Három férfi áll vakító napsütésben egy körösfői ház verandáján. Szalmakalaposan, derűsen, vagabund mosollyal néznek szembe a fényképezőgéppel. Az expozíció pillanatában nem lehet tudni, hogy ez a kép már az Isten céltáblája; bár melyik kép nem az, amin emberek vannak. Nem lehet még tudni, hogy Nagy László és Kormos István három éven belül meghal, és később Kiss Ferenc is belezuhan egy tragikusan szent hallgatásba. Szerencsére, mint ahogy ebben a világban semmi, így ez a hallgatás sem tökéletes. Naplók kerülnek elő, ismert és ismeretlen fotók provokálják az embert, kísértenek engem is, hogy ne hagyjak méltatlanul elsüllyedni az időben olyan kedvesen furcsa, emberi történést, mint egy nagy utazás. Nagy azért, mert az elmúlt időszak magyar irodalmi életének három kiemelkedő egyénisége vett rajta részt. S talán nem utolsósorban még azért is, mert Erdély volt az utazás célja, az elrabolt Tündérkert, ami nekünk a Kert szimbóluma, s ami valahol mélyen magában hordozza a magyarság eszázadi kiűzetését élete kertjéből.

Nem tudom pontosan, mikor vetődött föl az utazás terve, de az biztos, hogy Kiss Ferenc ötlete volt. Ferenc nagy szervező, összehozó emberként őszinte örömét lelte abban, ha barátainak valamilyen exkluzív ajándékkal kedveskedhet. Így kitalálta, hogy vigyük ki Nagy Lászlót és Kormos Istvánt Erdélybe. Elképzelésében, utólag úgy vélem, benne volt a szorgos kisgazda-szántóvető tudata is arról, hogy az utazás, az erdélyi élmények olyan verseket ihletnek, mint amilyennel Kormos jött haza egy előző, s azt hiszem, talán addigi egyetlen erdélyi utazásáról. Így született Kormos egyik legszebb verse, az Ágborisrét. Később mindkét utazásunk zarándokhelye volt az a tisztás, Háromszék, Csík fölött... Megálltunk a szélénél, Kormos kiszállt, tett néhány lépést a réten. Volt ebben valami furcsa áhítat, mint minden találkozásban régi szerelmeinkkel. Vélem, számára ez a pazarlóan virágzó májusi rét testesítette meg az összes szerelmet, amit egy nőben talán soha nem, de egy nőnemű rétben örökké szerethetünk.

Utólag belegondolva, az is igazolja Ferenc "verstermeltető" szándékát, hogy mikor megérkeztünk Farkaslakára, a Szervátiuszok által kőbe faragott Tamási-emlékműhöz, felkapta a magnetofont, és szaladt a két költő után, hogy megörökítse az első, várhatóan döbbent szavakat, amiket a hatalmas, cizellált kő láttán mondanak. Ez a két "gascogne-i" azonban fütyült az ihletre, és semmit sem mondott, látszólag észre sem véve a nagy pillanatot. Azt hiszem, számukra az ihlet és a vers egyszerre sokkal profánabb és szentebb vállalkozás volt. Magamban akkor fiatalos rátartisággal egy kicsit mosolyogtam is Ferencen, és csak mikor később többször kezembe került az a kép, amely ezt a helyzetet örökítette meg, vettem észre az arcán valamit a ferencesek odaadó, elszántan alázatos, üdvözült mosolyából.

Hogy a farkaslaki szoborlátogatás alkalmával mi játszódott le Nagy Lászlóban, az a Hitelben közölt naplójából derült ki: "Áron a földben, sírni kezd az ég, majdnem én is".

Az utazás teljesen váratlanul tört rám. Hirtelen döntés volt, örültem, hogy mehettem velük, jó csavargásnak ígérkezett. Mire az első elhatározó döntés után fölocsúdtunk, Kiss Ferenc jelentette (mennyire kifejező és meghatározó mondat ez az ő életéből: "jelentem, ez el van intézve"), hogy mindenkivel mindent levélben egyeztetett, van szállás, ellátás, viszünk bort, lesznek víg barátok, még nők is, bár azt intézzen mindenki magának, mert ő már "intézett" egyet.

Az biztos, hogy ilyen módszeresen, pontosan egyeztetett utazáson, utazásokon, azóta sem vettem részt, s talán a mostanában nálunk is elszabadult kapitalizmus ördöge súgja most nekem, hogy ha egészséggel bírná Ferenc, ebben a megbolydult, mindenkit vállalkozásra szorító világban, ő lenne a legjobb utazási vállalkozó. Ő tudná, hogyan kell az ember szellemi, testi épülésére összekapcsolni a kultúrát és az utazást. És itt természetesen az utazásra gondolok, amiről a turizmusba ájult világban is mindnyájunknak van élményünk, ha máshonnan nem, a gyermekkori nagy csavargásokból erdőn, mezőn s ama szép ligetekben, vagy a külváros piszkos, de mégis izgalmas sikátoraiban, rejtett zugaiban.

