3. FEJEZET

Thalassa, Thalassa


[Rich Text formátumú változatban letölthető]


Ha van tenger-nyelv, azt csak úgy képzelhetjük el, mint zenék között a szférák zenéjét. A tenger-nyelvnek nincs grammatikája, ahogy a szférák zenéjéhez sem kellenek hangszerek, csak a kozmosz együtt lélegző, remegő, hullámzó teste, és egy "fül", egy lélek, aki hallja saját magából, belülről. Ha van tenger-nyelv, nem is szavakból áll, hanem hol zúgó, hol sóhajszerű kiáltásokból, mint Thalassa, Thalassa..., és utána csupa nőnemű, de inkább női princípiummal áldott, titkos értelmű hangrózsák, mint Mare, Mare, Mária, a tenger-mindenség szívének legszebb rejtélye, amely felett kezdetben ott lebegett az Úr lelke.

illusztráció A múlt századelő már szinte teljesen elhomályosult emlékezete szerint Györök Leó volt az első magyar tengeri festő. Néhány képe közgyűjteményben is fennmaradt. Így a Nemzeti Galéria archívuma szerint náluk is van egy festménye, jobban és csúnyábban mondva, ki van helyezve a NEKÖM agyrémnevű kulturális minisztériumba, az ötödik emelet 503-as szobába.

Talán mindennap nézegeti egy fáradt hivatalnok, és arról álmodik, hogy még nyugdíj előtt el kellene mennie oda, a tengerhez, ahol a meredek szikla tetejére lépcső vezet, a várhoz. A hegy oldalához úgy tapadnak a kis középkori házak, mint fecskefészkek. Udvarukon fehérnemű szárad, s a horizonton, ahol az ég a tengerrel kacérkodik, ott, ott a távolban egy fehér vitorla...

Valahogy úgy kellene élni, ahogy Györök Leó élt. Fiatalon, nagyon szabadon és nagyon óvatlanul. Párizsban csavargott a Kommün idején, a felhergelt csőcseléket szemlélte, így őt is begyűjtötték és internálták Marseille-be. A fogolycsapat háromnegyed része elhullott útközben. Őt rajztudása mentette meg, és a hajóbörtön parancsnokának művészetszeretete. Hiába, a művészet életmentő, megóvta Györök Leó életét is, aki az egyik legkülönösebb magyar mecénás lett. Nem a századfordulós újgazdagok fajtájából, akik sznobként összevásárolnak fűt-fát, mit sem sejtve arról, hogy jönnek majd az oroszok, és mindent elvisznek. Györök megszállott mecénás volt. Először bérelt hajókon kóstolgatta a tengert, és érezte annak vonzó, részegítő szerelmes ízeit, majd épített egy saját tervezésű vitorlást, a Kurult, amelyre sorban meghívta a művészbarátait, hogy őket is beavassa a tenger nyelvébe, megmutassa nekik a tenger színeit és az azokon játszadozó fényt, ami a festészet lényege. Így lett tengeri festővé Mendlik Oszkár és Edvi Illés Aladár is. Mendlik annyira, hogy szinte mást nem is volt hajlandó abban az időben képeire festeni, csak a tenger hullámait, és néha a sziklapartot, de azt is csak a hullámok kiegészítőjeként, mástestű hullámként.

Ebben a mai bélpoklos művészeti életben nem is érthető ez az egykori naiv egyszerűség. Vélem, lenézendő arról a cinikusan beképzelt álláspontról, hogy ha már ilyen üres, miért ilyen gyáva, hogy nem egészen a semmit ábrázolja, persze a semminek evilági oldalát, mert a túlvilági már megint transzcendens, és a modernizmus semmitől sem reszketett jobban, mint a transzcendenstől, legalábbis annak égi változatától, ezért aztán elhált az okkulttal.

illusztráció Érzem, a tenger most közbemormog és arra figyelmeztet, hogy zavarja őt a bélpoklos művészet szókapcsolat. Elég lenne csak poklost mondani, mert a rövidebb - pontosabb. Főleg ha a bibliai értelmet is mellévesszük. Ne feledjük soha, hogyan szólt az Úr Mózeshez és Áronhoz:

Mikor bementek majd a Kánaán földjére, a melyet én adok néktek birtokul, és a ti birtokotokban levő föld valamelyik házára poklosságot bocsátok:
Akkor menjen el az, a kié a ház, és jelentse meg a papnak, mondván: Mint a poklosság, olyan mutatkozik nálam a házban.


