MI LÁTSZIK ÖSSZEESKÜVÉSNEK?
(Kísérlet az írástudók és az olvasástudók türelmével)


[Rich Text formátumú változatban letölthető]


Érdemes lenne elképzelni, hogy ki mit érthet e cím mögé. Ennél persze fontosabbnak tűnnek a kérdéshez vezető tünetek és számtalan kisegítő kérdés. Nem mintha a történelemben az eddigiek során nem ismerkedhettünk volna meg összeesküvésekkel vagy annak minősített akciókkal, amelyek túltették magukat az akkori törvényeken, és kellő titkossággal, kiterjedt szervezkedő hálózattal a hatalom ellen törtek, általában a hatalomért. Színpadi művekben esetleg másért is. Aztán szokás szerint elbuktak, és a maguk idejében árulásnak minősíttettek, később azonban nem egyszer más felfogások más igazságokat juttattak érvényre róluk. Nemigen szokott kiderülni a teljes nyomozati anyag valamennyi ténye. Ez valamelyest máris növeli az öröklött gyanakvást, úgyhogy az új és még újabb esetekben sem kell a rajtvonalról indulnia a szenzációkeltésnek az örökös hírversenyben.

Van persze sok felszíni jelenség, amely mindenki figyelmére érdemes, mert olyan könnyen téveszthető össze a lényegi folyamatokkal. Egyik fontosabbik éppen az, hogy mintha kevés válaszkísérlet történne az ilyesféle dolgok magyarázatára: hogyan fajulhatott el például a délszláv vagy a burundi helyzet úgy, ahogy megtörtént rengeteg előjel után; hol voltak akkor a hiperérzékeny társadalmi-politikai és más földrengéskutatók, az emberi jogokért annyi szabadidőt kockáztató frontemberek? A kilencvenes évek holocaustjai hogyan törpülhettek el a nemzetközi reálpolitikában? Vagy pedig hűvös érdekfelméréssel az egész jó előre elfogadtatott? Megérte ez végül valakinek? Ha nem, akkor hogyan állunk az érdekekkel? Ha igen, akkor meg a szabad világ eszméjével? Igaz, moralizálni könnyű, nem is szabad akárkinek. Sokkal nehezebb elfogni a háborús bűnösöket, miután az elmúlt fél évszázadban modern eszközeink ellenére is kijöttünk a gyakorlatból.

A példák és kérdések sorolhatók, s ez önmagában is gyanakvást tud kelteni. Ahogy az a döbbenetes intolerancia és indulatosság is, amellyel a hasonló jelenségek nyomán felmerülő igencsak természetes kérdésekre (nem felelősségre vonásra!) azok reagálnak, akik talán találva érzik magukat "a gyanakvás légkörében", a "rágalomhadjáratban", a "bűnbakkeresés" áldozataiként - hatalmas ellenkampányba kezdve. Vajon mit érdemel az a bűnös, aki össze meri vetni egy világbanki szakértő asszony rádiónyilatkozatát a magyarországi kisnyugdíjasok rezsiköltségeinek elviselhető voltáról - a szakértő asszony sok száz dolláros napidíjával? A legkisebb fokozat ilyenkor a "demagóg", ám furcsa anódon el lehet jutni a "szélsőjobb" megnevezésig is, ami honunkban a fasisztával rokon értelmű jelző. De miért éppen ezek a minősítések kelendőek, főként, ha amúgy súlyos vádakat kellene bizonyítani alkalmazásukhoz? Nem veszélyezteti-e most már (vagy teszi látszattá!) a társadalmi békét, hogy elemi kérdéseket sem szabad feltenni a megtorlás veszélye nélkül?


Milyen elit az, amelyik fél?

Érzékenysége ugyanis mindenkinek van, tételezzük ezt fel az, emberről. Ha valakinek hatalmában áll nem válaszolni olyan ügyekben, amelyekben a demokrácia, illetve a démosz kegyelméből jutott vezető szerephez, akkor ott minimálisan lelkiismereti és szerepzavar lépett fel. Jól értsük meg, nem kell ide tényleges összeesküvés, elég, ha az érdekharcban úgy szorul ki a társadalom egy része, hogy ott már valóban az élet esélye kerülhet veszélybe, és nem akarják megvárnia végét. Elég, ha csupán a látszatok sokasodnak valamiféle kirekesztő összjátékká, és készen van a mítosz, amit hivatásos demagógok, valódi cezaromániások, világgyűlölők, köznapi irigykedők, megfontolt rasszisták, szélhámosok és kalandorok szezonálisan rendszerré szerveznek, mert eljött az ő idejük. Legfeljebb nem hallgatnak rájuk az emberek; elszaporodásuk mégis kétségbeejtő lehet. Ha viszont a tünetek enyhülnének, illetve megszületnének a reális magyarázatok, nemigen volna élettere a rosszindulatnak.

Az elit ilyesmivel is foglalkozhatna, ha ideje engedné. De egyrészt hatásosabbnak tart más eszközöket, lekötik belső küzdelmei, továbbá alkotó tevékenysége révén boldogítani igyekszik mind saját magát, mind pedig az emberiséget.

