Levendel Lászlónak

Bármerre tekint az ember a mai magyar politikai közéletben, meghökkentő és bosszantó politikai stíluszavarokba ütközik. Talán elég, ha csak a következőkre utalok: a célok és eredmények összezavarodása; gőg és túlzás; hazugságfelhalmozódás; a kapacitásunkat tőlünk elvevő nyelvhasználat, egalitárius vakítás, miközben egyre növekszik a szakadék gazdag és szegény között. Ebben a helyzetben nem csoda, hogy egyre többször és több helyen felvetődik a politika és a stílus kérdése. Így történt ez nemrég Levendel Lászlónál egy úri társaságban is, melynek tagjai valának: Bakos István, Bihari Mihály, Buda Béla, Dávid Katalin, Deme Tamás, Gombár Csaba, Konrád György, Lakatos Mária, Levendel László, Litván György, Márton János, Miklós Pál, Nyíri Tamás, Szabó Miklós, Vekerdi László, Zelnik József. Minthogy a "társaságban én is ott valék", és rám bízatott az a feladat, hogy összegyűjtsem és közzétegyem az elhangzott gondolatokat, ezért legjobb, ha az elején tisztázom, hogy én milyennek látom magam a politikai (stílus)börzén. Cs. Szabó László meghatározásával azonosulok: Politikai zebra vagyok - írta -, radikális csíkjaim konzervatív csíkokkal váltakoznak..., így vagyok tökéletlen, de nyitott ember. Ebből a helyzetből is adódik, hogy nem tudom és nem is akarom dokumentarista fontoskodással közreadni az elhangzottakat, inkább úgy, mint aki álmodik az egészről, álmodik a politikáról, a stílusról.

Bihari Mihály arról beszélt: "Ha elfogadható az a jól ismert francia mondás, hogy a stílus az ember maga, akkor mondhatjuk azt: a politikai stílus a politikai lényeg, a politikai tartalom maga. Az ember lényege - az ember lényegi, jellembeli vonásai is - a konfliktusos helyzetekben mutatkozik meg elsősorban, a konfliktusok közepette tárul fel. Így tehát nem annyira politikai programjából, vállalt értékeiből vagy alapszabályából, tagságának szociális összetételéből lehet következtetni egy pártra, hanem a politikai tartalom megjelenéséből.

Ilyen értelemben a politikai stílust én a lényeg vagy a tartalom megjelenítőjének tartom, nem egyszerűen külső manírnak, vagy választható és elvethető megjelenési formának. A mai vitákban az egyik állandóan visszatérő vád: a bolsevik politizálás. Erről a stílusról éppen most nagyon fontos, hogy beszéljünk. A bolsevista típusú politizálás nem a bolsevizmussal jelent meg. Jelen volt korábban más politikában is. Csakhogy az elmúlt hetven-nyolcvan évben ez a stílus olyan szörnyűségekhez vezetett, ami történelmileg is kirívó. Ennek következtében az ilyen stílusú politizálás összekötődött a bolsevikokkal, de természetesen ez nemcsak a bolsevikok jellemzője, megjelenik a bolsevik alapállástól teljesen távoleső politikában is. Az egyik fő jellemzője az ilyen típusú politizálásnak valamiféle elitizmus. Elitizmus abban az értelemben, hogy eleve kiemeli, eleve magasabb rendűnek gondolja magát - valamilyen alapon - az átlagembernél. Az effajta kiemelésből fakadnak bizonyos előjogok, nem feltétlenül jogi értelemben vett előjogok - nevezhetjük küldetéstudatnak is. Ez lehet isteni, vallási alapú küldetéstudat, lehet politikai vagy ideológiai. A bolsevikok esetében egy jól ismert marxi gondolatra épül ez az egész, arra, hogy a világtörténelem igazi cselekvő alanya a munkásosztály. Az osztályról azután ez a küldetéstudat áttevődött a pártra. A küldetésnek a vállalása olyan cselekvéseket is elfogadhatóvá tesz morálisan e küldetésvállalók számára, amelyeket egyébként nem fogadnának el. Amelyeket egyébként maguk is elítélnek. Mondjuk: emberek megkínzását - vagy embermilliók megkínzását. A küldetéstudat jegyében vállalhatóvá válik az ilyen ember számára a vállalhatatlan, sőt nem is okoz skrupulust neki - és ez már összefügg a kisebbségi helyzetből való politizálással, hiszen a bolsevikok is mindig kisebbségi helyzetből politizáltak. A kisebbségi helyzetből való politizálás, a történelmi küldetéstudat és az elitista önkép együtt patetikussá növeli a küldetéstudatba vetett hitet. Tehát nem rendíti meg a bolsevikot, vagy akire ez a politizálás jellemző, az, hogyha kisebbségben marad, sőt még az sem, ha elenyésző kisebbségben marad; ekkor legfeljebb arról van szó, hogy a többiek nem ismerik fel a helyes utat, az objektív érdekeiket stb., stb. De azt az objektív érdeket ők hordozzák, és akkor jön ez a felnövesztett feladat, hogy kívülről kell valamilyen módon belevinni a népbe, a társadalomba, az emberiségbe, az imperializmusba, a tőkés világba a nekik megfelelő, de általuk föl nem ismert tudatot. A következő szociológiai jellemzőjük a kizárólagosság-igény. Több irányú kizárólagosság-igény: elsősorban az egyedül igaz elmélet kizárólagos birtoklásának a hite. Ebből fakad egy elitizmussal együtt járó kizökkenthetetlen fensőbbségtudat. A másik az egyedül helyes politizálásnak a kizárólagos igénye. Mindezekből pedig következik, hogy a kompromisszum nem megegyezés, hanem árulás: az egyedül igaz hit, az egyedül igaz ideológia, az egyedül igaz politikai alapállás vagy platform elárulása. Ebből fakad az úgynevezett ultimátum-politizálás, vagyis hogy az az egyedül helyes, amit én állítok, és az a kompromisszum, ha a másik elfogadja azt, amit én állítok. Ha pedig a többiek nem fogadják el teljesen azt, amit én állítok, vagy amit én követelek, akkor egyetlenegy eszköz marad: az addig követett és elfogadott játékszabályokat fel kell borítani.

