GLOBÁLETIKAI EMBRIÓ


[Rich Text formátumú változatban letölthető]


A felszínen az a gondolat lebeg, hogy a globalizációt elmaradhatatlanul végigkíséri a világerkölcs kialakulása. Fejlődése egyben-másban meg is előzheti - mert hiszen előfeltétellé válhat - az elkerülhetetlen egyesülési tendenciákat. Akármennyire kézenfekvő felvetés rejlik a fenti asszociációban, nem több ez olyan ötletnél, mint amilyen bármilyen történelmi regény olvastán felmerülhet - szerencsére - bárkiben.

Jelen történelmünk azonban még nem regény, a nagy egyesülések jellege, spontaneitása vitakérdés, a döntések társadalmi bázisa sem egyértelmű. Bizonyos, hogy jelentős integrációs események zajlanak, s valamennyire befolyásolhatók is az irányváltások. Minél többeknek volna jó érzékelniük a pozitívumokat, a túlzásoktól pedig lehetőleg mindenkit meg kell kímélni. Különben dezintegrációval is számolhatunk. Érdekmozgások természetesen sérülésekkel is járhatnak, nem mindegy azonban ezek nagysága, társadalmi szórása és ellensúlyozásának mikéntje. Az értékváltozások ennél bonyolultabbak is lehetnek, ráadásul a minimális harmonizáció e téren eleve alapvető feladat, amelynek teljesülésén az egésznek a sikere múlik. Ehhez képest értékharmonizációról gyakorlatilag nem hallani, hacsak a nemzeti vonások megőrzésére vonatkozó halovány, irányelvszerű nyilatkozatokat nem minősítjük annak.

Az erkölcsi hagyományok szilárdsága sok kétséget ébreszt. Mind az elméletalkotásnak, mind a nagybani gyakorlatnak más dolga akad, keveset törődik a távlatok pontosabb megfogalmazásával. (Nem szívesen sorolnánk ide a tiszta ideológia életműveit.) Mégis van annyi általános és érvényes az emberi érintkezés rendjéből, amely újragondolásra, tisztázásra, kiegészítésre, együttes "beszabályozásra" érdemes. Másrészt az, életforma-kísérletek bizonyos eredményei és negatív tapasztalatai ugyancsak beépíthető tanulságokkal járnak. Ami pedig a világméreteket illeti, szükséges is egy új, szervesen kialakuló, minél szélesebb körben elfogadható, árnyalt és folytatható erkölcsi jövőkép megteremtése, ami már nem csupán az emberek és csoportjaik közti kívánatos viszonyt ábrázolná, hanem az ember és közösségeinek viszonyát minden más létezőhöz: a természethez, a munkához, eszközeinkhez, a kultúrához, szellemi értékeinkhez és javainkhoz. A vallás, a filozófia, a jog, a politika, bizonyos kulturális hatások, bevett értékek, közvetlen érdekek és a köznapi ráció együttesen sem képesek kiegyensúlyozni a tipikus és alkalmi szituációkban rejlő feszültségeket, ha nem szerveződnek sajátos erkölcsi jóstokásokká eredményeik, amelyek a meglévő etikai alap felhasználásával önálló, belső törvényszerűségekkel bíró rendszerré fejlődnek. Ennek állapota: ténylegessége, kohéziója és stabilitása a kérdés. - Tehát maga a globalizációs folyamat teszi szükségessé, hogy belső mozgásainak saját természetes technológiája, egészének pedig humánus irányultsága és emberi léptékkel mérhető sebessége legyen, ha a folyamat valóban demokratikus nemzetközi és helyi társadalmi kontroll alá kerülve integrálni tudja a tudatos elemeket és az értékszempontokat, éspedig a távlati közös realitásoknak alárendelten.

