6. FEJEZET

Múlt időim tengerei


[Rich Text formátumú változatban letölthető]


I. Hét tenger kutyája: a Cinikus


A tengeren csavarogva furcsa, barázdás lelkű emberekkel találkozik a hajózó. Jól ismertek közülük a tengeri kalandregények mogorva, smirglis humorú tengerészei Veprinác apótól a Moby Dick megszállott üldözőjéig, vagy gyermekkorunk felejthetetlen vén tengeri patkánya és arisztokrata prolija, bizonyos Piszok Alfréd, akit egy Fülig Jimmy akkor se ismerne ki, ha ezer élete lenne, de egy kamaszfiú kristálytisztán megért, mert az egyik a spejzot rámolja ki olyan zseniálisan, mint a másik egy csatahajót.

Furcsa, barázdás lelkű emberek vándorolnak a tengerhez. Sokszor lelkük tengerének háborgása elől menekülve keresik ezt a szentelt, nagy vizet, mint Lourdes könyörületességre szomjazó zarándokai.

Trieszt mellett, ahol a Karszt-hegység a tenger fölé magasodik, ott van Duino, az egykor csendes üdülőfalu. Nagy történelemmel megáldott-megvert táj ez. Vergilius énekeiben is szerepel, az argonauták aranygyapjú-kergető legendáiban is jelen van. A Karszt keskeny teraszát két vár is koronázza, az egyik a Castella Nuovo, a másik a Castello Vecchio, amit a népnyelv Attila erődjének nevez. Többek szerint napjainkra lassan kiderül, hogy a történetírás nem más, mint történelem-hamisítások laza hálózata. Azért nem sűrű hálózata, mert az már olyan összeesküvést feltételezne, ami, ha ilyen hosszan működött volna, már régen elpusztítja ezt az evilági földi életet. Már régen bebizonyítja, hogy a pokol a mennyország. Na de ami késik, nem múlik. Reménykedj, nephilim.

A népnyelv tehát azt mondja, hogy a Castello Vecchio Attila erődje volt. A népnyelv, tudjuk, nem hazudik, csak a földi vegetáció társadalmi burjánzását másképpen, közösségei testével közvetlenül érzékeli, és nem fölülről nézi, mint a történetírás. Ezért van az, hogy az Adrián csavarogva a horvát folklórból többet megtudhat az ember IV. Béla itteni bujdoklásairól, mint otthoni történelemkönyvekből. Például azt, hogy Fiume fölött, Grahovónál a Frangepánok szétverték a Bélát üldöző tatárokat, s magát a királyt átmentették Vegliába és Cersóra, a Beli nevű helységbe. A grahovóiak még száz évvel ezelőtt is erős magyar érzelmű emberek voltak. Azt állították magukról, hogy a 17. században magyar nemességet kaptak, tehát így a 19. század végén is magyar nemeseknek tartották magukat. A nagy Borovszky leírja, hogy vendéglőjük és egyúttal bírájuk háza fölött, egy magas nemzeti zászlórúdon vasárnapokon a magyar lobogó hirdeti szegény lakóik érzelmét, és nem engedik az oda látogató grobnikiaknak a zsiviózást. Ennek a területnek valamikor, a 13. században a Duino-grófok voltak az urai, akikről vélhetőleg Duino lett elnevezve, vagy fordítva. Az a Duino, amely attól vált nevezetessé, hogy Rilke itt írta a világirodalom egyik legszebb, legesztétikusabb istenkísértő versét, a Duinói elégiákat. Ha van vers, amelyről elmondhatjuk, hogy nemcsak egy szellemi lelki magzatocska, hanem a tenger, egyszerre a külső és belső tenger, gyönyörű titáni teremtménye, akkor ez az.

Elém villan ifjúkorom döbbenete, mikor először olvastam Nemes Nagy Ágnes fordításában az Első elégia első kilenc sorát:

"Hogyha kiáltanék, ki hallana engem
az angyalok rendjéből? És ha netán a szívére
vonna hirtelen egyik: én belepusztulnék
az erősebb lét közelébe. Mert hisz a Szép nem

más,
mint az iszonyú kezdete, mit még elviselünk,
s mennyire bámuljuk, mert megveti

szenvtelenül, hogy
összetiporjon. Iszonyú minden angyal.

A tíz eclogában talán nem istentagadóan, de mindenféleképpen istenkísértően itt tornyosul, bábeleskedik az emberi alkotás, mint prosperói varázssziget, ahol az ember úgy szemléli magát iszonyú angyalok és kérődző állatok szemében, hogy közben emberré válik. Most válik emberré, nem amikor Isten teremtette. Leváltatik az isteni teremtés az új teremtés érdekében, mikor a virágarcú titán a "semmiből", a két végletből, szeráfok rejtélyes mosolyából és szomorú állatok szemének sugarából megformázza magát. Isten tétován mosolyog, tudta, hogy ez lesz a vége. Az Isten meghalt, de él a remény. Új ég van és új föld, de a tenger, a tenger eltűnt mindörökre, nem maradt más, mint "az Isten kifürkészhetetlen természetének tengere".[1] Tudta ezt János, a patmoszi jós, amikor a Jelenések könyvében azt írta:

Ezután láték új eget és új földet; mert
az első ég és az első föld elmúlt vala;
és a tenger többé nem vala

Ha az emberi létezés eddigi legnagyobb tragédiája Atlantisz volt, akkor mekkora az, ha "a tenger többé nem vala". De most még van, és szemfüles állatok fürkészik, min spekulál ez a burjánzó agyú majom: hetedhét tenger cinikus kutyája.

