A mai napon az egész országban kisebb-nagyobb közösségek gyűlnek össze, hogy ünnepeljenek, hogy megtartsák a legnagyobb magyar ünnepet, Szent István és a magyar államalapítás emlékét. Most, amikor már oly közel a millennium, reméljük, felfénylik ez a szent ezredév, és minden eddiginél jobban meg tudjuk ismerni, hogy mi a magyar, és minden eddiginél jobban tudjuk akarni azt, ami magyar. Ezt megtenni kötelességünk éppen a legnagyobb magyar ünnep terében és idejében. Annak az ünnepnek a sugárzásában, amelynek origójában, eredetében István, a még nem szent, csupán a teremtő férfi áll. Áll megingathatatlanul két világ határán, mint ahogy állunk most mi is. Csak mi nagyon ingatagon. De az ünnep azért van, hogy megerősítsük magunkat, megtámogassuk ingatag lényünket azokkal a szimbólumokkal, amelyekből éppen ez az ünnep született.

Én akárhogy vizsgálom történelmünket, nem találok benne két hasonlóbb helyzetet, mint István ezredvége és a mi ezredvégünk. Ezért is nagy a kihívás, hogy vessük össze és vonjuk le a tanulságokat. Azt az első szembetűnő hasonlóságot, hogy akkor is ezredvég volt és most is az van, szinte el is felejthetjük, bár éppen mostanában ismét felemeli fejét minden, ami transzcendens, minden, amiről anyagelvű világunk úgy hitte, hogy örökre száműzetett az ésszerűség századának feledésre ítélt mély bugyraiba. Így a számmisztika is ismét megjelent, mint azon az ezredfordulón, amelyen mindenütt Európában, így István udvarában is az ezredvégi világvégéről, Krisztus másodszori végleges eljöveteléről beszéltek, s az ítéletről elevenek és holtak felett.

Ebben az apokaliptikus világhangulatban István, aki ekkor még nem király, nem menekül zsolozsmás barátok önostorozó világába, hanem nősülni készül. És itt az első millennium, az ezévi. István 995-ben elhatározza, családot alapít magának és vezető királyi családot a magyarságnak. Fölkészül, hogy 997-ben vállalja a magyarok vezére rangját, majd hogy nem 998-ban vagy 999-ben, hanem az új ezredév első napján, 1001. január 1-jén Esztergomban II. Szilveszter pápa által küldött (vagy visszaküldött) koronával magyar királlyá koronázzák. István valóban két világ határán állt, de ezek nem annyira két vallási felfogás határai voltak nála. István úgy állt két világ határán, mint minden teremtő férfi a hit és a hitetlenség határán. Hitetlenség abban az értelemben, hogy nem hitte, hogy az új ezredév a világ végét hozza. Ellenkezőleg, azt hitte, hogy új élet fakad, új királyság erősíti Európát, a magyar királyság.

Önként tolul elénk a kérdés: milyen Magyarország lesz 2001. január 1-jén, és milyen magyarság? Sokat akaró, dacos, ellenálló, amire oda kénytelen figyelni Európa és talán ez a fáradt, látszatra anarchia felé süllyedő világ?

Egy ismert történész azt állítja, hogy a huszadik század a történelem legrövidebb százada volt; 1914-től 1989-ig tartott. Figyelemre méltó felismerés, s ha igaza van, akkor furcsa, de észre sem vettük, hogy elmúlt ez a pokolszagú század, amit Brzezinsky, a sztárpolitikus csak úgy nevez, hogy a megahalál százada. És így nemcsak ez a század múlt el, hanem elmúlt vele egy ezredév.

Készül-e itt valaki, készülünk-e arra a feladatra, hogy új királyságot, új életet kell kitalálni az új ezredévre a számban és lélekben fogyatkozó magyarságnak? Emelkedik-e itt erő, amely a millennium szent pillanatában felfedi a magyarság felemelkedésének olyan távlatos lehetőségét, mint amelyet István felmutatott?

Megállíthatja-e valami az 1526 óta süllyedő magyarságot? Megtartható-e a huszadik századi magyar holocaust után a Szent Korona országa? Olyan mélyen vagyunk-e már, hogy innen nincs lejjebb? Lejjebb csak a teljes pusztulás pokla van?

Sokan, a cselekvésre vezető alkalmat is maguktól elhessegetők azzal érvelnek, könnyű volt Istvánnak. Egyértelműbb volt az a világ. Fényesebben elvált egymástól a jó és a rossz lehetőség. Könnyebb volt dönteni, mint a mi túlbonyolódott világunkban. Nem így van. Csak a történetoktatási egyszerűsítés terjesztheti ezt a képet. Nagyon sok választási lehetőség volt István idejében is, nem csak az, hogy pogányok maradjunk vagy keresztények. Szinte bonyolultabb volt a helyzet, mint ma. Még nem dőlt el igazán, hogy Bizánc vagy Róma lesz erősebb. Mi ma már könnyedén úgy véljük, hogy Új Bizánc, vagyis Moszkva, és Új Róma, New York harca végképp eldőlt, és tudjuk, hová kell vigyázó szemünket vetni.

