1. FEJEZET

Adriai esték: kő és rózsa

(Lélekköltözés a tengerhez)


[Rich Text formátumú változatban letölthető]


Kelj nászra az óceánnal
Goethe

Bennünket, mindnyájunkat vár az Óceán,
mely a Boldogok Szigetét körülveszi
Horatius


Az olimposzi közömbösség, mely a vitorlázó sajka fölött mosolyog: megnyugtat, fölemel és megtisztít. Az örökké zúgó nagy szimfónia hatása alatt megváltoznak fogalmaid az élet értékeiről. Amit nagynak, fontosnak és fájdalmasnak láttál, azon mosolyogni tudsz egy csillagos éjszaka... Kicsi dolgok pedig megnőnek. A fehér pillangó, mely együgyűen és reménytelenül libben húszmérföldnyire a parttól, az elveszett élet tragikumával hat rád. A kecses ív, melyben a halászmadár az árbocod körül suhan, a művészeti tökéletesség fogalmával ajándékoz meg. A parti ház ablaka, melynek derengő fénye éjjel visszatükröződik a fekete vízben, ifjúkori emlékek erejével markol a szívedbe. Az esti csillag, mely a távoli szirt fölött fénylik, lázba ejt, mint a hieroglifa, mely a teremtés titkát hirdeti.

Így kezdődik Herczeg Ferenc Szelek szárnyán című ifjúsági regénye, naplója az egyik adriai utazásáról unokaöccsével a negyventonnás yawlén, a Sirályon, ami az ő hajója volt, és eredetileg Hajnalnak hívták. Egy ilyen bekezdés után szinte hihetetlen, hogy "csak" egy ifjúsági regény következik, és nem egy nagy misztikus esszé-regény-napló látomás Kosztolányi-Herczeg stílusában. Az a csak már azért is túlzás, mert a méltán híres, tündérien kamasz Tüskevár mellett máig sincs serdülő szíveket mélyebben lázba hozó nagy utazás-napló ifjúsági regény, mint a Szelek szárnyán. Fiaink persze nem olvassák. Ma még elbűvölik őket az új-nephilim kultúra számítógépei és egy álvaló-világ, a mi világunk bennünk kiteljesedő valósága helyett. De nem baj, reméljük, az unokáink majd fellázadnak.


illusztráció
Hátoldalon: Méltóságos Bölcs Gyula belügyminiszteri tanácsos úrnak
Ungarn, Budapest, II. ker. Szilágyi Dezső tér 1. sz. II. em.

Ha valami optimizmusra ad okot az emberi életben, az a hatás-ellenhatás elve. Ez a képlet túltüremkedik a fizika határain, behatol a kultúrába is, mozgásban tartja a szellemet, a lelket. Élhető, terepekre csábítja az emberi jelenséget. Olyan csodásan élhető vidékekre, mint amilyen a magyar Adria volt száz, százötven évvel ezelőtt, amikor még ott tervezgetett Széchenyi, és Kossuth is odarohant Fiumébe, nehogy már a gróf nélküle teremtsen valami jót. De a politika lélek-zúzmarás tájait nem is érdemes most idézni, inkább azt a fürdő- és tengerkultúrát, ami egy üdén mondén magyar világ minden éves eseménye volt: utazás az Adriához, lemenni napfürdő-áldozatra a Tengerhez. Átjutva az utolsó alagúton, meglátni az azúr tengert, csodálni a végtelen vizet, végigsimogatni szemünkkel a csipkés partszegélyt, megérezni valamit a szabadságból - legalábbis annak földi varázslataiból -, amelynek talán legszebb vidéke a dalmát Adria, amit mi Könyves Kálmán királyunk óta magyar Adriának is nevezünk. Talán ebben nem is egy anyagi birtoklási vágy jelent meg soha, hanem inkább egy lelki, amit bárkivel megoszthatunk, minden vendégszerető néppel, sőt még civakodó mimagunkkal is.

Az első világháború, Trianon, a második világháború, a kommunizmus fordított pentagrammás sátáni kísérlete elsüllyesztette, betemette, elfeledtette ezt a szigettengeri tájat, s még az utána való vágyakozás szikráit is elhamvasztotta. Az elmúlt tíz év felemás szabadsága azonban mintha elkezdte volna újjáépíteni a régi érzést, a vágyat a tenger után. Ez első szinten természetesen csak a polgár (kispolgár) vágya egy, a baráti társaságban elmesélhető, elcseveghető cirkvenicai nyaralás után.


illusztráció
Hátoldalon: Szekeres Ferencné Őnagyságának
Budapest, VII. ker. Ilka ucca 32. I. em.


