- Hogyan válaszolna Zelk Zoltán kérdésére?

- Olyan mély dolgok ezek, hogy nem volna szabad ilyen könnyed formában beszélni róluk. Ha az ember napokig ülne egy helyben és gondolkodna, akkor sem tudna, úgy érzem, hiteles módon válaszolni. Csak képzelődünk. S az egyetlen, ami feljogosít erre a képzelődésre, hogy a mindenség, amely körülvesz minket, semmivel sem nagyobb annál a mindenségnél, amely az agyunkban van leképezve. Én azt szoktam kérdezni, s gondolkozni rajta: miért fontos a mindenségnek, hogy az egyik legeldugottabb zugában, a Földön - amit én kívülről szemlélve nem tudok máshogy elképzelni, mint valami fekete lyukat -, szóval, hogy egy ilyen "fekete lyuk" mélyén felderítetlenül ott legyen a Kánaán? Egy kis oázis, ahol létrejött az ember, évek milliárdjain át? Miért? Mi a célja a mindenségnek az emberrel? Egyetlen magyarázatát találom: a mindenség nem tud megnyilvánulni, nem tud kommunikálni, ha az ember nem jön létre. Ebből pedig számomra kiderül, hogy a mindenségben nem is létezik más hasonló élőlény, csak mi itt a Földön. Az ökológiai irodalomnak van egy furcsa és szép metaforája, egy kicsit mitologikusnak ható feltételezése, a Gaia-hipotézis. Ennek az a lényege, hogy a Föld élőlény, Gaia - földédesanyánk - létező valaki. Működik, s a bajban meg tudja védeni magát. Minden rajta élő test az ő egy-egy sejtje.

- Miben látja Isten megvalósulását?

- Például két ember között folyó beszélgetésben tud megvalósulni. Huszárik Zoltán ezt így mondta: "Két ember szerelmi telefonbeszélgetése nem vész el, szétsugárzik, és hat az időben, a lélekben..." Aztán így folytatja: "Az emberiség a városok szennyeződésével van elfoglalva, s közben elfelejtkezünk a mellettük élő ember lelkéről... Pedig ez a leglényegesebb... Az ember találkozása a másik emberrel - önmagával."
Úgy vélem, ez a teremtés lényege. Hogy két ember között létre kell jönnie a beszélgetésnek. Ebből a beszélgetésből árad a mindenség felé - valami. Vagyis Isten az emberek által tud megnyilvánulni. Egyébként Istenről csak dadogni lehet, ahogy most én teszem.

- A vallások hogyan használják az Istent?

- Ez a legkínosabb a történelemben, mert itt a közvetítőkről kellene beszélni. A közvetítők szerepéről. El tudja képzelni, hogy ha egy férfi és egy nő szereti egymást, és egymáséi akarnak lenni, ahhoz kell valami közvetítő? A szerelem teljességéről beszélek, amely abszolút magánügye annak a férfinak és annak a nőnek. Ott egy harmadiknak a jelenléte vagy kínos, vagy aberráció. Azt hiszem, a vallás területén is ez a probléma. Nem véletlenül foglalkoznak ezzel a világon mindenütt. Én például egyetlen módon tudom elképzelni a közvetítőt. Nem az aktus folyamatában, hanem az eltanulásban. Hogy hogyan válhat férfivá a férfi és nővé a nő? Vagy hogyan válhat istenhívővé az ember? Erről beszélhet valaki, de hogy ezt kanonizálja, hogy számon kérje, egészen a gyónásig, az már visszaélés az emberek felett elnyert, kisajátított hatalommal: bűntudatkeltés.
Nézze meg az apokrif iratokat: beszél-e Krisztus ilyesmiről? Krisztus azt mondja: "...táncot lejt a kellem..." Örömöt hirdet, és semmi olyat, amit utána a páli egyház kitalált. A centralizációt, a kézbentartást, a bűntudatkeltést. Ebben az egyházban, a római katolikusban, csodálatos szentek voltak, és ugyanakkor csirkefogó hűbérurak is, sőt egyházfők, mint például VI. Sándor, aki finanszírozta az indiánok lemészárlását. Ismeretes, hogy Isten igéjét az egyház szerint csak a próféták vagy a papok közvetíthetik. És ha a közvetítés hamis? Ha hamisak a próféták is? A hatalom kisajátítódik, és valójában Isten ellen szól. Ennek a végső fázisa az, amikor már meghalni sem hagyják az embert, és beleteszik egy üvegkoporsóba, mint Lenint.

