Milyen indíttatás eredménye, hogy egy táj, egy nemzet kisebb-nagyobb közössége identitását, hagyományokhoz való kötődését, a történelemben való cselekvő vagy cselekvőnek vélt jelenlétét igyekszik megfogalmazni, s ennek a megfogalmazásnak időről időre hasonló formákat keres és talál?

A nemzetközi tudományos élet fokozott figyelemmel kutatja a modern kori ünnepnek azt a formáját, amelyet fesztiválnak nevezünk. Keresi benne a közösségek életének meghatározó, reprezentatív pillanatát. Szeretné feltárni azt a társadalmi minőségi szervezőerőt, amely a felkészülés, majd az ünnepi öröm megvalósításában, ebben a felfokozottságban is természetes szerepjátékban nyilatkoztatja ki magát. A tudományosan kimért kérdésen túl valójában az érdekel mindenkit, hogyan menti át a társadalom kisebb-nagyobb közössége a mába, az elidegenedőnek és technikainak nevezett világba a dionüszoszi ünnep üzenetét.

Ha el akarjuk kerülni az elméleti viták rágósságát, kénytelenek vagyunk saját átélt személyes tapasztalatainkra hivatkozni, kézen fogva s magunkkal vonva a kétkedőket a folklórünnep többrétegű világába, ahol a maga nemében minden pontosan olyan lüktető vagy fáradt, mint a környező társadalomban.

Bartókról mesélik, hogy milyen derűs méltósággal tudott előadni obszcén szövegű népdalokat. S az évfordulóra kiadott albumban az a kép, amely őt mutatja fiatalon, amint nyenyerén játszik, nekem a homo festivus hangulatát idézi. Ide kapcsolódik egy saját élmény is, mely a 70-es évek egyik folklórfesztiváljáról származik. Mikor a "hivatalos" folklórprogram véget ért, sodródva az eseményekkel s az újonnan vagy nemrég megismert zenész barátokkal egy furcsa szertartás közepébe kerültem, ahol Tóth Imre bácsi somogyi kanászdalokat énekelt. Mondhatom, meglepő volt fülemnek a profán litánia, s még inkább az a szertartás, amely az egymásnak zenélés virtuóz fázisaiból épült fel.

A következő napokban s azóta is mindig, itthon és külföldön keresem a fesztiváloknak azt a különös arcát, mikor a szakmai virtus egymás örömére mutatja fel azokat a vagabund emberi gesztusokat, amelyekből az ünnep természetesen túláradó öröme megteremtődik. Hogy ebből mennyit tudnak átmenteni az előadók a fesztivál nappaljaiba, a színpad megszervezett világába, nehéz felmérni. A méltóságot és a folklór esztétikumát biztosan, a közvetlenséget sajnos nem. S ezért van némi igaza a kívülről jövő kritikának: ezek a fesztiválok csak a látványosságig magasztosulnak fel, s azért, hogy az idegenforgalom árujává váljanak. Igen, ezt tudomásul kell vennünk. A környező világ mindig is ráerőltette kisajátító szempontjait a cselekvés különböző formáira. A tét ezen túl volt: hogyan tudja megmenteni autonómiáját a nép kisebb-nagyobb közössége az ünnepben s majd ebből merítve a hétköznapokban?

A fentiekből adódik, hogy azok a fesztiválok tudnak igazi emberi tartalmak hordozóivá válni, amelyeken nemcsak a szereplő népművészek, hanem minden jelen lévő résztvevő együtt énekel és táncol, s a felfokozott hangulatban a szórakozás, az örömteremtés igazi gyakorlatára találhat. Ezért számomra a fesztiválokon a legizgalmasabbak egyrészt a felvonulások, ahol dallal és tánccal deklarálódnak azok a szimbólumok, amelyek egy-egy nép vagy népcsoport saját vagy sajátosabb arcát mutatják, s azok az alkalmak, amikor össztáncban az egymás megismerésének lehetőségévé válik a folklór. Így a fesztiválok akkor válnak hűségessé saját eredeti tartalmaikhoz, amikor nem a hallgatóra, a nézőre számítanak, hanem a résztvevőre. Amikor megkérdőjelezik a csupán szemlélő jelenlét létjogosultságát, s minden eszközzel megteremtik a résztvevővé válás lehetőségét. Amikor nem engedik meg, hogy a hallgató, a néző közönyös kívülálló legyen, s ott sündöröghessen az események, a történés körül. Inkább "cinkossá" teszik a cselekményekben, hogy létrejöjjön az emberi kapcsolat, megszülessen a derű, az ünnep, a kiviruló népi jókedv: a folklórünnep üzenete.