Mindez nyilvánvalóan a legnagyobb erőfeszítések mellett is több nemzedékre váró feladat. Ez máris érzékelhetővé tesz némi ellentmondást, hiszen az erőfeszítések nem egészen ebbe az irányba mutatnak, sőt, az erkölcs tudatos megfogalmazási kísérleteit könnyen sorolják az előítéleti rendszerszervezés szekciójába. Ugyanakkor az elemi tisztesség fogalmai még elhanyagoltságukban sem iktathatók ki a praxisból. A piaci befolyás önmagában nem újítja meg kellő hatékonysággal, .kultúrával és intelligenciával az emberközi indíttatású viselkedési mechanizmusokat, sőt, az eldurvulás felé navigálhatná és unott rutinná zülleszthetné a kapcsolatokat, ha magát a piacot nem hatná át a kultúra az adott kor színvonalán és önképzésre e téren nem fordítana energiát. Ez azonban nem annyira spontán vagy gyorstalpaló, hogy látványos eredményeket várni lehetne tőle, bár valóban fontos a tudatos építkezés mielőbbi megkezdése. - Ez az építkezés az egyes helyi társadalmakon belül is nehéz lesz, ráadásul a globális technikák követelőző fellépése alkalmi szabályokat teremt, majd kritika nélkül általánosít. Másfelől a műszaki lehetőségek pozitív esélyeket is felvillantanak. A tartalmi kérdések mégis sokkal bonyolultabbak ennél, s ellenállás is van: minden irányból, mert mindenki az erkölcsi alapállásának épségét félti az, egyoldalú változtatásoktól. Azaz végső soron életmódját-értékeit, kultúráját, ideáljait és bizonyos fokig érdekeit.

Ha távlatilag csak a humanizált globalizációt tartjuk elfogadhatónak (merthogy minden más elfogadhatatlan!), akkor érdemes lesz valamivel szebb nyelvi kifejezés után néznünk, hogy komolyan vehessük a jövőt. Innen visszaszámlálva kell a gondolati teendőket indítani, hogy a nyilvánosság érdemben foglalkozhasson a feltálalt alternatívák megítélésével és korrekciójával.

A tartalmi vonásokból és a meghatározó körülményekből csapán néhányat megemlítve is fogalmat alkothatunk a "vállalkozás" kikerülhetetlen voltáról és jelentőségéről. Ezek sorában az egyik legfontosabb az a tény, hogy ugyan a mára kialakult "rend" számos közös tulajdonságot mutat, ezek nem pusztán képtelenül eklektikus szisztémát jelenítenek meg, miután nem kis részben erőltetett, szervetlenül átvett és túláltalánosított "igazságokból" állnak. Közönségesen fogalmazva: túlteng a piaci és divatdiktátum, amely gazdasági és olykor politikai erőfölényt mutat - a többiek hátrányait fokozva. A kritikátlan és szolgai normakövetés önmagáért beszél, veszélyes önfeladással párosul, jobb sorsra érdemes normák szorulnak ki a folyamatosságból. Ez, a térhódítás nem lehet a humanizált modernizáció sajátja, hiszen fontos saját értékeket cserél fel kétes és uniformizált értékekre. Ezáltal a sokféleség csökken, nem közös nyelv fejlődik ki, hanem igénytelenség, közben a verseny egyoldalúvá válik. Az igazi korszakváltásnak az értékek plurális áramlása felelne meg. A több oldalról gazdagított közös gondolkodás lassabban és máshogy alakul, de akkor távolabbra és erősebben hat, s éppenséggel feltételezi a formagazdagságot és helyi iniciatívákat is. Erre valóban szükség van, a monopolérdekek számára kedvező személyiségszabványok előállítása azonban garantált elfajulást hoz minden érdemi szinten már rövid távon is. Senkinek nincs mentsége. A felelősség lényegében egyértelmű.

Az evvel összefüggő tényben érezhetünk némi fenyegetést: ha egyáltalán esik szó felelősségről, az ma szinte egyöntetűen úgy merül fel, hogy valamihez az erősebb félnek joga van nagyobb súlya miatt, a következményekről azonban hallani sem akar. Fel szokták vetni, hogy "megelőző jelleggel" avatkozik be, akinek szabad beavatkozni, tehát majdhogynem kötelessége az intervenció. Hogy ennek terheit nem ő viseli, az eredményeket azonban sajátjának tekinti, ezt ma a világon mindenütt a legtermészetesebbnek éljük meg, s ha eddig nem volt az, most tehát már ez a világ rendje. Miáltal a logika kiindulópontjait is kezdjük átírni. érzelmileg a "felelősség" különben enyhe lefolyású üldöztetésnek van kitéve, mert bármilyen tett felelősségi mozzanata tömegkulturális iszonyatot képes kiváltani, mióta azt a szabadságkorlátozás szinonimájaként használjuk. Ebben a tömegnek is lehet nem kevés befogadói felelőssége, ezt látnunk kell.

