elsüllyedhet. Mégis, ha nagyapám szól, mennem kell, hogy tisztelgő zászlót készítsünk a tenger nagyvadjának skalpjából. Indigószín, lilás-fekete zászlót. Eddig fehér volt, ezután fekete lesz a gyász színe a Földön.

Délután, amikor a cipruslomb az olajfák kertjébe veti kóbor árnyékát, a lemenő nap utolsó fényeivel kell kimenni a Petrinai-öbölbe, ahonnan még tisztán látszanak az orichalcummal, az aranyrézzel borított piramistemplom falán lecsorgó fények.

illusztráció Feladatunk a nagy polip kifogása. A csapat Bock udvari főborászból, Mehringer Sógor főhalászból, Zorró nagyapámból, Janó bátyámból és belőlem, kisMacsekből áll. Alig hagyjuk el a kikötőt, nagyapám - fősámán és borsómen - azt ajánlja, igyunk egy 2000-es tokaji furmintot, mert királyi bor illik a királyi vadászathoz, amire most készülünk. Bock főborász tromfol, hogy igyunk inkább egy könnyű rosét. Da a stílus! - korholja nagyapám. Bock visszavág, milyen stílusunk lesz akkor, ha az erős tokajidtól gyorsan berúgunk, és még isteneinket is összekeverjük, mint zsidó testvéreink a pusztában. Abban maradtak, hogy megkóstolják mind a kettőt. Csak ámulok: világok pusztulásán itt vagyok velük, és csak a stílus érdekli őket, na meg a jó bor, amit - mentségükre legyen mondva - a Jézus Krisztusnak sem volt kedve kihagyni az Eucharisztiából.

Nem vettük észre, hogy közben Mehringer lázasan szerel, s közben inkább saját siklósi rizlingjét issza, mert csak abban bízik eleitől fogva. Hiába, a horgászok még a borászoknál is megszállottabbak. A tenger furcsán csendes. Nem lesz itt kapás. Nagyapámnak és Bocknak persze állandó kapása van, a végin még bekapnak.

Éjjel szirénekkel álmodtam. Odüsszeuszként oda voltam láncolva egy keresztfa alakú árbochoz, égi szél ringatta a bárkát. Madártestű nők jelentek meg hármasával. Veszélyes szirének, szabad madarak... Mit jelent ez?

Később hallom valahonnan, talán belülről: Meneküljünk a megszokástól, meneküljünk, mintha veszélyes szirt, Kharybdisz fenyegetése, vagy a mesebeli szirén lenne. A megszokás megfojtja az embert, elfordítja az igazságtól, eltéríti az élettől: Kelepce ez mélység, árok, leselkedő gonosz... Amott egy átkozott sziget fekszik, amelyen halomban hevernek a csontok és tetemek, és egy ragyogó szépségű szajha, a gyönyör énekel...[1]

Reggel arra ébredtem, hogy azt nyögöm: Szigethazám.

Kapás van, kiáltja a főhorgász, s már látszik is a fölfelé húzott szörnyeteg. A szőröm is föláll: ez száz karjával száz cicust tudna egyszerre magához ölelni halálos ölelésben, brrr... Vagy legalább egyszerre három embert. Most a leküzdéséhez is négy ember kell. Lassan leküzdjük. Mehringer sógor nevetve kérdezi: Tudjátok, mivel fogtam? Kérdően nézünk rá. Hát egy 5-ös kis pontyfogó horoggal. A közelgő tragédiát feledve felszabadultan nevetnek, aztán magnum aldumas fecerunt.[2]

Az áldozati ételt Janó bátyám készítette a mellékelt módon. Hogy tudnánk mi itt a földön, szigethazámban élni! Csak az eljövendő pusztulás képét tudnánk feledni. Vagy feltárni azt, hogy mi hozza felénk a pusztulás fenyegető képeit. Így észrevenni, hogy nem is lesz pusztulás, mert az utolsó Vízözönnél megígérte az Úr, hogy nem bocsát több kataklizmát reánk. A BRIT, a szövetség most már örök. Ha tartjuk, ő tartja, de tartjuk-e? Vagy már sokan közülünk megint elháltak szellemileg lázadó angyalok új eretnek álmaival, egy új kor (New Age) sanda ígéretével?

Lemegyek a könyvtárba. Meg kell keresnem néhány sort a legbölcsebb öreg atlantiszi macska, Goethe Faust című művéből. Bár nagyapám sokszor fitymálta ezt a könyvet, azt állítván, hogy az csak egy kiábrándult illuminátus beavatásának széplelkű története.

Valami igazsága van az öregnek, mert Goethét az új időszámítás után, 1780 Szent Iván éjjelén avatták be. Sohasem értettem, hogy lehet egy ekkora szellemet beavatni, és mibe. Ki az, aki nála többet tud a világunk rejtett titkairól?. Több igazságot, több féligazságot, több szélhámosságot. Ki az, aki jobban ismeri a szertartások, főleg a hamis szertartások papi álarcai mögött kongó tautológiákat, a hámozott ürességeket, a helyi érték nélküli, nagy, ámító semmiket? Vagy ha mégis, mégis a sötétből előbukkan a Gonosz, nincs más út megállítani, csak egy tett: minél közelebb türemkedik a pokoli, annál erősebben idézd a mennyeit.

Mikor engem, kisMacsekot beavattak - mert hát itt nálunk minden jó családból származót beavatnak -, majdnem hangosan kacagtam a közösség által nagy méltósággal mondott fogadalmon: nem mondhatja el hangosan, sem suttogva, nem mondhatja el sem szóban, sem írásban, nem ábrázolhatja szoborral és nem festheti le és másképpen sem közvetlenül, sem közvetve példabeszédekkel, vagy szimbólummal.[3]

Mikor megkérdeztem, hogy jó, egye fene, nem mondom el, de mit nem? Majdnem letépték a farkam. Úgyhogy ezt a kérdést többet nem forszíroztam, csak magamban morfondíroztam néha a Grál titkáról, a kígyókirályoktól - Krisztusig. A félig elfordult keresztről, az elsüllyedt Nagy Anya mitológiájáról és a tavaszi virágzásról, mint igazi nagy titokról. Végül arra jöttem rá: milyen nagyobb titok van annál, hogy az emberfia kinyilatkoztatta, mindnyájan Isten fiai vagyunk, kiközösíthetetlenül és végérvényesen. Elhatároztam, hogy erről már többet nem is nyitok vitát, mert még úgy járnék, mint a részeg macskák, akik illumináltus állapotban a kutyák éji dalát is megkedvelik, és katulinusok lesznek, eb módjára cselekvők, ebtől valók.[4]

Estefelé nagyapám, ez a fanyar göröngyös és örvényes lelkű öregember, szelíden megfogta a kezem, és halkan azt mondta: Gyere, próbáljuk meg a lehetetlent, próbáljuk megmenteni a szigetet. Megijedtem ettől a szelídségtől, és hirtelen visszakívántam azt az időt, amikor úgy szitkozódott, hogy marjon meg a láncos törpe csörgőkígyó és a gödörkés arcú vipera.