Sajnos, ezen a téren egyik probléma nagyobb, mint a másik. A felvetések lesöprése lehet ciklikusan hatásosabb eszköz a partneri válaszadással szemben, mégsem válasz. A megválaszolatlanság önveszélyes következményeivel együtt. Az, hogy az elit nem egységes, jó alap egyébként az összeesküvés-vádakkal szemben, de a társadalmak feje fölött zajló elitháborúk végső soron nem az elit bőrére mennek (és ezért még az is felvetődhet, hogy ez nem is jobb egy jó összeesküvésnél). Az emberiség boldogítóiról már eddig is túlságosan sok zavaros irodalmat olvastunk, úgy is mint a népek nagy tanítómestereiről. A hittérítőket gyakran váltják fel más hitek térítői, de a módszereket nagyon megszabta a céljuk, így sok a közös vonás. Nem is kell annál komolyabb küldetés, mintha például dollártízmilliárdosok kezdik lediktálni a gyakorlatban a baloldaliság legújabb kritériumait.

De hagyjuk a csudába az összesküvés-legendákat, sokkal izgalmasabb kérdés, hogy jobb-e a valóság annál, mint ami a látszatok mögött van? A lényegről így, látatlanban, nem könnyű beszélni, mások sem tudnak, csak annyit, hogy "világjelenség", "termelőerők", "átstrukturálódás", "globális folyamatok" összessége, illetve nem akarják lelőni a poént. Annyit azért tudunk, hogy valakik emberi szerveket vásárolnak, valakik eladják azokat, és valakik mindehhez úgy asszisztálnak, hogy váratlanul eltűnnek. Megint mások pedig tisztára mossák a kezüket - Ez nem lehet igaz, ez színjáték? A "darab" egyik jelenetében például a kergemarha-kór üti fel a fejét, senki sem tudja, honnan. Mivel a darabot ezután már az élet írja, semmit sem lehet tudni az elképzelhetetlen ökológiai, egészségügyi, gazdasági és - bár nem szeretnénk dramatizálni, de világpolitikai következményekről. Mindenesetre a színpadon ebben a királydrámában csak királyok játszanak? Helyzetük foglyai? A többi nem érdekes? A világ egyébként kicsi lett, mint naponta halljuk azok szájából, akik kinőtték.


A harmadik rend nem lehet az első

Puccsra vagy tökéletes bűntényre még a legrosszabb folkloristák sem gyanakszanak őszintén. Mondom, hogy beszéljünk csak a tényekről. Az egyik országos napilapban írja 1996 közepe tájsín egy társadalomtudós: "Néhány éve elöntötte az országot a nosztalgia. Újra feltűntek korábbi évek dalai, filmjei, könyvei." ... "A társadalomtudományban is megjelentek olyan álláspontok, melyek szerint Magyarországon a polgárosodás "van soron" ... A polgárság fogalmát a nemzetközi szociológiai irodalom a mai társadalom leírására nem használja." . . "A szociológia olyan fogalmakat használ, mint a középosztály (felső-, közép-, alsó) vagy az elit, illetve a hátrányos helyzetű rétegek (szegénység)." ... "Egykor a tulajdonszerzéshez, ... ... többnyire hosszú évek erőfeszítése, szorgalma, puritán önmegtartóztatása, takarékoskodása szükségeltetetett. Ma a nagy vagyonok többnyire ... egyik napról a másikra keletkeztek. Ehhez nem hosszú évek szorgalmára, önmegtartóztatására, hanem információra, kapcsolatra volt szükség: tudni kellett, mit érdemes, milyen árat kínálva megvenni, s ki hol juthat kapcsolatai révén elegendő hitelhez." ... "Hosszabb távon egyre általánosabb, hogy egy-egy jó ötlet ... nagyobb vagyon felhalmozását teszi lehetővé, mint száz év szorgalmas munkája." .. "Nyilvánvaló, hogy a jelenlegi körülmények között egészen más üzleti és életstratégiára van szükség, mint a század első felében, nem is beszélve a XIX. századról. A társadalom struktúrája, a történelmileg kialakult (kialakulóban lévő) életfeltételek más lehetőségeket kínálnak, s ehhez más képességek és készségek, más értékek szükségeltetnek. Hihetetlenül megnőtt az információ, a kapcsolat jelentősége, a menedzserek, a yuppik profizmusa és célratörése" ... "Az pedig, hogy a felhalmozást és az életmódot a protestáns etika alakítaná ... ... enyhén szólva is súlyos tévedés" .. "sokkal inkább a fogyasztás 'etikája' az, ami ösztönzi ma az elitet és a középrétegeket, illetve az oda törekvőket." ... "Nem a hajdan volt polgár feltámasztásán, hanem az informatikai társadalomhoz való alkalmazkodásról kellene gondolkodnunk ..." - Ez tiszta beszéd. Zavarba legfeljebb az olvasó esik, ha rájön, hogy túl sok a kérdése, amelyre választ még az informatikai társadalomtól sem remélhet, de a szövegből felsejlő lenézést még kiérdemelheti. Aki pedig nem tudja követni az imént javasolt technikákat a meggazdagodásra, azt sem érheti meglepetés. Elemezni lehetne ugyan a fenti, voltaképpen tipikus szöveget, de minek. Inkább az a kérdés, érzékeli-e az elkülönülésnek ez a klasszifikációja, milyen katasztrófákat idézhet elő saját magára is a tömegek megvetésének, a tömegesítésnek, a humán világ újrafelosztásának életstratégiájával.


