2. FEJEZET

Vecsernye az Adrián


[Rich Text formátumú változatban letölthető]


Húsvét van, húsvét az Adrián. A kis tengerparti faluban mindenki készül a nagyszombat-esti feltámadás-szertartásra. A szomszédok, Jelena néni és Joszi bácsi vasárnapi öltözettel és vasárnapos lélekkel indulnak a templom felé. Oroszul dicsértesséket köszönök nekik: Szlava nasemu goszpodinu Isszuszu Krisztu. A templomban emelkedett lélekkel, kegyelemteli arcokkal ott van az egész falu, az őslakosok és a jövevények is. A karzaton német barátaink, Richárdék állnak, oldalt szerényen, hargitás lélekkel a székely Péter János. Szentáldozáskor bejönnek és sorba állnak a kamaszfiúk is. Az előbb még a mise alatt is kint a templomudvaron rendetlenkedő René - a szomszédék unokája - is előre vonul áldozni. Arcán a letörölhetetlen, kicsit zavart csibészvigyor, talán az enyhén szentségtörő spekulációt rejti: Na, bejöttem, részt veszek a szertartásotokban, hadd örüljön szegény anyám és a két öreg, de az én igazi rítusom a diszkó és a diszkózene. Képes két órán keresztül egy számot játszani, az ügyeletest: Dragostea din te, numa numa jej. Amikor a nagyanyja ráüvölt, még egy órán keresztül ugyanazt az egy számot hallgatja halkan. Mint egy szufi táncoló dervis, aki ha egyszer elkezdi, akkor neki az ég és a föld egybeér, ott van a Paradicsomkertben, ő a legkedvesebb szolgáló Allah udvarában.

És én mit érek itt egyedül az áhítatos tömegben cingár lélekkel? Teszek azért valamit, hogy a közösség felemelkedett, sursumcordás lelkével együtt szárnyalva segítsem a nagy helyreállítást?

Közreműködöm-e Isten legdemokratikusabb teremtésében, amikor a földet és a földlakókat meghívja az isteni "misztérium háztartásába", ahol a teremtés, a bűnbeesés, a megtestesülés, a megszentelődés és a megdicsőítés megtörténik. Mai, úgynevezett modern, gőgös, cinikus lény, választottam-e Eleuzisz és a Kálvária között? Vagy valójában ez csak egy végig nem gondolt, vagy rosszul végiggondolt választáskényszer?

illusztráció Lesétálok a tengerpartra, a középkori, romos Sveti Marak kőtemplomocskához.

Tengertől ölelt parányi félszigeten őrzi az időt, bár az vasfogával csipkésre harapdálta. Mi mindent láthatott keletre tájolt lőrés-ablakával? IV. Bélát már biztos, amint Zeng felől erre menekül, hogy néhány napot töltsön a megbízhatónak tűnő és később annak is bizonyuló Frangepánok rejtett erdei várában (vélhetőleg itt született a magyarság legtitokzatosabb szentje, Margit), s majd onnan is tovább menjen Belibe, ahol kőarcát s vele szemben a menekülőt kísérő két templomos lovagot idéző templomos keresztet Béla-relikviaként őrzi a helyi népi emlékezet.

Vélhetőleg pontosabb tudással, mint az iskolás magyar történetírás, mely kőfejűen leragadt a Trau váráig tartó mesénél. Nem igazán kutatva sem a vatikáni templomos dokumentumokat, sem az írott horvát emlékeket, pláne nem a környék, Krk és Cres-sziget rendkívül gazdag Béla-királyfolklórját. Vendégeimet - később a nyájas olvasót is - át-át kalauzolom Belibe. Szeretném, ha egy kis magyar zarándokhellyé válna ez a tündéri kővároska, szerelmes adriai földrajzom egyik kitüntetett helye.