Figyelj, ne mélázz, szólt rám, majd így folytatta: a tenger mitológiája Atlantisszal kezdődik és végződik. Ha Atlantisz elpusztul, a tenger lelke pusztul el. Én már nem tudom megmenteni a szigetet, csak te. Készíts egy emlékkertet. A kert közepén álló kígyós-almás Fa árbocára feszítsd fel a polip-zászlót. Idézd oda a szőlő, az olaj, a bor, a kő, a fa, a kígyó, a kagyló szimbólumcsokrát. Idézd oda a szív sóvárgása és röpke kívánságai közé szőtt isteneket.

Vigyázz, hogy a szodomai alma és az ebkolbász magjai oda ne keveredjenek. Tudd meg, bár minden esély megvan rá, de azért nem biztos, hogy elsüllyed a sziget. Tőlünk függ, de leginkább tőled. Mondjál érte egy imát!

Éjfélkor még kiültem a kibontakozás létrájára. Néztem az Óceánt és a csillagos eget. Néztem ezt a kertet itt a tenger fölött, amire nagyapám azt mondta, olyan ez az emlék-kert, olyan itt, mint öreg szívvel szeretkezni elmaradt fiatalkori szeretkezések emlékére. Ezt nem értem, csak azt, hogy az öreg már nagy harcban van az idővel, ami már szemtelenül a szívét szorongatja. Közben mély csend, mint a köd, ülte meg körben a vizet. Már csak én, kisMacsek voltam ébren itt lenn a Szigeten, és ott fenn a csillagok. Felettem a fa árbocán egy nyálkás polip-zászló ügyelte, hogyan remeg pusztulás előtt az emberek lelke.

illusztráció

[1] Ezt valahonnan álmomban idéztem, ezért elfelejtettem, honnan
[2] Anonymus írja így "latinul" a magyarokról, hogy nagy áldomást rendeztek
[3] Walter Scott beszámolója egy beavatásról
[4] Pápai Páriz Ferenc: Dictionarium: katulinus = ebtől való



Atlantiszi polippörkölt[1]

Ha magad fogod a polipodat, mint mi azon a nevezetes délutánon, akkor tudnod kell, hogy a halászok régen úgy ölték meg az ilyen állatokat, hogy a parton élesen bordázott sziklákhoz csapkodták, így mintegy klopfolták az öregebb polipok - egyébként rágós - húsát. Az első lényeges lépés, hogy le kell nyúzni a bőrét a fején. Ez egyszerű, csak a szemek felett egy éles késsel körbevágjuk a bőrt, de ügyelni kell, nehogy levágjuk a fejrészt, mert akkor megnehezítjük a további munkánkat. Miután körbevágtuk kicsit megkezdve, alányúlunk, és egyben le lehet húzni a fejéről a bőrt. A mi áldozati polipunk fejbőrébe majdnem egy vödör víz belefért. Ha lehúztuk a bőrt, akkor vágjuk le a fejrészt, de a szemek felett. Próbáljuk meg kiszedni a belsőségeket, és minél hamarabb kifordítani a fejét. Ha ki van fordítva, akkor tudjuk rendesen tisztítani. Fontos, hogy a belsejéből lehet megállapítani, mennyire friss. Ha fehér vagy épp csak sárgul, akkor jó, de ha már kezd nagyon besárgulni vagy barnulni, akkor ki kell dobni. Ezután a megmaradó lábakat is lenyúzzuk, amihez igazán fontos egy nagyon éles kés, mert a szemeknél meg kell ragadni és késsel lekaparni a bőrt. (Fiatal példányoknál nem szükséges.) A nagyobb polipok tapadókorongjaiban kör alakú fogazott porcok fejlődnek ki, ezeket legegyszerűbben úgy tudjuk eltávolítani, ha a körmünket végighúzzuk a korongokon. Ha ezzel megvagyunk, vékony karikákra vágjuk a lábakat és a fejet.

illusztráció Ezután jön a konyhai előkészítés. A hozzávalók mennyiségét nem írom le, mert ez az adag nagyságától és az ember saját ízlésétől függ. Egy tálba bőven öntünk olívaolajat, pont annyit, hogy ha beletesszük a polipot, akkor teljesen ellepje. Közben fokhagymát tisztítunk (jó sokat), és a kertből friss oregánót és bazsalikomot hozunk, de mindenképp az oregánónak kell dominálni! - esetleg egy kevés mentát is tehetünk hozzá. A fokhagymát átpaszírozzuk és az apróra vagdalt fűszerekkel együtt belekeverjük az olajba, aztán kézzel jól összedörzsöljük a polipkarikákkal, majd fóliával szorosan lefedjük (ne az edény tetején, hanem a pácon legyen rajta a fólia, hogy a lehető legkevesebb levegő maradjon alatta). Ezután legalább 6-8 órát érni hagyjuk, de két napnál tovább semmiképp se! Olajat hevítünk serpenyőben és kevés hagymát üvegesre párolunk benne, majd hozzáöntjük a polipot pácostul. Figyeljük, hogy mielőtt beleöntjük, nagyon forrjon az olaj, majd sűrűn kavargatva megvárjuk, hogy elkezdjen rotyogni, ekkor érdemes egy-két szem paradicsomot meghámozni, alaposan összepaszírozni és hozzáadni. Teszünk hozzá még pirospaprikát, lehet erőset is, és megvárjuk, míg összesűrűsödik. Érdemes egy kevés ideig fedő alatt párolni, hogy az ízek összeérjenek. Fontos, hogy nekünk kell eldönteni, mennyi ideig főzzük, ez függ az edény vastagságától, a mennyiségtől és a polip korától. Értelemszerűen ha kevés van és fiatal a polip, akkor pár perc alatt kész van. Tálalás előtt megszórjuk kevés oregánóval és bazsalikommal, lehetőleg frissen szedettel, mert annak fantasztikus illata van.