- Valójában milyen lehet az az Isten, akit keresünk?

- Krisztus szerint mindnyájan Isten fiai vagyunk, tehát isteni lények. Teilhard de Chardin azt mondja, hogy az emberiség szellemi-lelki fejlődésen megy keresztül, s egy bizonyos cél, a nooszféra felé halad. Ha Istent szó szerint meg tudnánk határozni, talán vége lenne a történelemnek. Megmondom, miért. Két kulturális antropológus egybegyűjtötte a kultúrának a világban ismert összes meghatározását és kiadta könyvben. Kiderült, hogy a kultúra meghatározhatatlan. Ha meghatározható lenne, tanítanák, mint egy nyelvet...

- A művészetet tanítják...

- Tanítják, de tanítani azt sem lehet. Különben a kultúra sokkal több, mint a művészetek. A szó az agrikultúrából ered, de beletartozik a fogalomba a gondolkodáskultúra, a viselkedéskultúra, a cselekvéskultúra is, és így tovább. A művészeteket csak az európai gondolkodás azonosítja a kultúrával.

- Hogyan került közel Istenhez?

- Vallásos nevelésben részesültem. Félig polgári családból származom. Anyám, akinek az apja Gyula város főjegyzője volt, tehát a város második embere, a zsámbéki tanítóképzőben végzett az apácáknál. Később összeházasodtak apámmal, aki szerette volna, hogy én pap legyek, ezért tizennégy éves koromban elküldtek Esztergomba, a ferencesek gimnáziumába, pedig ez abban az időben, 1963-ban, nem volt kockázatmentes. Csakhogy én valójában a csinos lányokat jobban kedveltem, mint a papi hivatást és a papi rendet, amely akkori gondolkodásom szerint szentekből és szerencsétlenekből állott, olyanokból, akik akkoriban igencsak meg voltak nyomorítva. A későbbiek folyamán aztán sok negatív tapasztalatot is szereztem a papságról, és sok pozitív élményt az életszentségükről.
Az évfolyamban két osztály volt. A másik osztály tanulói papnak mentek. Ők zömmel vidékről kerültek ide. Mi voltunk a "pesti gyerekek". Volt a rendháznak egy disznóhizlaldája, kint, Esztergom északi részén. Politechnika órán az volt a gyakorlati feladatunk, hogy ezt a disznóólat kitakarítsuk. A srácok fujjoltak, mert hiszen nem a legjobb illat terjengett. Én kevésbé, hiszen a város szélén nőttem fel, ahol nem volt szokatlan a "disznóbűz". A kétkezi munkától sem rettegtem, mert anyám, aki a negyvenes évek második felében elment tanítani, egy idő múltán - talán két hónap kellett csak hozzá - észrevette, hogy a tanítást nem az ő értékrendje szerint irányítják, és abbahagyta. Hazajött, mondván: számára a paraszti munka sem szégyenletesebb, mint a becstelenség. Komoly döntés volt ez a részéről, és egy hatalmas törés is az életében. De végül is most, hetvennégy évesen úgy néz ki, mintha csak ötven-hatvan lenne. Fizikai erejének teljében van. Ha pedig tanító marad, talán idegösszeroppanással végezte volna, valamikor a hetvenes években.
Szóval kimentünk a disznóólhoz, ahol életem egyik alapfilozófiáját kaptam. Lehet, hogy ez közelebb vitt Istenhez - már amennyire az élet szeretete, a praktikus dolgok közelebb viszik az embert a transzcendenshez. Fanyalogtak a fiúk, hogy milyen büdös van, mikor a velünk lévő világi gondnok bölcsen megszólalt - bocsánat, szó szerint idézem - : "Fiúk, a pina is büdös, mégis jó." És igaza volt. Voltak ott persze papok, akik gyorsan elfordultak, mintha nem is hallották volna a mondatot, de az én akkori tizennégy éves fejem elgondolkozott ennek a világnak a filozófiai összetételén.
Minden héten volt hittanóra. A fiúk nem szerették, de én idővel rákaptam az ízére annak, ami ebből filozófia volt. Annyira megkedveltük egymást a hittantanárral, hogy ő adta a kezembe például Teilhard de Chardint és Heideggert. Ez forradalmi tettnek számított abban az időben, amikor minden kortársam Marxot olvasta. A későbbiek folyamán meghatározó lett számomra a közeg is, ahol akkor éltem. Vagy mondjam kultúrának? Hogy például lementem a kriptába, ahol olyan emberek voltak eltemetve, mint Zadravetz püspök, akiről a '45 utáni időben csak rosszat lehetett mondani. A nagybátyám is pap volt. Őrá volt bízva a ferencesek titka, hogy hol van eltemetve Vak Bottyán. A Rákóczi-felkelés után sokáig keresték, de a ferencesek elrejtették. A titok papról papra, diákról diákra szállt...