A kialakulatlanság, ami mindenképpen jellemzője az új viszonyok erkölcsének, érthető. De nem marasztalható vagy nem kezelhető lényegtelen tényként súlyos következmények nélkül. Ismét nem a csúcsok kerülnek víz alá. Az átalakulások sebessége, az ideiglenesség nem olyan magyarázat, mely elfogadhatóvá is tenné az e mögött meghúzódó úrhatnám mentalitást vagy épp lumpenfilozófiát. Ez az ideológiai vívmány nagyon jó a zavaros vizek révkalauzainak és bálnavadászainak, olykor a cápáknak, de az sincs kizárva, hogy a zavaros vizeket már privát társaságok birtokolják egy ideje. - Kialakulni az erkölcsi rend nemcsak magától fog, hanem a többség kritikai részvételével és az elit szerepvállalásával a nyilvános vitákban. Az igaz, hogy e kutatások, hatásvizsgálatok és szakmai összecsapások ma az elit számára politikai és egzisztenciális kockázatokkal járnak. Mint általában az igazmondás. De nekünk, főemlősöknek nem mindegy, hogy kötelező-e a feketére azt mondanunk, hogy nem is olyan fekete, majd hogy szürke, mint minden, aztán azt, hogy rózsaszínszürke, végül pedig azt, hogy fehér - ha úgy adódik. Az ideiglenesség viszonyai lehetnek reálisak, de a bennük lévő feszültséget nem szünteti meg, ha öröknek állítjuk be e viszonyokat és lemondunk természetes normáinkról is. Ellenkezőleg. Meg kell találnunk a változó viszonyok lehetséges normáit, hogy a változás iránya és mértéke kedvező lehessen egyáltalán. Ez akkor viszonylag stabil szabályokat hozhat felszínre, és egyúttal csökkenti a visszaélések esélyét. A normátlanság burkolt norma, amely az erre felkészültek érvényesülését segíti, majd továbbkonzerválja. Az egészhez képest energiapazarlással jár. S eleve nem alapulhat a többség belátásán, mert olyan versenyt generál, ahol a sokaság gátlásosan indul, mert az elemi tisztesség "zavarja" őket azokkal szemben is, akik előnyös pozícióból indulva trenírozták magukat - a kiemelkedés reményében. Ha ugyanitt volna normakontroll, egészen más volna az induló mezőny is, mellesleg érdemibb a verseny, közhasznúbbak volnának az eredmények, emberibb az egész. Korábban norma nélküli viszonyokon belül az esetleg szükséges normák meghatározásához is kellenek a versenyegyenlőség szabályai előzetesen. Vagy nem ez a korrekt? Ne is foglalkozzunk vele? Tulajdonképpen mire valók volnának az általános emberi jogok így?

Hogy kinek mit mondanak az emberi jogok túl a "tévedés jogán", mely szinte korlátlan, egyelőre nem tárgya a legrangosabb tudományos pályázatoknak. Vajon mit mondanak azoknak, akik nem is hallottak róla, jóllehet, fehér európai testvéreik számos filmfesztiválon learatták a babérokat ez ügyben, tudván tudva, hogy a babér nem a szántóföldön terem? Róluk évente megemlékeznek a kongresszusi központokban, ha van rá pénz, akkor gyakrabban is. A szállóige vonzalmában kijelenthetjük, a pénz szentesíti a célt. Szent Cél körülhajózza a földet, újradefiniálja az égtájakat, ezek megközelítésének módjaként írja le az új, szabad erkölcsiséget. Mindenki a még egyenlőbbekért.

Pedig az emberi jogok közel hozzák egymáshoz az istenfélő és világi hitű embereket, akik máig találgatják, miért nem testesülnek meg a szinkronizált parancsolatok a jognak asztalánál, bár a törvények szellemét annyi nemzedék megidézte már. S valóban, az emberi jogok általánosságát kínálta fel számukra a modern idők egyetemes képviselete a sors nevében. Tanakodhatunk, mi volna, ha részben a sors kifürkészhetetlen rendtartásától függetlenül cselekednénk. Komolyan vennénk, hogy a véletlentől függetleníthető ügyekben nem exkuzálnánk magunkat, hanem A-t vagy B-t mondanánk, mert ez bizonyulna a helyes válasznak. Magyarán, hogy az emberi jogok az ember jogai, s aki megembereli magát, az megértheti, magáévá teheti, nem tilos, élhet vele. Számon kérheti a prédikátorokon.