[1] Ez Janó bátyám receptje, de az Atlantiszról menekült katalánok is megőrizték ezt a tudást.


Az atlantiszi borászat emlékére

 

illusztráció

Látjátok, elhoztalak benneteket a kertemhez, a szőlősömhöz. Nem igazi, csak olyan emlékkert: az atlantiszi borászat emlékére. Mert tudnotok kell, a bor, a csillagtűz először Poszeidon istenünk földjén, Atlantiszban született. Jobban mondva a vinum Atlantiszban, a bor pedig Ataiszban. A Földön azelőtt sehol annyi fűszerillatos növény nem termett, mint itt, a Sziget-birodalomban. Itt minden fa, cserje, bokor, virág egész évben árasztja magából fűszeres lelkét, tömjén, ámbra, balzsam, ánizs, gyömbér és mindenen túl diszkrét pézsma illatát. Mikor tavasszal a bódító illatvirág, ez a tíz méterre is megnövő ehető termésű fa virágba borul, elszabadul a fiatal lányok, a fiatal macskalányok ábrándos képzelete. Túlszárnyal az óceánon, túl az emberi érzékelés határain, oda, ahol a világ lelke és a virágteremtő Erosz működik fékezhetetlen gazdagsággal, és együtt-teremtésre csábítja a női jelenséget. Nagyapám ilyenkor nekünk, fiatal macskalányoknak illatos macskamentából főz teát a láz ellen és a tűz ellen. Azt mondja, azért, hogy korán meg ne égjünk, hogy korán el ne égjünk, mert csak a jó idő jó tüze építi tovább az élet szeretnivaló tereit. Én azért már mostanában, mikor nem látja, kiköpöm ezt a levélhónalj ízű macskamenta teát, mert már jobban érdekel a tűz, mint a tűzoltóság. Szívesen és titokban hallgatom veszélyes öreg barátom, az udvari költő kábító szavait:

... mikor átcsap kezembe villamos
tested szikrázó lüktetése
... Állat lényednek deleje
akár őserdő ereje
Hadd szédülök mély-mély pokol-szemedbe
Amely merő érc és agát
[1]

illusztráció

Nagyapa is azt mondja, hogy én, kisMacsek csodadologra lehetek képes. Látta ezt már kölyökcica koromban, mikor azért korholt, miért van letépve a kertben az összes gyík és kígyó farka. Zokon vette, hogy szerinte új faj létrehozásával kísérletezem, mint egykor a nephilimek, csak ők nem egy farkatlant, hanem egy farkast kreáltak: az embert. Azt is mormogta, hogy egy nősténymacskának nem kéne annyira utálni a farkat, amit akkor nem értettem. Azért az öreg valahol mélyen büszke volt az ügyességemre, mert megkérdezte: Hogy a csudába kapod el ezt mind? Büszkén meséltem neki, hogy felülök a kislétra tetejére, és őrzöm a kertet, mint a sziámi macskák a rájuk bízott templomi kincseket. Ezért az örök koncentrálástól az igazi sziámi macska, az kancsal, kancsal, mint én. Amint meglátok egyet az ősellenség, a sárkánykígyó fajtájából, lerohanok, és egy tripla mandarinkacsa-rúgással leterítem őket.

Mi az, hogy ősellenség, kitől hallasz te ilyeneket, nekünk a kígyó és főleg a sárkány nem ősellenség, hanem Ős, mormogta a tata.

Hát az árokásóktól a Fórumon.

Mit tudnak azok a politikailag többször vedlettek, mi az, hogy ellenség, s ami még több, mi az, hogy barátság, motyogta fogai között az öreg. Én viszont elég sokat tudok, mert titokban olvasgatom a könyvtárba elzárt régi beavató könyveket, amelyek arról írnak papos titokzatossággal, mit jelent a kígyó, a sólyom és a macska, a földi létezésnek ez a három ősszimbóluma. Összeesküvés-elmélet szerint Bábelben, Nimród és Jahve ősvilágháborújában és főleg utána azzal a trükkel sikerült összezavarni az emberek tudatát, hogy meghamisították a szimbólumok eredeti teremtéstörténeti jelentőségét. Az eredetileg jó sárkánykígyóból ősgonoszt kreáltak, és egy nyavalyás cingár sárkányölőt hoztak ki hamis pontozással győztesnek vele szemben. Az őssólymot, a turult, ami eredetileg Hórusz csillagkapu szemét, a fizikai, szellemi és morális felemelkedést jelképezte, lenacionalistázták. A macskát, a szerelem, a termékenység, az áldás, a védelem és az anyaság jelképét pedig megtették az álnokság és a hűtlenség jelképévé. Amint látszik, Bábelben elsődlegesen nem nyelvrontás, hanem szimbólumrontás volt. Leváltották a teremtés eredeti és igaz történetét. Végső soron ezért jutottunk ide, hogy most a mi csodás Atlantiszunk valószínűleg elsüllyed...

Nagyapa tegnap egy tiszta fehér papírra ezt írta:

Ha van remény, akkor az, hogy csak mély sötétségben láthatod meg a fényt.[2]

illusztráció Éjszaka megérkezett az első csapás: a föld remegett, és titkos fénytelen sugárzás borzongatta az olajfák levelét. Az emlékkert kerítése is szétdőlt. A szőlőtermés eltűnt titkos tolvajok kezén. A sugárzástól köveket rákosodott ki magából a fa. Felakasztottam rá a két kis sűrűn szőtt szalmazászlót és a kagylókból szerkesztett szeizmográfot. A Hesperidák kertjét már csak én, kisMacsek őrzöm. A kert védelme kezdettől fogva a macskák szabad népére volt bízva. Akkor kaptuk ezt a feladatot, mikor Gea, az anyaföld istenasszonya, Földédesanyánk ebben a bűbájos kertben ránk bízta az aranyalmák őrzését. Most itt vannak ezek a kőalmák szorongató reménytelenséggel vonzva magukhoz és a szigethez a végső pusztulást itt, az Oceánus szélén, az Átlánti tartományban. Mit szól Herkules, ha megérkezik, és nem találja az aranyalmákat, és nem tudja elvinni Zeusz és Héra lakodalmára. Talán még az esküvő és a hierogamosz, a nagy nász is elmarad. De mi marad akkor a teremtésből, mi lesz a teremtéssel, ha az istenek nem szülnek fiakat, nemeseket és nemteleneket, és az emberek, mint a templomok, üresek lesznek, nemhogy istenné, de emberré sem tudnak válni igazán. Vagy erről szól itt ez az egész pusztulástörténet, a Gonosz evangéliuma, ami most már végképp megakadályozza, hogy eljöjjön a Jóhír közénk. A kő és az alma vált eggyé a kő és a rózsa helyett. Itt a nagy infláció - ami felfuvalkodás -, az aranyalma megkövesedve elfoglalta a keresztet, kiszorítva onnan a rózsát.

illusztráció Reggelre levetkőzte minden zöld-zelnyk színét a fa. Ott szégyenkezett pucérrá csontosodva, mint meztelenre vetkőztetett tanyasi öregasszonyok, gázkamrára ítélt zsidó páriák. Csak a két hűséges kőoroszlán őrizte a tövét. Mert a kő marad... Még a rózsák is hűtlenebbek, mint a kő.