Ideózás

Az ideológiamentesség ideológiája mára sokkal kevésbé tréfás, mint a "békés egymás mellett élés" meggyőződés-hiányos eszmei csatározásai idején, ugyanis annyira nincs ellenfél, hogy boldogan merül fel a történelem vége (Endlózung). Párhuzamosan a véletlenimádattal, melynek apostolai kétségkívül sokat köszönhetnek a földrajzi jó szerencsének, valamint az előtörténet kifestőkönyveinek, előtérbe kerül a minden érzékre ható moralizálás "a" tehetségről, "a" piacképességről, "a" versenyről. Ezenközben tényleges esélyegyenlőségről már hallani sem akarnak a propagandisták, emberi jogokról is inkább csak mint a sajátjaikról. Egyidejűleg roppant feltűnővé válik félelmük a feltörekvő konkurenciától. Az önbálványozás minden eddiginél mélyebb és totálisabb sztárcsinálással párosul, naponta sulykolva a kiválók felsőbbrendűségét, amivel szemben csak egyet tehetünk, más nem ajánlatos: ma még jobban imádjuk őket, mint a tegnaplakat, ha "lépést akarunk tartani", s ezáltal mintegy elfogadjuk a társadalmi béke c diktátumát. Furcsa lehet, de ettől az az elit amelyik ezt elviseli, de talán szereti is, illetve éppen ettől elit: egyben populistává is válik. Bizonyára nem egységesen. A lesüllyedéstől azonban ezért nem kell tartaniuk. Valahogy nem mutatkoznak köztük az, ellenállók a hízelkedőkkel szemben. S habár nincs okunk feltételezni, hogy akár egyes elitcsoportok is rászorulnának a maffia védnökségérc, annyit leszögezhetünk, hogy minden rendű tisztára mosás (múlté, lelkiismereté stb.), szalonképessé tétel legelső eszköze ideológiai természetű. "Elvi alapon" ez pedig bármire kiterjedhet: a haladásfogalom egyenirányításától kezdve a minden gyanú felett álló felzárkóztatási programokon át a dinasztiaalapítás újabb hullámainak elfogadtatásáig. Vissza is kell térnünk időnként az ideológiai alapok további jellemzésére, ha az összefonódások képzete mögött a dolgok szövevényét akarjuk kitapintani.


Az elit illata

Mert egyébként az elit múlhatatlan érdemekkel rendelkezik a történelem alakításában. Nem rajta múlt, hogy nem vált egyenesebbé a fejlődés és a civilizáció, de legalább nincs alkalmunk unatkozni. Szinte azt lehet hinni, hogy - eltekintve ortodox marxista reaktiválási kísérletektől - másoknak nem is jutott komoly szerep a műtermekben, a katedrákon vagy a csatamezőn, ha azt kívánta a haza és a becsület. Talán már az írnok többet tudott a fáraónál és a táltos is a lovászfiúnál. A kurtizánoknak is megvoltak az elitjeik, és az ágyak is többel járultak hozzá a modern döntéshozatali szisztémák kialakulásához, mint a parlamenti folyosók. Korunk nemessége büszke lehet előtörténetére, még ha nincs is vele tisztában egészen, a jövő pedig nem igazán téma a napi lüktetésben, amikor az Élet elnyeri a Filozófus összes alsóneműjét a pókeren. Hangsúlyozzuk persze, hogy az elit nem egységes, sőt, legjobban maga az elit tiltakoznék a vulgarizálás e kísérletével szemben. A parvenüket a lelkük mélyén kivetik magukból a korábban kiemelkedtek, hasonlóképp az újdonsült cifra szolgákat és más szubkulturált tényezőket. A finomság elengedhetetlen, különben mindent egyfajta birodalmi jelleg venne körül. Ki tudja, egyszer még talán elit népek és nemzetek is kialakulhatnak magas, többnyire európai kultúrával, amely persze befogadja azokat az egzotikumokat, melyek olyan kellemessé teszik az azonosságtudatot. A nyugati polgárt már most is meg tudja nyugtatni az ott sem ismeretlen hajszában, ha keletre tekint, és megteszi legalább a szokásos tétet a rendes napi fogadáson. Igen, biztosan kell lenni cipőtisztító nemzeteknek is, ez számukra is a felemelkedés útja, gondolják elegen. Szavukat meghallgatja az úr, hisz gondolataikat még sokkal többen lesik: a felzárkózni vágyók. Béke van.

"Az" elit ma ügyesen és egyetemesen személyesíti meg a pénzt, ezért annak antikrisztusi fétis-jellege visszaszorul a "Das Kapital" rezervátumába! Sőt, az maga a totális realitás. Esetleg megváltó-szintű egyetemes egyenértékes.