- A fogyasztói társadalomnak Ön szerint milyen szüksége van a hitre?

- Semmilyen. Hitellenes.

- Nincsen rá szüksége?

- Csak mint fogyasztásra van szüksége. Vasárnaponként a Super Channel ma már az amerikai prédikátorok showját közvetíti. Szól a jazz, az emberek kifestve riszálják magukat, és "áhítoznak".

- Ezt elfogadják?

- Ez két dolog. Meg is lehet hülyíteni az embereket, és ugyanakkor az életszentség felé is lehet vinni őket. Az az egyszerű parasztasszony, aki vasárnaponként eljár a templomba, és a maga módján hisz Istenben, az szent. Az a szerencsétlen amerikai viszont, aki kifesti magát és extázisba esik, hogy hall egy "show-műsort" a prédikátortól, sajnálatra méltó, arcnélküli ember. Nem látom az arcát.

- Ön szerint létezik-e földön kívüli élet?

- Ebbe most ne menjük bele. Valószínűleg ufonautikába merülnénk, megkérdőjelezve létezésüket és céljaikat. Engem nagyon érdekel a transzcendens, és énszerintem az ugyanaz a földi történet, csak más idősíkokkal. Mi a magunk idősíkjában a magunk mindenségét ismerjük. Ha valakik áttörik az idősíkokat - ezeket a dimenziókat mi nem tudjuk érzékelni. De fordítva, a mi idősíkunk abban a világmindenségben akárhol érzékelhető. Tehát nevetséges az az elképzelés, hogy mi elindulunk egy kávédarálószerű űrhajóval, hogy találjunk a mindenségben értelmes lényeket. Ha a tudatunkban kezdenénk el kutatni, igazi más világokkal is kapcsolatba kerülhetnénk.

- A mai fiatalok egyre gyakrabban, egyre tehetetlenebbül keresgélnek célt, kapaszkodót, hitet. Erről mi a véleménye?

- Krisztus előtt néhány száz évvel majdnem egy időben élt öt nagy gondolkodó. Valójában ők foglalták keretbe a világ akkori és azóta is legfontosabb gondolatait: Ézsaiás, Püthagorász, Buddha, Konfucius és Zarathustra. Ez akkor lényegében egy időben zajló szellemi kinyilatkoztatás volt, megfogalmazása az élet törvényeinek.
Mi elrejtettük az ifjúság elől a titkokat - önző módon -, belőlük pedig kiveszett az az érzékenység, amellyel meg tudnák fejteni őket. Az ifjúság, ha nem talál titkokat és célokat, nem tud ifjúsággá, nem tud emberré válni. Meg sem tudja fogalmazni a saját életét. Nem képes Isten fiává, isteni lénnyé felnőni.

- Ez lenne a végső cél?

- Ebben az értelemben igen. Mert ettől működik valami. Ezért jöttünk létre. Ezt tartom az igazi evolúciónak. A mindenség különben nem létezik. Krisztus erre utalt, amikor a szeretetről beszélt. Talán Rilke mondta, hogy a szépség megmenti a világot - ez a parafrázisa annak, amit Krisztus tanított, hogy a szeretet menti meg a világot. Ő azt mondja: "Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat." Ő kihagy valami nagyon távoli közvetítést az egészből, és azt mondja, hogy légy te magad a közvetlen kapcsolat. Mozduljon el valami a minőség, a szeretet, a szépség irányába, mert ezáltal kimondatik a mindenségben az a fontos dolog, amitől létezni tud.
Egy régi egyházi kifejezéssel: "A rossz valahogy mégsem tud felülkerekedni." Ki vannak egyensúlyozva a dolgok. Én azt látom: csodák előtt állunk, igazi nagy csodák előtt az ezredfordulón. Lehet, hogy jön egy új próféta, s nem is csak a krisztusi gondolatokkal. A jövőt nem látom ijesztőnek.