Kérdezem azért félénken: és mi lesz, ha hamarosan Új Róma is megroppan? Az Árpád-háziak idejében is volt döntésképtelenség, vagy csak annak álcázott magasfokú ravaszság, a magyar Szent Korona egyik fele bizánci szellemiségű, a másik latin, s talán az egész együtt valami más, valami kiismerhetetlenül magyar. Politikai kifinomultság ez talán. Nincs végleges döntés, még ügyesen fordítani lehet, ha az ország érdeke úgy kívánja. De egyben már van végleges döntés, és az a kereszténység, hogy a római vagy a bizánci, az mindegy, azt majd a politikai erő dönti el.

Pedig még nem oly rég más választási lehetőség is lett volna. Például a kazárokkal szövetségben fölvehettük volna az általuk felvett zsidó vallást. És ha felvettük volna, eltűntünk volna, mint a kazárok, akiket egy rossz döntéspillanatuk után elnyelt a történelem. Elfoszlottak, s talán csak néhány halvány gesztus munkál tovább belőlük a kereszténységet választó magyarság génjeiben. Könnyen belátható, hogy a nagypolitikának, az ország ügyei intézőinek mit üzen augusztus 20., az ünnep, de mi marad nekünk, akik itt Turán, vagy felnevelő városomban, a szomszédos Hatvanban és az Istvánt királlyá avató Esztergomban, vagy bárhol máshol az országban élnek, kilátástalanságot szuggeráló, megnyomorító világban. Talán azt, hogy az ezredvég, a kilátástalanság, a pusztulás, a kiüresedettség, az erények hiánya ellenére fel kell venni a reménység kincskereső kisködmönét.

Turán a kincskeresésnek különben is hagyományai vannak. Nem tudom, keresik-e még legalább a gyerekek a Galgában a kincseket. Ugyanis a fáma szerint 1585. augusztus 24-én a szolnoki bég vásárt tartott Turán. Több szomszéd magyar vár őrsége (biztos köztük a hatvani csibészek is) meglepte és kifosztotta a török kereskedőket. Százötven kocsin vitték el a foglyokat és a prédát. A menekülő törökök állítólag a Galgapatakba dobták áruikat, ahol a nép a mai napig is kincsek után kutat. Legalábbis ezt írja a Hadtörténeti Közlemények 1894-es kötete.

Aki nem hiszi, olvassa a Hadtörténeti és más közleményeket, ha kincset nem is talál, legalább kiművelt emberfő lesz belőle, ami vélhetőleg minden fodros-bokros programon túl mégis csak a legnagyobb érték lesz az eljövendő ezredévre itt a Kárpát-medencében.

Igen, ha élni akarunk, össze kell gyűjteni még meglévő kincseinket, ha lázárosak, akkor is hasznosak. Sokat érne egy újra megtalált nemzeti józanság, az újra épített embert formáló közösségi erények és hit abban, hogy naggyá lehet és érdemes lenni. Ebben segíthet bennünket a mai augusztus huszadiki ünnepben megidézett Szent István emléke.

Nem tudjuk, hogy István zseni volt-e vagy csak az idő igazolta zseniálissá döntését. Mindegy ez most már, az ezredforduló nemzedékei előtt ott a kihívás: vagy zseninek kell lenni, vagy szövetséget kell kötni az idővel. Magyar magunknak mosolyt kell kicsikarnunk a delphi jósnő pókerarcától.

Folklórkutatók gyűjtötték egy trencséni faluban a következő mondát: A Nyugati-Beszkidek legmagasabb csúcsa tetején van egy mélyedés. Itt legeltette a nyáját egy pásztor. Egyszer csak azt vette észre, hogy naponta eltűnik egy-egy báránya. Utánajárt a dolognak és látta, hogy egy nyílásban tűnnek el a bárányok. Miután maga nem fért a lyukba, bojtárját küldte utánuk.

A fiú csak pár nap múlva került elő. Elmondta, hogy egy nagy tágas üregbe jutott, ahol lovon ülő, fölfegyverzett katonákra bukkant. Először megijedt, majd ébresztgetni kezdte őket, mert látta, hogy alszanak. Egyikük, aki maga Szent István király volt, föl is ébredt. A legénykének csak ennyit mondott: még nincs itt az ideje! Utána el is aludt. Az ottani nép hite szerint István király a Racsa nevű hegy belsejében rejtőzködik, és csak a kellő alkalmat várja, hogy felszabadítsa a népet és országot.

Ezen a mai ezredvégi augusztusi ünnepen egy új ezredévhez közeledve joggal és okkal megszólíthatjuk a szent királyt: Ébredj, István király! Sok nagy sanyargattatáson estünk túl. Hitetlenek sok megszoríttatást ígérve porlasztják bennünk a reményt. Pedig te vagy a mi reménységünk. Ébredj, István király, hogy megszilárduljon bennünk az erő elindítani egy újabb ezredévet, amely fényes lesz és magyar.