... és a fülelő állatok észreveszik már,
hogy mily bizonytalanul vagyunk mi otthon
a megfejtett világban

- fordítja így tovább a verset Nemes Nagy Ágnes. Most, hogy újraolvasom, látom, hogy ezt így Rilke nem írhatta. Milyen mélyen érezzük annak az igazságát, hogy bizonytalanul, és milyen pontatlan, hogy megfejtett világ. Mit fejtettünk mi meg? Rilke ekkorát nem tévedhet, azért ő mégsem akárki, nem egy filozófus, nem egy Lukács György. Nézzük, mások hogyan fordították ezt?
Rónay György így:

... s a leleményes állat is egykettőre megérzi:
megmagyaráztuk bár, de mégsem elég bizodalmas
otthonunk a világ

Ha szószátyárabb is, de azért kicsit pontosabb. A megfejtettnél kevésbé beképzelt a megmagyaráztuk tétel.
Szabó Ede kísérlete:

... s észreveszik leleményes állataink már:
megfejtjük jeleit mind, ám a világban
hontalanul bolyongunk mégis

Megfejtjük jeleit mind? Cinikus csúnyán mosolyog.
Tandori Dezső magyarítása:

... s ők is, az érző állatok, észreveszik, hogy
mily bizonytalanul vagyunk otthon e megértett
földi világban.

Megértett földi világ? Nem merek Cinikusra nézni.
Tellér Gyula fordítása:

... s a szemfüles állatok is látják, nemigen
mozgunk otthonosan e sokat magyarázott
földi világban.

Sokat magyarázott földi világ. Ez már igaz, ez jó fordítás, már emberi, ez már a sziszifuszi emberi lét.
Érdekel-e ezután bárkit, hogy Rilke valójában mit mondott? Nézzük azért meg!

... und die findigen Tiere merken es schon
daß wir nicht sehr verläßlich zu Haus sind
in der gedeuteten Welt

In der gedeuteten Welt. A das Gedeutel szó visz közel a lényeghez; azt jelenti: magyarázkodás, magyarázgatás. A pirkadó szellemi és valóságos részegség határára érkezve már sejtjük, hogy egy cinikus, főleg egy posztcinikus, aki műveli a magyarját, és nem magyarázza, hogyan fordítaná le:

... s már a figyelő állatok is látják,
milyen otthontalanok vagyunk
ebben a kiba...tt világban

A héber bászár szó férfi és női egy testté válását jelenti, s talán innen ered a legsűrűbben használt magyar szó. Ebből is tisztán látszik, hogy héber, magyar - dva bratanki, de legalábbis az, hogy Bábel előtt az volt. Rilke is sejtett valamit, mert nem merte azt mondani, hogy magyarázhatatlan világ, pedig arra gondolt. Németül azt, hogy magyarázhatatlan, például úgy írhatta volna: das nicht leicht zu erklären ist. De az ilyen beszédbe beleroppan a vers és beleroppan egy nép.

Ebből következik, hogy ha Rilke magyarul ír, ha nem Atlantisz, hanem Ataisz, a kőkor ma is élő nyelvén ír, és ha a világ sem felejti el azt, akkor...

Ez magyarázhatatlan, das nicht leicht zu erklären ist.

Bizony, ilyen bizonytalanul vagyunk otthon ebben a világban, és hol angyalian költői nyelven istenkísértünk, mint Rilke, hol közönségesen káromkodunk, miközben nem kívánunk mást, mint elboronálni a barázdát háborgó tenger-lelkünkről. Néha pedig azt kívánjuk, hogy úgy figyeljünk magunkra és a világra, mint rejtőzködő, settenkedő, óvatoskodó, erőszakoskodó, tomboló, szóval balgatag állatok. Ilyenkor idézzük fausti tétova gátlástalansággal magunkat, egykori magunkat, hogy összemérjük a bennünk eltelt időt a bennünk kószáló szellemmel.

Jöjj hát, magunk mulandó Mefisztója. Jöjj, hét tenger kutyája, mesélj, Cinikus!

illusztráció Üdvözöllek benneteket. Én a Kutya vagyok. Valahogy úgy élek, mint ezen a furcsa fotón látszik, ahol egy elvarázsolt, sohasem volt, mitikus vízparti tájon nagy lelógó két hosszú fülemet ellentétes irányba húzza két nő: a Létező és a Nem Létező. Ha az ember két ilyen izgalmas, remek nőre akad, még fülcibálás közben is igazán jókedvvel csóválhatja a farkát. Bár már bölcsebb ebként érzi, hogy ennek is nagy ára lesz, mint fiatalabbkori kutyálkodásainak, mikor a nők, testére rótt szerelmes harapásokkal, vérpiros jelekkel a bőrön, üzentek hadat egymásnak.

Véletlenül még valamit megörökít ez a kép. Egy sugárzó kört, népiesen szólva, egy lyukat mögöttünk, amelyen keresztül oly sok év után éppen most érkeztem fülemnél fogva egy párhuzamos univerzum csillagtengeréről a földi létbe. A fene se akart jönni, de kényszerített a Létező, mert szerinte a "honnan jössz - hová mész" asztaltársaságok fontoskodva már a létezés szent ügyeit is kikezdik. Ezt nekem mondta, holott tudta, hogy olyan lénnyel beszél, akinek semmi se szent. Sőt, még a cinikus számára leküzdött dolgot, a hiúságot is mozgásba próbálta hozni a következő mondattal: Te, aki a párhuzamos univerzumok tenger-titkait is ismered, talán te meg tudod fejteni a földi párhuzamos világok rejtélyeit. Kérdésemre, hogy mi a különbség a párhuzamos univerzum és a párhuzamos világok között, sejtelmesen csak annyit válaszolt: Ne tudd meg, jobban mondva: ezt kell megtudnod. Mi csak azt sejtjük, hogy az egyik univerziális, a másik vicinális. Ebből is láthatod, hogy tudásunk messze felületesebb, mint egy cinikus gondolkodóé - mondta, és olyan szemtelenül mosolygott, ahogy csak egy nő, egy princípina tud.

Most értettem meg azt is, hogy az előbbi honnan jössz - hová mész asztaltársaság címkézés éle felém is vág. Ugyanis még kölyökkutya koromban atyámmal, a jó Hikesziasszal be akartuk bizonyítani, hogy a pénz nem érték az ember életében. Sőt, veszély, ahogy az öreg mondta, valahogy így: "Ezen az idegen közvetítőn át ahelyett, hogy maga az ember lenne az ember számára a közvetítő, az ember a maga tevékenységét, a maga másokhoz való viszonyát, egy tőle és tőlük független hatalomnak tekinti: Az ember tehát annál szegényebb lesz mint ember, azaz ettől a közvetítőtől elválasztva, minél gazdagabb lesz ez a közvetítő."