Régen Budán Abbázia után vágyott mindenki, Pestről pedig Cirkvenicába mentek nyaralni, hogy aztán ott egy hét után olthatatlan honvágyuk legyen. Valami olyan után, amit egy 1913-as anziksz szerint csak Szekeres Ferencné őnagysága tud kielégíteni: Édes mamám, most kérek valamit, csináljon kérem most mindjárt egy dobostortát, s küldje el címemre, azt még megvárom, s csak aztán sietek haza. Kezeiket csókolja fia: Feri.

1913. augusztus 10-én, egy évvel a múlt századi borzalmak, az emberi történelem eddigi leggonoszabb, armageddonos történései előtt ilyen csacska, minden veszélyérzet nélküli lélekkel ingázott a pesti polgár Cirkvenica és a dobostorta között. Mielőtt a később jöttek felsőbbrendűségével sopánkodnánk tovább ezen a naivitáson, nem árt észrevennünk, hogy a manapság újjáéledő Adria-kultusz sem sokkal másabb, sőt olykor szegényesebb - lelkileg is -, olykor proccosabb. Pedig talán fölérne egy napkultuszos pogány lelkigyakorlattal, ha visszatalálnánk a mi igazi magyar Adriánkhoz, amilyen a történelemben volt, amilyennek kulturális teljességében szellemileg megőrizték nekünk a századok. Ha visszatalálnánk ahhoz az eredeti szimbólumsűrűséghez, amit a tenger és a szigetek jelentenek, a sziget, mely csupa kő, de mégis rózsa virágzik rajta, a titkos értelmű is: kő és rózsa, kőrózsa.

Mióta világ a világ, az ember lelkével kóstolgatja a tengert, a legnagyobb táji misztikumot. Legmélyebb tudatunkban kísért Atlantisz, a tenger közepének elsüllyedt sziget-világbirodalma. Tudjuk azt is, hogy amikor az idők kezdetén az Úr lelke ott lebegett a vizek felett, az sem lehetett valami tavacska, hanem maga a végtelen tenger, amely megtermékenyült ettől a közös lebegéstől. Enélkül nem teremtődött volna az ember sem. Az ember, akit vélhetőleg az Úr eredetileg nem akart, de miután lázadó angyalok buja vágyaiból és együgyű földi lények találkozásából megszületett, a Teremtő végül is adoptálta világot mozgató terveibe, megengedve ezzel magának a "gondolta a fene" ősállapotát. Isten, mert ő a kegyelem, megbocsátja nekünk ezt a profán teremtéstörténetet. Ő tudja, hogy csak zavarunkban tesszük ezt. Abban a nagy zavarban, amikor az ember meg akarja ismerni a tengert. Eleve tudja, hogy ez lehetetlen, hacsak nem sejti, miért fordultak meg a hattyúk hétszer Délosz körül, amikor Apollón megszületett. Erről Kallimachos szólt így:

... ekyklósanto lipontes
hebdomokis peri Délon...
ogdoon uket aeisan, ho d'ekthoren.

Kóstolgatni a lelkünkkel a tengert - szinte giccses, már-már képzavaros mondat, mégsem találunk helyesebbet arra a megismerésre, arra a közeledésre, amely lényünket olthatatlan szomjúsággal a nagyvízhez vonja. Ez a mondat akkor jutott eszembe, amikor 2004 nyarán, egy majd' egész napos utazás után borász barátaimmal, Balla Gézával, Módos Péterrel, Tiffán Edével, Sziládi Tiborral és a horvát Uroš Ribaria barátunkkal már majdnem éjfélkor megérkeztünk a hercegovinai Neumba, a szállodába. Útközben Tiffán oportóját bőven kóstolgatva gyakoroltuk a görög filozofikus aszkézist: Próbálj meg egy csepp bort nyelved alatt elvinni a tengerig... Mi több cseppel is próbálkoztunk útközben, csak hát távol van a tenger, és oly gyarló az ember. Másnap aztán Peljesac (olaszul: Sabbioncello)és Korcula (Curzola) tengerbe szakadó szőlőhegyoldalai elárultak valamit arról, hogyan kell közeledni a tengerhez kisebbségi érzés, félelem és nagyképűség nélkül. Valahogy úgy, mint egy nagy borhoz, egy olyan Dingae-hoz, amit ott is kóstoltunk, és eldöntöttük, hogy ezt jövőre az egész Magyar Bor Akadémiának meg kell kóstolnia, mert Dionüszosz Lyziosz ezt akarja, s ha nem teljesítjük, széttép minket felajzott bacchánsnők hada.