Az evilági túlvilág ennyiben több mint realitás: vezető realitás, ő nevezi ki a többit. Ha valaki vonzalmat lát az elit bizonyos csoportjai és a drogvilág között, ne keresse a párhuzamot, mert egybeesésről van szó.


Egyetlenutasság

Maga a lét is lehet illuminált. Ez ugyancsak önveszélyes, de a jelek szerint amúgy is más fizeti meg az árat. Miért érdekelné az illumináltat az illumináció maga? Az identitásnál is fontosabb a "más és más"-ság. Szinte a javát akarja annak, akit megmásít. Igazolja magát, aki nem akar más leinti, mint aki! Ami. A színes egyéniségek például öntörvényűen mindig mások, így őrzik meg saját magukat. Senki ne gondoljon itt kettős erkölcsre, mert azzal később foglalkozunk majd. Stratégiai elemre pedig végképp ne gondoljunk: hogy valaki is a maga képérc akarhatná itt formálni a mit sem sejtő rajongókat, akik egyébként már szeretnének is magas szintű szeretteik képére formálódni - ne is nyilatkozzék senki a nevükben, míg meg nem kérdezi őket! A normákat csalt oly mértékben váltják fel az antinormák, ahogy a Történelem diktálja. Igaz, akkor viszont a törvények és alacsonyabb szintű jogszabályok szigorával. Még szerencse, hogy a művészetek, a tudományok és általában a haladás élcsapata a tömegkommunikáció útján már előbb eljuttatja a lakossághoz - mint gyorssegélyt - legalább az egy váltásnyi paradigmát.

Egyszer élünk, miért kéne akkor második, vagy pláne harmadik útban gondolkodni, nem is szólva a továbbiakról, ami még felötölhet azokban, akik nem elég tehetségesek belátni, hogy egyébként sincs alternatíva. Úton kell lenni és kész. Az úton. A világgazdaság már bebizonyította, hogy őt kell követni. Modernnek kell lenni mindenestül. Azt, hogy mi a modern, a piac mondja meg. Csak oda kell figyelni, együtt kell úszni az úszómesterekkel. Már a piac sem minden, mert tulajdinképpen annyira nyilvánvalóak a fő szakemberek előtt a tendenciák, hogy szinte meg tudnák mondani, hogy melyik ország mit termeljen és mit ne, mert ez bevált, az meg nem vált be az országok többségében. Jobb volna ez, mint a szocializmusban volt.

Lám, mennyire szubjektív ez a csupa objektív folyamat! Mintha az eredeti közösségek, a család és a (kisebb!) nemzetek maguk volnának az elzárkózás. Az ilyenek meg bármikor összeesküvésre képesek. Lehet, hogy be fogják vezetni a hagyományadót?


Érted manipulálok, nem ellened

Csak pozíció kérdése, hogy valaki elhiggye, észt és (isteni vagy istentelen) felhatalmazást is kapott hozzá, hogy akár a lelkeket is befolyása alá hajtsa (hát még, ha érdekei szerint nem is hisz a lelkekben). Viszonylag ritkán fordulhat elő, hogy ez ne párosuljon küldetéstudattal: az ilyenek biztosak abban, hogy tevékenységük a sokaságnak is jó. Aki tiltakoznék, azonnal megkapja az idevágó jelzőket. Azért egy s más gyanús lehetne a jótevőknek saját munkásságuknak mindjárt a kezdeti szakaszából. Például a beleszólásuk szinte kizárólagos túlsúlya és ennek egyre aránytalanabbá válása. Gyanús lehetne mindenkinek saját sértődékenysége mások bírálatára, amelynek külsőségeit a másiknál habozás nélkül beteges túlérzékenységnek nyilvánítaná, valamint a becsvágy, a hiúság, az erőfitogtatás, a visszaélés a pozícióval, a féltékenység, az érzéketlenség, a nemtörődömség, a megújulás-képtelenség stb.! Hogy gátlás nélkül követi el azokat a hibákat és bűnöket, amelyeket máskülönben kegyetlenül megbélyegez. Hogy miközben fellép a kisebbségek védelmében, fellép olyan ügyekben is - és úgy, hogy az a kisebbségeket ellehetetleníti. Toleranciát prédikál és az abszurditásig türelmetlen a többiekkel, miután rájuk sütötte, hogy intoleránsak. A képmutatás gyökerei persze hasonlóan mélyre nyúlnak, mint a múltnak kútja, csak nem mindig tartották demokratikus erénynek. - Az elit ezen igencsak releváns része tehát érthetően fél: szembenézni saját tetteivel a józan közvélemény tükrében.

Kettős mércék

A látás kettőssége szerzett jogon viselt szervi baj. Nehéz is lenne tudatosítani, mi volt előbb: a többi ember megvetése vagy a fölébük kerekedés szándéka. A világtörténelem igazi nagyjai mindenesetre tetteik nagyságával tűntek ki és talán szerénységükkel: ismervén korlázaikat és hogy milyen nehéz a legisisebb eredmény is - valamint látva mások vergődését, egyszersmind öntudatlan képességeiket.