De láthatta ez a kis kőrés-lőrés ablak, amint 1905. július 2-án a jó szelek szárnyán elsiklik itt a habokon Herczeg Ferenc Sirály nevű kétárbocos vitorlása is. Fedélzetén Tonio, a kormányos, a "lussini furfangos eszű" legény, aki Koludarctól nem messze született, ahol manapság Manchin Róbert kóstolgatja a tenger ízeit, és a manicheusok halványodó és történelmileg besatírozott nyomait vizslatja. Ott van az öreg Zeppe, a hajószakács, akinek "részegsége legbiztosabb szimptómája, ha elkezd franciául beszélni". Ez a kedves részegek általános evilági szokása lehet, mert gyerekkori, mára öreg barátom, Szunyogh Józsi is megfelelő mennyiségű bor fogyasztása után egyből a nemes francia nyelv szavait tákolgatja úrias módon, hogy aztán, a na nem számít szófordulattal tegye fel a filozofikus koronát a borivás cselekményére, imigyen: Inkább pocsékba menjen, mint kárba. De ott látta a kőablak a fedélzeten az író keresztfiát és a kutyáját, Cézárt, és magát a fiatal írót, a még nem írófejedelmet és nem "antiszemitát", amint a hajótörvényeket körmöli. Köztük a következő tengeri bölcsességet: A hajón tilos politikáról, irodalomról és művészetről beszélni. Ezt a táblát ma az országra is kitehetnénk, hátha közelebb jutnánk a békéhez, s távolabb együgyű és kétlelkű, hazug mimagunktól.


illusztráció
illusztráció


Látta ez az ablak itt elvonulni 1908-ban is a Sirályt, mikor a szembeni Lidón, Cirkvenicában Kodály várta Bartókot.


illusztráció


Herczeg Ferencnek ki kellett volna kötnie a parton, jégbehűtött rizlinggel, az ottani grasevinával kínálni a "zenészeket", és lejátszani Kodály tanár úrnak az akkor nagyon drága gramofonról, ahogy Pálmay Ilka énekli a Niniche ritornellt, az ő Karádijuknak azt az életérzését, hogy téged is csak égve dobtak el. Majd megengedett volna magának néhány sziporkát a bartóki klapanciákról, és arról, hogy mi magyarok már csak örökre Gyurkovics fiúk maradunk, dzsentrigerincűek és felületesek. Kodály feszengett volna - akkor még nem volt a Rákosit is kioktató tanár úr -, udvariasságból valamit nyökög arról, hogy azért a Pogányok az igazi magyar írás, az szól az igazi magyar sorsról vagy sorstalanságról. Ezt még Nobel-díjra is fogják javasolni. Megjósolja talán azt is, hogy hiába a későbbi nagy magyarkodás, Herczeg "százkötetes" életművestől sem kerül be az USA-ban 1992-ben kiadott ultramagyar Encyclopaedia Hungaricába. Így teljesülve be a Szabó Dezső-s átok: a svábból lett magyarok sem a zsidóknak, sem a neofita magyarkodóknak nem szalonképesek.

Láthatta volna ez a csodálatos templomocska - persze csak virtuálisan, mert akkor még nem létezett - Odüsszeuszt, aki állítólag erre is csavargott, ősturistaként elkábítva a csavargás szellemi részegségével, mert hát akármekkora is az Adria, senki ne mondja, hogy tíz év alatt nem lehet hazakeveredni egy olyan távolságból, ahonnan jó széllel már két hét alatt a francia part is elérhető. Könnyű persze Poszeidon bosszújára fogni, ha nem érdekel bennünket a hűséges Penelopé. A hűség nem érdekes a tengerek csavargó vigéceinek, a hűtlenség tékozló fejedelmeinek. Talán mégis igaz az, amit az ókoriak is feszegettek, hogy Odüsszeusz utazásai Herkules oszlopain túl terjedtek, hogy az egész odisszea mögött egy titkos küldetés állt. Így Odüsszeusz volt az eredeti Kolumbusz Kristóf, aki egy igazságtalan háború bűntudatától vezérelve elmegy a trójai hagyomány eredetéhez, elmegy Nyugatra, a bölcsőhöz, oda, ahova a La Merica csillag vezet, az elsüllyedt Atlantisz elveszett nyugati tartományaiba. Vezekelve, amiért az újkonzervatív Agamemnon belerángatta ebbe a misztikus háborúba, csak azért, mert egy zavaros szexuálterrorista állítólag elcsábította valakinek a feleségét. Mégiscsak könnyebb egy szépasszonyt ledönteni, mint a világ legmagasabb ikertornyát, New York Joachim és Boázát. Vagy mégsem? Odüsszeusz, a legravaszabb görög nem akart elmenni a trójai háborúba. Ő tudta, hogy milyen hazug nagyhatalmi érdekek diktálják azt... Ő tudta, hogy egész addigi elíziumi nyugodtságú világunk fog összeomlani tőle. Minden, minden süllyedni kezd. Bár valahol mélyen remélte és sejtette, hogy valami emelkedhet...