illusztráció Aki a dalmát tenger igazi világát valóban meg akarja ismerni, ne vegyen magának mai steril autótérképet, hanem fáradságot és pénzt nem kímélve szerezze meg az Illustrierter Führer durch Dalmatien valamelyik kiadását - csak 1905-ig hat volt -, és nézze meg az itt közölt térképet. Talán megsejt valamit abból, hogyan alakul át egy táj, hogyan mállik fürdőplázává Odüsszeusz nagy csavargásainak színtere.

Én magam is valahol ott, a korcsulai tengerparti éjszakában és azon a csillagfényes éjszakai vitorlázáson a tengeren, Rab (Arbe) sziget és Krk (Veglia) között döbbentem rá, hogy minden eddigi utazásom Gyimes és Toszkána között egyetlen zarándoklatot készített elő, azt, ami a magyar Adriához visz, a tenger sós, női húsához vonz közel. Olyan gyerekesen dühös vággyal, mint Szabó Lőrincet Fiume. A Tücsökzene költőjének négyévi ígérgetés után is csak a "Majd jövőre" ígérete maradt, s végül csak 1925-ben valósul meg a találkozás: Az utolért csoda: Fiume - a régi gyerekkori? Elértem s megbocsátottam neki. Hasonló az én érzésem is, mint akinek túl sokáig kellett várni valamire. Egyszerre lenyűgöző a találkozás és egyszerre kiábrándító, mint minden túlzott nagy várakozás gyümölcse. Mártírkodva bele is szomorkodnám magam ebbe a pózba, ha nem tudnám, hogy minden olyan barátomat, szellemi elődömet magammal kell vinnem ehhez az újonnan megszerzett Adriához, akik nem érhették meg ezt a szép új világot. Ebben a könyvben meghívom őket egy kétszeresen is szellemidézéses szimpózionra. Tudvalevő, a szimpózion szó eredetileg együttivást jelent, végeredményben pedig testi és szellemi részegséget. Elhívom Jókait, hogy beszéljünk arról, mit rejteget az itt, az Adrián, a Tersato-várban játszódó regénye: az Egy játékos, aki nyer, és hogy elbeszélgessek vele - aki már tudja, mi az - a lélekvándorlásról, vagy ahogy ő nevezte - és én is kölcsönvettem ide a címbe - a lélekköltözésről. Megidézem Rákóczit, a magyar történelem legmorálisabb politikusát, beszéljen, milyen Adria-tervei voltak, karnyújtásnyira a magyar királyi címtől. A Sajkodi esték Németh Lászlóját, aki ha nincs ez az Ázsiába ájulás, akkor lehet, hogy Adriai esték címmel írt volna a magyarságról és a tengerségről. Jön Vörösmarty, és hozza a Délszigetet. Itt lesz Kodály, Bartókot várva egyenest Fiuméba, vagy ahogy 1908. VII. 31-én írta: Ott várlak, ott aztán mehetünk Cirkvenicára, Lovránóba, Lidóra, ahová jólesik, és ott fürödhetünk és csónakázhatunk még eleget. Állandóan tenger-zenét hallgatunk: Mendelsohn Hebridákját, Sibelius Oceanidesét, Henry Purcell, Rimszkij-Korszakov tengerzenéjét, Raveltől az Une barque sur l'océant és mindenekelőtt Debussyt. Ott festenek majd a parton, száz évvel ezelőtti pre-modern és poszt-posztmodern ártatlansággal, a Magyar Adriafestők Társaságának tagjai: Mendlik Oszkár, Czölder Dezső, Edvi Illés Aladár, Györök Leó és a többiek. Néha lemegyek hozzájuk a partra, jófajta, a tokaji Szerelmi dűlőben érlelt furmintot és villány-jammertáli kékoportót viszek nekik, és megkérdezem tőlük, mi lesz, ha a huszadik században a festészet megkísérli felszámolni önmagát, megutálja az emberi arcot, s horribile dictu a tengert? Az új Marine-Terrace-on ott ül Victor Hugo és a Sziget kör. A kertben gyümölcsórát tart Hamvas Béla, aki élete utolsó tíz esztendejét a tenger mellett szerette volna tölteni. Most már örökre ott lakik a kertben a Quarnero-öböl Maltempo oldalán. Közösen elhatároztuk, hogy Goethét fogjuk provokálni. Megkérdezzük az öreg ördögidézőt, hogy Salamon kulcsával miért nyitotta úgy fel a Faustban a Kezdetben volt az Ige tételét. Miért rontotta az IGÉT Értelemmé, Erővé és Tetté. Miért: In principio erat sermo? Azaz sermo, mint das Diskurz. Miért szakadt ránk a narratíva és a diskurzus Mefisztója? Természetesen ilyesmiről csak hűvösebb napokon beszélünk, amikor vakító fényét nem szórja ránk a déli tenger, amitől magától is forr az agy, nem kell külön csigázni.

Csendes napokon biztosan együtt iddogálunk Kormos Istvánnal, Nagy Lászlóval és Kiss Ferenccel, akikkel a hetvenes évek elején, varázslatos erdélyi csavargásokon ismerhettem meg az utazás nagy örömét, a Hargitát, a hegyeket, amelyek a tenger húgai, de legalábbis unokahúgai. A kő és a rózsa szövetséges misztériumához is nehezebb lenne ma közelebb kerülnöm, ha Kormos meg nem mutatja azt a tisztást, ahol az Ágborisrét című verse fogant. Ahogy akkor írtam: később minden utazásunk zarándokhelye volt ez a tisztás Háromszék, Csík fölött... Megálltunk a szélénél, Kormos kiszállt, tett néhány lépést a réten. Volt ebben valami furcsa áhítat, mint minden találkozásban régi szerelmeinkkel. Vélem, számára ez a májusi pazarlóan virágzó rét testesítette meg az összes szerelmet, amit egy nőben talán soha nem, de egy nőnemű rétben örökké szerethetünk.


illusztráció
1974 Körösfő - Kormos István, Nagy László, Kiss Ferenc


A Thétisz nevű vitorlás már a csillagtüzű éjszakában hagyta el Rab szigetét. 2000-es tokaji furmintot ittunk - nagy tüzűt, tengerhez illőt -, és akkor megláttam, hogy fejünk felett a Nagy Orion tündöklő fényességgel, de fejjel lefelé, nyilával enyhén délkeletre céloz. Először úgy véltem, én álltam fejre, mert az mégsem lehet, hogy a nagy Nimród csillagképe az égi kocsmában, a mennyei borkorzón - amit álcázásul Tejútnak neveznek - fölbukott volna. Talán a bor, talán az állandóan jeleket, mélytitkú szimbólumokat vizslató elme részegsége csábított a mit jelent ez? kérdésének sikamlós talajára. Lehet persze, hogy ettől a kérdéstől lett ember az ember, már ha az, és nem csak a beképzelt hiányzó láncszem a homo sapiens előtt.

Mit jelent ez, mit üzen ez az éppen itt, előttem, ezen nyugodt nyáréjszakán a tengerbe zuhanni készülő király-csillagkép? Már megint halni készül a Nagy Pán, vagy éppen az elmúlt Vaskor lebukva belerozsdásodik a tengerbe, ahol burjánzó csigakerteknek lesz haldokló kristálypalota?

Lehet, hogy egyszerűen csak elbódított a Bor és a Tenger, a két nagy részegítő, akik tudvalevőleg egymás távoli rokonai, s nem csak a mediterrán fröccs okán, midőn az ember a szamoszi bort sós tengervízzel elegyíti. Elbódított, mint az észt költőt, Visnapuut, aki így írt:

Ahol a tenger és a szigetek
S az ég határt szabnak neked
Álld meg a helyet, maradj szabad.

