Mi, szemérmesebb népek nem szoktuk dicsérni egymást. Nem engedi a stílusunk sem, de azon túl mi, keresztények tudjuk, hogy csak Istené a dicsőség, csak őt illeti a dicséret. Éppen ezért csak egy, a Földet is megjárt embert részesítünk igazi laudációban, amikor azt mondjuk: Laudetur ..., Dicsértessék a Jézus Krisztus.

Mégis van emberi dicsőség is, amely természetesen az előbbiekből ered, s a nagy Dicsőség része. A héberben a kabôd (dicsőség) szó a súly fogalmát foglalja magában. A magyar köznyelv is ismeri a fogalmat, hogy valakinek súlya van, és akinek súlya van, az tiszteletet érdemel, ami végső soron a dicsőség megnyilvánulása.

Hogy Dávid Katalinnak súlya van, azt már nagyon régóta sejtem. Ám ha vakságomban nem vettem volna észre, legkésőbb akkor döbbenhettem volna rá, amikor kezembe kaptam az "Ex invisibilius visibilia ...", Emlékkönyv Dávid Katalin professzor asszony 70. születésnapjára című kötetet. Ebben a könyvben - amely szerintem az egyik legszebb laudáló kötet ebben a században - hetven neves értelmiségi vonul fel és nyújtja át gondolatai mirtuszkoszorúját egy asszonynak, egy magyar nagyasszonynak. Egy olyan nagyasszonynak, akihez hasonlókat csak a török által megszállt és megroppantott Magyarország termett. Mint Thurzó Ferencné Zrínyi Kata, mint Széchy Margit grófnő, vagy Batthyányné Lobkovitz Éva, aki egymaga egy országrészt nyert meg Bethlen Gábor pártjára.

Ez a század sajnos kísértetiesen hasonlít az említett időszakra, sőt talán még tragikusabb is volt a magyarságra nézve. Trianon és világháborúk, embert, családot és nemzetet pusztító ordas eszmék a leltár. Mit tehet egy asszony egy ilyen világban? Vállalja a legnehezebbet, hogy a modernkedő koreszmékkel szemben a mesterségesen szétválasztott dolgokat összekapcsolja. Így vállalta Dávid Katalin is a szakralitás kutatását a történelem legmaterialistább századában. A szent feltárása kapcsolatteremtés Isten és ember között, és egyben a megszentelt bolygó szellemének megközelítése. Mert a szakrális szimbólumok arról adnak hírt, hogy az ember nem klónozott majom, hanem Isten arcára teremtetett. A szakralitás kutatása végső soron azt jelenti, Isten elébe letesszük, hogy értünk valamit a teremtésből.

Még egy nagyon fontos dologban közreműködő Dávid Katalin. Már fiatalon felfedezte, hogy él itt a Földön két ősi nép, melyeknek legtöbbet hamisították meg a történelmét, s oly mélységesen megaláztatottak, hogy már megérdemelnék a felmagasztaltatást is. Neki, aki érzékeny a szakralitásra, hamar fel kellett ismernie, hogy minden nép szent, minden nép Isten választottja. Bűn kijátszani őket egymás ellen, sőt ha van ősbűn, ez az. Így lett ő a gyűlölködő és kicsinyes világban a zsidó és magyar nemzetnek békeszerző asszonya.

Mi, szemérmesebb népek nem szoktuk dicsérni egymást. Nem is kell, mert mindenki magában hordozza a dicsőség lehetőségét, és akinek súlya van, az saját élete által dicsértetik.

Dávid Katalinról szóltam.