Végül: a bolsevista politizálásban relativizálódik a távlatos cél és a taktika, illetve a stratégia és a taktika. Ebből következően viszonylagossá válik minden taktikai vagy eszközelem és a cél közötti valamennyi átmenet. Így minden egyes részkérdés ugyanolyan erejű kérdéssé válik, mint a végső cél. Ez tovább növeli a kompromisszum-képtelenséget, hiszen nem lehet tudni, vajon bármilyen kis kérdésben adott engedmény nem veszélyezteti-e a végső célt."

Gombár Csaba tétele: "A politikai életben, a hivatásos politikusok esetében nem egyszerűen tekintélyről van szó, hanem - minthogy a hivatalos politikusok a hatalommal babrálnak - mindig a presztízsről. Márpedig tudjuk, a tekintély és a presztízs nem azonos. A presztízs esetében eredendően nagy szemfényvesztésről van szó még etimológiailag is. Elég, ha valaki ügyesen a tisztességesség látszatát kelti. A politikát tekintve az emberek a presztízst könnyen összetévesztik a tekintéllyel, tehát a sikeres tevékenység megítélése minduntalan belecsúszik a morális helyeslés tartományába. Minthogy a hatalomnak presztízse van, ezt egyúttal tekintéllyé tudja változtatni, azaz a presztízs tekintélyt kölcsönöz neki.

Amikor morálisan közelítünk a politikához, nagyon könnyen moralizálásba csúszunk át, és ez az esetek többségében produkcióképtelenséget takar.

Az én ízlésemnek két dolog nem tetszik a mai politikai életben. Az egyik a »kommunistázás«. A propagandafordulatokban, ahogy a kommunisták említtetnek, az számos esetben arra a kaptafára van verve, amely a huszadik században meglehetősen ismerős. Majdnem olyan, mint a »nép ellensége«, a »nemzet ellensége«, az »osztály ellensége«. Most azonban ez a »kommunistázás« nagy félelmeket és bizonytalanságot kelt az emberekben.

A másik, ami talán még nehezebben megoldható, a zsidóellenesség és a magyarságellenesség kérdése. A mostani fölszabaduló állapotokban a hétköznapi antiszemitizmus, vagy a nemzeti értékek hétköznapi lebecsülése voltaképpen természetes, magától értetődő dolog. Ezt föl lehet nagyítani, le lehet kicsinyíteni, de valószínűleg ez az, amit nem lehet eltüntetni. Ezzel meg kell tanulnunk együttélni. Arra azonban vigyázni kell, hogy ez ne emelkedjen pártpolitikai szintre. Mert akár a magyar sérelmek, akár a zsidó sérelmek, ha pártpolitikai vértezetet öltenek, akkor egész biztosan megoldhatatlanok.