Persze apám nem fogalmazott ilyen rabbinikus bonyolultsággal, ezt egy eredetileg folklórgyűjtő fiatalember írta így le, aki később a marxizmus atyja lett. Apám egyszerűen csak utálta a pénzt, és eleinte csak a fentihez hasonló eszmefuttatásokkal ostorozta, majd egy hirtelen megvilágosodással az egyik reggel így szólt: "Ma megfojtjuk a pénzt." Rosszat sejtve szóltam anyámnak, hogy gyorsan pálinkát, szalonnát és fogkefét csomagoljon. Nem sokat tévedtem, atyám feltalálta a pénzhamisítást. Ezt az ötletét aztán már végképpen nem méltányolták a jó szinopei polgárok, és száműztek bennünket. Mondhatom, olcsón megúsztuk. Ezt atyám is így vélte, de amikor útra kelve szóvá tettem, milyen jó dolgunk volt Szinopében, nem állta meg, hogy fejemhez ne vágja a következő, azóta elhíresült szentenciát: "Nem az a fontos, honnan jössz, fiam, hanem hogy hová mész." Na, ezt nem kellett volna mondani, mert úgy elhíresült ez a gondolat, hogy félek, emiatt kell most is itt lennem. Emlékszem, éppen egy virágzó lóherés réten haladtunk keresztül. Finom hímpor rakódott sarkunkra, mint ahogy erre a honnan jössz - hová mész elképzelésre is a gondolati egyensúlytalanság lila mohája.

- Állandóan magaddal foglalkozol - zökkentett ki gondolataimból a Létező. - Bármi szóba kerül, egyből emlékeidet "nyalogatod", szellemi bolhászkodásba kezdel. Bár most bocsánatos módon nem vagy messze a lényegtől. Nem tudom, hogy amikor atyáddal száműzetéses zavarotokban összevissza fecsegtetek, gondoltatok-e arra, hogy a földön minden egyszer kiejtett, megfogalmazott gondolat megfogan, és változatokon keresztül burjánzik az idők végezetéig. Bölcsebb lenne madárcsicsergést, lombok susogását hallgatnotok...

- És a kutyák éji dalát - vágtam közbe, nehogy véletlenül nagyon elérzékenyüljünk.

- Szóval, gondoltatok-e arra - folytatta a Létező -, hogy egyszer majd egy filozófus az "új nemességet", a "jövő magvetőit" így oktatja: Ne az legyen ezentúl a dicsőségetek, honnan jöttök, hanem az, hogy hová mentek. Vagy egy költő egy népfinek azt ajánlja: Azt, hogy a nép fia vagy, igazolnod, sejh, ma nem azzal / Kellene: honnan jössz, azzal ecsém: hová mész! Egy újságíró a minap pedig imígyen szóla: Hogy X. Y. honnan jön, aszerint érdekes vagy érdektelen, hogy merre tart, együtt halad-e régi fegyvertársával, vagy szépszerével búcsút vesz tőle. Látod, ecsém - poénkodott a Létező -, így alakul egy ártalmatlannak tűnő jövész-menészeti szólás törzsi háborúvá. - Erre olyan kerekre nyílt értetlen szemekkel bámulhattam, hogy a Nem Létező megsajnált, s megpróbált a maga módján felvilágosítani.

- Na ide figyelj, kuttyancs, ez a magát létezőnek vélő árnyékvilági kékharisnya annyit fontoskodik, hogy a végén még neked is sikerül megjátszanod a hülyét, és kibújsz a feladat alól.

Abból pedig ma nem eszel, csúnyábban mondva, hogy te is értsd: abból való zabálásod bizonytalan, mint a kutya vacsorája. figyelj tehát. Úgy ezer évvel ezelőtt a zsidó vallású kazárok kitalálták, hogy Európába kellene menni. Ha a vallásuk eljutott már Dél-Arábián keresztül Közép-Afrikáig, keleten Kínáig, északon Asztrahányig, akkor Európa miért maradjon a Krisztus-hívők - akik tudvalevően nem igazhitűek - kezén. Erősen hajtotta őket a hitük, de az erejük kevés volt hozzá. Szövetséges után kellett nézniük. Kapóra jöttek a szomszédos harcos magyari törzsek. Így szóltak tehát hozzájuk: Ide figyeljetek, magyarik, hagyjuk abba a törzsi háborút, s menjünk Európába. Az első válasz erre az volt, hogy mi a fenének. Közbevetem, kuttyancs, figyeld meg, hogy az első javaslat a törzsi háború meghaladására, az a menjünk Európába szlogen volt. Azzal a kicsinységgel most ne törődjünk, hogy nem Európáért, hanem Európa ellen trappoltak volna a derék urak. Ám a kazárokat nagyon hevítette belülről a hit parancsa, ezért addig törték a fejüket, míg kitalálták a nagy nyalókát, s így szóltak: Ide figyeljetek, magyarik, hagyjuk abba a törzsi háborút, és menjünk Európába. Nem azért, amit ellenségeink hazudoznak rólunk, hogy mi ott a hitünket terjesszük, hanem azért, hogy megbosszuljuk azt az igazságtalanságot, ami veletek történt. Ugyanis amikor a frankok megszállták Pannóniát, az avarok kincsét több száz ökrös szekérrel hurcolták el. Az a ti kincsetek is volt, mivel tudvalévő, hogy hunok, avarok, magyarik rokonok. Hosszúra nyúlt ezekre a szavakra a magyarik arca, s rávágták, hogy ez már igaz, és közben magukban már azon dohogtak, hogy ez a jó ötlet is már megint ezeknek jutott eszébe, s így majd aztán risztelhetnek. Rövidre fogva, a történet vége az lett, hogy együtt kalandoztak Európában egészen addig, amíg Augsburgnál a keresztény Európa jól meg nem mogyorózta őket, s meg nem mutatta nekik, hova menjenek - de ne Európába. El is ment a kedvük minden további kalandozástól. Viszont ahogy ez már lenni szokott, förtelmesen egymásnak estek.