Nagy mulasztásunk, hogy nem jelentjük a rabbinak, hogy valami kiütésféle látszik már régóta a művészeten vagy azon a furcsa jelenségen, amit annak nevezünk. Legalább a rabbinak lehetne magához való esze, ha már közülünk neki adott az Isten annyit.

Jó lenne most itt nem elmerülni a művészetkritika sekélyes kultúrkritikai vizeiben, de azért segítségünkre lehetne a tenger, hogy valami érvényeset és kikerülhetetlent mondjunk, ne magunk miatt, hanem mindnyájunkért. A tenger csak arra figyelmeztet bennünket, hogy ne legyünk olyanok, mint Veprinác vagy Salvador Dali vagy a hétpróbás Picasso. Veprinác Timót hosszújáratú tengerészkapitány azt állította, hogy ő fejtette meg végképpen a kísértethajó titkát, ami után sok ország rendőrsége és tengerészeti hatósága hiába kutatott. A kísértethajó-legenda és a művészet annyiban bizonyára hasonlatos, hogy mindkettőről sokat hazudtak és fontoskodtak. Főleg azok fontoskodtak, akik nemhagyták menekülni a gondolatot az öncenzúra hatalmából. Veprinác apó, aki öreg tengerész és hosszújáratú hazudozó volt, csak ártatlan tekintetű homéroszi gyalogos tódító a modernizmus művészeti főpapjaihoz képest. A szabad szellemű levantei hajósok csak csodás szigetekről, Kalüpszó rabul ejtő tündérszigetéről festik a képzelet mámoros, költői képeit, lebilincselve a mesére vágyó emberi szellemet, valahogy így:

Körtve mosolyog körtvén, piros alma mosolyog piros almán,
Szöllő függ szöllőfejeken, füge függ fügéken.

Valamikor rég Kemenes József így fordította Homéroszt, s ebből láthatjuk, hogy manapság már a fordítás sem a régi...

A kellemes hazugságoknak, költői túlzásoknak ezt a világát váltotta fel a művészeti életérzés bélpoklos gondolati struktúrája. Salvador Dali így ír naplójában: "Hozz nekem egy kis borostyánt levendulaolajban és a világ legfinomabb ecseteit. Semmi sem lehet elég finom megfesteni Meissoni ultra-regresszív stílusában, szuper-intuitív delíriumot, a misztikus és testi önkívületet, ami elragad, ahogy a vászonra kezdem vinni a Hitler húsán feszülő bőrszíj képét... Szóltam Bretonnak, hogy sürgős, rendkívüli ülést hívjon össze a csoporton belül, hogy megtárgyaljuk a hitleri misztikumot a nietzschei és antikatolikus irracionális szemszögéből. Reméltem, hogy a megbeszélés antikatolikus jellege csábítani fogja Bretont. Ráadásul Hitlert teljesen mazochistának tartottam, aki azért indított háborút, hogy hősiesen veszíthesse el. Igazából olyanfajta nagylelkű tett végrehajtására készült, amilyeneket a csoportunk akkoriban nagyra tartott..."

Így gondolkodott Salvador Dali, akit André Breton Avida Dollars-szá (Dollárra Éhes-sé) anagrammált.

Vajh, mit szólt volna ehhez dédnagyapánk az Erényes utazókhoz című eperjesi szabadkőműves páholyban?