A mai magyar politikában vannak kellemetlen, kínos és fenyegető momentumok, de minthogy ezek nem emelkedtek még pártpolitikai szintre - és remélem, nem is fognak -, ezért nem érzem, hogy különösen nagy baj lenne. Így derűlátóan azt mondhatom, talán mégsincs olyan nagy baj ezzel a közélettel.

Minden mai párt picit a kommunista párt emlőin nevelkedett. Ráismerünk a gesztusokra, ráismerünk az agitációkra. Sokszor még a hangsúly is a régi. Még beugrik néha egy-egy kádári ...is, ...is. Nem lehet ez se másként, mert hát hol tanulták volna. A politikusok, ha elszabadulnak, biztosan tönkreteszik az országot. Egy politikust csak egy másik politikus korlátozhat, a társadalom nehezen. Leninben az volt az ördögien »zseniális«, hogy megmondta, tíz százalékát kell megnyerni a társadalomnak, amely retteg attól, hogy megváltozik a rendszer, akkor azzal a tíz százalékkal meg lehet tartani a hatalmat akár hetven évig is. Lenin a hibás Sztálinért is."

Vekerdi László úgy vélte: "Valójában ma az az elképesztő, hogy derék emberek, barátaink is - akiket úgy szerettünk - belekerülnek ebbe a politikai őrületbe, és anélkül, hogy akarnák, gazemberek lesznek. A televízióban nézi őket az ember: na, ez még nem egészen, ez már igen, ez is, ez is. Ezen túl persze egy »gazember« nem muszáj, hogy hülye legyen. A kommunista pártnak az volt a nagy baja, hogy ők »elhatározták«, hogy hülyék is lesznek. Borzalmas élményem volt 1948 nyarán a Farkas Mihály Központi Értelmiségi Pártiskolán. Mikor az önkritikát mindenki elmondta - az összes gatya, minden levéve -, akkor még egyikünk üvöltve megszólalt: kutya vagyok, és ha a párt azt mondja, hogy harapjak, akkor én harapok. Itt állt meg az ész, mert sok gazember talán féken tartja egymást, de a hülyeség, az megfékezhetetlen. A bolsevik típusú pártokban mindig jelen van ilyesféle veleszületett elmebaj.

A bolsevizmus valószínűleg egyfajta elmebaj, huszadik századi szülemény, a freudizmus közeli rokona, mélypszichológiai kategória, azért érezzük most magunkat rosszul ebben a posztbolsevik helyzetben, mert azt hittük naivan, hogy ha ez az eddigi rossz egyszer megszűnik, akkor jó lesz. Nem lett jó. Persze hogy nem, mert a gonoszság itt van. A politika »gonoszság«, más nem ellenőrizheti, csak egy másik »gonoszság«. De akkor mi lesz ebből? Nem politológiai szinten, mert egy politológus mindent megmagyaráz. A politológusok gonoszságmagyarázók. Az etikától ebben a kérdésben nem sokat várhatunk, hanem talán az önérdektől. Sajnos csak az önzésre számíthatunk, ahogy azt az öreg jó Stuart Mill megmondta. A politika nagy kérdése: az emberek rossz tulajdonságai befoghatók-e úgy, hogy jó legyen belőle."

És végül szerintem. Manapság a kultúra és a humanizmus visszavonul tiszteletre méltó kis csoportokba. Mit lehet ilyen helyzetben kezdenünk a politikával? Odáig eljutottunk, hogy féken lehet tartani valamit, ami a hatalomra tör. Közben a hatalomnak mégis működnie kell valahogyan, mert ilyen világban élünk; a hatalom szervezi az életünket.