A magyarik így: Bozo, meg te kutyaházi, kazár banda, bevittetek bennünket az erdőbe. A kazárok imígyen: Szerencsétlen bugris népség, ha nem értitek a kor szavát, és nem akartok Ejrópába jönni, túrjátok otthon a földeteket, gebedjetek bele, őrizzétek koszos otthonotokat, legyetek házi kutyák. Azóta is megy ez a kutyaházi-házikutya viszály. Most éppen megint Európán vitatkoznak vérmesen, kíméletlenül.

Mit lehet Európán vitatkozni? - révültem magamba, s valahonnan messziről, a tudat tengerének tolsztoji mélységéből, ahol együtt és egymásból él a háború és a béke, onnan szomorúan, fájdalmasan hömpölygött felém egy mondat: Én Európába akarok utazni, Aljosa, tudom ugyan, hogy csak a temetőbe megyek, de a legeslegdrágább temetőbe, úgy bizony.

- Ide figyelj, kutyi, én itt történelemórát tartok neked, hogy okulj, te meg mélázol.

- Történelemórát a fenét! - csattantam fel. - A történelmet csak a Létező ismerheti, a soha nem létezőnek még álmai sincsenek a létezésről. Valahogy úgy van ez, mint az, hogy az egyszer már létezett szellemet hiába idézgetik, semmivel sem tud többet, mint létező korában tudott.

Na, ezt nem kellett volna mondanom: a Nem Létező arca megvonaglott, mint az idősödő aggszűzé, akinek a fejéhez vágták, hogy miért olyan baszatlan. A Létező oldotta föl a helyzetet. - Ne hallgass rá - mondta -, ha férfi lenne, sértés nélkül is pontosan tudna beszélni, s ha véletlenül, akaratlanul mégis sértene, bocsánatot kérne, átkarolná a vállad, és homlokon csókolna. - Majd így folytatta: - De nem azért jöttünk ide, hogy egymás lelkét masszírozzuk, hanem hogy ezzel a kutyaházi-házikutya üggyel te, a Kutya kezdj valamit.

- Nahát, erről nem volt szó! - háborodtam fel, mint egy kiskutya, akinek toklász ment a fülébe.

- De pont erről van szó - mondta egyszerre a két nő, a Létező és a Nem Létező. - Ezt a két párhuzamos világot kellene a vicinális pályájukról kimozdítanod - mondták, s hirtelen elengedve a fülemet, eltűntek.

illusztráció Én, az állandó kívülálló, azt rühelltem leginkább, hogy mint egy káldeus király, magam is hordjam a téglát a templom építéséhez. Ez a két nő most mégis rászorít a munkára, pedig talán még arra sem képes, hogy egy csepp bort a nyelvem alatt lenyelés nélkül elvigyek az óceánba. Ők azt remélik igen, s hogy az akkor már egy új óceán lesz. Most kénytelen vagyok ehhez a munkához társakat, igazi cinikusokat keresni közületek. Vigyázzatok, jó szemem van, rátok találok, főleg, ha ennek árán én kivonhatom magam ez alól a kínos feladat alól. Szóval Heraklészre mondom, figyellek benneteket, mit gondoltok, mit cselekszetek és hogy mire vagytok képesek. De különben addig, amíg megtalállak benneteket, felejtsétek a véget, éljetek a mának, a pillanat örömeinek, vagy ahogy azt oly szépen csácsogta az Utolsó istennő című képregény hősnője, hogy azon még egy Piszok Alfréd nevű cinikus alak is ellágyulna, s hogy ti is elérzékenyüljetek, idevetítem nektek ezt a képet.

Különben a viszontlátásig üdvözöl benneteket hívetek, aki volt már "fiú is, lány is, bokor, madár és tengeri néma hal",[2] de leginkább

Cinikus.


II. Hét tenger asszonya: az éjszakai


Mikor a hajózó kora délután, még vakító napsütésben a tengerparton boróka targallyal halat pirít, s hozzá thírai rubin bort iszik, és egy ezüsttestű asszony fekszik a part homokján, az állandó, az örök élet közelében érzi magát, és olyan magabiztos mondatokat fogalmaz, hogy:

Ha szeretők és borivók elkárhoznak
Holnap már puszta lesz a menny,

mint a tenyér.[3]

Ám lecsúszik néhány pohár bor, elsuhan néhány óra, és az alázuhanó álom máris az éjszaka képeit sodorja felénk olykor filmszerűen, máskor csak egy anziksz emelkedik ki a habokból. Vajon ki dobta oda és miért, hova tart a múltból, vajh miért célozta meg a szívünket? Mit akar? Szelíden csak régi napok vecsernyéjét idézni, vagy fájdalmasan a megszakadt vonzalmak keserűségét? Mindenesetre borzongatóan emelkedik ki az álomtenger habjaiból, közeledik az Ég testének két combján egy fekete képeslap, rajta egy fenék - micsoda fenséges fenék - Nizza fölött, a tenger fölött, ott, ahol... sóhajtásunk megemeli a parti szellő: Légy kegyelmes drága Luna.[4]

illusztráció Ilyenkor az emlékezet elsüllyedt tájain rohan végig a gondolat. Az emlékezet derengő tartományaiba hasít bele a kérdés: Ki ez?, létező vagy nem létező? Vélhetőleg nemcsak egy hosszú combú földi asszony, hanem inkább az éjszakai plázán a tenger felett lebegő fehér lábú nőnemű árnyék, afféle földi királynő személye, az erkélyen kihajló Princípina őnagysága, aki olyan természetességgel szemléli, hogy milyen Nizza fölött éjjel az ég, mint aki nem hallott még soha arról, hogy a Földön kihaló faj lett az angyal.

