Gábor Józsefnek

Amikor a rendszerváltozás előtt egy évvel megalakult a Magyar Kulturális Kamara, még nem láttuk pontosan, mekkora változások előtt áll Európa Rajnától keletre eső fele. Azt viszont éreztük, hogy eljött az idő, amikor ki lehet törni a múlt sémáiból. A kitörést sürgette az a felismerés is, hogy az elmúlt negyven évben a politika elvesztése valójában a kultúra éltető elemeinek elvesztését is jelentette. Ezért első és megkerülhetetlen lépés volt a politika visszaszerzése, s e felismerés miatt nem véletlen, hogy az értelmiség úgy zúdult be a politikai életbe, mint a nyári zápor a lyukas, hiányos tetőn, nem mindig keresve a méltósággal való előrehaladás csatornáit.

Ez nem is csoda, ha meggondoljuk, hogy az elmúlt évtizedekben paranormális jelenség volt társadalmunkban a demokrácia, a jogállam, úgy voltunk velük, mint az éjféli kísértetekkel, mindenki beszélt róluk, de senki nem találkozott velük.

Az 1990-ben elkezdődött nagy politikai szellemidézésben a politika szinte észrevétlenül mindent maga alá gyűrt, így a kultúra ügyeit is. Ráadásul a rendszerváltozás rendkívül nehéz gazdasági helyzetben érte az országot. Ezért ismét programmá vált, hogy találkozzunk a kultúrával, azzal, amely messze nem a kulturális pénzügyi adminisztráció világszerte szokásos statisztikai szemfényvesztése.

A Magyar Kulturális Kamara ebben az átalakulásban azért is nehéz helyzetben volt, mert egy negyvenévnyi kemény és puha diktatúra ájultságából születő csecsemő-demokráciával szemben nem vállalhatta a mindent kritizáló ellenzékieskedés könnyed pózát, viszont nem statisztálhatott piacgazdaságra, liberalizálásra, hiányra mutogató kultúraellenes lépésekhez sem. Ezért az elmúlt három évben különböző szakanyagokban próbáltuk megfogalmazni azt az igényt, hogy a kulturális politikai irányítás feladatait az igazgatási és cenzori jellegű feladatokról át kell helyezni a széles körű kulturális autonómiákon nyugvó, lehetőleg jelentős, koncentrált anyagi eszközök segítségével történő, közvetett irányításra.

Óvatosan és reménykedve közvetítettünk még a világból olyan elképzelést is, amely szerint az intézményesített piacnak olyan új típusára van szükség, amely közvetítőként kapcsolódik be a kapitalista piac és az állami ellenőrző szervek közé. Ezzel erősíteni lehetne a kultúra aktivitását. Segítségével talán ki lehetne mozdítani a gazdaságot a csupasz haszonelvű ráció szűk ösvényeiről, s véget lehetne vetni a kollektív energiák értelmetlen pazarlásának.

Az itt felvázolt kérdésekben jelentős eredményeket sikerült elérni, és nagyon nagy, szinte reménytelen akadályokat kell még leküzdenünk. Eredmény, hogy ha akadozva is - termékeny és terméketlenül személyeskedő vitákon túljutva - sikerült a kulturális piac korrekciós működését beindítani az alapítványi terület megerősítésével és az ahhoz kapcsolódó széles körű pályáztatással.

Nem sikerült viszont elérni, hogy létrejöjjön egy államháztartási törvény, amitől állásfoglalásunkban azt vártuk, hogy átvilágítja a nemzet háztartását, eligazodik és eligazít az alapvető társadalmi szükségletek (termelés, újratermelés, kulturális kommunikáció, politikai hatalom) rendszerében. Elébe megy az anyagi és nem anyagi szükségletek nemzetközi trendek által befolyásolt változásának. Az adott társadalom lényegéből fakad. Elsősorban a mai magyar társadalom meglévő erejére és forrásaira támaszkodik a nemzetközi kulturális környezet függvényében. Ökológiai alapokon nyugszik, tehát tudatában van a helyi ökorendszerek lehetőségeinek és a mai, valamint a jövőbeli generációkat érintő korlátoknak. S végül, de nem utolsósorban, szerkezeti átalakításokra épít.

Természetesen tudjuk, hogy egy ilyen államháztartási törvény megalkotásához rendkívüli szakmai felkészültség és stabil, a társadalom széles rétegeinek támogatását élvező politikai hatalom szükségeltetik.

Mindkettőt megadhatná a jósors, mert különben a kulturális építkezés minden eddiginél nehezebb, szinte sziszifuszi feladattá válhat, s nem tudjuk pontosan megfogalmazni magunkat a világ bennünket s kultúránkat segítő új képeiben.

Ha van igazi feladata a Magyar Kulturális Kamarának, akkor az az, hogy a reménytelenséggel is küzdve, aprómunkával és stratégiai ötletekkel fenntartsa a reményt, azt a reményt, amit a reménytelenek kedvéért is táplálnunk kell.