Ez is igen bonyolult, mert az emberi jogi tézisek könnyen világgá röpülhettek egy-egy kommünikében, a feltételekről azonban még az álmok sem szívesen nyilatkoznak azóta. Az igazságok nem feltétlenek, mint írva vagyon. Mégiscsak ezek az igazságok a feltételei, hogy a hatalom felismerhetővé váljék, azonosíthassa önmagát, válaszható legyen új, énekes Vazul vagy más Grammy-díjas (Lyra-díjas) előadóművész a pódiumra a szuperkoncerten. (Ezentúl minden koncert szuperkoncertnek ígérkezik. Már elővételben elkelnek az örökigazságok, ha nem vigyázunk.)

Mi tagadás, nyújtani kéne valamit a tulajdon vonatkozásában például, ha nem végeredmény, hogy rajtunk kívül senki más nem képes működtetni a birtokstruktúrát. Hogy "érted vesszük el, ami a tied", értetlenséggel tölti el az alulképzett magányos lelkeket. Befelé forduló zsolozsmáik időszakosan egybeesnek a napfolttevékenységgel. Máskor a kitörésekkel, - ki tudja ebben a hőségben. Olyan levegőtlen minden. - Aztán van más is, nemcsak a tulajdon. Minden összejött. A személyiségi jogokat előbb vagy utóbb meg kell adni az utolsó vak néger vécépucolónak is, tekintettel előrehaladott ifjúkorára és taposóaknával kereskedő gyorsmozgású gyermekeire. Már kilovagláskor is biztosítást kell kérni, hogy egy kis nyugalmunk legyen.

Van egy fontos további érv: "és különben is". Ezt addig kell megérteni, amíg azonosítani tudjuk magunkat. Tulajdonképpen egyszerű.

Hogyha már elégségesen meguntuk az esetlegességekről szóló nagyvonalú mellébeszélést, már tudniillik, hogy azokban kell fellelnünk méltóságunkat (mert különben elvisz valaki?), akkor marad esélyünk az együttműködésre, hogy kiépüljön valamilyen nem misztikus infrastruktúra, előkészítendő egy valóban modern kort. A béke lefegyverző hatással lehet a népekre, csak részben már előtte le kell tenni a fegyvert. Kevés az ellenféltől várni ezt. Ami előtte van, az lesz a férfimunka. (Jó mulatást a hölgyeknek!)

Értelmezhető, kézzelfogható, új állapotukban igenis, sokat mondanak majd az emberi jogok. Perspektívát mutatnak és elvi orientációt szolgáltatnak szokatlanul sok emberi akaratnak (merre érdemes akarni és mit, hogyan?). Nem válhatnak egy új, magasan elrendelt világvallás parancsolataivá.

Mert azokká is válhatnának, megcsúfolván az eddig összesített valamennyi jó szándékot a többi közt. A globáletika résztörekvései sok vonatkozásban kezdenek magától értetődővé válni (reklámetika, választási etika, viselkedéskultúra...). Másutt azonban sulykolt tételrendszerek cáfolják a plurális törekvések őszinteségét, mintha szabad lenne valakinek is diktálnia. Amikor rendszeres a felülemelkedésről mint követendő magatartásról szóló prédikáció, teljesen világos, hogy ismét tömegessé vált a nemzedéknyi hátrányt elszenvedők köre, akiknek a felülemelkedés nemes gesztusa marad, mivel forrásaikat szűkösen látják viszont egy darabig, jobb, ha el sem búcsúzkodnak. A cinizmus is lehet globális szervezőerő, amely két lépésben követelményként állítja bárki elé a lemondó nyilatkozatot, hogy írja alá. Uraid egyenesen érted mértéktelenek, ez viszi előre a fejlődést.

Számodra előíratik valami formális versenyképesség, hamar ráismersz, hogy ez nem te vagy, már rég betöltötték a te helyedet, viszont így élhetőbb a dolog, és az is jó benne, hogy mindenki fedve van. Talán még az is jó, hogy nevetséges. Az is lehet ember, akinek a rossz benne a jó; volt rá eset, miért lett volna az utolsó? Az, hogy ez a versenykiírás egész sor jelentkező számára kényszerű kultúraelhagyást jelent, része "az élet szabad választásainak". Hogy az erősebb identitás győz? Hogy a burkolt versenyelőnyök elvi tisztázatlansága nemcsak feltartóztatja a gondolatot, hanem mindenek előtt örökletessé teszi a versenyelőnyöket, ugye nem baj? Lendület nélkül nehéz elindulni.

