Magyar lidérc

A kultúra szerepe a változó világban című győri konferencián
elhangzott előadás


[Rich Text formátumú változatban letölthető]


Ha már csak jókedvéből is - mert másként állandóan megszólják - minden nép keresi és felmutatja a rá jellemző vonásokat, szimbólumokat. A magyar népi hitvilágban is található egy sajátos, az európai folklórban egyedülállóan összetett figura, a lidérc.

Magát a lényt mindenütt ismerik. Egyes helyeken úgy, mint csodacsirkét, amely egy fekete tyúk hónalj alatt kiköltött tojásából kerül az emberhez, hogy aztán a szeretője legyen. Ha nő a gazdája, éjjel férfivá változik, és viszont. De szeretkezés helyett inkább megnyomja a mellét, és vérét szíva veszejti. Viszont a zaklatásért cserébe aranyat hord tulajdonosának és gazdaggá teszi. Máshol mint apró emberkét, földi ördögöt ismerik, akiről csak annyit lehet tudni, hogy gazdáját rendkívüli tettekre sarkallja, mert hogy annak "ördöge van". De van, ahol fényjelenségként írják le. Éjjel repülés közben tüzet szór, majd a földre szállva emberi alakot ölt minden megfigyelő számára, mégpedig az általa leginkább vágyott meghalt szeretett lényét.

Egy motívum azonban minden nép folklórjában közös: bármennyire hasznos is ez a lény, lehetőleg minél előbb meg kell szabadulni tőle. Ennek csupán egy módja van: teljesíthetetlen feladatot kell neki adni. Kötéllel homokot kell hordatni vele, vagy rostával vizet, vagy rá kell venni, hogy támogassa a kultúrát Magyarországon.

Néhány év óta lidércnyomásos álmaim következtében monomániásan kutatom ennek az agyonvarázsolt lénynek a természet-és természetfölötti rajzát. Mondhatom, izgalmas figura. Egyszerre csodás állat, földi ember, szerető és gyilkos, kincskereső és segítő szellem, ufó és gömbvillám. A magyar kultúrában, ebben a történelmileg túlcsiszolódott hipertében, még furcsább egy ilyen lény mozgása. Kvantumelmélet előtti tételekhez és szegényes három dimenzióhoz szokott agyunk nehezen birkózik egy többdimenziós jelenséggel egy többdimenzióssá tágult térben. Aki három dimenzióban is nehezen igazodik el, és axonometirai csapdákba kerül, hogyan tájékozódhat a többdimenziós tér trükkjeiben?

Néhány év óta idegesen kutatjuk, hogy hová tűnt a régi szép egyszerű terünk, ahol nagy szellemi erőlködéssel és a galacsintúró bogár kitartó együgyűségével szent evidenciákat görgettünk. Vigasztalgattuk magunkat, hogy ez az orientális szellemi rabszolga kontinens, amelyen élünk, áttörhető az esztétika bársonyos csodapálcájával, s ezek a kísérletek ott vannak a világ fontos ügyei között. A szellem lefoghatatlan, a szellem szabad. Csak ne lenne az a "mintha érzés", hogy amihez viszonyítottuk magunkat, a nyugati Nagy Központ legfontosabb ügyei azok, hogy mit csinált Bianca Jagger öttől-hétig, vagy hogy szappanoperát írjon a történelem végéről. És ekkor jött a licérces érzés arról, mintha semmi nem lenne sehol, és aztán az önbecsapás, hogy mindenütt jelen vagyunk. A magyar kultúra a fekete tyúk tojásából kiköltött minket, csodacsirkéket, hogy szívjuk az erejét és csodaszeretőként borítsunk rá színarany palástot. Mivel csodalények, földi ördögök, értelmiségiek vagyunk, mi ismerjük is a trükköket, meg tudjuk nevezni az akadályokat: óh, az a politika, és politika, óh, és a pénz. De mi bajunk nekünk, értelmiségi lidérceknek a politikával, miért vágyunk annyira utána, ha tudjuk, hogy úgysem elégít ki? Népmesei segítőállatként miért sündörgünk körülötte? Udvarlásunk közben féltékenyen miért diabolizáljuk egymást? Miért süllyedtünk bele a Mátétól és Lukácstól örökölt bibliaátíró nyelvezetbe, amelyben az ellenfelet, a Satanast állandóan Diabolosra, az ördög csak negatív alakjára változtatjuk? Satanasszal az Isten is párbeszédet folytat, Diabolos viszont csak bűnüldözési kérdés. Miért rendezünk különböző kulturális istállókban műversenyeket, ráadásul már nem is a lelátók közönségének, nem is egymásnak, csupán magunknak. Még a folklór sem ismeri azt a fogalmat, hogy a lidérc önnemzi magát. Úgy látszik, mégsincs vége ebben a túlurbanizálódott világban a folklór, a népmesei világ építkezésének. Csak ez az építkezés most már nem a tudatalatti, hanem a tudatfeletti világból akar meríteni. Jámborabb népek, zsolozsmás barátok ezt nevezik istenkísértésnek. Ami önmagában véve nem egy izgalommentes vállalkozás, csak nem lenne szabad közben önigazoló hazugsághegyeket halmozni, hogy a közönség, avagy egyszerűen a nép, az istenadta, nem ért meg bennünket, mert lealacsonyodott, elcsábította a giccs, a kommersz puha kulturális kábulata. Bár lehet, hogy a nép állandó jelzője azért lett az istenadta, hogy ne bírja az istenkísértést. Vagy már nemcsak a fent, hanem a lent is lidércessé vált, és így a lidérc a lidérces világban nem tudja önmagát szemlélni, hiányzik az emberi közvetítő, az emberi jelenség. Hiányzik valami, ami miatt az Igének is testté kellett válnia.