Itt van tehát az áldott tér, az áldott pillanat, s a pohárból a folyamatos áldomás, de a percnyi bódulaton túl, hogy most szabadnak érzem magam, mit jelent az, hogy maradj szabad. Oly egyszerű lenne, hogy csak rászólnánk szívünkre, mint Krisztus Jézus a tengerre, hogy nyugodj, és az megtette. Lehet, hogy ő volt az egyetlen szabad. Mindenesetre erre utal, hogy tegezni merte a tengert. Mi még szóba állni is nehezen tudunk vele, nem ismerjük a tenger nyelvét, s honnan ismernénk tájszólásait, pedig enélkül vakon bolyongunk a tenger varázslatos ösvényein. Ilyenkor nincs más, csak a végeláthatatlan, kínosan ismeretlen, kristálytiszta víztömeg, mint steril nyelvű városiaknak akár saját nyelvük nyelvjárásainak virágzó rózsa-labirintusai.

Igen, a nyelv, mindent ráfogunk, ha nem tudunk valamit megismerni. Főleg, ha egy szinte elképzelhetetlenül nagy jelenséggel állunk szemben, könnyen menekülünk a nyelvi lehetetlenség mögé, felmentve ezzel szellemünk tunyaságát, képtelenségünket az igazság megismerésére.

Az igazságról itt abban az értelemben érdemes beszélnünk, amit a görög igazság szó, az aléthea kifejez, vagyis a-létheia = nem felejtés; így a hazugság a tradíció feladása. Biztos, hogy az az elképzelhetetlenül elképzelhető jelenség, ami a tenger, egy új nyelvet provokál, melyben a megismerő lelkes lény, a szubjektum, és a megismerendő egy közös energiacentrumból táplálkozik, mint a metafora. Vagy nemcsak a tenger kísértése, hanem a mára szélsőségesen elárvult egész életünk tapogatózik vakon egy új nyelv után, mely civilizált siralomvölgyünket ismét az éden ölébe vonja? De soha eddig nem sikerült egyetlen nyelvi kísérlet sem. Bábel után minden nyelv elkülönít. Az egész modern civilizáció nyelvi zuhanás, szemiotikai katasztrófa. Northrop Frye, az irodalom- és bibliakutató, mikor szembetalálta magát a tengerrel, akarom mondani, a Bibliával, a bibliafordítással döbbent rá arra, hogy a Biblia lefordítása milyen nyelvi csapdákat rejt. Ketté kell választani azt a két szót először, amit a francia langue szó jelent, ami a különböző nyelveket nevezi meg, és a langage szót, amely azt jelenti, hogy a hasonló dolgokat minden nyelven ki lehet fejezni. Végkövetkeztetése az, hogy: a langage-nek nevezett valami igenis pozitív nyelvi erő. És az ember eltűnődik, hogy van-e a langage annyira szubsztanciális, hogy legyen valamiféle története, hogy a szavak mélyén rejlő, többé-kevésbé lefordítható szerkezetek módjai valamiféle egymásutánban rendeződjenek, amely átvág a langue-okon, alkalmazza őket, hat rájuk, szabályozza, de teljességgel nem határozza meg őket.

Az analitikus tudomány - amely, mára "kiderült", az analógiás mágia rejtőzködő ikertestvére - időről időre nekiveselkedik, hogy feltárja a nyelv lényegét. Vélhetőleg ez az igazi reménytelen küzdelem. Ezért is van az, hogy költők - igazi költők - mélyebb dolgokat tudnak elmesélni a nyelvről. Talán mert ők még közelebb vannak ahhoz a legnagyobb földi szerephez, amit az igazi papság, a sacerdos jelent, és még ez a "lepusztult" szerep is közelebb tud kerülni a nyelv világot teremtő, isteni lényegéhez, ami a kezdetben volt: IGE. Ezt megfejteni nehezebb, mint azt, hogy mit jelent és ki volt a JHVH. Az analitikus dadogás azt mondja - a különben zseniális Vico is -, hogy van költői, hősi vagy nemesi, valamint vulgáris (de a vulgo értelmében vett) nyelv. Northrop Frye ezt tovább cizellálja. Szerinte volt egy hieroglifikus ennek a költői nyelvhasználat felelt meg; a második a hieratikus, ez főképpen allegorikus; és egy demotikus, amely leíró. Az Ótestamentum az elsőnek felel meg. Láthatólag azonban az Ótestamentumban mindhárom nyelvhasználat keveredik, de az is igaz, hogy jelen van még benne eme három nyelvhasználat előtti nyelv, amit most az egyszerűség kedvéért nevezzünk csak IGE-hirdetésnek. Jelen van az a ma köznyelvi szinten rekonstruálhatatlan erő, amitől a tenger tengerré lesz, az ember pedig emberré. A teremtésben ők ikerteremtmények: végtelenség-illatuk van. Persze csak akkor, ha az ember ember, s nem az ebek neme alá tartozó.