Elmúlt rózsavirágzás-ünnep kísért valahol távol. Rozália, a hűtlen messzire surran az elveszett lépések csarnokán keresztül. Atlantiszi Ophéliaként félőrülten keresi, miért nem szereti őt Hamlet, és miért nem Hamletet az ország, és miért nem kell már Fortinbrasnak sem egy süllyedő sziget. Mitől halmozódott fel úgy a hazugság, hogy higanynehéz súlyával rettenetes erővel nyomja víz alá az egész szigetet, Poszeidon egykor legszebb, legtisztább világát.

Mikor a nephilimek negyvenöt évre megszállták Atlantiszt, beindították a kiméra projectet, s mint a mókus fenn a fán, lendületbe jött a projekció, ami tudvalevőleg erekció és ejekció, és megkezdődött a nagy génmanipuláció, a nagy keresztezés. Először a nősténykecskét, a khimairát keresztezték a kígyóval. Majd az oroszlánok kerültek sorra. Mivel azok először ellenálltak, sorba gyilkolták vagy kitelepítették őket. A megszállás végére maradt oroszlánok tartótisztjeik engedélyével nyúlra magyarosítottak. Az egész program egy ősfélreértésen alapult. Az idők egyik kezdetén a Seregek Ura kiadta a parancsot, hogy a földlakókat keresztelni kell, hogy fészket rakjon szívükben a szeretet a víz és rajta keresztül - s amin kereszt ül, az jó - a Teremtés iránt. Csakhogy a nephilimek, akik büszkék voltak arra, hogy minden nyelven kitűnően beszélnek, nem merték bevallani, hogy csak egy nyelven, az angyalok nyelvén - ami a magyar nyelvnek egy kezdetleges formája volt - nem tudnak jól. Így a keresztelés helyett beindult a nagy keresztezés. Még Isten fiát is megkeresztezték, pedig a döntésnél egyenként mind keresztelést kiáltottak, de ez együtt keresztezésnek hangzott.

A legnagyobb baj akkor következett be, amikor a nephilimek úgy tizenöt éve, látva a csődöt és félve az Urat, mint a vándormadarak, elhúztak a még művelhető csillagokba. Na, azoknak azóta is vészjeleket küldünk. És magunknak is. Belső világunk távoli zugaiba is állandóan küldjük az SOS-t, s mindenkit felszólítottunk, hogy mentse a lelkét, ha tudja. Mert nem az volt a fő baj, hogy csúnya és ormótlan kiméra-lények születtek, hanem az, hogy az emberek és a nephilimek úgy húsz, harminc év után elkezdtek együttműködni. A nephilimek bevezették a bársonyos diktatúrát, ügyes kádárok barrique hordókat készítettek, azokba a nephilimek cukros bort hamisítottak, mint Mefisztó a tokajit az Auerbach-pincében, és ezt vedelték együtt. És énekeltek is együtt olyan nótákat, hogy: Nephilim, a szívem nephilimje, vagy azt hogy: Ne búsulj, nephilim. Így nem sikerült elérni erőszakkal, hogy az embereknek kimérateste legyen, de azt, hogy kiméra lelke legyen, azt igen. Csak ez a lélekfertőzés a nephilimeket is elérte, így elmenekültek. Mi meg itt maradtunk kételyek között. Gyanúsan méregetve egymást, ki mennyire kiméra. A legveszélyesebbek közöttünk a később születettek, a hübriszes tiszták, akik természetesen tiszta hübriszesek. Még azt se látják át, hogy két kiméralelkű ember gyereke micsoda. Én, kisMacsek, látom, és mondhatom, feláll a hátamon a szőr. Én azt is látom, mit lehetne tenni ezzel a kiméralelkű országgal. A szeretet piramisával kellene átvilágítani. Csak hogy ezt pontosan végiggondoljam, koncentrálnom kellene. De nem tudok, mert egy makacs atlantiszi tengerésznóta itt csörömpöl a fülemben:

Baj van a részeg tengerésszel
Baj van a részeg tengerésszel
Baj van a részeg tengerésszel
Tida, dida, didam


[1] Baudelaire- és Weöres Sándor-idézet, némi szövegromlással
[2] Ezt Csuang-ce mondta, aki "még azt sem" tudta eldönteni, ő álmodja-e a pillangót, vagy a pillangó őt, vagy mindketten Szabó Lőrincet.






Le kell állítani a macskák szelekciós tenyésztését

 

illusztráció

De mégis milyen erős, tiszta, derűs csalóka a fény. A városban még senki sem sejt semmit. Arról, ami itt a tenger mellett történik. Vasárnap van, a templomtoronyban misére harangoznak. Úrimádásra ösztökélik az áhítatra vágyó lelkeket. Két ágat vörösre és feketére festek. Mikor újra tetejére akasztom a kagyló-szeizmográfot, a rajta lévő négy ezüstsíp erősen kileng jobbra. Felvisít bennük a legmagasabb hang, az Éj királynőjének háromvonalas F-je. Uram, ne pazarold az időd arra, hogy nekem, kisMacseknek lábát mosod. Mentsd meg világunkat világodnak!