Az ilyen utazási vállalkozástól Kiss Ferencet azonban nemcsak a betegsége zárta el, hanem "megmentette" volna a politika is, hiszen az 1991-ben alakuló MDF-es kormányban, gondolom, ő lett volna a kulturális miniszter. S ha ezt most leírom, hozzá kell tennem, urbánus barátaink körében akkor ez a döntés nagy riadalmat keltett volna. Azonban az elmúlt három év eseményei más fénybe helyezik az akkori előítéleteket, s ma már az a két fél alighanem megbecsülne egy Nagy Lászlótól Nemes Nagy Ágnesig, Örkényig terjedő, értéktisztelő akaratot.

1975. május 19-én léptük át a román határt. Nem a magyar turisták megszokott, Kolozsvár felé tartó útvonalán haladtunk, hanem északnak fordultunk, az úticél a mikolai remete, Gellért Sándor volt. Nagy László és Kormos is hosszú strófákat tudott szavalni Gellért Sándor régi költeményeiből. Emlékszem, mennyire meghökkentem ezen a rendkívüli versemlékező tehetségen, ami nem volt magyarázható azzal, hogy hivatásukból adódóan állandóan verseket olvasnak. Ráadásul a köznapi emlékezetük ugyanolyan kihagyásos, sokszor kínosan kihagyásos volt, mint bármelyikünknek. Valahol, lehet, hogy a jobb agyféltekében, ahol a költői gondolkodás működik, ott munkál egy külön költői emlékezet, amely a világ - költő számára legfontosabb - dolgait, a verseket érzékeny, pontos kegyelettel őrzi. Ez biztosan így lehet, mert nemcsak a jó versekre emlékeztek kitűnően - amire minden eminens diák képes -, hanem a rosszakra is. Amíg szorgalmasan gyűrtük a kilométereket Mikola felé, egy különös szellemi, lelki készülődés zajlott a kocsiban. Nem csupán Gellért Sándor 1945 előtti pályaíve került szóba, a legtágabb környezet is: Sinka, Erdélyi és az irredenta költők.

Hosszabb irodalomtörténeti eszmefuttatásra - Kiss Ferenc fájdalmára - nem nagyon került sor, mert Kormosnak eszébe jutott, hogyan járt kisiskolás korában az irredenta költészettel. Az egyik, akkor leghíresebb költő, Sajó Sándor versét kellett volna neki egy iskolai ünnepségen elszavalnia. Kiállt a pódiumra, s talán a lámpaláz, talán a rímelés erőszakossága vagy mindkettő hatására így kezdte: Sajó a hajó. A fölsorakoztatott nebulókból kitört a közröhej, s amint mondta, "őt pedig levették a műsorról". De hogy jelezze, neki sem akkor, sem most nincs az emlékezetével hiba, elkezdte skandálni a verset végig, majd a következőt, és így tovább a végtelenségig. Ha megállt levegőt venni, Nagy László kezdte rá, s mondta ő is kifogyhatatlanul. Kormost egyben nem lehetett megverni, a dilettáns költők verseinek a szavalásában. Nem úsztuk meg, egymás után sorolta a Kós Hutás Gergely, Szittya Attila Bendegúz és a többiek csodálatosabbnál csodálatosabb leleményeit: "...talpra magyarok, hí a hazátok, itt az időtök, most vagy sohátok". És nagyokat kacagott, közben kommentálva: azt mondja, hogy sohátok.

Nagy László, érezve, hogy ebben a versenyben ő már végképp alulmarad, nem szívelve ezt a csibészséget, belekezdett egy paraszti történetbe egy disznóról, amely László anyjának legnagyobb fájdalmára hízás helyett búgni kezdett, s így nem akarta elérni a leadáshoz szükséges kilencvenhat kilót. A két fiú kénytelen volt egy gumicsővel lelocsolni a felhevült sertést, miközben Nagy néni kétségbeesetten sürgölődött körülöttük, rettegve attól, hogy a Mátis szomszédék meglátják, mit csinálnak Nagy Béláék a disznóval.

