Amikor megkaptam a felkérést erre az előadásra, először azt gondoltam, hogy tudományos módszerességgel sorba veszem azokat a kérdéseket, amelyek egy nemzet remélhetőleg huszonegyedik századi menedzseléséhez szükségesek. S már soroltam is a stratégiai elemeket:
- minden társadalom elsősorban önmaga erejére és forrásaira támaszkodhat, ezeket pedig mélyen meghatározza a kulturális környezet,
- a tervezésnek az egyes nemzetek lényegéből, azok pontosan meghatározott értékeiből, illetve jövőképéből kell erednie,
- egyaránt figyelembe kell vennie az anyagi és nem anyagi emberi szükségleteket,
- ökológiai alapokon kell nyugodnia.

Amikor idáig jutottam, döbbentem rá, hogy olyan helyzetben vagyok, mint egy kamasz, aki szenveleg a szerelemről, és nem veszi észre, hogy ott fekszik nem messze tőle egy meztelen nő. Esetemben a készülő Budapesti Világkiállítás, amely megkerülhetetlenül felteszi a kérdést, lehet-e, tudunk-e egy nemzetet menedzselni? Ez a felismerés vezetett oda, hogy inkább a következő dolgokról kell Önökkel beszélnem:

Erőszakos és megalázott szavakkal, fogalmakkal élünk együtt. Mintha most, az ezredvéghez közeledve, egy kápráztató nyelvi háborúban szeretnének tisztázódni a legfontosabb kérdések. Milyen mindent elsöprő erőszakossággal emelkedett fel ez a menedzselés szó is. Alig egy évtizeddel ezelőtt szinte még tiltott volt, s csak szűk körű közgazdászklubokban használták ínyenc szeretettel a piacgazdaság eszméivel szellemileg bujálkodó fiatalok. Azóta micsoda diadal: mindenki menedzselni akar, csokornyakkendős menedzser akar lenni (a gazdasági sznobságtól még nem látszik a fontoskodó pojácaság), éljen a menedzsment, a triumfáló vezetés.

A menedzselés szó zászlólobogtatói biztosan meg is hökkentek, hogy össze merészelek kapcsolni egy ilyen győzedelmes kifejezést egy olyan, ebben a században többszörösen megalázott szóval, mint a nemzet s netán a haza. Óvatos ember lévén nem is vettem volna ehhez a bátorságot, ha az évek óta fokozódó, világkiállítást előkészítő lázban nem vetődne fel állandóan végzetesen és nem felejtődne el a lényeget tekintve végletesen az a kérdés, hogy lehet-e egy nemzetet menedzselni, s ha igen, hogyan.

Világkiállítás lesz-e valójában a budapesti, vagy jó esetben egy művészi forma, rossz esetben egy karikatúra? Tegyük fel azt a kérdést, hogy nem pont száz évet késtünk azzal, hogy egy hagyományos világkiállítást rendezzünk? Erre a legkitűnőbb lehetőségünk 1896 lett volna. Itt volt egy gazdaságilag dinamikusan fejlődő, szellemileg pezsgő poliglott főváros, igazi, békebeli, pocakosan polgárosodó vágyakkal és tettekkel. Semmi nyafogás arról, hogy mi Európához szeretnénk tartozni. Európa voltunk, ha nem is a közepe, de az egyik legizgalmasabb fővárosa. Igazi világfiak és arszlánok többre becsülték Budapestet Bécsnél, hogy Berlinről ne is beszéljünk. S ha szemügyre vesszük a századforduló városszerelmes fotográfusainak ma ismét divatos képeit, joggal túlzó következtetésekre is ragadtathatnánk magunkat. Ez a város egy sejtelmesen, kacéran, odaadóan szép fiatalasszony képét mutatta, még ha sejtjük is, hogy a napos oldal mögött ott van az ünnepi tartás kedvéért eltakart, de mégis létező városszéli szegénység szomorúsága.