Az Enuma elis őriz még halványan valamit a nyelv isteni eredetéből, amikor ilyeneket mond: a halál pillantásával mered rá, az élet eledelével kínálja, az élet pillantásával nem néz rá többé. Vagy Mózes azt mondja: a mélységes vizek megmerevültek a tenger szívében. A népdal talán erre emlékezik, amikor azt énekli: a tengernek feneke márványkővel van tele. Ha az ember szorgalmasan lapátolja a nyelv guanóhegyeit, egyre több helyen és egyre jelentősebb foltokban előtűnik az ősnyelv, a szent nász, a hierosz gamosz igéje: a világműveltető ige. Segítsen bennünket a tenger, és a boldog szigeteket ölelő Óceán.

illusztráció Ha most valaki azt hinné, hogy ez ott a hajón járt az eszemben, az téved, ott sokkal jobban éreztem magam, nem voltam magamon kívül. Ritkán tud annyit inni az emberfia, hogy úgy magánkívül legyen, mint egy nyelvfilozófiai fejtegetésben. Az önirónián túl az azért biztos, hogy valami ott is sejlett abból a nehézségből, amit akkor vállal az ember, ha a tengerről, akár csak az ember tengerélményéről akar szólni, úgy, hogy az unalom és a giccs nyelvével ne sértse a nyájas olvasót. Fel is hívom mindenkinek a figyelmét, hogy úgy olvassa a vissza-visszatérő nyelvfilozófiai csacskaságaimat, mint ahogy arra nézünk, aki lopott lóval büszkélkedik, s nem ismeri a mondást, hogy lopott lórul a tenger közepén is leszállítanak, ami pedig elég kellemetlen. Na most, vagy van ilyen mondás, vagy a Czuczor-Fogarasi találta ki. Teljesen mindegy, én csak arra szeretnék utalni, hogy mindenféle lopott lovakat fogok még később is elővezetni, amikor némi békebeli fontoskodó nyugalommal próbálom felcserélni az Adria képeinek néha számomra giccsesen is tündéri világát valami magasztosnak vélt szellemire. Például ezt a hajnalködből kiburkolózó vagy csak fotóélményileg homályosított Abbázia - Nordstrandpartie című anzikszot, ami biztosan időutazás-szagú, vagy inkább -illatú, mert a bornak és az időutazásnak mégsem szaga van, hanem illata. A kép hátoldalán ki is derül, amit mi bugrisok egyből nem vettünk észre, hogy: Aus der fotografisch artistischen Anstalt Atelier Betty in Gleichenberg im eigenen Haus Villa Belvedere.

Micsoda erotika lengi át, amíg szó szerint le nem fordítjuk ezt a mondatot. Egy férfinak egyből eszébe jut, hogy mi történhet a Belvedere Villában, Bettyvel egy Atelier-ben. Mennyi rejtett csábítás a nyelv, mennyi... A nyelv liftezi a képzeletet. Most éppen földszint, ja igen, tengerszint - kiszállás... Már megint a meglepetés, mint akit leszállítanak a lóról a tengeren. Így van az, ha az ember a tenger alkimistája kíván lenni, s majd nagyképűségében a léleké. Melyiket könnyebb arannyá változtatni? Talán a múlt időket pásztázó képzeletünket, mikor bejárjuk a boldog szigeteket. Elmúlt életünk azon tájait, ahol - ma már tudjuk - csak arra készültünk, hogy találkozzunk egyszer a tengerrel.

Vannak óceáni lelkek - mondja Victor Hugo legizgalmasabb könyvében, amelyet Shakespeare-ről írt. Mintha mi ma is éreznénk azt a csalódást, amit az egyáltalán nem naiv - egyesek szerint igazi magas szinten beavatott szabadkőműves - Hugo érzett, mikor az általa eredetileg támogatott Louis-Napoleon Bonaparte az 1851 decemberében végrehajtott államcsíny után III. Napóleon néven császárrá koronáztatta magát. Megszerettünk azóta is, azelőtt is a történelemben, tündöklő szelleműnek vélünk politikusokat, véljük, hogy, a nagy ügy, a haza, az igazság, a szent nagy birodalmi álom beavatottjai. Szellemi és morális királyi vérvonalat húzunk mögéjük, és egyszer csak menekülhetünk, mert nem az igazságot, a történelmet mozgató természetes erőt félik, hanem minket, akik legyártottuk őket a magunk hasonlatosságára, vagy ahogy egy magyar költő mondta: a hátunkon cipeltük őket. Legyintsünk erre is, és a tenger-költő Dobai Péterrel idézzük Jorgosz Szeferiszt: Méreggel tele századok. Méreggel tele nemzedékek. Irány a nyílt tenger!