Oda kellene állni mögé, nagyfiús lendülettel a fenekére csapni, és azt mondani: Whats new pussycat? Woah, Woah

Kezünk lendületét azonban lefogja a felénk forduló arc, és félig dermedten rebegjük: Proserpina..., Perszephoné, te itt vagy a nizzai tengerparton? Hádész szabadságot adott? Hát ismét megtartatik az égei ünnep? Megint megtörténik Izisz leleplezése? - Erre ő úgy nézett rám, hogy egyből tudtam, virágokkal borított mélységre léptem,[5] és egy perc alatt elnyel a tenger.

illusztráció Boldogult ifjú argonauta korunkban mindig az éj titkos elérhetetlen asszonyával szerettünk volna találkozni, a távoli, a még senki által sem ismert, csak általunk kiismerhető asszonnyal, valójában a boszorkánnyal. Ezért is kéredzkedtünk föl az argonauták hajójára, s mikor nem látta senki, megsimogattuk a hajó orrát, ami akkor csak nekünk jósolt a végzet asszonyáról. Sokan közülünk ott is maradtak a hajón ebben a jóslásos önkielégítésben, soha észre nem véve, hogy itt élnek mellettünk csodás asszonyok, Dundi-Danaidák, s bájosan ledér testükön szépen szolgál a selyem. Akik ezt felismerték, kiszálltak az Ister gamójánál, Istergamóban, Esztergomban, a Duna partján, gyerekeket nemzettek, nemzetté lettek, és ilyen történeteket mesélnek egymásnak este a tűz körül: Mi, parasztok vegetatív szerelemmel szemléljük a földet. Csak azt becsüljük, ami hasznos, mint Tót Dóra a tatai kertjében. Így tekintünk a növényekre, a virágokra is. Ami nem ehető - állatnak vagy embernek -, az gaz, az gyomnövény. Legyen akár csodálatos virága is. Itt az Adrián a száraz sivár talajból, a beton mellől kinőtt, kierőszakoskodott, mint a tarack, egy zöld szörnyeteg. Most mégsem vágjuk ki. Örülünk mindennek, ami zöld. Hálából egy csillagszép ezüstkék virágot hozott. Szinte megszégyenített bennünket. Szerencsére sumák módon hivatkozni tudtunk arra, hogy mi hagytuk élni. Erre ő ránk kérdezett: És Isten?

De miről mesélnek ők? Mi lett azokkal, akik fennmaradtak a hajón, és az Argo ismeretlen távoli vizekre repítette őket állandó ígérettel a végzet asszonyáról. Egyre több történetet ismernek. Egyre jobban kábítja őket a titok légköre, vonzza tudatukat az asztrálóceán.

Minden este - mint vénasszonyok májusban a Mária-litániát - mormolják a Tana-li-Tániát:

Una ambra blanca
Tana, la Dea della Luna
Non mi sfuggorai; sara mia
Bella dea dell arco
Aradia, arcanum Dei, Arcadia
E chiediamo il tuo aiunto
Che tu possa darci
Sempre la buona fortuna
Luna mia, bella Luna
Mia sempre bella Luna
Diana, bella Diana
Mia Madonna Diana
[6]

Utána a hajón a reményüket sosem vesztő öreg tengerészek sokszor azon vitatkoznak, hogy ez a sok kiismerhetetlen, távoli titkos asszony, Izisz, Perszephone, Mirjam, Mária, Nagyboldogasszony, Diana, Tana, Aradia vajon nem egy száznevű, egyarcú istennő, a világ elrejtett, eltagadott, kiismerhetetlen női princípiuma, az örök földi, testi és lelki vágy fókusza, és minket férfiakat, mindnyájunkat:

Egyazon hajó ringat vele, az égi lánnyal,
vágyam, mint selyem függöny, éjt-nap előtte

szárnyal
messze a jáde város, kertjeiben talál rám,
főnix-szárnyam ha lenne, könnyebben

megtalálnám[7]

Ebben a helyzetben tornyosul föl a földi tévedés. Mert csacska mediterrán istennők még néha-néha odaadják magukat érdemdús, sőt néha érdemtelen férfiaknak, de Ő - az Anyaistennő, a Teremtés anyja, és sohasem csavargó argonauták szeretője. Ebben a tévedésben a földi bolyongásaiban identitását vesztett férfi az el nem ért istennő miatt "szőke nővé" fokozza le a nőket, az istenanyaság szakrális centrumát meg nem értő nő pedig feministává válik. Persze ilyet az ember a mai hazugan korrekt világban csak egy zavaros álomban mer kimondani, bocsánatért esedezve azoktól az erőktől, akik már nagyobbnak képzelik magukat a tengernél, mert úgy vélik, hübriszük már érelmeszesedéssel szorítja a mindenség szívét, s így már az is csak political correctly ketyeg. Legyintsünk rá, és váljunk szabaddá: Jupiter jelét Szaturnusz jelében változtassuk át. Ebben a nizzai áloméjszakában lépjük át az erkélyajtó küszöbét, álljunk szorosan a földi nő mögé, és súgjuk a fülébe: Fárasztó ez az állandó kétség. Ma éjszaka, amíg arcom van, visszavágyom a szent éjszaka asszonyi kinyilatkoztatásába.

A nő megfordul és így szól:[8] - Csacsi Béluskám, kis Zubolyom! Szerencséd van, ma a Hold lehívható az égről, arcom három fázisa ma együtt áll, ma én vagyok a szűz, az anya és a vén, ma én vagyok Daianna, Diana és Diena, Diana - Luna - Hekaté. Csillapíthatatlan örök vágyad, szemeid néma könyörgése meghatott. Ímé, itt vagyok én, az időtlen idők legősibb gyermeke és az utolsó idő koronás asszonya, a természet anyja, minden elemek úrasszonya, szellemek királynője, égi lakók legkülönbike, akinek alakjában minden isten és istennő egybeolvad, aki a menny ragyogó magasságait, a föld illatos mezőit, a tenger segítő szellőit, az alvilág könnyes némaságát parancsaimmal igazgatom, akinek egyetlen istenségét sokféle alakban, százféle szertartással, ezernyi néven imádja a földkerekség. A nagyon ősi phrygiaiak pessinusi istenanyának, a Boriszthenész mellett élő még ősibb skhyták Bodugasszunnak, Attica bennszülöttjei cecropusi Minervának, a tenger övezte cyprusiak paphoszi Venusnak, az íjász cretaiak dictei Dianának, a három nyelven beszélő sicilaiak styxi Prosepinának, Elusis lakói ős-Ceres istennőnek, némelyek Junónak, mások Bellonának, ezek Hecaténak, amazok Rhamnusiának, s az ősrégi bölcs tanításokban dús aegyptusiak igazi nevemen Isis királynőnek neveznek. Engem tagadnak meg a judeaiak vihar-istenük parancsára, s úgy nevezték el egyik alakomról Európát, hogy világot szülő nőiségemet homályos vallási ideológiák vastag kárpitja mögé rejtették. De ne sírj, ne jajongj, ne ordíts kínodban, szamáragyú, szamárbőrű ember. Lenyúzott bőrödet selyemtógaként hamarosan visszakapod. Látod, milyen meztelennek látsz most. Szemérmetlen szamárember, vágyaddal meg is kívántál, s ha meg nem látod Izisarcom, most itt ágaskodnál hátulról belém és Nizza fölé, ahol már a tenger is elkurvult, s szolgálja púderes macák micskéit és nyafka, félmeleg férfivágyatok. Hová lett Odüsszeusz belőletek, hova a szabad, tenger-szerelmes férfi stílus, hová a hosszújáratú anekdotázó kedvetek, mely Atlantisztól Théráig végigmesélte a Mediterránt, és végigitta az összes parti kocsma vadborát.