A legizgalmasabb vállalkozások ebben az ügyben az önkormányzati elképzelések, a helyi, az átlátható, a kicsi fogalma. Ismerjük Schumacher gondolatait sikerkönyvéből, a Small is Beautiful-ból. Ismertek tehát a társadalomszervezésnek azok az emberszabású formái, amelyekkel féken lehet tartani az életünket kisajátítani akaró erőket. De a dolgok valami miatt mégsem működnek jól. Egészen nagy ellentmondás van itt. Azon túl is, hogy a politikát nem sikerül etikailag kordában tartanunk. De másképpen lehet-e? A Christopher Alexander és csoportja által szerkesztett Pattern Language című kitűnő könyvben építészek megpróbálták átvilágítani azokat a térszervezési formákat, amelyek lehetővé teszik az emberszabású életet. Ebben a műben utalnak Paul Goodmannek arra a megfontolandó tételére, hogy történelmileg azok a társadalmak (például a görög poliszok) működnek a legjobban, ahol az egyes számú vezető nincs távolabb egy embertől két barátnál, vagyis két baráton keresztül elérhető az első számú vezető. Ezt figyelembe véve, ha mindenki, mondjuk, tizenkét embert ismer a körzetben, akkor a politikai egység optimális mérete 12³ , azaz 1728 háztartás, összesen mintegy 5500 fő. Ebből következne például, hogy a városigazgatás decentralizálása során minden öt-tízezres közösség önálló helyi vezetéshez jusson. Minden közösség rendelkezzék a kezdeményezéshez, döntéshez, végrehajtáshoz szükséges hatalommal az őt közelről érintő kérdésekben (földhasználat, lakásügyek, karbantartás, utcák, parkok, rendőrség, iskolák, jóléti intézmények, közszolgáltatások és így tovább). Talán így el is fogadhatjuk, hogy a kicsi szép. A kicsi így tudna szerveződni, a kicsi így féken tudná tartani a nagyot, a kisajátítót, a hatalmaskodót, a gazembert - mindent, ami rossz bennünk.

Csakhogy: Magyarországon ma ennél fogasabb a kérdés, mert közben megkésetten megy egy másik folyamat, amelyet modernizációnak nevezünk, és ebben a nagy a szép. Ezen a piacon a nagy a szép, ebben a technológiában a mega a szép, a monokultúra a szép, ami eleve kisajátító. Tehát végül is találunk egy társadalomkezelési technológiát, amely arról szól, hogyan tudnánk mi, emberek, közösségek tisztességesen, jól élni. És van egy kihívás, hogy hogyan tudnánk az életfunkciókhoz szükséges termelést megszervezni. Ez a két ügy nálunk ma még ellentétben van, mert az a termelési technológia, amellyel élünk, az még a múlt századi politikai filozófiák talaján áll. Tehát a liberalizmusnak meg a konzervativizmusnak, illetve a kettő nagyon elrontott öszvérváltozatának, a szocializmusnak a talaján. Tehát főleg itt, Kelet-Európában egy 19. századi modernizációs pánikban vagyunk. Most akarjuk elérni azokat a modernizációs mítoszokat, amelyeket a nyugati világ már próbál levetkőzni. Ez a pánik lök bennünket olyan politikai struktúrák felé, amelyeken a Nyugat már próbál túllépni.

A legnagyobb problémának végül is azt érzem, hogy miközben zajlik a modernizációs pánik, a társadalom legjobb elemei, a tiszteletre méltó kiscsoportok (melyek végül is kísérletet tesznek a "papi rend" helyreállítására) felkészültek arra, hogy túllépjenek ezen a múlt századi fejlesztési stratégián. Ez igazi csapda. A legfelkészültebb elmék nem hisznek a most lehetségesnek látszó "újítási" kísérletben, mert már látják, hogy abban nincs semmi innováció, sőt külföldi tapasztalatok mutatják a bennük rejlő vereséget.

Az ökofilozófia felemelkedésének vagyunk a tanúi, és már látjuk ennek társadalmi hatásait az itt is rohamosan erősödő zöld mozgalmakban. A nagy kérdés tehát az, hogy föl tudjuk-e oldani itt Magyarországon a világban felismert társadalomszervezési lehetőségek és a mi termelési adottságaink közötti ellentmondásokat.

Az úri társaság szétoszlott. Félálomban látjuk, távolodik tőlünk a Liget és a Kert. Nem akarunk felébredni. Nem szeretünk olyan világban ébredni, amely zavarosabbnak és rendezetlenebbnek látszik, mint az, amit a megelőző éjszaka magunk mögött hagytunk. Ezért inkább félálomban - úgy véljük, így lehet felelősség nélkül találgatnunk - nyújtózkodunk kapaszkodók felé. Köznapi ésszel így: talán mindenekelőtt az igazságot kellene megőrizni a növekvő társadalmi és politikai nyomások világában. Krisztusian-költőien Hölderlinnel így: joga van immár a szeretethez, édes-szép joga mindenkinek. Kételkedve-reménykedve így: ha nincs "papi rend", ki tartja féken a különben elszabaduló indulatokat.

De ennyi kérdést egy álomban sem lehet feltenni büntetlenül, mert bár elmosódott arccal, de megszólal egy erős hang távolról, felülről: Miről beszélsz, Mihály?