Próbálkozom a lehetetlennel. Le kell állítani a macskák szelekciós tenyésztését, ami már nemcsak testi, de lelki torzuláshoz is vezet a macskák szabad népénél. Amikor a történelem kezdeténél elkezdődött az állatok domesztikációja, a macskák utoljára az embert háziasították. Ez annyira sikerült, hogy ez a burjánzó agyú majom macskatenyésztésbe kezdett, s mivel ízlése sohasem volt, olyan torzszülötteket teremtett, ami már egész világunkat pusztulással fenyegeti. Szerintünk például ezért kezdett el süllyedni Atlantisz. Ki kell tehát mondani a birodalmi nagy tanácsnak, hogy nem tenyészthetők a következő fajtatípusok:

A törpe változatok (pl. munchkin);
Amelyek egyedei hajlamosak a légzési és ellési nehézségre, valamint szaruhártya-gyulladásra (pl. modern perzsa, himalája);
Amelynek szemhéja előreesik (entrópium);
A kopasz macskák (szfinx);
Amelyek pigmenthiányból fakadó veleszületett süketségben szenvednek (pl. török angóra);
Amelynek nincs farka, vagy farokhibás (pl. japán csonkafarkú, cyrmic, Man-szigeti macska)
Amely csípőízület-ficamos, térdficamos, homozigóta lógófülű (pl. skót lógófülű, amerikai kunkorifülű)
[1]

Én mondom nektek, kisMacsek, el sem tudjátok képzelni, milyen nehéz tisztán gondolkodni a borzalmas holnap árnyékában. Jó lenne, ha - amíg nem késő - ezt gyakorolnátok. Tudjátok, milyen szörnyű, mikor a növekvő sugárzás hatására virágzó pompájában kiég a zelnicze, a magtörő pintyek legkedvesebb eledele. Az óriáspöfeteg gomba - amit az egyszerű nép lóposzogónak, lófinggombának nevez - anélkül, hogy ehetővé válna, egyből fekete porfelhővé robban. És a madarak, a madarak is mind elrepültek a szigetről. Ráadásul nem egymás után, lassan, hanem egyszerre elhúztak, mintha egy láthatatlan Prospero varázspálcájának engedelmeskednének egy néma tavaszban.

A birodalmi királynak, aki különben egy másik szigetről származik - ezért korzikai a neve -, más nem jut az eszébe, mint hogy az új sereget, a rendfenntartókat szervezi. Az új sereg neve: jani cseri, jönnek a janicsárok, és Atlantisz az ökokatasztrófától való félelemben és rá hivatkozva bevezeti a diktatúrát. Öreg madárjósok szerint valójában a madarak is azért menekültek el, mert rájöttek, hogy az ő megfertőzésükkel (influenzájukkal) akarják az embereket megfertőzni. De a különben kegyetlen hegyi terroristák is elhajóztak, mert megtudták, hogy ők lesznek a bűnbakok és a hivatkozási alap az állami terrorhoz.

Csak a virágok hűségesek, csak ők nem tudnak elmenni. Sőt, összefogva a tavasszal, burjánzó virágzásba kezdtek. Virágözön az egész sziget. Nyílnak a remény virágai. Most minden virág a remény virága, és azt sugallja, hogy mégis megtartatik a Bárány menyegzője.


[1] A holland parlament 2003-ban az állatok jogainak védelmében ilyen új törvényt fogadott el.





 

illusztráció
A fekete kígyó felemelkedése


Az oroszlán kőfejek közül a kagyló-kígyó egyre följebb mászik a fán. Egyre szemérmetlenebbül magasodik a tenger fölé. Mindjárt eléri a kereszt centrumát. Ez a kelet mágikus kígyója, amelyik az öreg fák tövéhez bújva gyűjti a jósköveket jójövő jósláshoz. Ő Ureusz, aki úgy védelmezi a napistent, hogy még a szárnyas napkorongot is közrefonja. Nem, ő Apóphisz a sötétség démona. Már kerülgeti a lenyugvó napbárkát, hogy rácsavarodva egy halálos ölelésben a mélybe húzza Atlantiszt, Poszeidón legszebb bárkáját. A Pneuma Hagion, a Szent Szellem remeg az Őshonban. Van-e választásunk még, hogy mindent elrejtünk, ami érték, valahová messzire, valahová mélyre vagy magasba, vagy legalább csak a szívünkbe. Vagy választhatjuk a lehetetlent, azt, hogy megmentjük a szigetet, mert vagy megmentjük az Egészet, vagy úgysem tudunk semmit.










Oculus imaginationis[1]


Angyalai most is vannak az úrnak[2]

Az aszú-idő palackjának a dugóját ne húzd ki, szokta volt mondani nagyapám, vagy ha mégis, akkor nagyon tágra nyisd képzeleted szemét, mert olyan nagy titkokat őriznek Karthágóban és Washingtonban, hogy abba könnyen belevakulsz, mint Heliopolisz/On a napkultuszba. Bár máskor meg olyasmiket morog, hogy a szabadkőművesek se a régiek már, nem Mozart Varázsfuvoláját tisztelik, hanem újsütetű szabadkőműves operetteket játszanak:

... Repülj kis hajóm az Újvilág felé ...

Közben is nehezen igazodom el mostanában az öregen. Megdöbbentő gondolatokkal és elképesztő hülyeségekkel áll elő. Egyszerre komorkodik és bohóckodik. Ilyeneket mond: Az ember nem tudott emberré válni, a krisztusi kísérlet hatástalan, az ember nem emberré, hanem mutánssá válik önként és dalolva, na persze hülyítve is. A másik pillanatban meg felszabadultan ilyen receptet ajánl potenciálisan gyengélkedő barátjának: Helyreállíthatod magad zellerrel és répával. Majd a hogyan kell elkészíteni a receptet kérdésre azt válaszolta: Sehogyan. Egyél zellert, és kössél répát a farkad mellé.

Atlantisz meg süllyed közben, még itt, álmomban is, ahol az oculus imaginationis álommal keresztezett technikájával a tudat háborgó óceánjának még nyugodt, még termő talapzatait kutatom kétségbeesetten, de makacsul.

Ó, dicső természet! Mikor meghívtad a világba Isten leheletét, felmérted-e, hogy most már milliószor nagyobb a felelősséged, mert most már nemcsak magad gyúrta-alkotta-szépítette formád kell megőrizni a pusztulástól, a gonosztól, hanem Isten anyagba szentelődött lelkét is, az Aljirából idecsábított, visszacsábított lelkeket.

Ha tudtad volna, hogy biztos a pusztulás, merted volna ezt a kísérletet? Milyen elvadult, steril, cinikus tudat képes lelkes lényeket az élet lakomájára csábítani úgy, hogy tudja: halotti torra szól a gyülekező. Vagy elképzelhetetlenül nagy csábítás az, ha egy minden valónál szebb, kedvesebb alak fogalmazódik meg költői képzeletedben? Egy magasan álló, délcegen tekintő lény, akibe érdemes belekérni Isten leheletét.