illusztráció Látod, én nem vagyok meztelen, csak a Lázárságotok, vakhályogos szemetek csal meg benneteket. Akik látnak, már látják, hogy selyemszöveten ezüsttel szőtt ruhám vállamról a sarkamig drága köpenyként omlik alá, s áthatolhatatlan szemnek szerszámnak egyaránt. A köpeny szélén hímzett aranysárkányok és hyperboreus griffek masíroznak körbe. Jobb kezemben örök-égő fáklya, fejemen babérkoszorú sugározza a tudott jövőt, s tömjénillat harmatoz onnan felülről. Ezennel megszabadítottál, eléd tárom az Uránuszon áthatoló jupiteri szimbólumkulcsot. Lásd hatalmamat. Megőriztem neked a dundi Danaidád örök-szép, fiatal arcát, milyenvolt szőkeségét. Vedd észre, te Ozirisz vagy, menj el az argonautákkal az Isterhez, s följebb a Dunához. Ott Hermészként megtisztulhatsz, ott majd meglátod, ki vagyok én, mint földi asszony, mint egyetlen igazi misztérium Tiszán innen, Dunán túl, s túl az Óperencián, ahol az a szemét kis kurta farkú malac túr.


III. Hét tenger asszonya: a napfényes


Ugyan már, Béluska, maga mindig olyan okosokat mond, jöjjön inkább úszni. Az efféle mondatok mindig meglepték Hermészt, pedig már oly sokszor hallott ilyeneket hosszú életében. Tudta, ilyet senki más, csak földi asszony képes mondani. Most is ez a szőke, félig kacagva, fogai közül gyöngyözve göcögi felé ezt a mondatot. Olyan csábító szent ledérséggel, mint ama firenzei kalmár felesége, akiről Botticelli festette a Primaverát, amelyről az európai művészettörténészek sohasem fejtették meg igazán, miért ömlik a képen Simonetta Vespucci - micsoda isteni szőke nő volt az is - ajkai közül az a sok-sok virág. Talán csak egy magyar költő került közel a tündéri lényeghez, amikor a jelen lehetőségeihez vonzotta a megbocsátó és a megszépítő időből a virágot vétkezés fogalmát, s ezzel azt a képletet, hogy az igazi nő nem követ el soha bűnt, legfeljebb virágot vétkezik, mint a tavasz. Mint ez a szőke nimfa itt, aki éppen most vette le napszemüvegét, hogy ártatlant játszó nagy kék szemével rápillantson Hermészre és megkérdezze: Különben mit is akart az előbb azzal a verssel mondani, Béluska?

Hermész, mielőtt újra elképedt volna, nyelt egyet, és megelégedettséggel vette tudomásul, hogy már magában sem libázza le ezt a nőt, aki a folyókat igéző Tunnavi-rítust valami belletrisztikának, afféle szépirodalmánynak hiszi, és csendesen elismételte a nem sokkal előbb mondott szöveget: "Amikor az Öregasszony eljön a folyópartra, letör egy kis darab kenyeret a part istenének és leteszi a partra, majd lisztet és kenyérmorzsát hint szét a parton és borral locsolja a partot, és azt mondja: »Partisten! Nézd! Eljöttem hozzád. És te, Folyóisten, kinek partjairól vettem e darabka anyagot, vedd kezedbe és tisztítsd meg ezt az embert agyaggal; tisztítsd meg testének mind a tizenkét darabkáját!«"

illusztráció Nagyon szép ez a szöveg, Béluska. Ugye ezt kellene majd öregasszonyként, mikor ti már nem éltek a Tisza-parton, a ti lelki üdvösségetekért elmondani. Ezt szeretem magában, öreg Zuboly, hogy mindig eszébe jut valami okos, emelkedett gondolat mindenről, amivel találkozunk. Tudja, nekem a folyóról csak az jut eszembe, hogy víz, hogy kellemesen körülöleli a testemet, hogy úszni jó, hogy most nyár van és nyaralás. S ezzel be is fejezve a filozófiai vitát, ingét a melle alatt kacéran csomóra kötve, tréningnadrágját csípő alá, popsidombra gyűrve lehevert a fűre terített lószőrmatracokra, kellemes bizsergéssel töltve meg a levegőt a Vöcsök csónakház körül. Hermészt is megérintette a pillanat és a hely furcsa lüktetése, a tiszta, termékeny csábítás, ami ebből a földön fekvő szőke nőből áradt. Egy pillanatra a niklai remete egyik legszebb versének két sora is felvillant előtte: "Tested minden mozgásiban / Tündérek mulatoznak" S most, hogy minden titkokat látó isteni harmadik szemével is rápillantott e földi képre, eddig sohasem tapasztalt sugárzást figyelt meg a nő körül. Először úgy vélte, hogy isteni szeme káprázik, de nem. A föld izzott a nő teste körül, a ruhát nem lehetett már látni a sugárzástól, az alakzat kezdte elveszíteni női test formáját, felmutattatott a HÚS, Gaia legszebb teste, legszellemibb anyaga, a női test, mint a tenger szinonimája.

Hermész döbbenetében csak távolról hallott valami olyasfélét, hogy Béluska, ne nézzen így rám, mert egyből meztelenre vetkőzök. Nem reagált erre a mondatra, már távol járt, azon tűnődött, vajon miért is jött annak idején, vagy kétezer éve az Ister mellé.