1896-ban kellett volna a magyar nemzetnek Budapesten hagyományos kiállítást rendeznie, akkor még lehetett volna a világkiállítási eszmét kigondoló, alapító atyák szellemében szervezni. Így abban a szellemben, amit az első, a londoni 1851-es világbemutató kezdeményezője és elnöke, Albert herceg célként megfogalmazott, hogy az egész emberi nem fejlődésének magas színvonaláról hű és eleven képet fog nyújtani, és megjelöli azt az irányt, amelyben a népeknek és nemzeteknek kultúrájuk és anyagi tevékenységük fejlesztése érdekében haladniuk kell. Ehhez a gondolathoz 1896-ban még könnyedén vissza lehetett volna térni. Pontos a kifejezés, mert már akkor is vissza kellett volna kanyarodni, mert amint a korabeli kritika hangsúlyozta: az utolsó évtized nagy világkiállításai már a látványosságokat, szórakoztatásokat és az érzéket csiklandó dolgokat keresték, melyekben különösen az 1889-es párizsi és az 1893-as chicagói kiállítások excellálták.

Vagyis elveszett belőlük az eredeti gondolat lényege, hogy a világot jó értelemben menedzselni a népek és nemzetek kultúrájának - amint az eredeti szövegben is látható: elsősorban kultúrájának -, valamint anyagi tevékenységének bemutatásával lehet.

Nemzetek kultúrájának büszke versenyéből világ-show keletkezett "érzéket csiklandó dolgokkal". S ez nem is volt véletlen, hiszen ebben az időben fordíttatták le és át eufemisztikusan, "szépítő" hazugsággal minden nemzetek dolgozóit világproletárokká.

A világkiállítások itt jelzett átalakulásával talán az 1900-as párizsi szegült szembe, de az is csak egy pillanatra, és az utána többször háborúba ájult világban teljesen elfelejtetten. "A tudomány és a művészetek üdvözlik az új évszázadot", ez a mondat volt felírva a párizsi világkiállítás építészeti gyöngyszemére, a Grand Palais-ra. S ez nemcsak egy lózung volt, nem egy odabiggyesztett jelszó, az egész kiállítást, sőt annak legszélesebb értelmű hátterét is áthatotta a művészet. A tizenkilencedik századi francia művészetet Paul Cézanne képviselte három képpel. A levegőben még ott izzott a nagyhírű Cyrano de Bergerac-ősbemutató és máig feledhetetlenül a mitikus mezőkbe emelt Sarah Bernhardt, mint Hamlet. A kiállításra elkészült földalattit pedig Hector Guinard tervezte Jugendstilben, hogy csak néhány gyöngyszemet idézzek.

Az 1900-as év különben is mintha igazolni akarta volna a maga kerek évfordulós jelentőségét. Ebben az évben startol az első Zeppelin; szivar alakjával szemérmetlenül magasra emelve a huszadik századi emberi világűrhódító vágyakat az Univerzum elrejtett testének feltárására. Max Planck lefekteti a kvantumelmélet alapjait, és ezzel elkezdődik az atomkor. Robbanásszerűen, majd robbantásosan is, hogy a termelő energiát és a tragédiát szélsőségesen összekapcsolja egy évszázadra.

Vajon mi hogy állunk most ezekkel a dolgokkal? A magyar vállalkozói szféra sürgősen be akarja fejezni negyven év létező szocialistának nevezett gazdasági utópisztikus időutazását, és vissza akar térni a létező kapitalizmusba. Tehát egy gazdasági-politikai rombolás utáni helyreállítást kíván - és kitalál egy kiállítást, amelynek a feladata a magyar nemzetgazdaság szanálása. Ennek a különben jogos és nemes gondolatnak csak két baja van. Az egyik, hogy valójában rajtunk kívül a kutyát sem érdekli a világon az, hogy hogyan gyógyítjuk meg a bolsevizmusba, majd annak szenilis formájába belerokkant gazdaságunkat. A másik hiba, hogy ez nem világkiállítás, sőt nagyon is ismerős elképzelés. 1797-ben Daunon az ötszázak tanácsában arra hívta föl a figyelmet, hogy Franciaország legnagyobb gyárvárosának, Lyonnak az iparát tönkretették a forradalmi időszak rémnapjai. A tudós de Neuchateau azt a kérdést vetette fel: a gazdasági tevékenységnek mely ágait kellene leginkább javítani, melyik hanyatlott le a legjobban, melyiknek van leginkább szüksége a sürgős segélyre, és miből álljon ez a segítség. A tudós szerint ezekre a kérdésekre csak egy általános országos kiállítás adhatja meg a feleletet. Így 1789. szeptember 18-án meg is nyílt az első francia iparkiállítás a Mars-mezőn...