Ha ez a kitérő visszavezet a poklossághoz, akkor érdemes a poklosság szó, a mecóra (nem ebből ered a macera?) eredeti értelmét keresnünk. A bölcsebb zsidók ismerték ennek a szónak a leprán túli értelmét. Tudták, hogy pletyka, a kibeszélés, a "rossz nyelv" teszi pokollá az ember életét. Igazából főleg az idézőjel nélküli rossz nyelv, ami az elszabadult tudat pestise. A magával megtelt lélek bűne, azé, aki ilyeneket mond, hogy mindenki pap, vagy ennek nyomán is, hogy mindenki művész. Így áll tótágast Luthertől Joseph Beyusig a beavatás. Vagyis az, hogy beavathatom magamat, úgy, ahogy akarom. Nem kell végigjárni a léttradíció pengevékony ösvényét halálpontosan, hanem elég csipegetnem a szakrális és profán önkényesen kiválasztott elemeiből, és akkor bennem az eleve létező, kész pap és kész művész majd eklektizál valamit. Ha a női princípiummal, vagy a Szűz Mária-kultusszal nem tudok mit kezdeni, akkor elhagyom. Ha Istennel a művészetben nem tudok mit kezdeni, akkor száműzöm. Ha kell, individuális gőggel megteremtem a hübrisz szentháromságát: mindenki pap, mindenki művész, mindenki isten. Ebben a pillanatban süllyed el az az út, a legmélyebb beavatás, aminek a végén tényleg bárki istenné válhat - Isten fiává az ember fia -, ha képes rá, ha elég bátor, hogy tegye.

Maradj te csak boróka - súgja a tenger felől Poszeidon, a legderekabb görög isten. Ahogy látom, igaza van. Szerte itt a Veglián télen-nyáron őrzi kis tüskés magát a sok borókabokor igénytelenül, szárazságot és fagyot egyaránt jól tűrve, vehemensebb rágógép-kecskékkel is szembeszállva. Fája lassan növő, de erős, faragásra alkalmas, s ahol nincs tiszafa, örömmel beérik ezzel is a pásztorfaragók. Göcsörtös ágai kis igazítással Afrodité, mindnyájunk Afroditéjének vágyott távoli meztelen testét idézik, hogy könnyebben hazataláljon hozzá a pásztorképzelet.

A boróka sokoldalú szolgája az embernek. Az egyéves borókabogyó ételekhez, a kétéves szeszes italokhoz kitűnő fűszer. A borókaolaj fertőtlenítő, méregtelenítő, bőrgyógyító. Száraz leveleit füstölőszerként is használták, használják. Főleg azok, akik nem jutnak tömjénhez, vagy nem szeretik a tömjén illatát, mint az ördög, vagy a kényes orrú, szent életű szépasszonyok.

Az én vegliai közönséges borókáim kiválasztott rokona, a Sínai-félszigeti édomi boróka, ezer évig is elélhet. Illatos fája sokak szerint a cédrusénál is értékesebb. Olaját halottak megkenésére használták. A hébereknél a szolgálat és a védelem, valamint a hosszú élet szimbóluma. A Bibliában a sivatagban magányosan tengődő alakját az Istenét elhagyó bűnös ember jelképének tekintik. Borókás lelkű lett a világ. Már megérkezett az antikrisztusi üzenet: Világ borókái, egyesüljetek! Vagy ha nem, hát nézzétek a mezők liliomait, de legalább olvassátok Kereszty Zoltán hasonló című könyvét a bibliai növényekről: borókákról, áloékról, balzsamfákról, császáralmákról, fátyolvirágokról, feltámadásvirágokról, mézvesszőkről, létezésünk kánaáni oldaláról.

Hogyan válik az istenőrző boróka istentagadó borókává? Ez művészeti kérdés, ez a művészet kérdése, ez a barzakh. Mi történik valójában, ha elhatározza az ember, hogy mű alkotására adja a fejét?