Vannak óceáni lelkek, írta Victor Hugo 1852-ben a La Manche-i Jersey szigetén, és megkérdezte a fiát - aki éppen Shakespearet fordította -: Mi a véleményed a száműzetésünkről? - Hosszú lesz, válaszolta a fiú, és azt kérdezte: - Mit fogsz csinálni? - Nézem a tengert - felelte az apa. És akkor ott, a Marine-Terrace-on egyszer csak elkezdte írni - előszóként a fia fordításához - a Shakespeare-esszét: Vannak óceáni lelkek. Hullámzás, árapály szörnyű ide-oda szelek zúgása, elsötétülések és megvilágosodások, a mélység különös vegetációja...hullám felett lebegő sasok, csillagok csodálatos felbukkanásai, amit rejtelmes kavargásban köszönt és tükröz vissza a szivárványos tajtékmiriád, ...kóválygó, leselkedő villámok... félig megvillantott szörnyek, üvöltöző sötét éjszakák, fúriák és freneziák, sziklák, örvények és hajótörések...a feneketlenséggel vegyülő emberi vér, meg bűbáj, gyengédség, ünnep, vidám fehér vitorlák, halászbárkák, dalok a harsogásban, fényes kikötők, távoli füst a parton... az ég és a víz összeolvadó kékje, a csípős hasznos illat... a mindig zavargó mérhetetlenség paradicsomai és poklai, a kifürkészhetetlen végtelenség, mind együtt lehet a lélekben, s akkor e lelket zseninek nevezzük, s akkor előttünk áll Aischylos, előttünk áll Ezsajás, előttünk áll Juvenalis, előttünk áll Dante, előttünk áll Michelangelo, előttünk áll Shakespeare. Akár ezeket a lelkeket szemléljük, akár az óceánt.

Már a bevezetőben idáig jut Victor Hugo, és az egész írásban nem jut el a Vihar-ig, a Vihar lényegéig, ami maga a transzcendencia. Vagy két ellentétes beavatás, beavatottság találkozott itt, mérkőzött meg egymással, úgy, hogy egyik sem fedte fel, merte felfedni a másikon keresztül saját beavatottsága lényegét. Lehet, hogy ez az egyetlen földi háború, ami a békéhez vezet?

De mi vezet a mi békénkhez minket, akik itt csavargunk az éjszakai Adrián, egy baráti vitorláson, a Thétiszen, túl Bock kékoportóján és a Tiffán Carissimae borán, túl azon, ami az otthoni politika, de innen azon a lélekköltözésen, amit ezen a földön végzünk egyik életünkből a másikba, szerelmetes múltba hajló földi korszakaink között. Mégis ezt kellene feltárnunk, mert ezek a földi lélekállomások az előképei a nagy lélekvándorlásoknak világokról világokra, vagy ha nem, süllyedés egy olyan misztikus mocsárba, ahová a lélek is csak temetkezni megy, vagy erővel - milyen erővel - eltemettetik.

Szeretném én is néhány földi korszakomat idecipelni az Adriához, a vízhez, és megmeríteni elmúlt adriai magyar századok lélekhullámaiban. Szeretném utólag megtisztítani ezeket a földi történéseket, nem azért, mert tisztátalanok, sőt fénylő emlékük méltó egyedül a tengerhez, a nagy vizek kék áttetsző mélységeihez. Az egyik most elővillanó kép: a folyamsziget, a folyók ága közé szorított sziget, a Bodrog-Tisza sziget emlékei.

