Isten áldd meg a... Ezzel az ellentmondást nem tűrő mózesi felszólítással kötött Isten és a magyarság között új szövetséget az 1820-as években egy akkor valójában a kortársai által ismeretlen költő: Kölcsey Ferenc. Állítólag 1823. január 22-én írta ezt a verset, legalábbis ezt írta rá dátumul. Az irodalomkutatás viszont úgy véli, hogy ez nem valószínű. Már csak azért sem, mert 1829-ben jelent csak meg nyomtatásban.

Amikor néhány évvel ezelőtt a politikai változások előszelétől megérintett őszinte nemzeti felbuzdulásban néhány értelmiségi kigondolta, hogy kell egy nap, amelyen a magyar kultúrát ünnepeljük, akkor a Hymnusnak ezt a valódi vagy vélt születésnapját jelölte meg ünnepnapként. S bár vitatkozhatunk a dátumon vagy azon, hogy van-e értelme egy kitüntetett napon éltetni a magyar kultúrát, az nem kétséges, hogy nagy válság idején igenis érdemes felmutatni és odahelyezni a Hymnust a magyar kultúra fókuszába. Mikor már úgy látszik, semmi nem segít, akkor elmormolni az imát: Isten áldd meg a magyart.

Közben észrevenni, hogy ez nem a megadás, a megalázkodó összeroppanás imája, hanem benne van Mózes istenkísértő, követelőző hite, az, hogy áldanod, segítened kell, mert "ez a nemzet a te néped", és "mit mondanak a többiek, ha elhagysz bennünket".

Ha van értelme egy olyan ünnepnek, mint a Magyar Kultúra Napja, az csak az lehet, hogy elmondjunk egy imát a magyar kultúráért. Egy olyan imát, mint a Hymnus, amely számba veszi az elmúltakat, megtervezi az eljövendőt, és a beteljesedéshez kéri Isten áldását.

Nemsokára véget ér ez a "múltat végképp eltörölni" címkéjű század. Már látjuk, kik a nagy vesztesei: a hűségesek. Vesztesei a parasztok, akik hűek a földhöz, a munkások, akik hűek a munkahelyhez, a szerény, de biztos kenyeret adó munkához, és azok az értelmiségiek, akik hűek egy kultúrához.

Ma, a Magyar Kultúra Napján, ebben az ezredvégi várakozásban be kell ismernünk, hogy ennek a századnak a nagy vesztesei vagyunk mi magunk is, magyar értelmiségiek. Ha beismerjük, akkor fel tudjuk tárni, hogy miért kerültünk ilyen helyzetbe. Az ünnep arra jó, hogy emelkedett méltósága elvezessen bennünket az igazsághoz, ahonnan újjá tudjuk építeni az optimizmust, a hitet, a reményt.

Talán ott kellene kezdenünk a feltárást, hogy miért küszködünk magával az ünneppel is. Mitől zavaros az áldomásra emelt ünnepi bor, mely egykor Tokaj szőlővesszején nektárként csepegett, s ambróziacsókként hűsítette ajkunk. Mitől szakadt félbe az igehirdetés: ezt cselekedjétek az én emlékezetemre. Miért nem lehet cselekedni az ő és a magunk emlékezetére?

Mintha hipnózis alatt állnánk, legalábbis ezt mutatja a gettóba zárt életünk tartós depressziója. Hamis nevet adunk a minket uraló dolgoknak, az álcázás titkos cinkosságában élünk. Nem tudjuk megalkotni a felszabadítás nyelvezetét, pedig csak azzal tudnánk értelmezni az elfeledett vagy háttérbe szorított összefüggéseket. Amíg az meg nem születik, addig az állítólag elmúlt létező szocializmusnak, ennek az egész halálkoreográfiás századnak a holt lelkei vagyunk. Nem tudjuk felmutatni azt az eleven lelket, amely nélkül nincs kultúraépítés. Amíg föl nem ismerjük, a változás, a változtatás lehetőségének lényegét fedi el a politikai dramaturgia, mely úgy von be bennünket a politikába, hogy észrevétlenül ki is szorít belőle. Bármennyire fájdalmas is, be kell vallanunk, hogy a politikát elvesztettük, s közel állunk ahhoz itthon és világszerte, hogy a kultúrát is elveszítsük.

Az ökológia tudománya éppen mostanában tárja fel a visszavonulási terület fogalmát teljes valóságában. Értelmezése szerint gyengébb népcsoportok, vagy növények és állatok, amelyeket a kiirtás veszélye fenyeget, visszahúzódnak olyan vidékekre, amelyeket a győztes erősek megvetnek. Nekünk is ezt kellene tennünk, vissza kellene húzódnunk a kultúra centrumába, ahol nekünk a magyar kultúra van. Az a magyar kultúra, amely ha meg akarjuk határozni, feltételez egy hazát és egy emberi közösség által teremtett minőséget. A haza, amelyről itt beszélünk, a szeretetbe van beágyazva, egy szabad, érzelgősségtől mentes szeretetbe, amelyben nincs nyoma sem a szorongásnak, sem a hazugságnak, sem a gyűlöletnek. A haza itt a történelem eddig még teljesen be nem váltott, de folyamatosan beváltható ígérete. Központi érzése az otthonlét, amely csak a kultúrában tud kiteljesedni. Abban a kultúrában, amely meghirdeti a kulturális békét, a magyar kultúráért cselekedni készek békéjét. Ez a kulturális építkezés integrációs, összefogó erejét ki tudja terjeszteni a fáradt, tehetetlen, politikától fásult nemzet egészére. Így maga a kultúra lesz életünk politikuma. Egy olyan erő, amely talán még ezt a csődbe jutott életrendszert is képes totális hatalmától megfosztani.

Kölcsey Hymnusa áldást kért minden magyarra, s mivel "annyi balszerencse között oly sok viszály után" még megvagyunk, talán harmatozik ránk onnan felülről áldás. Áldás, amely feltámasztja bennünk a reményt, hogy Hölderlinnel együtt higgyük: