Száz év múlva, ezer év múlva vajon ki igazodik el itt a Duna mentén ezen a tíz évvel ezelőtti fényképen? Most vagyunk-e távolabb ettől a fotótól vagy száz év múlva leszünk? A ma oly divatossá vált közvéleménykutatás milyen eredményt hozna? Hányan tudnak értelmezni ma Magyarországon egy ilyen képet? Érthető-e az, hogy a ház nem díszlet, és nem egy népszínmű tanúi vagyunk? 1981 júliusában jelent meg Nomád nemzedék címmel az a kötet, amelyben ez a fénykép található. A kötet alcíme Ifjúság és népművészet találkozása 1970-1980. A kötet szerkesztője, Bodor Ferenc akkor így reménykedett: egy tudatosabb, átgondoltabb, kézműves népművészet-szemléletet láthatunk a fiataloktól. S ha tíz év múlva újból mód nyílna egy összegzésre, szeretnénk ennek a megvalósulásáról beszámolni. A tíz év eltelt, de nem egyszerű a beszámoló. Közben olyan történelmi időutazásban vettünk részt, amely az álom törvényei szerint működik, csodák és borzalmak váltogatják benne egymást. Ha ismernénk az időutazók tudati állapotát, talán csak akkor értenénk meg, miért nem vagyunk képesek áttekinteni és értékelni a történteket, helyreállítani életünk biztonságát.

A mából visszatekintve a 70-es években még minden olyan egyszerű volt. Egyszerű volt?

Gondoljuk el, hogy a lenacionalistázott, rendőrileg zaklatott népművészeti mozgalom még a szamizdatosok előtt volt ellenzéki mozgás. Többszörösen is, mert például az akkor születő ellenzék polgári része a modernséget kérte számon rajta. Tényleg, közben a modernség - talán már a posztmodernség is - észrevétlenül elavult. Ki vagy mi állítja meg ezt a felgyorsult időt? Vagy "semmi baj", csak belőlünk tűnt el az a tisztaság, nyugodtság és derű, ami képes saját élete urává tenni az embert.

Állítsuk most néhány pillanatra három képre egyszerre élesre és áttűnőre lelki diaporámánkat.

1977-ben jelent meg az a Régi és új formák című kötet, amely összefoglalta a 70-es évek elejének népművészethez kapcsolódó eszmeáramlatait. Különös időpont volt ez az egyébként lefojtott magyar kulturális életben. Kirobbant egy gyilkos, úgynevezett népi-urbánus vita a paksi "tulipános" házak ürügyén. Azért pontos az ürügy szó, mert az építészeti stílusvitának indult dialógus gyorsan elmérgesedett. Pillanatok alatt olyan mély sebek szakadtak föl, hogy Nagy László emlékezetes Szólítlak hattyú című versében az "Úristen, én nem vagyok itthon" reménytelen felkiáltással összegezte a helyzetet.

Az otthontalanságnak ezzel a létélményével szálltak szembe azok, akik a 70-es évek elején újból népművészeti hagyományhoz, a belőle az európai magas kultúra mellé emelhető értékekhez fellebbeztek. Ennek az eszmélésnek a fő áramlatát képezték Csoóri Sándor filozofikus esszéi a hagyományról és a modernségről, mint az élet működésének pilléreiről, a szintézis egyenrangú elemeiről. Az ipari forradalmak képzettársító hatására elém rajzolódott - írja Csoóri - az a néprajzi forradalom, amely legalább hetven éve robbantja ki a maga kis helyi háborúit a kultúrában és a művészetben világszerte. Akkor úgy tűnt, hogy ez a néprajzi forradalom a magyar kulturális életben is új horizontokat rajzol. Életre hív olyan kulturális mozgásokat, amelyek túl tudnak lépni az ország politikai kiszolgáltatottságán.

Andrásfalvy Bertalan a Régi és új formák című kötetben A népművészet helyes szemlélete címmel jelentetett meg egy írást. Mindjárt az első mondatban leszögezte: a népművészet iránti érdeklődés nagy, európai eszmeáramlat. Andrásfalvy ebben a cikkében az újsütetű népművészeti érdeklődést óvja a sekélyességtől, a túldíszítettség imádatától, a "népies" magatartástól. Jogos volt ez a félelem, mert minden divathoz, így a népművészeti divathoz is sok felületesség és póz tapadt. S az elmúlt száz év újra meg újra megjelenő népművészeti mozgalmainak kapcsán visszatérő vitaelem a népművészet helyes szemlélete.

Alois Riegl, a múlt század végének egyik legjelentősebb művészetteoretikusa és kollégája, Jacob Falke, valamint a magyarok: Rómer Flóris, Pulszky Károly, Herich Károly, Huszka József és mások, akik részt vettek az 1870-es, 1880-as évek népművészet-, háziipar-, iparművészet-vitáiban, még nem sejtették, hogy ebben a kérdésben az eljövendő száz év sem hoz igazi tisztázást.