Mikor Tokajban a 70-es évek elején áteveztünk a Bodrog túlsó partjára, mindig azt mondtuk: Megyünk a szigetre. Pedig csak félsziget volt, folyóköz. Egy kicsit olyan ez, mint az egész életünk a kommunista pentagramma alatt. Hol kicsit, hol nagyon hazug, hol észrevehetetlen meotiszi mocsár, olyan mocsár, melynek bűze ma is itt van, és azt is szégyellteti velünk, hogy ő volt a mocsár. Mocsárlényekké tett bennünket úgy, hogy a gyorsan tiszták a mocsárral szövetkezve mára lehazudták előlünk a tengert, és a szent ösvényeket a tengerhez.


illusztráció
1979 Tokaj - Budai Ilona, Csoóri Sándor
és egy tokaji kis cigánylány
 
illusztráció
1979 Tokaj - Csoóri Sándor és Zelnik József
a tokaji "szigeten" a Muzsikás együttes tagjaival
(Sipos Mihály, ifj. Csoóri Sándor, Éri Péter)


De nem számít - az élet, az életünk, az más, mint a mai kocsma, amin ugye túllépünk, fiúk. Az élet ott a szigeten volt, ahol fiatal arcunkat simogatta a nap, a Muzsikás együttes húzta, hogy a tengernek feneke márványkővel van tele, és Budai Ilona énekelte, hogy azon csikorog a szekér, szép hat ökör húzza, s azon a Csoóri Sándor mellé szegődött tokaji kis cigánylány úgy nézett ránk, mintha Poszeidon és Dionüszosz vonulna itt, a Tiszánál aranygyapjút keresve, de legalábbis aranygyapjasokat a gyengébbik nemből.

Pedig csak arról akartunk beszélni neki, hogy amikor öregasszony lesz, és mi már régen nem leszünk, jöjjön le a folyópartra, gondoljon ránk, és törjön egy kis darab kenyeret a part istenének, tegye le a partra, s majd borral locsolja meg és a tunnavi-rítus szerint mondja: Partisten! Nézd! Eljöttem hozzád. És te, folyóisten, kinek partjáról vettem e darabka anyagot, vedd kezedbe és tisztítsd meg azokat az embereket halálukban az örök élet vizével, tisztítsd meg elmúlt földi testüknek mind a tizenkét darabkáját.

Néhány év múlva ott a szigeten megépítettük a Makovecz Imre által tervezett házat, elé emeltük Samu Géza totemszobrát, s amikor a szigetet elöntötte a Tisza, tudtuk, hogy Atlantiszt idéztük.

Akkor még öntudatlanul, úgy, mint a népköltészet, amikor a szent vegetáció közelségéből rálát a teremtés legősibb, legmélyebb titkaira. Azokra a titkokra, amelyekről a szépen mesélő Homérosz semmit sem tud, csak az a Püthagorasz, aki a szkíta máguspap és a krétai Orfeusz-Dionüszosz tanítványa. Ő tudott csak hitelesen ilyeneket mondani:

Fehér ruhába öltöztem
A haláltól és a születéstől megtisztítottam

magam.

Majd ez a misztikusan tiszta beszéd indul el két útra, az egyiken megérkezik a krisztusi hegyi beszédhez, a másikon borzongatóan felszólít, hogy utazzunk a kígyó útján, ahol a tét:

A szent lándzsa találjon célba mindig
Rejtsd el és fedd fel a Szent Grált
Szabadon folyjon a bor és a vér
Az Úr előtt mindörökre

Csak azt ne kérdezd, hogyan lehet magunkat a haláltól és a születéstől megtisztítani, ne kérdezd, merre van a kígyó útja, és hol talál célba a szent lándzsa, mikor mindnyájan Longinusok vagyunk. Ne kérdezd, miért folyjon szabadon a bor és a vér, s azt végképp ne, hogy itt ki az Úr.

Gyere velem inkább a tengerhez, vissza a szigetre. Gentis cunabula nostri, a mi fajunk szent bölcsője Kréta, mondja Vergilius. Igen, miéink a boldog szigetek Krétától Vegliáig, Atlantisztól Tokajig.

Innen kezdődik a nagy csavargás az Adrián, a tengeren térben, és T.É.R.-ben (lásd: Titkos Értelmű Rózsa), időben és időtlenül a szellemtörténetben, abban a pillanatban, amikor már tisztán érezzük és egyben apadhatatlan vágyakozással szomjúhozzuk a múlt ízeit, de még nem váltunk múlttá. Amikor még élünk, de már távolról jól hallhatóan mormolja a tenger, vagy a Nagy Pán, vagy a tenger asszonya, maga a Tengerek Csillaga, Mária: Szomjas vagy, légy tengerré...

illusztráció

vissza