Ő ott volt az eleuziszi szentélyben, ő hallotta a jóslatot... Sőt őt még a királlyá jelölés előtt beavatták Eleuziszban. Mind a két fokozatba. Először mystae lett, majd epoptae, ami azt jelenti, hogy szemlélő. Mélyen tudatába vésődött az első nap neve: tengerre beavatottak. Ez az ő életét nemcsak lélekben, hanem gyakorlatban is meghatározta. Minden idők legnagyobb hajósa lett. Távoli tájak, távoli nők, távoli ízek szépségének örökké vándorló koldusa lett.

Egy mára elfeledett kitűnő ókor-kutató, Latkóczy Mihály, éppen abban az időben, mikor Kodály is és Herczeg Ferenc is a Quarnero-öbölben múlatta az oly gyorsan múló időt, elemezte az Odüsszeusz-jelenséget, főleg a római és velencei márványszobrocskákat. Érdemes ide idézni szavait, méltó tanulságul arról, hogy voltak a magyar tudományban is olyan elíziumi pillanatok, mikor még a tudósok is tudtak írni: Kivált a venéziai szobrocska feje igazi műremek és a legszebb emlékek közé tartozik, miket a hellén művészi géniusz produkált. Izmos és mégis hajlékony hajósalak, arczán a viharedzett tengerész ravasz nyugalmával, mely a veszedelmek közepette keletkezik, de magába rejti azt a szelíd mosolyt is, mely a sikerült furfangban gyönyörködik és elárulja, hogy ura most azokra a percekre gondol, melyeket a veszedelmektől lopogathat az élvezet részére. ... arczán, mely barátságos mosoly alá rejti a hamisságot és derülten néz azzal a szempárral, mely különben fenevadakat is képes megfékezni... mely előkelő hanyagsággal mond le a királyság minden külső jelvényéről és mintegy beéri azzal, hogy a hajósok között első lehessen.

Ugye, vele szívesen csavarognánk, fiúk, s nem sértenénk meg azzal a közhellyel, hogy bizalmaskodva az első értelmiséginek neveznénk, történelmileg zavaros szerepünket tolva a nagy misztériumokba és az emberi élet legnehezebb hétköznapjaiba, valamint a lakomázó ünnepek részeg méltóságába egyaránt beavatott emberi tartás fölé. És ugye senki sem követné el közülünk azt a csacskaságot, hogy megkérdezze tőle: Mi az eleuziszi beavatási titok? Csodálkozva nézne ránk, hogy ugratni merjük. Majd mikor látná őszinte naivitásunkat, huncut-jótékony arcot vágva, komolykodva mondaná: Nincs titok, te vagy a titok, én nem tudlak beavatni, ha te nem tudod magadat. Különben is ki fogja kedvedért összegyűjteni az isteneket, hogy megtaláld az életet, amit keresel. Ennél a mondatnál átbizsereg rajtunk a kétszeres déja vu-érzés arról, hogy ez a csibész-király itt most a Gilgamesből idéz, ráadásul olyan ravasz morális szaltó mortáléval, mint ahogy a szintén minden hájjal megkent Jean-Paul Sartre Nekrassov című darabjában a Desespérer Billancourt kifejezést agyalta ki a megfosztani a munkásokat a szovjet paradicsom délibábjától "szinonimájaként".