Délután 4 -5 óra között értünk Mikolára. Egy kis kertes családi házból egy obsitos jött felénk Fazekas Mihály világából, Gellért Sándor. Úgy rémlik, szinte már a kertben elkezdte szavalni verseit, s ha néha megszakította a szavalást, akkor is csak azért, hogy finnugor nyelvhasonító elképzeléseit előadja. A fiúk végtelen türelemmel, ráhagyó megértéssel hallgatták, én pedig benjáminként és sofőrként nem is szólhattam volna semmit. Magyarországon akkor élte reneszánszát a délibábosnak nevezett nyelvészkedés. Harminc év hallgatás után egyre több könyv került be az emigrációból, s ezek főleg a sumer-magyar nyelvrokonságot bizonyították. Be kell vallanom, hogy az ELTE-n kötelezően elolvastatott hatalmas finnugorista szakirodalom után én is a krimi-és a sci-fi-kedvelők lendületével búvároltam Badiny Jós, Zajti Ferenc és a többiek furcsa, sokszor csodálatos, máskor naiv álmait egy létezhetően létezhetetlen magyar múltról. Az akkori viták hatására ki is alakult bennem az a vélemény, hogy a nyelvtudomány a legbizonytalanabb, sőt irracionális tudományfaj, s így nem is igazi tudomány. Azóta rájöttem, főleg itt, Kelet-Európában rá kellett jönnünk, hogy a közgazdaság-tudomány még irracionálisabb. Nem véletlen, hogy komolyabb országokban nem is engednek a kormányrúd közelébe elméleti közgazdászokat.

Szóval Gellért Sándor finnugorista volt, elszántan-délibábosan. Talán ő volt az egyetlen délibábos finnugrász. Mindenesetre nagyszerű jelenség volt az öreg obsitos, s hiába zúdította a nyakunkba Gyula fiamhoz című hőskölteményének több ezer sorát, éreztük, mivel lesz szegényebb az a kor, amiből kipusztulnak az ilyen emberek, amiből a ma délibábosait kirostálják a jövő délibábosai.

A következő napok állandó találkozások és búcsúzások jegyében teltek. Esténként vacsorák, borok, politika, irodalom, napközben varázslatos tájak, ebéd vízparton, vadlóhere bársonyán, amint Nagy László naplója őrzi. S közben ugratások, vidám történetek, jókedv, amit azért mindig beárnyékolt az erdélyi magyarság sorsa. Akkor már nem lehetett magánházaknál megszállni, csak szállodában. Az utunk is - hol észrevehetetlenül profi, hol amatőr ügyetlenségű - őrzés alatt zajlott.

Marosvásárhelyen, a Sütő Andrásnál való látogatás pontosan jelzi a helyzetet. Az üdvözlés arany-petőfis hangulatú szertartásán átesve a verandán foglaltunk helyet. Ott volt még velünk Gálfalvi Gyuri és az ilyen beszélgetésekről elmaradhatatlan Hajdú Győző. Tudjuk, hogyan kell társalognunk, de ha nem tudnánk is, Nagy László az asztal alatt figyelmeztetésül meg-megrúg bennünket. Búcsúzás előtt a kertben fotó készül, egyszerre őrzi az örömöt és a lélekhasadást.

Másnap reggel állunk a szálloda teraszán, látjuk barátainkat, ahogy jönnek át a napos, siető emberekkel teli téren. Kormos megszólal: mi lenne, ha lekiáltanánk nekik: fiúk, ne vacakoljatok, biztosítsátok ki a kézigránátot! Ezt a viccet 1975-ben és azóta sem lehet Erdélyben elsütni.

Széket, a magyar táncházmozgalom révén elhíresült mezőségi nagyközséget megfélemlítetett állapotban találtuk. A máskor oly vendégszerető barátainkon látható volt a félelem, a feszültség. Az elmúlt héten is több ezer lej büntetést róttak ki valakire, akinél magyarországiak szálltak meg. Megnyugtatjuk őket, hogy eszünk ágában sincs ott megszállni, bajt hozni rájuk. Kényszeredetten sajnálkoznak. Bennünk kimondatlan düh, szomorúság amiatt, hogy a magát humanistának becéző huszadik század végi Európában ilyen fondorlatosan, ilyen mélyen bele lehet metszeni emberi kapcsolatokba.

