Bizakodónak, elszántnak és talán vakmerőnek is kell lenniük azoknak, akik új kulturális lapot indítanak Magyarországon. A közelmúlt politikai változásai, átgondolt, olykor kapkodó változtatási kísérletei megszüntették vagy átalakították az elmúlt fél évszázad - tisztességes vagy kevésbé tisztességes, jó vagy kevésbé jó, izgalmas vagy unalmas - szellemi műhelyeit. Könyvkiadókat és lapokat, olyan fórumokat tehát, amelyek nélkül nem létezhet, nem erősödhet a kulturális élet.

Ez az átalakulás azonban a veszteségeken túl egyben kihívást jelent, és erre a kihívásra - jelenlegi szellemi erőnléti szintjén - válaszol is a magyar társadalom. A régiek helyett (mellett) tucatjával alakulnak új lapok, gazdagok és szegények, szépreményűek és rövid életűek, izgalmasak és unalmasak.

A magyar szellemi élet mostani elszánt lapalapítási láza mélyén valami furcsa kulturális válság munkál, valamiféle bizonyítási kényszer, vagy ahogy Ady mondaná: valami nagy-nagy akarás. Talán a század elvetélt, elfojtott, elhibázott magyar gondolatai törnek utat maguknak, próbálják erővel fölhasítani azt a ránk csontosodott magzatburkot, amely más, szerencsésebb népeknél akár a selyem, maga hasad meg a kellő pillanatban, hogy világra jöjjön az újszülött: azok a gondolatok, amelyek friss energiáikkal egy egész nép szellemi horizontját lesznek majd képesek tágítani.

Talán nem is gondolatból volt itt kevés eddig sem. Csak térből és jó történelmi időből. Nem véletlen az Illyésnél vissza-visszatérő kép: a "csempészáru". Csempészáruként jön át a dal a vízen - a határon -, a fegyverek között A Dunánál, Esztergomban. A határon, amelyen a Trianon utáni gyűlölködésben innen: élni, halni; túlnan: gyűlölni, ölni kell. Vagy a "terhes kicsi nő" a vonaton Szekszárd felé : "Visz tovább egy népet / eltakart / csempészáruként hoz / egy magyart."

Miért erősödik fel ennyire egy nép tudatában a rejtőzködés, mitől válik szinte lételemévé, hogy lassan már azt sem tudja, mit rejt és ki elől?

Minden nép kultúrájának vannak olyan rejtett dimenziói, amelyeket csak maga az érintett nép képes megközelíteni és kifejezni. Ezek az ő "titkai" - ám ezek a "titkok" egyben az egyetemes emberi kultúra legtisztább forrásai; ezek a hajszálgyökerek kötik az emberiséget a jövőhöz, amely ilyen értelemben a transzcendens szinonimája. De nem lehet egy egész kultúrát "titkosítani". Nem válhat egy egész kultúra csempészáruvá, mert a világban működő szellemi erők közötti határokon elkobozhatják, elcserélhetik, elveszejthetik - és akkor az emberiség istenarcáról örökké hiányozni fog valami megismételhetetlen.

Ha van kérdés, amelyet új kulturális műhely vizsgálhat, az éppen ennek a rejtőzködésnek az oka és következményei. Például az, hogy a magyar kultúra szellemileg több részre szakadt. Félreértés ne essék: nem többszínűvé, többszólamúvá vált. Több részre szakadt, mint az ország a török alatt vagy Trianon után. Egy ilyen fórum, mint ez a lap, megvilágíthatná, milyen szellemi szükségállapotot teremt kulturális több részre szakadtságunk. Kibogozhatná, hogy talán nem ez a rejtőzködésbe száműzöttség-e az oka a magyarság legpusztítóbb megosztottságának, a kétféle provincializmusnak: a sokszor emlegetett és kétségtelenül meglévő mucsaiságnak - a Németh László említette nagyidai magyarságnak - és a "modernségével" fontoskodó européerségnek.

Ez a kétféleség, miközben egymást szapulja, valójában egymást gerjeszti, élteti, szinte hedonista módon: mindegyik a maga "elitnek" tudott, ám belterjes világára irányítja a figyelmet. Így, megosztottan, nem lehet megtervezni a nemzet arcát - még azt sem lehet tudni, milyen irányban kíván majd haladni.

Elemi és nagy erők működtetik ezt a halálkoreográfiát. S a kulturális műhelyek dolga, hogy ezeket a mozgásokat úgy értelmezzék, akár egy kihívást; hogy legyenek képesek átlényegíteni, átemelni őket egy más szintre, új övezetbe - egy kulturális selyemövezetbe -, ahol ezek a rombolástechnikák építkezéstechnikává válhatnak.

A kulturális műhelyek dolga felismerni a megosztottság szerkezetét. Eligazodni a szellemi "játéktéren". Felderíteni: vannak-e olyan egyéniségek - és kik azok -, akik beteljesíthetik az új egységet, a "játék új stílusát". Visszatalálunk-e vajon ahhoz az érzékenységhez, amellyel a török alatt több részre szakadt ország a történelmi folyamatosság legnemesebb erőit összevonva teremtette meg Erdély magyarságot átmentő Tündérkertjét?

A szellemileg több részre szakadt magyar kultúra meg tudja-e teremteni a huszadik század végén a maga kulturális Erdélyét?

Előnyére tudja-e fordítani, hogy a körbecsonkított ország magyarsága nem roppant össze, hanem a környezetéhez viszonyítva még mindig a legjobb lehetőségekkel rendelkezik?

Előnyére tudja-e fordítani, hogy a határon túli, Kárpát-medencei magyarság lehet - nyelvtudása, kétnyelvűsége, meggyötrettetéséből csiholt türelme okán - a legjobb összekötő a jó görögként kereskedni akaró Kelet-Európához? Felismeri-e, hogy ha a világban szétszóródott magyarság tapasztalatai itthon is hasznosulhatnának, milyen mértékben gazdagodhatna a magyar gazdaság és kultúra?

Persze, tudjuk: a mai, túlságosan is elméletiessé vált világban praktikusnak, életközelinek kell lenni. Vagyis: igazi műhelyekre, jó anyagra, jó szerszámokra van szükség. Nem elég például polgári gőggel elítélni az elmaradott vidékiességet: fel kell mutatni azokat a mintákat a világból, amelyek a vidék, a régió, a helyi cselekvés lehetőségeivel élnek. El kellene érni, hogy az olyan fogalmak, mint a haza, a vidék, a vidékiesség ne minősüljenek időszerűtlennek vagy elavultnak. Fel kellene mutatni, hogy épp a regionalizmus, a helyi közösségek megszerveződése és felemelkedése lehet az ellensúlya mindenfajta kisajátítási törekvésnek, amelyek maguknak követelnék a politikai, gazdasági, kommunikációs - egyáltalán: a társadalmi-kulturális tervezés jogát.

Fel kell ismernünk: a magyar kultúrát nem képesek megújítani - ahogy már többször is idéztem - sem a kritikátlan szerelmesek, sem a szeretni nem tudó kritikák. Ha megfelelő fórumot találnak, kibontakozhatnak s közkinccsé válhatnak azok a gondolatok, az építkezés azon régi és új mintái, amelyek feltárhatják a magyar kultúra selyemövezeteit: igazi forrásait és valódi lehetőségeit.

Végül azt se felejtsük el, hogy - a kultúra mozgásának belső törvényszerűségei szerint - jó műhelyek jöhetnek létre még a hosszan tartó rejtőzködésből és bénultságból is.