Az ilyen nemzetközi folklórfesztiválok, főleg a népzenei "woodstockok" az általános ünneplésen túl más tartalmakat is hordoznak. Ma már kimondottan is jelen van bennük az az igény, hogy a különböző népek megismerhessék egymás népművészetét s azon keresztül életét is. S ha ez valójában ábránd, azért a különböző csoportok mégis hoznak jelzéseket a küldő etnikumuk sajátos arcáról. Bár tudjuk, felületi benyomások ezek, de arra jók, hogy csiholják a kíváncsiságot, a közelebbi megismerés igényét. Mert vajon mit képviselnek a különböző fesztiválokon a folklórral a különböző nemzetek csoportjai, ha nem azt az imágót, amit közölni szeretnének magukról? Saját népművészetük, népük, nemzetük mindennapi életének állandó elemeiből sűrűsödött össze ez a kép, s bár áttételesen, rámutat mai életükre is. Rámutat, mert hozzájárul etnikai öntudatuk formálásához, hazafiasságuk gazdagabbá tételéhez. Azt a természetes büszkeséget lehet tartalmasan közzétenni egy ilyen fesztiválon, amely ott van az etnikai öntudat forrásainál. S én kíváncsi vagyok, hogy más népek mire büszkék. Ezt az egymásra való őszinte kíváncsiságot próbálják kielégíteni a tartalmasabb folklórfesztiválok, s ez is mindennél nemesebb feladatuk. Meglehet, hogy több az üres látványosság, mint a hiteles cselekmény, jó lenne hát őrködni az arányokon. Ha ez sikerül, a fesztivál közeledhet eredeti méltóságához, s talán arra is képes lesz, hogy ne csak az ünnepet szervezze, hanem olyan közösségi érdekeket is akkumuláljon, amelyek átsugároznak majd a hétköznapokra is.

Első külföldi fesztiválélményem jut eszembe. A 70-es évek elején egy "ázott" kis dudáscsapattal részt vettem a strakonicei nemzetközi dudafesztiválon. A dél-csehországi városka várkastélyának az udvarán lévő négy toronyból kellett a különböző országok dudásainak megmutatni, mit tudnak. A meghívók ezt előre nem jelezték, így naivan egy jó tánccsoporttal és mindössze két dudással mentünk ki. Nem csoda, hogy lélegzetünk is elállt az "ellenünk irányuló" toronyzenés merénylettől. Nem volt mit tenni, elkezdődött az előadás. Több ezer néző tekintete szegeződött az első toronyra, ahol a reflektorfényben felharsant húsz bretagne-i duda, majd a másik toronyban a skótok kezdték rá, "majd mi megmutatjuk ezeknek a franciáknak" jelszóval. Azután a bolgárok. Talán a törökök csaptak hasonló zajt a mohácsi vész idején. Végül mi... Másnap a táncosok mégis visszalopták a magyarokat a közönség szívébe. Öt év múlva, május elsején huszonegy fiatal dudás, mint egy szabadcsapat vonult végig a Dózsa György úton, köztük tanáruk, az egykori "strakonicei hős", s táblájukon a felirat: Éljenek a magyar dudások! Ennyit ér egy fesztivál, s ezért éljenek a dudások, nyenyerések, táncosok, énekesek, és éljen a fesztiválok felszabadító jókedve.