Régen volt bár, de most is tisztán emlékszik rá, ahogy Jázonnal, az argonautával és társaival hajóztak felfelé a folyón. Erősen, szinte gyerekesen duzzogott, hogy el kellett hagynia Egyiptomot, ahol a világ legtitkosabb birodalmában ő volt minden titkok ismerője, az idő mérnöke, a kozmosz és az ember sorsának tudója. Most itt csavarog ezen a hideg folyón ezekkel a megszállott argonautákkal, akik szent együgyűséggel hiszik, hogy az aranygyapjú az élet kulcsa és értelme. Fölényesen tekintett rájuk, bár némi belső remegéssel érezte, hogy az ő eddigi világa most kezd alászállni, valami süllyed. Különben mi a fene űzi ide, a Barbaricumba, testszagú férfiak és bárgyú, festetlen, éhes nők világába. Mélyen érezte és tudta, hogy az új titok, ez az átkozott-áldott örök kihívás, mely őt sohasem hagyja békén, itt van valahol, s ez az új titok lesz az ő új lételeme, s így ismét ő lesz a mindenség titkára.

Úgy a Bika korszakának végén kezdte érezni, hogy azok a titkok, amelyekkel eddig zsonglőrködtek Egyiptomban és a Mediterraneumban, kiüresednek, közhellyé, nevetségessé válnak, s nincs kínosabb, mint mikor a halandók festéktől málló bálványok arcát figyelve észreveszik, hogy nincs már bennük semmi isteni. Hermész ettől a közeli lelepleződéstől félve menekült északnak, az új évezred új titkait keresve. Érezte, hogy valahol itt kell lennie, a Duna mentén a kultúrák legelrejtettebb terének, Bermuda-háromszögének, pilises erdejének. Nem tévedhet ő, aki a három Thriától, a szárnyas szűzleányoktól tanulta a jövőbe látás képességét.

illusztráció Béluska, vegye már le legalább a zakóját, és üljön ide mellém. Hermész összerezzent erre a gondolataiba hasító felszólításra. Most vette észre, hogy a szőke teljesen levetkőzött. Meztelen teste, mint égő csipkebokor világított a parton, a folyón eltekerő vadevezősök kitörő örömére. Ida, azonnal öltözzön föl, elvisz bennünket a rendőr, kiáltotta Hermész, és maga is meglepődött rajta, hogyan kerítette hatalmába a közvetlen földi félelem. Ne féljen, Béluska, hisz a rendőr is ember, s ha még ráadásul férfi is, és nem herélt egyházatya, meghajol a szépség előtt, szalutál, és engedélyt kér csodálkozni. Boszorkány, gondolta Hermész, de végső soron igaza van. Ha boldognak kell tekintenünk azt a férfit, akinek az élete legnagyobb eseménye, hogy vadevez, és közben Muráti Lili integet neki vissza, akkor ezerszer boldog, aki láthatja ezt a nimfát, Hüpermnésztrát, az egyetlen tiszta Danaidát. De mit is mondott, hogy herélt egyházatya? Hirtelen kínos érzése támadt Hermésznek: Nem nézi őt ez a nő pubinak? Honnan tud ez ilyeneket? Csak nem Origenészre utalt, aki szabadulni akarva a kísértéstől, kiheréltette magát, s hogy utána milyen kínzóbb kísértéseknek volt kitéve, arról árulkodnak írásai, és hallgat a Krisztustól a farizeus prüdériába menekült középkori egyházi irodalom. Tényleg, hogyan volt lehetséges, hogy az Ótestamentum, ez a fantasztikus pszichoanalitikus álom így eluralta a krisztusi egyházat, kiirtva belőle szinte mindent, amit Mária Magdolna, Zarathusztra papnője képviselt. Például a mosolyt, ami nélkül "isten nem tartja vendéglátásra méltónak a földi embert, sem istennő szerelmére". Hogyan jutott el az egyház az élő Jézus nőtiszteletétől a Pál apostoli nőellenességig és Tertulliánusz vérvádjáig: "Olyan könnyedén tönkretetted a férfit, Isten képmását. Bűneid miatt kellett Isten fiának is meghalnia."

Hermésznek ismét eszébe jutott az előbbi meglepő látomás, a HÚS kinyilatkoztatása. Homályosan derengeni kezdett előtte valami, s a nagy felfedezések előtti, belső szellemi remegés már éreztette vele, hogy közel jár küldetése lényegéhez, hogy tárulkozik fel előtte a titok.

Na, Béluska, most már azonnal fejezze be ezt a mélázást, ezt az egész pofijára kiülő szellemi kérődzést, fontos dolgokat akarok megbeszélni magával. Menjünk evezni, hozza le a csónakot és a gramofónt, mert én úgy szeretem, ha a hullámok között suhanva valami érzelgős tangót danol a Szegő Miklós, a Víg Miklós, vagy a Krisár Miklós. Béluska, ismeri maga például azt a nótát, hogy:

Őszi szél ringatja csónakom
Szeretlek téged nagyon
Füledbe súgom, hogy légy enyém
Rettentőn imádlak én

Drágám, mondta Hermész, vegye észre, hogy az egyháztörténet is másképp alakult volna, ha így és időben találkozik magával Origenész. Ha most maga így beül a csónakba, akkor a Szomjas Krokodil nevű vendéglőn túl minden vadevezős V-alakban szorosan mögénk sorakozik, és elhúzhatunk Szentendre felé, mint a vadlibák.

illusztráció Ne hízelegjen, Béluska, ez magának nem áll jól, én magában azt szeretem, hogy olyan megfontolt és tartózkodó. Olyan, mint egy klubtag a Szent István Evezős Clubban, tudja, ahol erős kikötés, hogy a klubnak csak az lehet tagja, aki a tizennyolcadik életévét betöltötte, hazafias érzésű, feddhetetlen jellemű egyén, és aki a sportot nem üzletszerűen gyakorolja... Na jó, engedményt teszek magának. Jó lesz, ha így felveszem ezt a kis fehér inget, és így felteszem a napszemüveget. Ami tudvalevőleg magában is öltöztet, főleg ha ilyen márka, mint az enyém!