A mérce kettőssége fertőző és alig gyógyítható kórság. Jellemzője a mások törekvéseinek (szorgalmának) megvetése, illetve az inger az ellenségkeresésre, hogy a bajoknak könnyű magyarázata legyen az illumináció folytán egyébként megmagyarázhatatlan reálszférával való érintkezésben. Ez másképpen fogalmazva természetesen a hatalom túltengése, akár egy tanszéknyi vagy klubfőnöki hatalomé, de rosszabb családokban is így van.

Nem szükséges letagadni, hogy az elit tekintélyes részét nem kíméli meg nagyobb kulturáltsága attól, hogy aránytalanul nagyobb pozíciói folytán aránytalanul nagyobb elemszámban forduljon elő köreiben ez a betegség. A történelem legpusztítóbb és legősibb előítélet-típusát is jobbára csak neki áll módjában gyakorolni: a született vidékiek születésüktől fogva tartó lenézését, bárki leparasztozását, akinek nincs belépése a társaságukba, s mindezt olyan természetesen, mint a levegővétel. Mi ez, ha nem az előjog és a kirekesztés hatalmi kombinációja? Elképzelhető lett volna bármiféle holocaust a történelemben, ha ez az emberidegenség nem vált volna szinte a kezdetek óta magától értetődő társadalom- és államalkotó tényezővé? (Hát a társaságon kívül maradottak meddig feszíthetők még?) - A kettős erkölcs, amely a kettős mérce alkalmazásának igazi lényege, az egyik embert közvetlenül és hétköznapian sújtja, a másikat "emeli". A prostitúció és a kábítószer nyilvánvalóan rongálja az átlagcsalád életét (például ha rákényszerül), az illuminált hatalmasságok azonban még erősebbnek érezhetik magukat, mert voltaképp igazolódik életelvük és céljuk. Az élményt hatalmilag is realizálják, "megerősítést" nyernek, az időnként szükséges vérátömlesztést pedig költségeiben áthárítják, mint rendesen.

Az ördög nem az öntömjénezéstől fél, ám fenyegetésnek veszi a "jó tett helyébe jót várj!" túl gyakori hangoztatását.


Nem kéne démonizálni: csak totálplán?

Lehet folytatni a vizsgálódást, bár a felszín is túl sokat ígér a beavatatlan természetbúvárnak. A táguló szakadékok látványa az erősebb idegzetűeket is próbára teszi, mikor ráébrednek a megannyi véletlen kicsinységére az uralkodó tendenciákhoz képest a folyamatbor. Pedig talán senki sem tervezi, akárcsak az összeesküvés-tünet mögötti érdekütközéseket. Igaz, hogy nem tervezi senki az ellenkezőjét sem.

Ne várjunk gonosz szándékot a génmanipulációktól, látva, hogy az emberiség fajtanemesítését majd elintézik a legokosabbak. Sőt attól se, ha láthatóan allergiás rohamot kapnak a keresztkérdésektől. Világos, hogy a legfontosabb kérdésekre nem kaphatunk választ, mert az üzleti titok. A "gyanakvás légkörében" pedig nem lehet alkotni - és akkor rni lesz veled, emberke? Egyáltalán, miért fáj neked az égő élet? És miért csak saját magaddal törődsz? Ha mindent így fogsz fel, akkor mindenről azt fogod hinni, hogy másodfajú háború. Ne vedd túl komolyan magadat! Ha drágának találod a világon a felsőoktatást, ne feledd: a harang érted szól!

Sajnos, nem könnyű ennél komolyabbra fordítani a szót, hogy eljuthassunk a lényegig. "Az" elit nem összpontosít az általa mendemondának minősített, de tulajdonképpen nagyon erős vallomásokkal alátámasztott "tényanyag" (vagy jelenséganyag, összefüggéstömeg, problémahalmaz, önellentmondó elitvélemények) megválaszolására, ehelyett kiátkoz, kiutál és céhesen kirekeszt, mint már annyiszor, ezenkívül ultrademagóg frázisokat és tekintélyérveket kölcsönöz a legrosszabb emlékű korokból. Elhallgat és eltussol. Dühöng a tekintélyelv, "egyesek" ugyanúgy leszólják a más véleményt, mint az elsötétített középkorban, ha egyáltalán válaszra méltatják. Mindez azért tűnik fel, mert sok az ellenpélda is - a legjobb tudósok között. Ez sem hatástalanítja azonban az ugyancsak elismert szaktekintélyek részéről megnyilvánuló megrögzöttséget és rosszindulatot. A versenyről pedig annál különösebb bármit is állítani, mert a "győztesek" előszeretettel tartják örök időkre győztesnek magukat és vesztesnek a többieket - a privilegizált viszonyok összes konzekvenciáival együtt.

