Ha valaki két ilyen témában meg mer szólalni, nem árt, ha tisztázza előre, van-e valami köze a két jelenséghez, vagy csak úgy átabotában beszél róluk, mint az egyszeri ember a kísértetekről.

Bor és művészet, de nehéz erről beszélnünk úgy, hogy ne kapjanak össze egymással szavaink. Úgy, hogy ne keveredjünk szellemi részegségbe.

Bevallom, már kora ifjúságomban újmódi pokoljárásra vetemedtem. Azért újmódi, mert a szenvedés megismerése helyett sokkal jobban izgatott az öröm megtapasztalása. Ezen a földi léptékű, de királyi úton nagy segítségemre volt apám, aki úgy tudta átvészelni ezt a halálkoreográfiás századot, hogy a leglehetetlenebb élet-és emberellenes helyzetekben mindig az ünnep méltóságához menekült. Onnan merített erőt elviselni a kifordított élet zagyvaságait és sűrű tragikumát.

Így esett meg, hogy az 50-es, 60-as évek fordulóján agronómusként a sziráki kastély pincéjében létrehozott egy bormúzeumot. Egy olyan korban, amikor nemhogy a bor minőségének, de az emberi minőségnek sem volt semmi jelentősége, ő kimondatlanul rámutatott, hogy az életben igenis a minőség a lényeg. Gyűltek is a bormúzeumába az ország legjobb borai. Pénze nem volt a vásárlásra, így inkább cserélt. Például azért a zöldszilvániért, amelyet a nem borvidéknek számító sziráki húszhektáros szőlőben termesztett, és több díjat nyert vele. Ez volt az én első tanulságom, hogy nemcsak az győzhet, aki helyzetben van, hanem az is, aki mer. Ez a hitem mára odáig fajult, hogy úgy hiszem, a magyarságnak is van esélye az eljövendő évezredben.

Most elmondok két álomszerű személyes történetet bor és művészet kapcsolatáról. Az említett sziráki kastélyban kezdődött az én újmódi pokoljárásom is. Itt tapasztaltam meg igazán először, hogy a valódi öröm milyen formákban rejtőzködhet emberi gesztusokban, helyzetek, pillanatok és nem utolsósorban borok minőségében.

Apám egyszer a 60-as évek elején elhatározta, hogy ebben a kastélyban vendégül látja Almásy grófnőt, az irodalomból jól ismert család utódja, Pongrácz gróf feleségét. Magában az is nagy bátorság lett volna, ha valaki abban az időben egy állami gazdaság központjában vendégül lát egy arisztokratát. Tetézte a helyzetet, hogy a grófnő nemrég szabadult a börtönből. Mindennek a legnagyobb titokban kellett történnie. Azon a hétvégén csak hárman lehettünk a kastélyban: apám, nővérem és én. A grófnő velünk érkezett, útközben mesélt unokatestvéréről, akié a kastély volt és akinél ő a 30-as években sokszor járt. A rokon Teleki Lászlóról, a nagy tehetségű politikusról, aki a magyar történelem furcsán öngyilkos alakjainak sorsában osztozott, és itt, a sziráki temetőben van eltemetve. Este a gyertyával kivilágított kastélyban vacsora és a bormúzeumból nemes borok. Vacsora közben a grófnő így szól apámhoz: János, én megjártam a poklot, az ÁVO és Kádár börtöneit. Amíg ott voltam, biztos voltam benne, hogy nem élem túl, mégis arra kértem az Úristent, adja meg nekem, hogy még egyszer az életben ihassam egy jó pohár bort.

Még egy személyes történet, már közelebb a bor és művészet viszonyához. Az 1989-es események - amíg el nem dől, mi történt, egyszerűen nevezzük így - után, amikor a privati- záció kezdődött, hazajött Amerikából családunk régi barátja, Hatvany Lajos fia és felesége. Kari bácsit és Éva nénit én vittem le Hatvanba, a volt birtokra, a nagygombosi szőlőbe és a szőlőskert közepén levő chateau-ba. Borozgattunk, emelkedett hangulatban sok minden szóba került, többek között az is, hogy Hatvany Lajos miért nem értette meg Adyt. Vélhetőleg fogalma sem volt arról, mi a jó bor.