Jó, ha a gazdaságunk ilyen helyzetben van is, de ott a tudomány és a művészet, és ott a VÁROS. Csak az a baj, hogy a tudomány éppen történetének legnagyobb válságát éli meg, mert legerőteljesebb gondolatát, a fejlődés mítoszát megroppantotta az ökológiai válság. Ma még egy nagy kérdés - akár egy világkiállításon felteendő kérdés is -, hogy a tudomány teljes energiájával részt tud-e vállalni az emberléptékűség visszaállításának csodájában, mert most már az általa is feltáplált gigantizmus az egyes számú közellenség. A másik lehetséges mankónk, a művészet is a tudományéhoz hasonló válságban van. Csak amíg a tudomány kezéből a jelen kezelésének megfelelő technikái csúsztak és csúsznak ki, addig a művészet elvesztette egyik legfontosabb tulajdonságát, azt, hogy egyedül ő tud behatolni a jövőbe. Nem kell mélyebben hályogkovácskodnunk művészetelméleti kérdésekben, hogy ezt a tényt egyre fájdalmasabban érezzük.

És mi van a VÁROSSAL, a VÁROSSAL, aki vőlegény korunkban, a századfordulón még tündöklő menyasszonyunk volt. Azóta többször meggyalázták tankok és építészek, elhagyták vőlegényei. Újabban politikai versenyistállóvá vált bukméker "hercegekkel". Óvatosan merem megkérdezni: lesznek-e ennek a városnak az ezredfordulóra újra vőlegényei?

Vajon milyen tükre lesz ez a világkiállítás Budapestnek? Olyan, amelyik megmentette Szirakuzát, vagy a fáradt öreg Heléna tükre, amely mutatja hervadását, s amelytől csak egyet lehet kérdezni: miért raboltak el kétszer?

Világkiállításra készülünk. Minden tisztességes szándék és hevület mögött ott munkál kimondva-kimondatlanul a kérdés, lehet-e egy nemzetet egy ilyen alkalomból menedzselni? Ki tudunk-e találni olyan kikerülhetetlen gondolatokat, amelyekre ez a fásult, narcisztikus, önző világ egy pillanatra odafigyel? Be merjük-e vallani, hogy a világkiállítás nincs tartalmilag kitalálva? Látjuk-e, hogy az elmúlt huszadik század kicsinyesen fontoskodó menedzselési technikájának csapdájába került, és ezért nem sikerül kultúrával telíteni, ökológiailag tisztességesen kitalálni. Szét tudjuk-e választani, hogy mit kell menedzselni, és mit legjobb lehetőségeihez felemelni?

És végül, de nem utolsósorban fel merjük-e vállalni azt a gondolatot, hogy amikor a gazdaság megállíthatatlanul globalizálódik, világgá pöffeszkedik, éppen az élet egyensúlya miatt a nemzeti kultúrák, az etnikumok megismételhetetlen, sajátos arcai minden eddiginél nagyobb jelentőségre tesznek szert. A kulturális sokféleség a Föld igazi küldetése.

Az itt felvázolt gondolatokkal és a konferencia lehetőségével élve én most csak arra szeretnék választ kapni, hogy lehet-e egy nemzetet menedzselni, s mit érdemes, ha azt nem.