Ami tehát a résztervekből és résztevékenységekből összeáll, bizony egészen más is lehet, mint amit bárki is akart volna - ahogy azt sokan elmondták már. Ennyiből akár a legrosszabbra is lehetne következtetni, például kész világhatalmi radikalizmusra, ahogy a rossz látszatok összevágnak. Annál zavarbaejtőbb, hogy alig érződik törekvő szándék a látvány által gerjesztett feszültségek oldására, mintha lényegtelen volna, minek gondolják az emberek, amit érzékelni vélnek, egyáltalán hogy mi a véleményük az elitről azon túl, amit mondaniuk illik. Legkézenfekvőbb az volna, ha az érdekeket és az innovatív szándékot egyértelműen integrálni kívánó programsorozattal állna elő az elit, pontosabban segítené megismerni saját szerepét - illúziók nélkül - a világfolyamatokban. Így valóban a várt egységesülést szolgálná, és valóban bizonyítaná alkalmasságát. Igaz, hogy akkor a kötelező tisztelet nem a szerepnek szólna, hanem a teljesítménynek és nem lehetne tabu a laikusok kritikája a szellemi és más felsőbbséggel szemben.


Elitharc és globalizáció

A kívánság kívánság marad, hogyha kényelmesebb reálutópiákat megvalósítaniuk "az emberiség előtt járóknak", akikhez majd felzárkózni kell. Ami másnak utópia, az nekik lehet önmegvalósítás. De az egész az önminősítésben csakugyan más, mint amiként a világban érvényesül, hiszen a minőségi különbség és tartalmi fölény szintje erősen vitatható, mint az is, hogy épp arra volna "az" útja "a" haladásnak, amerre ők tévednek.

Eközben a világ mindenekelőtt problémái által válik globálissá, és nem csupán az élenjáró technika meg a "társadalmi haladás" révén. Az évtizedelt óta globális problémákként jelzett konfliktusok súlyosbodtak és megszaporodtak. Hatásuk egyre inkább összeér, és hovatovább egymást a kilátástalanságig erősítik fel, külön-külön nem is oldhatók meg. Holott rengeteg alternatíva kínálkozott a rendezésre, kezdetben olcsóbbak is. Biztosan erőltetett volna felmérni az emberáldozatot, amely a megoldatlanságból keletkezett, és elkerülhető lehetett volna: közvetlen emberéletben, egészségkárosodásban, életrövidülésben, meg nem született gyermekekben, elvesztett munkahelyekben, kiveszett fajok ökológiai perspektívájában és általában az életminőség negatívumaiban. Ahol javulás volt, az sajnos nem szolgálhat ellenérvvel, hanem csak , élesebben mutat rá az ellentétek fokozódására és a feledésnek szántlehetőségekre.

Még érintetlen az a kérdés: mi mennyibe kerülne korszakos ügyeinkből, ha megoldanánk, illetve mennyibe kerül "forintosítva" a mai állapot, vagyis a megoldatlanság: Komoly akadály-e, hogy az emberiség-szintű gondok mindegyike csak mint az ellentétes érdekűnek ítélt hatalmak közös projektuma volna kezelhető, és ezért aligha lehet reálisan hozzákezdeni ehhez a munkához? Evvel ugyan nem a világállam alapítását szorgalmazzuk. Sőt, épp az ilyen látszatokkal kellene szakítaniuk a kormányoknak, illetve a világelitnek, hiszen világállamot senki nem képes legitimálni belátható távlatokban, és nem is volna ténylegesen kontrollálható - innen az óvatosság a közmegítélésben. De a nemzetközi együttműködés még szórványos sikerekkel is példa lehet, mint a fekete himlő legyűrésénél láthattuk. Ugyanez megtehető volna olyan meghatározó, nagy ügyekben, mint a többi fertőző betegség visszaszorítása, a természeti értékek hatásos átörökítése, a demográfiai hullámzás "kezelése", konstruktív válasz az aszályzóna kiterjedésére, a világközlekedés környezetileg elviselhetővé tétele - megelőzve a belátható katasztrófákat; illetve például az energiaszükséglet fedezése a kor szintjén, miután állítólag immár gyakorlatképes az elméletileg korábban is igazolt vákuumenergia hasznosítása. Az eddigi sokirányú kalkuláció mindezekről - ahogy a dolgok megoldhatóságával kapcsolatos számos történet - valószínűleg nem pusztán az emberi nélkülözésből fakadó vágyálom, mely a legendák modernizációját célozná. Szerencsére ahhoz túl sok az egymással összefüggésbe hozható vitathatatlan tény. Azonban az ellenérdekeltségek "racionális" és irracionális halmaza is a tények közé tartozik. - Ezek közt az eliteken belüli küzdelem is a megfigyelés tárgya kellene hogy legyen, úgy is, mint egyfajta kenyérharc: van, akinek a presztízs és a befolyás is kenyere. Valamennyi elitnek mint társadalmi csoportnak csak olyan háttérrel stabil az egzisztenciája, értékelhető a működése, amely intézményi objektumok és szellemi alapok vertikumából áll. Az eliten belül e vertikumok harcolnak egymással is, kifelé egyéb ellenféllel is. Eközben nemcsak kontra-, hanem keresztvertikumok is kiépülnek köztük alkalmi szövetségekből vagy tágabb horizontú együttműködés célszerűségéből - kényszerűségéből. Gyakorlatilag koalíciós játék fejlődhet ki. Ott még nem tartunk, hogy e játék ne zérus összeg körül folyna, illetve hogy átalakulna "természet elleni" játékká a résztvevők növekvő száma ellenérc. A spontán belátás nem véletlenül hiányzik ehhez: a társadalom nagyobbik része meglehetősen engedelmes, semhogy tudatos nyomást gyakorolhatna, illetve maga a tudatosság is sokat követelne még a társadalomtól.