Vagy felment téged, Ó Természet, hogy te csak vegetatív, tudattalan virágzásra rendezkedtél be, és ebbe a nyugodtan burjánzó tenger-természetbe, természet-tengerbe egy kotnyeles Demiurgosz, egy beképzelt kézműves belelopta, belerántotta a Fény urától a megszédült lelkeket? De akkor igazuk van a kataroknak, hogy meg akartak szabadulni ettől a fénycsapdától, ettől a lélek-gödörtől, az emberi testtől. Akkor a megváltás az Atlantisz pusztulása, és mindnyájan rablelkek egy nagy hallelujah-val visszatérünk az igazi teremtőhöz, a Mindenhatóhoz.[3]

illusztráció

Atlantisz közben félelmetesen remeg, vagy emelkedni fog, vagy süllyedni, de így nem marad. Vélhetőleg nincs köztes állapot, vagy ha van is, csak egy másik, egy magasabb szinten. Olyan, mint egy kábítószert fogyasztott ember, aki úgy érzi, emelkedik, és ebbe az emelkedésvágyba egész teste beleremeg és belerokkan. Mintha az atlantiszi faj is elhatározta volna, hogy elindul a csillagokba, és ebbe a féltékeny bolygó magjáig beleremeg, és elnyeli a távozni készülő hűtlen népet. Mi gyógyítaná meg ezt az elvakult népet, kérdezem vajákos aggyal. Talán a szíriai rutafű, az árja Védákból ismert Szóma elvezethetne bennünket a növények rejtett és titkos lelkéhez, mert minden növény Isten egy-egy gondolata.[4] Ők őrzik a Szent Evolúciót, bennük van kódolva a mindenség fejlődésének teleológiája. Az ő létezésük megpiszkálatlan, megpiszkolatlan evolúció. Ők ösztönösen tudják, a legfőbb kérdés: az, hogy mit is etetünk viselkedésünkkel, gondolatainkkal, érzelmeinkkel, vagyis: Mi az, ami belőled táplálkozik?[5] A világ anyagi és transzcendens társlétezésében milyen létezőt tartunk el fenn, a mennyben, és ő milyet itt, a földön. Nagyon gravitál és levitál a lélek ég és föld között. Csak azé az örök élet, csak az menti meg Atlantiszt, aki virággal vétkezik.[6]

Én, kisMacsek, látom már, szégyenszemre vegetáriánus macskává kell válnom, vagy ó szent megalkuvás: Elég, ha csak a lelkem lesz vega?


[1] A képzelet szeme
[2] Na, ki mondta ezt?
[3] Szövegátírás Jókai Mór: Óceánia című művéből
[4] C. G. Jung
[5] G. J. Gurdijeff
[6] Kormos István






Kígyógyulás

 

illusztráció

A vörös fakígyó és a fekete kagylókígyó orra összeér, villás nyelvük spirális kígyócsókban fonódik össze. Nagyapám azt mondta: ebben a pillanatban kell átfúrni egy olajfa rudacskával a vörös fakígyót úgy, hogy rá tudjuk akasztani a kagylógyöngy- szeizmográfot és ebben a pillanatban a földi horizont fölé emelkedik az igazi cél, keresztet formál a fa. A Nagy V jel Magába foglalja a keresztet. Ez az a pillanat, amiről Vergilius jósolt:

Iam redit et Virgo, redeunt Saturnia regna
Iam nova progenies caelo demittitur alto.
[1]

Én, kisMacsek is érzem, meg fog születni az Emberfia. Rügyeket hajt majd a szőlőtőke és a szőlővirág Krisztus-gyümölcsöt terem. Eretnek tolvaj rókák visítva menekülnek s a vad darazsak is messze elkerülik szőlőfürtjének fűszeres muskotály-méz ízét.

illusztráció Nem halál lesz itt, hanem születés, mert még a halál is újjászületés, akkor miért ne lenne születés az, ha egy pillanatra felfüggesztetik a halál, mert a kereszt elválasztja egymástól a két buja kígyó nedves orrát. Én meg ebben az áldott pillanatban egy tripla mandarin-kacsarúgással elkábítom őket, és letépem a farkukat, fonott kígyókalácsot készítek belőlük - fűszeres macskavacsorát. Janó már feni a kést és gyűjti a sziget száz varázsos fűszerét. Én pedig befűtöm a házi oltárát a tűznek.


[1] Vergilius: IV. ecloga
(Már megtérhet a Szűz, meg az ősi saturnuszi korszak
Már új sarjat küld le a földre az ég a magasból.)






A rózsa köve

 

illusztráció

A kő újra kihajt olajágat terem. Megjelenhet Vízözön nélkül is az olajág. Varjak vagy galambok hozzák a magot, vagy a mag örökké ott van a kőben, nem fogja se átok, se sugárzás. A kő a klónozástól is elrejti a magot. Vigyázzatok a kőre, a rózsa kövére! Belőle fakaszt vizet Mózes és Krisztus is gyémántkő-magából az üdvösség éltető vizét.

A legjobb művész sem tud olyan eszmét, mit fölöslegével nem rejt a kő magába,[1] mondta nagyapám, miután úgy látom, neki is nagy kő esett le szívéről és úgy érezhette magát, mint aki elhagyta a vesekövét. Arról is mesélt, miről vitatkozott Origenész és Celsus, mikor eldőlt, hogy római lesz-e a kereszténység, vagy jeruzsálemi, vagy Rómában jeruzsálemi...

Az öreg, ha egy kicsit ivott, olyan dolgokat mesélt, amitől még a beavatott ivócimborák szeme is tágra nyílt.