Különben a nagygombosi szőlőt és borházat nem tűzte ki eladásra az állam, ezzel tudatlanul megakadályozta, hogy egy nyolcvanhárom éves öregember helyreállítsa élete folyamatosságát Magyarországon. Néhány hete jártam ott. Nyitva volt. Egy ott dolgozó kedves ember megengedte, hogy lemenjek a pincébe is. Két hosszú sorban hatalmas fahordók évek óta üresen penészednek, rohadnak, pusztulnak. Az állam "megvédi" értékeinket.

Ha ezt a helyzetet ép ésszel felfogni nem vagyunk képesek, vigasztaljon meg bennünket Babits Mihály, aki tudta, hogyan "leng a bús présház felett a Feltámadás drága titka". Hogyan menti meg a Nagy Pán halálán búsuló lelkünket Dionysos Lysios, a Megváltó Boristen. Az a Dionüszosz, akit Schopenhauer a test metafizikája tántorgó istenének nevezett. Ha borról és művészetről beszélünk, és nem részegségről és művészetnek álcázott divatokról, akkor éppen Schopenhauer és Nietzsche a legnagyobb szellemi segítségünk. Az a Schopenhauer, akinek filozófiája középpontjában áll egy gondolat a művészet hatalmáról, életmentő erejéről.

Egy gyermekkori élmény indította el ezen az úton. Fiatal korában anyjával Danzigban élt, és ott történt meg a következő eset. A raktársziget kapuit éjszakára bezárták, és elengedték a vérebeket. Aki ezután a szigetre merészkedett, széttépték a kutyák. Egyszer egy ismert gordonkás pityókás hangulatban, virtuskodásból fejébe vette, hogy szembeszáll az éjszakai bestiákkal. Alighogy átmászott a kerítésen, rárontottak az ebek. Ő hirtelen végighúzta a vonóját a hangszerén. A kutyák megtorpantak, majd egy idő után békésen letelepedtek köré. Legalábbis Safranski így meséli.

Ha igaz, ha nem, ebben a történetben mindegy, mert Schopenhaurnek ez lett a példabeszéde a zene, a művészet hatalmáról, és közben, amit ő észre sem vett, a borról, mert azért nem volt elég ebben a történetben nagy művésznek lenni, hanem bátornak is kellett mutatkozni, amihez a bor adta a segítséget. Támogatta a tettet Dionüszosz isten, akit tudvalévően az antik görögök nem is nagyon ismertek, és valójában nem is adtak helyet neki az Olümposzon. Dionüszosz nem az ő istenük. Dionüszosz az európai, úgynevezett modern ember lelkiismeretfurdalása. Arról szól, miért kellett a Nagy Pánnak meghalni, vagyis hogyan vesztettük el azt a tudásérzékenységet, amely megérintheti Istent. Nietzsche tudta, hogy az emberi földi történésben Dionüszosz a központi alak, és nem akarta, nem merte kimondani, hogy az üdvtörténetben Krisztus. Ha a művészet lényegét érteni véljük, azt a lényegét, hogy az egyetlen földi nyelv, amely meg tudja érinteni Istent, akkor mindegy, hogy Dionüszosz volt előbb vagy később, mint Krisztus. Mert a dionüszoszi örömáldozat, a bornyelv és a krisztusi művészetnyelv együtt az Eucharisztia.

Hogy ebben a mi kitüntetett földi történetünkben mi az üdv, mi az újmódi pokoljárás öröme, azt két ember biztosan tudja: a jó borász és a jó művész. Ők helyezik el azt a koszorút - ami mindig is izgatott bennünket - Dionüszosz sápadt homlokára. Ezért van igaza Hamvas Bélának, hogy végül is Isten marad és a bor, s e kettő között fölfénylik a királyi út, a művészet, a lélek misztikus részegsége.