Pedig sürgős

Mintha túl sok lenne észleléseink mögött a "mintha". Általános az elbizonytalanodás és megingás, mialatt kétely nélkül vagyunk képesek önpusztító életmódot is "választani". A jelenséget legtöbbször azzal a rossz tréfával szokták megválaszolni, hogy "úgyis minden átalakul". De hát nem alakul át! Nagyon is régi viszonyok és csökött felfogások öröklődnek. Leküzdöttnek hitt hátrányok indulnak gyors növekedésnek, valódi értékek - régiek és újak -mennek veszendőbe hihetetlen tömegben, bárki tanúsíthatja, aki nem fordítja el a fejét, és nem fojtja el emlékezetét a tapasztalatok elől. Hogy a dolgok ellentmondásosak? Ez sem magyarázat, inkább az imént idézett rossz vicc átirata: persze, hogy ellentmondásosak; de miért mindig ugyanúgy - ennyi változás közben? A rossz látszatok "mintha" tendenciává állnának össze. Fokozódik az erőszak és kiterjed; az agressziónak immár "szelíd" (beetetéses) formái a legsikeresebbek (úgyszólván "menők", hisz ideállá válhatnak); messze elválik egymástól a büszkén vallott felelősségvállalás a következmények tényleges viselésétől; híres és hivatásos kockázatbűvészek hárítják át művészien tömegekre (azok ovációja közben) a kockázatot; igen fejlett szintet ért el világviszonylatban az álprobléma-gyártás; eközben valaki finanszírozza az atomizációt (vagy inkább: társadalmi elektronizációt) fokozni képes "egyesületeket"; váratlanul bebizonyosodik, hogy bármely eszme nevében elkövethetők szélsőséges cselekedetek (igen, léteznek liberális keményvonalasok is!); a "mértékadók" képesek szektásan elkülönülni és elveik nyomán akár átszellemülhet a becsapás, de azért külön joguk van arra, hogy ők mondják meg, ki kicsoda stb. Ezek nem most kezdődött ügyek, de összefüggők és sürgős legalább az azonosításuk - létező tendenciákként. Nem volna mindehhez köze az elitnek? Olyan tehetetlen volna, hogy vitatkozni sem tud minderről a megoldás szándékával?

Mintha élményhiánnyal küszködne a világelit (Mir-elit) igencsak aktív része, hogy ennyire nem képes átélni az egészet, de legalább az esélytelenek sorsát? Nembelivé képes fejlődni a kirekesztés? A fasizmus belopta magát a tudattalanba és ott anyagi erővé válik? Ami "életképes", az az elitkult, és majd a korszakot monoelitikumnak csúfolják a túlélő régészhallgatók? Végül is kimondatlanul bioáldozatra volna szüksége "a" haladásnak? Az elit pedig csak ártatlanul bemutatja ezt valamely jól strukturált monoteizmus keretében az aktuális fensőbbségnek? Ugye, több mint abszurd? De a helyi milliók rendereztetése a túlélésért - az sem semmi. A világvallást önkéntesen pótló elit ártatlanságát ezekben az ügyekben - saját tanításai nyomán - sem hiszi el senki. "Mintha" ellenőrizni óhajtaná ugyanis a világtársadalmat és némiképp erőltetni a fejlődés általa elképzelt - számára bízvást előnyös - útját. Van-e szuperebb voluntarizmus ennél? Kell-e nála nagyobb testvér, aki figyel bennünket? Támadhatatlan, tévedhetetlen.


Modernizáciás szép új világ

Az éppen folyó kontraszelekciót mindenkor jótét módon érzésteleníti helyileg valamilyen üzenet "a" jövőből, az ígéret földjéről. Ha a körülmények nem aggatták volna ezt a kosztümöt Amerikára, úgy tűnik, szívesen húzná magára akkor is. A hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján egyik vezető pszichológusunk olyan hévvel állította, hogy az amerikai emberek "a" normális példa, mert az amerikai az "a" normális társadalom, hogy az egyébként hasonló érzületű szintén tudós műsorvezetőnek úgy kellett őt leállítania. Mintha nem beszélték volna meg előre, illetve mintha bátorság kellett volna akkoriban még ilyesmit állítani. Talán el tudjuk képzelni más szituációban a szereplőket, milyen elkötelezetten tiltakoznának, ha valaki egyáltalán mondani akarna valamit arról, mit tart normálisnak - hiszen "ki mondja azt meg?". Ámde ez az eszköz ott, a tévé-beszélgetésben nem akármilyen célt volt hivatva szentesíteni -vélhetnénk mintegy következtetésként. Az amerikanizáció ma már unalmas formasággá vált, de még terjed, és eközben halomra dönti az identitásokat az északi félteke-bajnokságon, mintha sportszerű volna a szabadidőnek ez a békés elköltése.