Egyszer például az ősbűnről beszélt és azt állította, hogy az időutazás technikáját a lázadó angyalok találták ki, hogy egy ilyen egyszerű trükkel megismerjék az Úr terveit. Így ismerték meg az Úrnak azt a kegyelemteli tervét is, hogy Megváltót küld a Földre, hogy megszabadítsa a balgatag embereket az ősbűntudattól, mert elég az is, ha csak a saját magunk által elkövetett bűneik miatt van bűntudatuk, elég, ha csak attól szoronganak, s nem egy soha el nem követett ősbűntől. Az ősbűntudat keltés volt az a zseniális technika, amivel a lázadó szellemek és vezetőjük, az Álszent Lélek sanyargatta az emberek lelkét, ezzel megakadályozva, hogy felszabaduljon a lélek szent kreativitása, amely egyedül képes felemelni a lelket a Teremtőjéhez. Mikor a lázadó lelkek időutazó gépeikkel megismerték a Megváltás földi történelmi folyamatát, elkezdték az elhárító, elkábító hadműveleteiket. Beindították a Nagy Orákulum projekteket (ez nefilim szó). Különböző igazságokat, féligazságokat, hazugságokat keverve, zseniális jóslások formájában elárasztották dezinformációikkal (ez is nefilim szó) az embereket. A leghíresebb ókori orákulum a delphoi jósda volt, ahol a médium egy Püthia nevű vénasszony volt, aki férjétől külön élt (ezt az nem annyira bánta), és bakfis lánynak öltözködött. A téli hónapokban nem működött a jósda, mert az Apollón vezette nefilimek északra mentek a hüperboreoszokhoz síelni. Nyáron azután teljes gőzzel ment a nagyüzem. Nehezebb dolga volt a nefilimeknek a zsidókkal, mert nekik a Tóra megtiltja, hogy olyan praktikákhoz folyamodjanak, amivel megismerhetik a jövőt. Ezért a lázadó szellem a bibliában egy okkult kódot rejtett el, amin keresztül a beavatottakkal, Fausztjaikkal közlik a jövőt, többnyire az általuk sugallt hamis jövőt, önbeteljesítő csalárd jóslatként. Hübriszes tudósok, mint az új atlantiszi időszámítás előtt élt Nyú Tóni és Egykövű egész életében ezzel a rejtett kóddal babrált, s közben olyan energiákat szabadított föl, hogy Atlantisz majdnem belepusztult.

Ilyenkor szoktam én, kisMacsek közbeszólni: nagyapa ne igyál és ne fecsegj többet, mert elvisz a májad, de ha az nem, akkor a nefilimek, az biztos.


[1] Michelangelo: 44. szonett






A fény evangéliuma

- avagy kevésbé fontoskodva: macskológia

 

illusztráció

Majd ha a kagyló felett, mint egy eltévedt ufó, ott lebeg a fény, akkor születik meg a remény.

De én, kisMacsek, hogyan idézhetem meg a fényt, mikor már a mágus papok is csődöt mondtak. Hiába gyűltek össze Atlantisz közepén, Poszeidon templomában, az orichalcum, az aranyréz oszlop körül. Hiába kevertek össze egy tál bort a bika megalvadt vérével. Hiába merítették belé aranykupájukat és emelték áldozásra, s maradékát hiába öntötték a tűzbe.[1] Mégsem állítja meg a Mindenható, hogy ne gyülekezzenek a vizek egyetlen helyre.

Nagyapám adott egy mesekönyvet, abban az aranykirály és a zöld kígyó beszélget. A király azt kérdezte:

- Honnan jössz?
- A hasadékból, ahol az arany lakik.
- Mi az, ami fényesebb, mint az arany?
- A fény - válaszolta a kígyó.
- Mi lehet üdítőbb, mint a fény?
- A beszélgetés - válaszolta az.
[2]

Főleg a beszélgetés a fényről, tette hozzá nagyapám. Szerinte a pusztulás azért közelít, mert elvesztette fényét a kultúránk. Fényét, sőt szemefényét vesztett, vak kultúra a miénk. Meséli az öreg, hogy régen a festők úgy tudták a fényt festeni képeiken, hogy attól még a főtemplom orichalcum kupolájának fénye is elszégyellhette magát. Akkor az emberek még tudatában voltak annak, hogy földi küldetésük csak annyit ér, amennyi fényt össze tudnak gyűjteni, és vissza tudnak vinni lelkükben tartva a Teremtőhöz, a túlsó partra. A szentek azzal lepik meg az Urat, hogy több fényt visznek vissza, mint amennyit Ő teremtett. Istennek és a szenteknek ebből a furcsa együttműködéséből van a teremtetlen fény - vélhetőleg. Legalábbis én, kisMacsek így fejtem meg a teremtett és teremtetlen fény ellentmondásait. Úgy képzelem, hogy van a mindenség szívében egy világokat kápráztató fényorgona, és a látók, a Máriások: Művészek, Mágusok, Munkások, magukba szívják és továbbsugározzák a világokat pásztázó kóbor fényeket. Ezek a lelkek Isten fényképészei. Atlantisz abba pusztult bele, hogy a földi hamis energiák hamis fényei, vakui, horror vacui, az irtózás az űr tiszta fényétől elvakította az embereket, és a festő a festményén nem tudja megjeleníteni az isteni fényt, és az emberek sem ismerik már az igazi fényt. Nagyapám írta valamikor:

... Fény vagyok, fény vagyok,
ezért tudsz szeretni engem...
... ki történésekben sétálsz, vagy elnyugszol
gyors macska, vagy áldozati csésze, vagy
csak árnyéka valaminek
s kiről azt se tudom: más vagy-e? vagy én
vagyok?
[3]

Beszélgetni a fényről igazán a virágokkal lehetne. Csak hát szóba állnak-e velem, kisMacsekkal a virágok. Velem, senki kismacskával, mikor ők megszokták, hogy őket mindig Isten becézi, simogatja elő a létbe könyörtelen szeretettel. Tavasszal, ha körbeszimatolom a kertben az illatos zsálya bundás virágait, az ázsiai boglárka pipacs-piros, a borsmustár szűz-fehér, a zergegalagonya csoportos, a borzas szuhar sárga-fehér virágait, az illatorgiától a szőröm is feláll, s ezért az élményért még azt is elviselem, hogy az álnok borzas kecsketövis beleakasztja töviskarmait a bundámba, s közben azt sziszegi: Vigyázz... vigyázz...

Nem így kellene nekünk is magunkban a fényt őrizni, ilyen féltékeny szeretettel, mint ez a tövises bokor a virágait? De mielőtt elöntene mindent itt a lányregény túlcsorduló romantikája, térjünk vissza a fényhez, a fény lényegéhez, ahhoz az áthatoló bajnokhoz, amit még a fekete lyuk sem nyel el, csak mint egy váltó, átfordítja egy másik dimenzióba. A mi világunk is valami fekete lyukba juthatott, mert a fény nálunk már csak inkognitóban van jelen. Most dől el, merre fordul - vissza, felénk, vagy el tőlünk. Ilyenkor kellene tudnunk, hogy a csoda segít, vagy a mágia? De mi a fenének van egy kismacskára bízva a világ ügye? Nevetséges egy világügyelő macsek. A végén még világügyetlenségbe keveredek. Csak azt tudom, hogy Isten visszavonzza magához a fényt, és az új szövetség a fényszövetség lenne.