Hiába, olyan helyzetben vagyunk, amikor már semmit nem lehet a régi módon, ahogy a szocialisták pátriárkája mondaná. Nem kapaszkodhatunk a politikába, hogy onnan hatalmat, főleg erőt nyerjünk. Sőt, az egyik legveszélyesebb lidérc az a politikai nyelvhasználat, amely rátelepedett az életünkre és fojtogatja szellemi teremtőképességünket. Ráadásul ahelyett, hogy levetnénk ezt a szellemi Nessus-inget, önbecsapó képletek gyártásával menekülünk előre. Ha lenne pénz, lenne elég forrás, akkor minden működne. Odaállunk kunyerálni az országos gazdasági tervezésképtelenségügyi hivatalhoz, hogy adjon több pénzt, mert vége a magyar kultúrának. Hát nem ad, mert nem vagyunk számára kikerülhetetlenek. Mert csak szidni tudjuk, segíteni nem. Már régen nem tudjuk bizonyítani, hogy mi, a szellem szabadkőművesei ismerjük az aranycsinálás titkát, s ha eredményt akar, szövetkezzen velünk. Túl sokat felejtettünk - az is lidércszokás -, hülyére lehet venni teljesíthetetlen feladatokkal, például azzal, hogy a munkahelyen bérként munkanélküli segélyt kapó pedagógusokat el kell küldeni, mert akkor ... mit lehet megspórolni? Tehát túl sokat felejtettünk, s már mi is csak halványan emlékszünk rá, hogy egy pillanatban, amikor fordítani akartunk a világon, kibújtunk alkimista barlangjainkból, ahol különben nem az aranycsinálást akartuk feltalálni, hanem annál fontosabbat, az elemző tudományt, csak az ifjúság odacsábítására és a debilek bosszantására fecsegtük azt, hogy aranyat csinálunk. De amikor az akkori gazdasági mélyponton egy pillanatra előbújtunk, mert elegünk volt a "gazdálkodók", a "gazdák" tehetetlenségéből, akkor azt mondtuk beképzelten: ti csak arannyal tudtok szellemet teremteni, hát legyen. Fölrajzoltuk az aranycsinálás alkimista háromszögét. Lopd el az innovációt, a legmodernebb szövéstechnikát Indiából, zavard el Angliában a parasztokat a földjeikről, tenyéssz birkát, állíts elő gyapjút, olcsó szövetet, és indulj el a háromszög útján: először Angliából Afrikába olcsó szövetért, végy nagyon olcsón rabszolgát, vidd el Amerikába, add el drágán, majd térj haza Angliába és kezdd elölről. Kövesd ezt a háromszöget, és ömlik az arany, annyi, amihez képest az inkák kincse árva lányok lyukas garasa.

Azt a "bűnünk" se feledjük, hogy Goethe-ével mi neveztük el a kettős könyvvitelt az emberi szellem egyik legcsodálatosabb találmányának. A bűvészinas, a gazdaság lidérce fellázadt, homokozónak tekinti a kultúrát, az egész társadalmat. Homokot rendel, és hozzá öntőmintákat, és együgyűként, mert csak ez az egy ügye van, a kettő általános egyensúlyát őrzi. A mester szavait már régen feledte, hogy az egyensúly hiánya veszélyes, de az egyensúly maga a halál.

De hát kedves értelmiségi lidércbarátaim, mi nem váltunk együgyűvé, vagy akár egy-ügye-fogyottá is, mikor a tizenkilencedik és huszadik század süllyedő technokrata álmai után kullogunk? Ne csodálkozzunk hát, hogy az egész magyar kultúra úgy néz ki, mint egy felszámolás előtt álló MÉH-vállalat. Megy a selejtezés, a szanálás, a bezúzás. Közben a felszámoló biztosok a hitelezők megbízásából elkezdték a kulturális padlások lesöprését is. Már az éhbérért dolgozó kulturális rabszolgákat is elküldik, a létező szocializmus ideológiai pénzecskéit, a kultúra munkásainak felkeresztelt népművelőket, pedagógusokat, muzeológusokat, könyvtárosokat leértékelik.

Kedves barátaim, "helyzet van", ki kell találni valamit. Legalább szabaduljunk meg lidérceinktől, adjunk nekik teljesíthetetlen feladatot: szanálják a magyar kultúrát. Ám ha már ők sem tudnak semmit kezdeni, nekünk kell kitalálnunk valamit. Nekünk, akik az elmúlt évek változásaiban Bolond Istókká váltunk. Azonban azt kevesen tudják, hogy a magyar irodalomban két Bolond Istók-kép van. Az Arany János által megénekelt terjedt el. Eszerint Bolond Istók élhetetlen, elkallódott népi tehetség. Ezzel szemben Petőfi 1847-es Bolond Istókja bölcs, életvidám fiatalember, aki boldogságot, teremtő életet alakít maga körül. Ezt a szellemi fonalat követi Weöres Sándor. Nála Istók így beszél. Ott élek mindenkiben: a törtető izgatottakban mélyen eltemetve; a nyugodtakban, akik meg bírták őrizni azonosságukat saját gyermeki jobbik énjükkel, szinte tapinthatóan.

Barátaim, Bolond Istókok, a lidércűzés kora jött el.

(1995)