A kívülálló azt hiszi, hogy ez egy egyszerű feladat, jópofa dolog, pedig ez pokolra szállás orfeuszi és krisztusi értelemben is. Orfeuszi azért, mert mindent, még Euridiké egyetlen szerelmünket is elveszíthetjük egy rossz mozdulattal. Krisztusi azért, mert egy ember, önmagunk megváltása, megóvása, beavatása a tét, és nagyon keskeny az ösvény a beavatás és az ellenbeavatás határán. Egy pengevékony vonalon kell nagy biztonsággal haladni. Erről a misztikus veszélyről legpontosabban az iszlám ezotéria barzakh szava beszél.
Az Al-Furgan szúrában ezt olvashatjuk:

"és Ő az, aki hagyta a két tengert szomszédosan folyni
- az egyik édes és ízletes, a másik sós és keserű - és kettejük közé földszorost (barzakh) és tilalmas tilalmat rendelt"


illusztráció Ha elindulunk ezen a barzakhon, ezen a hajszálvékony választóvonalon, eleinte bizonytalan lábakkal, remegő lélekkel tapogatjuk az utat, csak attól rettegünk, nem bicsaklik-e meg a lépés. Mikor már egy kicsit biztonságosabban lépkedünk, azon elmélkedünk, hogy biztosan szét tudjuk-e választani ezt a két világot, amelyeknek bizonytalan határain kóborolunk. Egyszer azután lehet, hogy eljön a pillanat, amikor már oly könnyű lesz a lépés s oly szárnyaló a szív, hogy megkezdődhet a felemelkedés. Ekkor észrevesszük, hogy nem ennek a két világnak a szétválasztása a fő feladat, hanem van egy magasabb rendű is: ennek a két világnak az összekapcsolása. Közvetítés a két világ között: szállni alá, a poklokra. Tilalmas tilalmak között Istennek tetszően szörfölni szellemileg. Úgy, mint a fény játszik a legszebb festményeken. Mondhatjuk, festmény csak az, ahol a formákat a fény beavatja valami transzcendensbe. A modernizmus legnagyobb csapdája ennek a beavató fénynek az elárulása, kiűzése a képből.

Ha Fényt mondok, Istent mondom
Ha Istent mondok, a Fényt mondom

Szuhrawardi, az iszlám misztikus filozófus így próbálta megközelíteni a Fény lényegét, az isteni lényeget, amely a fenségesben mutatja meg magát, és emeli magához lelkünket. Életünkben kísért az állandó beavatás, s ha ezt nem vesszük észre, az életünk mellett élünk és valahogy úgy járunk, mint aki fiatalon elalszik, és arra ébred, hogy eltelt az élete. Milyen jó is lenne már fiatalon látni olyan festményeket, olyan szemmel, amellyel az ember a kép tiszta távlatos téridejében az örökkévalóságig is elláthat.

illusztráció Csak ez a látás érdekes, ez a minden földi vakságon túli látás és láttatás. Az igazi festőt ez a láttatásképesség jelzi, a többi szóra sem érdemes vakítás, vagy ahogy a magyar nyelv pontosan megnevezi, szemfényvesztés. Ha fényt mondok, Istent mondom. Ha Fényt veszítek, Istent veszítem, és utat veszítek, utat hozzá, és azt a lehetőséget, hogy mikor már az idő nem hordoz tovább, végképp Istenre bízhassam magam. Elbír-e ennyit egy festmény? Elbír-e ennyit a művészetnek nevezett, a beavatástól a bohózatig táncoló jelenség? Vagy belebénul a szellem, ha mindezt végiggondolja, és megvilágosodás helyett kiüresedik? Milyen léttechnika közelíti az embert a lét lényegéhez? Előidézhető-e tudatosan egy olyan áldott állapot, amellyel a szent vegetáció ajándékozza meg a növényeket a virágzás pillanatában, mikor kinyílik a virág, és az egész növény megtelik lélekkel? Vagy ez maga a női princípium csodája, maga a Mária-jelenség, maga a titkos értelmű rózsa? Tisztességesebb rózsakeresztesek talán ezt, vagy ezt is keresték. Ezt a létérzést, létteremtést szerették volna férfiként is átélni. Talán úgy is, mint Rilke a bennünk élő belső nőiséget, talán másképp? Talán erre sohasem leszünk képesek, mert elvesztettünk valamit, mióta "áthelyezték a fényeket". De kik és hova helyezték át? Talán ezt tudták, sejtették, sejtik a nagy festők, és visszahelyezik a fényeket eredeti helyükre és eredeti állapotukba. Úgy, mint az utolsó alkimista Newton, amikor kimondta, hogy a fehér fény nem homogén, hanem színekből tevődik össze. Micsoda tévedés ezt csak egy egyszerű tudományos felfedezésnek tekinteni?

Én, ha festő lennék, csak tengert festenék, talán azt mernék. Nem mernék emberi arcot, az mégis csak az Ő hasonlatossága. Abba Leonardo is majdnem beleőrült. Végül aztán ő is feltalálta a zseniális egyszerűsítést, azt, hogy Istent az Androgynben tudjuk ebben a földi létezésben megragadni. Főleg azóta, mióta "áthelyezték a fényeket". Azt a sugárzó, titokzatos derűben vibráló égi fényt, amely még az etruszk házaspár arcán ott tündökölt tünékeny-tündérien, de még mindenki számára megragadhatóan.

Különben én úgy látom, hogy a világ egyetlen múzeumában tökéletesen érzékelhető a fény áthelyezésének pillanata. Az athéni Akropolisz-múzeumban, ahol U alakban végigsétálhatunk az ókori szoborsor előtt, és majdnem az U alakzat közepénél eltűnnek a titokzatos mosolyú arkangyalarcok, és megjelennek a kiüresedett atlétaarcok. Mintha amerikai divatficsúrok és macák váltanák le azt a bölcs éteri arcot, mely vélhetőleg egyedül őrizte meg Atlantisz múlt-jövő, jövő-múlt titkát. A jövevények "szépek", tiszták, harmonikusak, de már csak a diszkoszdobó földi hús-formájának szépségét hirdetik. És a diszkoszdobónak már diszkoszdobó-agya van, s a lelke helyén egy diszkosz, amit csak a nyers erő tud felemelni, a fény már soha. Talán a reneszánsz legnagyobb csapdája, hogy csak ehhez a formazsonglőr-világhoz tudott visszanyúlni, és nem az ez előttihez. Pedig abból a mosolyból milyen világot lehetett volna, lehetne építeni, és újból megtanulnánk nagyobb reménnyel élni és meghalni.

A hangyák életveszélyesek. Ha találnának egy nekik tetsző másik bolygót, képesek lennének áthordani oda a Földről a földet. A Marine Terrace mellett egy kis területet füvesítek. Reménytelen vállalkozás ez ebben a sívó nyárban, de egy reménytelen vállalkozással több vagy kevesebb, az én koromban már nem számít. Különben is lehetőséget kell adni a vegetációnak, mert ő maga a remény, talán még az Istennek is. Begereblyézem a fűmagot, szórok rá humuszt, lapáttal lelapogatom, s mint ki jól végezte dolgát, tekintetemmel végigsimogatom a kis veteményt. Egy óra múlva arra járok, és furcsa mozgást észlelek. Ezernyi hangya gyűjti a felszínen maradt fűmagot logisztikai zsenialitással. Először a terület öt jól kiválasztott pontjára, majd azt átcsoportosítják először három, majd két helyre. Arra a két helyre, ahol a föld alatti birodalmuk bejárata van. Estére a három nagy maréknyi fűmagot eltökítik a föld színéről. Vajon miért kellett nekik ez a rengeteg mag? Tévedésből azt hitték, hogy ezek az ő széjjelszóródott bábjaik, vagy föld alatti civilizációjuk raktáraiba gyűjtötték egy hangya-József parancsára a gabonát, készülve a hét szűk esztendőre? Bármit hittek is, halálra ítélték föld alatti hangya-Agarthájukat. Ugyanis a folyamatos locsolástól megduzzad majd és kicsírázik lent az a rengeteg mag, és a vegetáció fűburjánzása szétszurkálja, szétfeszíti, szétroncsolja hangyaországot. Egy zseniálisan jól szervezett civilizációs terv szétveti az egész birodalmat. A hangyák, akik vélhetően közvetlenül Isten "komputerére" vannak kapcsolva, mindenre tökéletesen képesek, csak egyre nem: átlátni Isten terveit. Azt, hogy Istennek a fűvel is van terve. Milyen értelmetlen az örök manicheusi kérdés: Hol a gonosz a világban, Istenben vagy az emberben?

