Nagyon régóta figyelek egy férfit. Lehet már úgy húsz éve is, hogy felfigyeltem rá, pedig akkor még ifjúkori, kamaszos hevületemben érthetően sokkal élénkebben érdeklődtem a nőnemű lények iránt. De nem tudtam úgy megjelenni a pesti éjszakában (és újra blúzosan: a pesti ééjjszakhában), hogy ne találkozzam ezzel az óriás szakállas manóval.

A legmegdöbbentőbb az volt, hogy az éjszaka minden oldalán jelen volt, a perifériákon is, az éjszaka akkor szélsőségesnek mondott minden szerelmetes zugában. Ott volt a hetvenes évek Fiatal Művészek Klubjának minden fontos rendezvényén, ahol a KISZ védnöksége alatt bátorkodtak a biedermeyer ifjak, a budai snobisme szocialistásodott kései utódai. Ők különben mostanában bokrosodnak vissza eredeti hamvasan lila lényegükhöz.

Ott volt a KEX együttes dunakeszi koncertjén. Természetesen a Lupa-sziget felől jött, mert honnan lehetne stílusosabban érkezni Dunakeszire. Mikor megláttam, egy pillanatra úgy rémlett, hogy társaságában van a hatvanas években Amerikába "tántorgott" gyerekkori barátom, Hatvany Kari, Hatvany Lajos unokája. Vélhettem, mert a Lupa-szigeti nyaralások örökre őrzik a kissrác-barátot és a mama, a gondoskodó, gyönyörű szőke asszony emlékét.

És ott volt minden táncházban, az elsőben is a Liszt Ferenc téren. Sokszoknyás néniket kísérgetett a városban, s közben próbálta meggyőzni őket, hogy ne cseréljék el gyönyörű szőtteseiket plüss garnitúrára. Fiatal népdalénekesnőket cipelt fel a lakására, hogy riportot készíthessen velük a Lányok-asszonyok évkönyvébe. Kézműves táborokba járt, hogy csodálatos diaképekkel döbbentse rá a magyar népművészetbe szerelmesedett ifjú népművészeket: ez a mozgalom világjelenség. És hozta is barátait, a dán, holland, német ifjú szakikat. Majd mikor látta, hogy egy kicsit túlfontoskodja magát a mozgalom, ilyen történetekkel korholta a túlbuzgókat: képzeljétek, hogy egy széki bácsi UHER magnóval este vacsora közben beállít hozzátok, és jópofáskodva megkér benneteket, hogy énekeljetek valami jó nótát.

Szerintem a Fekete Lyuk című földalatti zenei élvezdét is ő fedezte fel. Lehet, hogy ő is találta ki, poénkodva, "ötleteket" elhintve szokásos "szatírkodó" helyén az Iparművészeti Főiskola könyvtárában.

Megjelent mostanában egy remek könyv Pesti presszók címmel, és azokon a kitűnő fotókon, amelyeket Drégely Imre, Frankl Aliona, Lugosi Lugó László, Mokány István és Szatmári Gergely készített, ott ül ez a szakállas alak, és Bodor Ferencnek hívják. Ezek szerint ez a figura itt Pesten és Budán, különböző kispresszókban átsziesztázta az elmúlt negyven évet. Lehet, hogy ő volt itt az egyetlen ellenálló. Közben módszeres kutatói áhítattal, vénasszonyos csemcsegéssel vizsgálta a sütik állagát, hogy letörlik-e az asztalt minden vendég után, hideg-e a sör, eltörlik-e a poharakat, köszönnek-e a vendégnek. Presszó-Pimpernelként őrködött akkor burzsoá csökevénynek nevezett polgári értékek felett.

Közben lírai-szociográfiai szösszenetekben rögzített sok mindent, ami emberi vagy embertelen megjelent a létező szocializmusból a presszókba menekült világban. Pesti presszók című kötetében teljes körkép bontakozik ki arról a gasztronómiai drámáról, amelyben Budapest Nagykávéházból az elmúlt évszázadban Budapest kispresszóvá szocialistásodtunk, s majd most tovább bigmekeskedünk, mert nincs olyan lent, aminél ne lehetne lejjebb csúszni, ahogy ezt már egy Piszok Alfréd nevű úr is megállapította.

A kötetbe belelapozva érdemes néhány gondolatot olvasás-kedvcsinálásként is aláhúzni abból, amire felfigyelt ez a presszóalvilágba menekült "ellenálló". A rejtezkedők kifinomult érzékenységével észrevette, hogy a Krisztina téren, a Déryné cukrászdában "a függönyök mögötti szögletekben ottfelejtett, elhagyott lányanyák, csalódott aktivisták rejtőznek". A Szent István körúton, a Bon-Bonban "a pamlag ölébe lesüpped a vendég, némelyik oly észrevétlenül, hogy csak a reggeli porszívó szippantja ki a szöszmöszökkel együtt". A Pasarétiben "annak idején ápolt kert volt, összecsukható székekkel, asztalkákkal, magányos, öregedő reakciósokkal. A pultnál lecsúszott úriasszonyok koptak fakóvá az ötvenes évek párájától". A Nagymező utcai Operettben "egy szívküldi-szívnek-szívesen asztaltársaság fonnyadt mjuzikel-nyitányok, savnya visszaemlékezések" közepette múlatja az időt. Csöndesen megállapítja, hogy a Váci utcai Anna "még roncsaiban is finom hely", csak az a kár, hogy a régi jampik "eltűntek, szétszóródtak, a maradék pedig a kényszernyugdíjazás ügyeit intézi". De vannak még helyek ebben az elhamburgeresedett városban, ahol az ember nem csalódik. Ilyen a Telepes utcai Györgyike eszpresszó, ahová "a belvárosi és körúti vendéglátós neoragacs még nem folyik ki".

Ezen túl és elsősorban ilyen még minden presszó, ahol Olgi ott van, mert Olga mindig jókedvű, és tudja meg az utókor, hogy "volt egyszer egy pincérlány a presszópusztulás kellős közepén, aki egy személyben volt mozgásművész, párductestű mosolycsekk, sugárúti kávék és nem vizezett célzóvizek jókedvű angyala". Aki pedig a VÁROS ezen emberszabású zugait elmekdonaldosítaná, annak "tűz égesse meg a kezét és örökkétig hamburgert egyen".

Ebből a kicsi presszó-szerelmes könyvből végezetül az is kiderül, hogy a huszadik század elzagyvult második felében is volt Budapestnek cukrászdáit, Duna-parti sétányait, ferencvárosi belső udvarait, a nagyvárosi létezés intim formáit csinnadratta nélkül óvó, figyelő, átmentő (hát nem ez a valódi átmentés) igazi vőlegénye.

Bodor Ferenc ebben a könyvben most már ott sziesztázik minden koradélután az Újlipótváros szélén, a mini-Katában, s mint egy székely csodarabbi jósol a VÁROS-ról, a Szent Budapestről, ahol még egyszer az idők teljességében a kispresszók megtartó erejéből fölépül és fölszenteltetik Budapest Nagykávéház.

Ha arra járnak, biccentsenek oda a fejükkel, bökjék meg a kalapjukat, és mondják azt: Tiszteletem, Bodor úr.