Ha egyedül az ártatlanság megbocsáthatatlan a világon, ahol mindenre van szakértői magyarázat, annak a világnak még időt kell szakítania arra, hogy meg tudja különböztetni a talpát a fejétől és eldönthesse: mire áll. Meg hogy hova. Az antivilág antivalóságosságának vádja nem bizalomgerjesztő, de megalapozott volna. - Bizalmat gerjeszteni szép dolog, ha már tisztáztuk, hogy ki kicsoda, és hogy az nem fontos, hogy honnan jössz (biztosan jössz valahonnan), de mehetnénk együtt is, ha meg tudunk állapodni, hogy merre.

Az előítéletről sikeresebben szoktathatnák le embertársaikat, akik evvel foglalkoznak, ha - a legfontosabb előítéletekről sikerülne hű térképet rajzolni, és demonstratívan leszokni róluk. A toleranciát is el lehetne kezdeni, egészen magas szinten. Amikor például megállapítják, hogy hol vannak Európa határai, és hogy keletre nincs egyéniség, nyugaton meg csak az van, nem látszik igazságosnak a történelem azon igyekezete, hogy ezt a doktrínát mint új rendet elfogadtassa. Ez ugyanis a régi rendetlenség. Ma elsősorban a fejekben.

A "szerencse fel!" jelszava is ilyen színvonalú etikai parancsolatként van hadrendbe állítva, és inkább csak az előzők ismétléseként hozzuk szóba, mintegy begyakorlásképpen. Hogy "akármi jöhet még!", ne hidd el. Nőj fel más hiszemben, ha kedves az életed. Nem jön semmi. A szerencse tulajdonosai jönnek és neked felmondanak. Nem kellett volna részt venned a pappá szentelésükön. Ennyi a titkuk. "Faljon tán a keselye nefelejcset?" - És a kakukkolás. Melengesd sokáig azt az eszmét, amihez neked csak annyi közöd van, hogy köztes gazdája leszel. Mint valami kergekórnak. Amikor már feleslegessé váltál, azért kaphatsz még egy nyugtát. Hogy nem éltél hiába. És köszönd meg szépen, hogy eljuthattál a törzsgárdatagságig, mert ez nem minden házőrző . sajátja. Akarsz mondani még valamit?

Ez a hangulati kilengés még nem a globálanarchia. (Abban is a globáldiktatúra a legfélelmetesebb.) Ha képviselőink útján élünk, nekünk pedig skanzeniét van biztosítva, akkor és csak akkor lehetséges egy ilyen alternatíva a gyakorlatban, arra a rövid időre, amíg derengeni nem kezd. Az sem következnék be magától, tehát már most nyugodtan gondolkodóba eshetünk. Tudunk-e valamit ajánlani merev szembenállás helyett? Mond még (vagy már) elég sok embernek valamit az, hogy érdekegyeztetés? Fel tudjuk végre fogni, hogy az általunk kínált, merőben aszimmetrikus feltételrendszer esetleg másoknak maga a kirekesztés, ha nem is tudják elmondani?

Egyeduralmakat nem érdemes egy másikkal felváltani, akkor sem, ha sikerülne. Legalább ennyiben ez mégiscsak lehet szándék kérdése. A globális erkölcsről prédikálni könnyebb lenne, mint kitalálni tartalmát és módját. Majd kiforr. Felkészülés nélkül ez sem sikerül, s nyilván sokan érzik becsapva magukat menet közben. Nem kell olyanokat mondani, hogy nem a mi dolgunk, ha nem is nagyon van más dolgunk. A képmutatásban még a merészsége sem szeretetreméltó. Amikor csak egyszerűen nem néz oda, aztán azt mondja, hogy nem lát semmit. Ha meg valaki vele szemben mégsem szerveződésképtelen, akkor közzétesz róla egy politikailag nem egészen korrekt állítást. A képmutató kivételes akar lenni, nem kiváló. Nem érdekli, hogy ki fizeti meg a különjáratait.

Nagy szerencse, hogy többségünk mindennap avval ébred, hogy nem kivételes és soha nem lehet ezredes. Készülődnie másért is érdemesnek tűnik, hallott már nótákat a világszabadságról, ez messze van, de jó. Látott már önkényeztető személyiségeket, néha e is jónak látszik, de azért gyanús. Úgy van az, hogy mégiscsak ezekben a hajnali műhelyekben faragják az embert, habár sokáig próbát ellenállni.