Tolakodik az a kurva fű - mondta közeledő halálára utalva Nagy László egy-két évvel halála előtt Kósa Ferencnek. Tolakodik az a kurva fű hangya-Magyarország szíve körül is. Amint a hangyáknak, nekünk is le kellene cipelnünk értékeinket a Magyar Agarthába, vagy föl az Illyés Gyula-i magasba, ahol a haza van. Hogyan lehetne egy ilyen gigászi feladathoz egy ilyen elátkozott, elárult, törmeléklelkű népnek rácsatlakozni Isten "komputerére"? Ráadásul úgy, hogy ne egy ismeretlen isten gyűjtesse velünk a száraz fűmagot azzal a naiv hittel, hogy gyermekeinket mentjük és építjük a jövőnket, pedig...

Magyar Agartha. Erről fantáziált mostanában egy elárvult szellem, egy hasonló című régi írásom kapcsán. Abban arról fabuláztam, hogy léteznie kell a nagy mitologikus Agartha mintájára egy Magyar Agarthának, ahová a több évszázados leveretés közben a magyar bölcsek hangyaszorgalommal lecipelték szellemi-lelki kincseinket, és hogy eljött az ideje érte menni ezeknek az értékeknek, és vannak, akik elkezdték ezt a munkát. Az együgyűen elárvult szellem viszont odáig jutott, hogy ez templomépítés, szabadkőműves értelemben, és egy jól szerkesztett magyarellenes összeesküvés. Bocsássa ezt meg a magyarok istene, aki látja, hogy manapság a világban az összeesküvéseknél csak az összeesküvés-elméletek burjánzanak jobban, s már nem is lehet tudni, hogy valójában melyik a veszélyesebb. Az biztosan élet- és közveszélyes, hogy egyre kevesebben tudunk különbséget tenni a bűn struktúrája és a struktúra bűne között. Viszont ebben az "áldott" együgyű állapotban - mint az adriai kabócák a lábukat - sokan a kicserepesedett agyukat reszelik állandó értelmetlenséggel. Elszaporodott a kabóca-gondolkodás. Egymásnak feszülő oldalak, jobboldal és baloldal, liberálisok és konzervatívok, szemiták és antiszemiták, rasszisták és antirasszisták, lopok és antilopok reszelnek fáradhatatlanul. Nem törődve azzal, hogy Isten mit gondol egy népről. Vajon mit gondol rólunk, magyarokról, szegény magyarokról, hangya-magyarokról? Meg kellene kérdezni. Talán Nagy László vakmerő prófétai felszólításával: adja úgy is, ha nem kérem. Mondja úgy is, ha nem kérjük, de merjük kérni, akár így? Retteneteset tud mondani az Isten. Mi pedig - történelmünket figyelve - Jób népe vagyunk. Jób azonban minden csapás közben megtartotta a hitet. Ha megkérdez minket az Úr, hogy mi mit tartottunk meg, mit válaszolunk? Talán azt, hogy mi megőriztük a nyelvet, a nyelvedet, Uram, és nem kérdeztük soha, miért kell Isten nyelvének bujdokolnia...

Fordított megváltás zajlik. A pokol készül bennünket meglátogatni, és szálla fölé. Napjainkban minden eddiginél rafináltabban a Krisztus-jelenséget nyálazza körül - például da Vinci-s kódokkal - a pokol. Vagy csak egy sátáni dialektika működik, valahogy így: ha nektek van szálla alá, akkor nekünk is van szálla fölé, s ebbe belesavanyodik lelkünk humusza, főleg akkor, ha tudjuk a magyar regösének mottójával, hogy azt is megadhatja az a nagy Úristen: dó-re-mi-fá-szó-lá, szó-fá-mi-fá-szólá, szó-lá-szó-fá-mi-dó.

vissza