Kérdezitek, barátaim, milyen legyen Magyarország a huszonegyedik század elején. Jó kérdés ez egy magyar templomos lovaghoz, aki ha nem él az idő közepén, ha nem ismeri a Kozmikus Krónikát, akkor meghazudtolja nevét. Nekünk a múltba és a jövőbe egyformán kell látnunk, s bármennyire furcsa is, a jövőbe könynyebb. Ugyanis oda a gonosz még nem tud behatolni, csak a jelenen keresztül a múltba. Ettől válik olyan zavarossá a múlt, s ezért van az, hogy csak azok látják a jövőt, akik képesek a múltról lehántani a hazugságokat.

Most, 1298. április 3-án, amikor megtisztelő kérdésetek ért, nagyon távolinak tűnik az ezredforduló. Az úgynevezett egyszerű emberek nem is törődnek a történelmi idő ilyen távoli pontjaival, de nekünk törődnünk kell, mert mi nemcsak elszenvedjük az időt, hanem Isten kegyelméből az idő pásztorai is vagyunk.

Különben tudjátok, hogy milyen végzetesen egyforma a 13. és a 20. század? Mindkettő sorsfordító ideje Európának és a magyarságnak. Most, mikor egy pohár vörös bor mellett merengve erre a két századra gondolok, krizanténumillatot érzek, s hozzá a kép: halottak napja és sok-sok fehér virág. Úgy vélem, nem volt a magyarságnak veszélyesebb százada, mint a tizenharmadik és a huszadik. Megmenekülésünket a Tatárjárásból és Trianonból csak és egyesegyedül Isten kivételes kegyelmének és velünk való későbbi terveinek köszönhetjük. A mohi csatában a magyar templomos rend is majdnem az utolsó szálig elpusztult. És képzeljétek, a csata előestéjén a magyar urak felelőtlenül azon ármánykodtak, hogy nem is ártana ennek a pökhendi Bélának már egy kis vereség, mert túl nagyok a szarvai. Másnap a csatában az mentette meg a király életét, hogy a tatárok egyedül tőlünk, templomosoktól rettegtek, mivel a világ akkor minket nevezett az Isten ostorainak. Nagy tanulság volt a királynak a nemzethalál közelsége. Rájött, hogy úgy lett szétverve a hagyományos magyar kultúra, benne a harci kultúra, hogy helyette csak frázisok születtek nyugati mintákról.

Említettem az imént, barátaim, hogy a 13. század Európának is sorsfordító ideje volt, s ez talán kevésbé köztudott. Ez volt a leghosszabb európai század, mert 1188-tól 1307. október 13-ig tartott.

1188-ban II. Henrik angol király és II. Fülöp francia uralkodó összevész, és kivágják a nyolcszáz éves Nagy Szilfát a Szent Mezőn, Gisorsban. Ettől kezdve százhúsz évig folyt egy rejtett küzdelem arról, hogy Európa fejlődését a gregorián, a katedrálisok és a morális gazdaság határozza-e meg, vagy egy ezoterikus geopolitika, a globalizáció. Amint ti már tudjátok, hosszú, hétszáz éves küzdelemben ez az utóbbi győzött. Jobban mondva most éppen rajtatok és Európán múlik, hogy ezt az emberi jelenségre legveszélyesebb folyamatot totális győzelméhez oly közel megfordítsátok. Ez lehetséges, ha tudjátok, hogy a győzelem előszobájában a leggyengébb a győztes.

Különben sohase feledjétek, óvakodjatok az olyan férfiaktól, akik nem szeretik a vörösbort és a nőket. Ilyen figura volt a 13. század végén Szép Fülöp, aki egy Ramon Lull nevű katalán misztikus szövegeit olvasva azt képzelte be magának, hogy ő lesz a Bellator Rex, a Világhódító Király. Nagyon tetszett neki ez a cím, mert őt a nép valójában nem Szépnek, hanem bellatulusnak, szépetskének csúfolta, s háta mögött Párizs utcáin a csibészek ökölbe szorított kezet mutattak feltartott középső ujjal. Így bizony kései barátaim, ez a Fülöp kisebbségi érzése miatt nagyzási hóbortban szenvedett. Az volt az elképzelése, hogy római császár lesz, majd jeruzsálemi székhellyel a világ királyává válik. Jeruzsálemért azóta is folyik a harc... Ehhez a tervhez az akkori Európa szellemi és gazdasági gerincét kellett megroppantania, a templomosokat. Kitalálta a koncepciós pereket - ugyanúgy, ahogy kései hatlábujjú utódja, Sztálin - még arra is rákényszerítette áldozatait, hogy nyilvánosság elé álljanak és önmagukat vádolják meg. 1307. október 13-án pénteken Európa elindult a halálkoreográfiás huszadik század felé. Azóta a péntek 13-a a szerencsétlen nap.

Mondhatjátok most rólam barátaim, hogy issza ott Földváron a vörös barát a sok jó vörös borát, és hallucinál, úgyhogy közben semmit nem mond a magyar huszonegyedik századról.

Hát legyen. Én innen, az idő közepéből úgy látom, 2000 körül van a nagy lehetőség: Európa és Magyarország együtt emelkedhet fel. Európa végképp nem Magyarország nélkül. Azt jól átjátok, hogy ebben a magyar nyelv szintetikus jellegének kulcsszerepe lesz. Sir John Bowring - aki a Cambridge Encyclopedia szerint is a világ legnagyobb nyelvtehetsége volt - írta a következőket: "A magyar nyelv a régmúltba vezet. ...Ez egy olyan nyelv, melynek logikája és matematikája a feszített húr erejének kezelhetőségével és rugalmasságával bír... ...a magyar nyelv olyan, mint a terméskő, egy tömbből van, amin az idő vihara egyetlen karcolást sem hagyott... E nyelv legrégibb és legdicsőségesebb emlékműve a nemzeti önállóságnak, a szellemi függetlenségnek. Amit a tudósok képtelenek megfejteni, azt mellőzik. A nyelvészetben csakúgy, mint a régészetben. A régi egyiptomi templomok alapjai, amelyek egyetlenegy kőből készültek, nem magyarázhatók. Senki sem tudja, honnan származnak, melyik hegyből szerezték a csodálatos képződményt, vagy miként szállították és emelték helyére a templomokban. A magyar nyelv kialakulása ennél sokkal bámulatosabb. Aki ennek titkát megoldja, az isteni titkot fogja kifejteni: »Kezdetben vala az Ige, és az Ige vala Istennél, és Isten vala az Ige.«

Európának ha élni akar, meg kell fejtenie azt az ezeréves feladványt, ami Nicolas Poussin híres Árkádiai pásztorok című festményén egy sírkövön található:

Így, állítmány nélkül áll a mondat, s magyarul annyit jelent: ÉS ÁRKÁDIÁBAN ÉN. Születtek persze irodalmi értelmezések, hogy Árkádiában én is ott vagyok (t. i. a halál), vagy én is Árká- diában éltem. Én viszont úgy sejtem, ez egy anagramma, és így kell olvasni:

Barátaim, nektek, magyaroknak az ezredfordulón Európa érdekében végre meg kell fejtenetek a következő anagrammát:

Különben is, hallgassatok gregoriánt, elemezzétek a katedrálisokat, állítsátok helyre a morális gazdaságot, és tanuljatok magyarul. Mind a négy dolog Egyről szól.