Ilyenkor jut eszébe az embernek az, amit William Butler Yeats írt a Rosa Alchemica című művében: Miért járnék Eleuziszba és nem a Kálváriára? Mintha a Kálvária misztériumát könnyebb lenne megérteni? A mindenáron modernizálódni akaró egyházi irányzatok mindent megtesznek, mindent megtennének, hogy a Feltámadás misztériumát bevonják a racionális analizáló sterilitásba. A kétszerkettő józanságába rántanák le az isteni négyesség világát. Összekeverve a szeretet demokráciáját a szellem demokráciájával, ami nem létezik. A szakrális világban a négy kimondhatatlanul több, mint kétszer kettő. Kimondhatatlan, mint a zsidók istenének négy betűje (JHVH), a demiurgoszi anyagi mindenség. Mit lehet a végső ügyeken modernizálni anélkül, hogy a szakrális ne váljon profánná? Az egyháznak nem lehet más célja, mint a szakrális lebontását megakadályozni. Nema ništa modernizacije, ahogy egy kosljuni ferences szerzetes mondta volt. Ehelyett miközben a csalódott hívők elhagyják a keresztény áhítat középpontját, az Úrvacsora ünnepét, a vallási vezetők világszerte nem annyira az üdvözülés lelket próbáló problémájának, hanem a politikai reformoknak...és más olyan ügyeknek szentelik magukat, amelyekhez nem értenek... üzeni Amerikából világhírű filozófusunk, Molnár Tamás, aki szintén a templomocskával szembeni cirkvenicai parton nyaralgatott fiatal korában. 2003 őszén már majdnem lejött ide, hogy időutazásos technikával megmutassa nekem a hegyről a napfényben úszó túloldali strandot, és azt a fiatal arcot, mely nézi a mi hegyünket. Remélem, az idén az egészsége engedi, lejön ide, és megkérdezhetem tőle, hogy Symmachus miért választja Eleuziszt, és Molnár Tamás miért a Kálváriát. Valójában két választás-e ez, vagy egy és ugyanaz, csak a Kálvárián már felfeslik a misztérium különben oltalmazó köde. A beavatás arisztokráciáját megkereszteli a szeretet demokráciája. Tiszta újbor kerül a régi tömlőbe. Mert a tiszta bor, a vérré válni tudó tiszta bor a misztérium közepe Hórusznál is, Dionüszosznál is és Krisztusnál is. Egyiptom, Eleuzisz és Jeruzsálem Krisztusban békült ki bennünk. Akikben nem, azok a mai napig New Age-es szinkretizmusban kotyvasztanák a nagy beavatási kultúrák önkényesen letépkedett vadvirágait.

Húsvét van, húsvét az Adrián. A korai tavasz mifelénk ismeretlen kis virágokat becéz ki a napra, itt sorakoznak, mint abban a kis fatáblás virággyűjtőben, amit a Múzeum körúti bizományiban vettem több mint tíz évvel ezelőtt ötszáz forintért. Beleírva, hogy Weil Adrien virágalbuma, és nyomtatva: Blumen des Heiligen Lande. Benne lélekfinomsággal szerkesztette össze egy keresztény magyar-zsidó kislány az Ószövetség és az Újszövetség kiemelt szent helyeinek virágait. Lepréselve egymás után a Sion hegyéről, az Olajfák hegyéről, a Jordán völgyéből, Jerikóból, Rachel sírjától, Betlehemből, Názáretből és más szent helyekről a saját kezűleg gyűjtött kis virágokat. Óvatosan, könnyű kézzel szabad csak megérinteni a préselt virágokat takaró pausz-szoknyácskákat. Alattuk törékenységükben is elpusztíthatatlanul felsejlik régvolt virágok csodálatos mályvásan-matt színe. Húsvét van, és Húsvét, a nagy lélekvirággyűjtő, gyengéden belepréseli a lelkünkbe Krisztust és a Feltámadást.

Húsvét van. Húsvét este az Adrián. Kezemben egy pohár saját termésű tokaji aszúval az új Marine-Teracce-on ülök. A csillagok is feljöttek. Vecsernyézik a lélek.

vissza