Ezt nem a tisztánlátó emberek hiánya okozta, hanem a közben kétszer is "háborúba ájult" Európa kulturális zavarai. Száz év eltelt - lassan már szakmai körökben sem emlékez-- nek a jó öreg császári és királyi tudományos lapra, a Mittheilungenre, amelyben a fentebb említett urak előrelátó pontossággal, s főleg irigylendő tájékozottsággal és szakmai tudással fogalmazták meg tételeiket a népművészethez tartozó területek helyzetéről, továbbalakulásának lehetőségeiről.

Milyen erő munkál ebben a történelmi fel-le, oda-vissza liftezésben;egyszer a népművészet iránti lángoló érdeklődés, majd az azt szétverő érdektelenség?

A Nomád nemzedék című kötet címlapján színpompás virágos mezőben fehér ingruhában, hosszú, barna hajában virágkoszorúval egy fiatal lány jön felénk. Időtlen ez a közeledés, nem engedi magát időhöz rögzíteni, még a fényképezőéhez sem. Vannak, kell, hogy legyenek ebben az ámokfutóvá gyorsult történelemben ilyen időtlen vonulások. Vonulások, melyek az állandó közeledés jegyében élnek, jegyesei a mindenség megfejthetetlen, az időt megtréfáló rejtett tereink. Valami ilyen érzést sugall ez a kötet, benne rengeteg időtlen fotóval, mind megannyi üzenet a jövőből. Nem lehet múlt, mert majd' mindegyiknél ezt érezzük az "oly szép, hogy nem is lehet igaz" ismert képzetével. Pedig állítólag ebben a kötetben a múlt van jelen. Fiatalok, akik szövetséget kötöttek a múlttal, a hagyománnyal, elmúlt korok, elmúlt embereinek kultúrájával, a népművészettel. Ahogy nézem a képeket, egyre inkább úgy tűnik: egy kulturális űrutazás dokumentumait lapozom. Most egy pillanatra megállok, megtaláltam a képet. Fiatalok gyűrűjében Andrásfalvy Bertalan táncol rajta. Az aláírás: Berci táncol.

Vajon az űrutazás melyik pillanata ez: tőlünk a cél felé vagy a céltól hazafelé. Szabad-e az időt a kultúrában tetten érni, szabad-e rögzíteni? Vagy ez az analitikus rögzítéskényszer már maga a halálkoreográfia. Ez már egymás alá-fölé rendel kulturális jelenségeket, kultúrákat. Talán így kerül szembe egy elferdült ízlésvilágban Mozart Palatka zenéjével. Népművészeti mozgalom fotóit lapozzuk ebben a könyvben. Éltünk a mozgalomban, mégsem tudtuk feldolgozni az élményt. Mintha az ilyen mozgalmaknak az lenne a lényegük, hogy eleve kivonják magukat az analitikus tudat által szigorúan ellenőrzött mezőkről.

Bár nem ártott volna megtanulnunk úgy írni néprajzot, mint ahogy Hamvas Béla írt a borról - ha már bennünk a vágyakozás, hogy mindent leírjunk, mindent értelmezzünk. De mégis, még egyszer tegyük fel a kérdést: kell-e, lehet-e szavak fölöslegébe vonni egy olyan csodálatos jelenséget, mint a tánc?

Ezért szerencsésebb ilyenkor a fotó, ezért emelkedik jelentőségében ez a kötet, mert a benne lévő szavakat, elméleteket fölmorzsolja az idő, de a képekkel nem bír.

Ezek a képek hadat üzennek, párbajra hívják ki az időt. Állandóan változnak, de a változásuk egy olyan egységes külső térben zajlik, ahol ők határozzák meg az időt, és nem az őket.

Aki fiatal férfiként itt táncol ezen a fotón, soha nem lesz hatvanéves, soha nem lesz öreg. Megóvja ettől a fotón csapdába ejtett fény és tánc, ez a két "őselem".

Mondd, Berci, nézzünk-e úgy magunkra ezeken a képeken, mint aki tudja, hogy a mi életünk is (már)a Duna menti népek hagyományos műveltségéhez tartozik? Hogy háborúkon, trianonokon és analíziseken át-át tör egy olyan folyamatosság, amely nem engedi magát szigorúan múltra és jelenre szakítani. Hiába fontoskodnak az "elortutaysodott" néprajzkutatók, s keresik rajtunk a bőgatyát, némi hungaricus relikviát, vagy egy radikálisabb antropológia nyakon csípi bennünk a politikát, vagy egy marxo-szocio-politológus a nacionalistát. Adja meg az Úr mindenkinek a saját játékát.

Nekünk és utódainknak marad ez a kép, s lehet, hogy minden tanulmánynál többet elmond már holnap is, de ezer év múlva biztosan arról, hogy itt, a Duna mentén, egy nép milyen volt.