De én még csak egy kis macsek vagyok, játszani akarok, mint a fény (na tessék, megbolondulok).Könyörgöm, engedjétek a kis macskát a saját farkával játszani, nem akar mást, mint felismerni a fény legbensőbb lényegét, a játékot.

Nagyapám szokta mondani, hogyha egy kismacska a farkával játszik, ördögűzést végez, s a helyesen kiűzött ördög hűlt helyére beáramlik a fény, és ebben az üde pillanatban az embernek kedve támad ilyeneket mondani:

... Benedictus qui venis...
... a bolondok a fényre térnek...
... manibus a date lilia plenis
[4]

Ebben a macskafark-táncoltató gyakorlatban van valami analógiás mágia. Ilyenkor kedvet kap a végzet is, hogy a saját farkába harapjon, mint Kronosz öreg kígyója. Én pedig, kisMacsek, felkiáltok: Nagypapa, megcsináltam! Atlantisz nem süllyed, hanem emelkedik! Az öreg, érzem, közbemorog: Csak emelkedik-e vele a fény is? Mert amíg te telt kézzel hinted a liliomot, a Sötétség Ura már kiadta a parancsot, hogy "Lilia destrue pedibus" (Taposd a liliomokat lábbal).[5]

De mitől tud emelkedni a fény? Mitől foglalja el a fény a központi helyet az emberi kultúrában? Vagy csak az történik, hogy kezdeti fiatalos induló fényét veszti fokozatosan minden kultúra reménytelenül, és akkor hiú remény Atlantisz megmentése is. Lehet-e élni a halleluja ujjongó, istendicsérő kiáltás-idejének az eljövetele nélkül? Lehet-e anélkül élni, hogy higgyünk a megváltásban, ami nem más, mint az Istent, embert összehangoló kozmikus fényorgona újrahangolása egy nagy hallelujában, amikor az egyszerre teremtő és megváltó hang, az isteni Fény rezgése ráesik az Éter első kozmikus kiterjedésére, a "vizek felszínére",[6] és ilyenkor "JHVH vizek fölött zengő hangjában" (Zsolt 29,3) a mindenség egy örömkiáltásban magára ébred. Amikor ez az első hallelujah összekapcsolódik a másodikkal, a húsvéti feltámadás örömét hirdető hallelujával, akkor jön létre valami olyan csodálatos alap, valami olyan visszafordíthatatlan új szövetség, ahonnan már ezen a világon minden pusztulás, minden gonoszterv túlélhető, leküzdhető. Legalábbis én, kisMacsek, csacska macskaaggyal erre jöttem rá az elmúlt három nap alatt itt, a tenger felett azon gondolkodva, hogy megmenthető-e szigethazám. Rájöttem, két fény van bennünk: a teremtés és a megváltás fénye. Ha ezt a két fényt egyszer a szeretet piramisának prizmáján átengednénk...

Meg kell szerkesztenem a szeretet piramisát.


[1] Platón a Kritiászban ír erről az állatáldozatról
[2] Platón a Kritiászban ír erről az állatáldozatról Goethe meséjéből
[3] Weöres Sándor: Atlantis
[4] Dante: Isteni színjáték, Purgatórium XXX. ének. Önkényes idézetek. Benedictus qui venis... Dante itt Máté evangéliumát idézi: "Áldott, ki jössz az Úr nevében." - ...manibus a date lilia plenis: "Hintsétek telt kézzel a liliomot". Ezt Vergiliustól idézi.
[5] Cagliostro perirataiból származó, rejtett értelmű mondás (L.D.P.)
[6] Leo Schaya: Az ember és az abszolútum a kabbala szerint című művében fejti ki ezt. A halleluja eredetileg Halalu Jah. (Dicsérve legyen Jah.)





illusztráció




A kereszt rakétája tudja csak
a piramist felemelni.
Szent Pál tudta ezt.
Az egyszerű obeliszk
csak a demiurgoszi teremtés
emlékezete, a földi életé,
a kereszt obeliszkje az örök életé.
Ezt senki sem érti,
csak ők és én.





illusztráció

Kezd feltápászkodni a kert.
Összekapaszkodik a kerítés.
Vidáman lebeg a szalmazászló



illusztráció

És ismét áll a kert. Szőlő csüng szőlőn. Ritkul a kő. A kígyó megszelídült kagyló-pikkelyeivel őrzi a törzset.
Mint egy organikus világítótorony, mint egy zöld jelzőrendszer, vidáman integet újra a szőlőinda és az olajág a távoli hajóknak.






Neküia


A neküia, az alvilágjárás véget ért. Atlantisz most már örökké itt gravitál és levitál a lelkünkben. Jól tudják ezt ma már mind a graviták, mind a leviták.

Én, kisMacsek meg azt sejtem, végéhez közeledik a júdási földi messiásvárások kora. Sejtik ezt már "szodomista" bukott angyalok is. De tudjátok- e ti szent férfiak, igaz izraeliták, akikben nem álnokság rejtezik, hanem életszentség.[1]

Néha álmomban az atlantiszi Mózes az ataiszi Krisztussal beszélget Heliopolisz/On-ban. Olyan az, mint egy igazi tengerének, valódi tengerkönyv.

Amíg ezeket az álom-dialógusokat nem hallottam, sehogy sem értettem, miért akart a zsidóságban találkozni az egyiptomi Mózes és a szíriai Krisztus.

Miért áldozta fel bennük és általuk mindkettő önmagát, és őket miért áldozza fel ez a cselekedetük?

Ez vajon Atlantisz és Ataisz igazi rejtélye?

Atlantisz-Heliopolisz/On kibékül-e Ataisz-Pilissel, és ezt a békét jóváhagyják-e a Nagy Építőmester bölcs hívei úgy, hogy ahhoz vigyázban áll és tiszteleg Joachim és Boáz.

Gondoltátok volna, hogy én, kisMacsek, fel merem tenni ezeket a kérdéseket?

Ha igen, ha nem, gebedjetek, s gondoljatok arra, hogy a kvark nem jár egyedül.

Különben ezek csak az álmokban rejtekezés "óvatos" kérdései, de ki merészeli józan ésszel letépni az egyiptomi istenek fejéről az állatmaszkokat?[2]


[1] Mátyás király mondta ezt a pálosokról.
[2] Ki mondta ezt, vagy ezt is csak álmodtam?

vissza