Hermész csendesen megfordult, s elindult a csónakház felé. Szerette ezt az épületet, mindig megnyugtatta az arányosan ácsolt faszerkezet. Valamikor régen építették inas vándoréveiket errefele töltő szász ácslegények. Ha ránézett erre a kitűnő munkára, mindig valami egyszerű öröm töltötte el, mint azokat, akik nehéz gyalulás után ujjaikkal végigsimítják a fa felületét.

Amikor ilyen szép faszerkezetet látott Hermész, mindig Bodor Feri is eszébe jutott, a biedermeyer ifjú a Szent István körútról. Ferinek két nagy szerelme volt: a faszerkezetek és a nők, de mindenekelőtt a faszerkezetek. Hermész tudta, ha most bemegy a Szomjas Krokodilba, ott találja Ferit, Sándort és Emilt, és abban is biztos volt, hogy örök témájuknál tartanak. Emilt ugratják, hogy azon a feledhetetlen nyári délutánon nem is integetett vissza neki Muráti Lili. - Jó napot, urak - mondta Hermész, és leült a kockás damasztterítővel takart asztalhoz. - Én hiszek Emilnek, tudjátok, én ismertem Lilit, valamikor együtt éltem vele, akkor még népdalokat énekelt. Közvetlen teremtés volt, biztos visszaintegetett. Különben nincs szerencséd, Feri, mert azért jöttem, hogy nem találtad-e már meg véletlenül azt a negatívot, amit nagyításra odaadtam, tudod, amin az a szőke nő és a tenger van. Tudod - folytatta Hermész -, ma valami olyan fantasztikus dolgot láttam a parton, s ahogy értékelem magamban ezt a jelenséget, egyre inkább rádöbbenek, hogy ezt már azon a fotón is észre kellett volna vennem, sőt már azon az anzikszon, ott Nizzánál, ott az asztráltengeren.

- Na mi van, Béla, csak nem valami meztelen nő kápráztatott el megint? - gurgulázta Feri, és ismét belekezdett a zavaros történeteibe a fotó elvesztéséről és Reznicsek úrról, a borbélyról, és hogy ma este az Urániában néger királykisasszony is játszik az Elszabadult erkölcsök című filmben, és a pesti úrifiúkról, a kiérdemesült snobisme-ről, akik úgy élnek, mint aki tangóhoz tejet iszik.

Hermész órák múlva került vissza a partra. Jó hangulatban volt, kedvét emelte az a néhány pohár fröccs, mely az arácsi bor és a parádi büdös víz elegyeként állt elő. Atyaúristen!, mondta magában Hermész, ez itt közben meztelenül elaludt a parton, s kerek feneke szembevilágít a hunyorgó nyári napnak! Honnan van ennek akkora belső ereje és bizalma a világhoz, hogy érzi, vele nem történhet meg, amit nem akar. Pontosan tudja, hogyha véletlenül kéjenc vének meglesik és megzsarolják, mindig lesz egy Dániel nevű ifjú, aki megállítja a kivégzésre induló menetet.

illusztráció És újra, és újra itt ez a vakító új látvány a HÚS-ról, tenger-asszonyok húsáról. Hát mégis igaz, hogy fölfoszlik ennek az utolsó trójai háborúba ájult, túltömött világnak a legnagyobb titka. Mi ez a millenáris remény, miért hiszik városokba száműzött sámánok kései utódai, hogy ismét hármat dobbantott az aranyszarvas, és "akkor ama harci lármával telt végkorszak múltával jön a megváltó ezredik év"? Soha többé nem vonulunk olyan transzparensekkel, amit ez a súlytalan szívű, elólmosodott szellemű század kitalált, hogy Éljen a háború. Hát nem, éljen az élet, ha már le kell ereszkednünk a naiv szent tautológiák szintjére. Hermész most vette észre, hogy amíg ő némileg a bor hatása alatt is - és így megbocsáthatóan éterien - meditált, addig a szőke nő megfordult álmában itt előtte, a formákat most engedelmesen követő lószőrmatracon, és Hermész érezte, már nemcsak a szeme káprázik, hanem a füle is cseng, vagy megbolondult itt a Duna is, mert csak azt mormolják a hullámok, hogy


Danu, Don, Donau, Danube, Duna
Éljen Duna-Ida
Danu, Don, Donau, Danube, Duna
Selyemsárhajú Magyar Ilona
Danu, Don, Donau, Danube, Duna

Hermésznek tetszett ez a varázslat, évezredek óta nem érezte ilyen boldognak magát, s rájött, hogy összes eddigi félelmetesen nagynak hitt titkát odaadná ennek a nőnek a mosolyáért, és az igazi titokért, a HÚS titkáért. És ha küldene egy anzikszot nektek innen, a Dunáról, akkor azon ez a remek szőke nő lenne, egy a folyóhoz, a tengerhez, az ágyékhoz, vissza, az ünnephez vonzó, dundi Danaida, Duna Ida őnagysága, Duna Ida, szerelmem. Az üdvözlet pedig így szólna: Azt üzeni a tenger, szeressétek az emberi húst, mert nélküle a világ jelentés nélküli tárgyak káosza, vagy valami hasonló lenne.

Különben csókol benneteket:

Béla




[1] Eckhart mester
[2] Empedoklész
[3] Omár Khajjám
[4] Goethe: Faust II. rész
[5] Napóleon mondta Marie Louise-zal kötött házasságakor
[6] Valahol talált etruszk Hold-ima, olaszra átírt boszorkányszöveg. Magyarul körülbelül így hangzik:
Fehér nőnemű árnyék.
Tana te a Hold szelleme
Nem menekülhetsz enyém leszel
Íjnak szépséges istennője
Aradia, isten titka, Arcadia
Segedelmedért könyörgünk
Hogy ajándékozd nekünk
Minden idők legnagyobb szerencséjét
Holdam, óh szép Hold
Én örök szép Holdam
Diana szép Diana
Asszonyom Diana
[7] Po Csü-ji Fan asszonyról írt verséből
[8] Apuleius: Aranyszamár című művéből szövegromlással vagy -javulással néhány sor emeltetett be a szövegbe

vissza