Márton bácsi, széki vendéglátónk próbálja oldani a helyzetet, bár ő is fáradtabb a szokásosnál, mert már neki is megszűnt a jó állása az irodán, s el kell járnia Szamosújvárra fizikai munkára. Mondja, hogy őt nem kell félteni semmilyen változástól, s ebben van is igazság. Tíz székely góbéval felér az ő csavaros esze. Ha az ember végigmegy vele a széki utcákon, az valóságos falusi kabaré. Mindenkit megszólít, mindenkihez van egy-két ugrató-csipkelődő, kedves mondata. Mégsem gugyerákos, ott van valahol a nyírői, tamási képlet között; természetesebb, mint Nyírő figurái, és oldottabb, mint Tamási méltóságos székely góbéi. Meglepnem nekem is csak egyszer sikerült, amikor egyszerre két lánnyal állítottam be hozzá. Vakarta erősen a fejét arról gondolkodván, hogyan lesz most a szállás. Megoldódott; a fiatalság szabadabb tere és ideje feloldja az ilyen feszültségeket. Az ember csak azt sajnálja, hogy nincs több élete több nagyszerű lány s asszony számára, s hogy felszabadult könnyedséggel mondhassa megoldhatatlannak rémlő feladatok láttán: nem kell mindent ebben az életben elintézni.

Este, amikor átballagtunk a táncházba, szinte egy csapásra megváltozott a kedvünk. Az eleven zene, a szalmakalapos fiúk és fekete-vörös ruhás lányok forgataga nem abban a Romániában volt, amiből mi érkeztünk ide, az ünnepnek a hétköznapi életből felemelkedett terébe. S amikor a prímás hatalmas testű gardonozó felesége, Lenuca elkezdett táncolni, megsejtettünk valamit az apokrif iratok ama Krisztusnak tulajdonított sorából, hogy táncot lejt a kellem. Amit ezen a szürreális éjszakán láttunk, ahhoz képest egyszerű képlet, ha egy tündöklő, karcsú lány táncol. Lenuca tánca a reinkarnálódott willendorfi Vénusz tánca volt. Talán Gaia, Földédesanyánk kezdett ilyen táncba a mindenség táncházában, az idők teljességében, amikor meg akart termékenyülni az emberrel.

Fülünkben a széki lassú szomorúságával vágtunk bele az éjszakába szállást keresni, s ha a táncház a mennyország ünnepi hangulatát idézte, akkor a szálláskeresés a poklot. Először Szamosújváron szédültünk be egy szállodának nevezett akolba. Olyan terembe invitáltak bennünket, ahol már vagy húszan aludtak a hirtelen összeszaladtak betlehemi, garnizonos kuszaságában. Fáradtan, rémülten futottunk tovább Kolozsvár felé.

A pásztorok, Kormos és Kiss Ferenc, a kocsi hátsó ülésén aludtak. Elöl viszont Nagy László tartotta bennem a lelket. Közben látomásaink voltak a sötét éjszakából, az ablakon bebámuló útmenti fehér lovakról. Kolozsváron a szállodákban nem adtak szállást. A hazautazás előtti hajnalban a város melletti hegyen egy piszkos, fűtetlen kabánában kötöttünk ki. A saját mennybeli magaslataival és pokolbeli mélységeivel így volt teljes az utazás.

Egy ilyen emlékezésben mindig nagy gond, hogy miről érdemes, miről lehet és miről nem lehet beszélni. Szerencsésebb sorsú népek fiai csak gáláns magánügyeikről, nőkről, szerelmes viszonyokról hallgatnak. Így - bár nem a szerencsésebb sors, de az úri diszkréció miatt - hallgatok én is az erdélyi nők tündéri rajzásáról. Hallgatok ott élő barátainknak a mieinkhez hasonlóan furcsa és sokszor még kuszábbnak tűnő szerelmi viszonyairól. Maradjanak meg az erdélyi éjszakák titkai a Nagy László és Kormos elkeresztelte őzikelányokról, tordai hasadékokról, akikkel néha testközelben, néha lélekközelben hermészi értelemben is teljessé vált ez az utazás.

Szerencsésebb sorsú népek fiaival ellentétben nekünk a szerelmes viszonyok mellett másról is hallgatnunk kell. Még mindig hallgatnunk kell arról, mit gondolunk Erdélyről. Ha az utazás közben elő-előjött ez a téma, minden érdemi végiggondolást megbénított az akkor még létező (most milyen jó ezt a mondatot így leírni) szovjet birodalom monolit, kikezdhetetlennek tetsző jellege. A gondolkodás nem pálmatermészetű, nem nő a súly alatt, hanem lustul. Lehet, ezért nem tudunk még ma sem érdemben ocsúdni az elmúlt fél évszázad gondolati ájultságából, s amíg nem tudunk, hallgatni kellene. Hallgatni, amíg nincs kitalálva a dolog. De meddig engedhetjük meg magunknak, hogy ne találjuk ki? Nemcsak halandó földi emberek, hanem népek, nagy sorsú népek is ott vannak az Isten céltábláján.