Az ám, és ki mondja meg, mi az a modernizáció? És melyik nettünk a jó? Nem lehet, hogy csalt egyféle van. Ráadásul annyiszor hallottuk már, hogy a miénk a legjobb, tudniillik az egyetlen, hogy íme, a nacionalizmusnak ez a rejtett formája sem kell nekünk. Szükségünk van viszont járható utakra, mindenfélére, de fontos, hogy sajátunk legyen. Mint az egyéniségről szóló pszichológiai tankönyvekben legalább.

Nemrég azt mondta valaki a rádióban, hogy Magyarországnak csak egy útja van ezeréves modernizációs válsága leküzdésére, az Európai Unió. Eltekintve a millecentenáriumi felajánlástól, ami kiérződik, így is nagyon tartalmasan rövidre fogja országunk történetét a honfi. Csalt mintha a tengerentúlról mondanák, oly távoli.

Ne legyünk azért igazságtalanok, nem biztos, hogy szerkesztő-műsorvezetőnk része az elitnek. Talán csak arroganciája téveszt meg.

Rá kell ébrednünk (ha nem tilos), hogy a félvilágnak is lehet saját nacionalizmusa, saját meztelen királya - és annál inkább lehetséges ez, minél inkább úgy tesz a fél, mintha egész volna. De azért vagyunk a világon, hogy ne legyünk otthon a gettókban, tehát a gettóközi térben se. A globális rendeződés pedig tudtunkkal, avatott szándékunkkal és ezért beleegyezésünkkel történjék, a maga folyamatossága szerint. Néha elvállalhatnánk a soros elnöki tisztet is - függetlenül a sorsolástól: csak mikor ránk kerül a sor.


A bekerítettség érzése

De most képzeljük magunkat az elit azon része helyébe, amely rész vindikálja magának az egészet! Nem úgy látja ő, hogy mindenütt csak rá haragszanak? Kik? Világos, hogy az irigyek. Akik szeretnének a helyébe kerülni, annak ellenére, hogy mindent megtesz azért, hogy a helyébe akarjanak kerülni, mert más alternatíva - épp most mondtuk - nincs a láthatáron, csak demagógia.

Valóban nem könnyű ma a győztesek élete. A végén még kiderül, hogy mindenki áldozat. És vajon mit tehetne az a magányos elit, akit balsorsa megtérésre hajlamosít? Először is: kihez és mihez térne meg? Hagynák-e megtérni, ha egyszer túl sokat tud? Az árnyékvilágról; ahol a mások - szóval a mások - élnek, arról meg túl keveset. A szakadékot persze tektonikus erők termelték ki. Kellemetlen, hogy "az" elit elég sokszor fellépett már mint tektonikus erők mutatványosa.

Talán "az" elitnek saját büszke és ínyenc paradoxonaival volna érdemes kritikailag foglalkoznia először, sokadmagával, ha a változás szellemét óhajtaná felszabadítani. Mert ezek a káprázatok a kettős mércétől kezdve a minden létszférára kiterjedő valamennyi bevált trükköt is magukban foglalják, ennyi elég lehet a megújulás első lépéseként. Ilyesféléket kellene lassított felvételben elemezni és időnként közölni, hogy "vigyázat, csalok!", mint a pluralitás-prédikációkat szembeállítva a homogenizációs politikákkal; a kinyilatkoztatásokat visszahallgatni, amikor a kételkedés iskolájában kihirdetik a tanulmányi versenyelv eredményét az abszolút kategóriás győztesekkel; összemérni a harsány előjogmentességet a már fel sem tűnő kivételezéssel; a szabad szellemet párba állítani a mentálisan kódolt bürokratikus döntéshozatallal; a mának politizáló mindentúlélést az állítólagos távlatossággal, az emberiességet a humánszféra degradálásával, az emberi jogok kivívását az ilyen tantételekkel, mint: "csak a hasa érdekli a polgárt!". Megasatöbbi.

Annyi hasonlat és primitív analógia közt felbukkanhat az a lehetőség is, hogy talán kulturális (vagy ideológiai) világháború készülődik vagy folyik. Az ilyen gondolatokkal is vigyázni kell, nem az ördögtől való babonás félelem miatt, hanem azért, mert a jelenség nem maradhatna elszigetelt, és nem is új az ötlet, pedig úgy tesz, mintha az volna. Harc azonban valóban létezik, bár sokszor elvétik egymást az igazi ellenfelek. Az eredmény az, hogy mindenki veszélyeztetettnek érzi magát. Ettől aztán igaza is lesz.

Kell-e elit?

Ha tudnánk a funkcióját - ahogy korábban ez spontán kialakult -, ilyen kétségek nem maradnának. A történelmi realitás most is kioszt bizonyos szerepeket, de mintha többre és másra volna szükség, részben amiatt, hogy a szabadságeszmények megvalósulhassanak, és mind egyaránt részt vehessen magának a kimunkálásra érdemesített dolgok halmazából. Nyilván nem szabad elcsépelni a szavakat az írástudók felelősségéről, árulásáról, de például abban valóban hiányzik a megegyezés, hogy minden kormány minden társadalmi csoportnak garantálja a kulturális lét minimumát. Ez is csak minimális gesztus volna, kimondva, hogy további megegyezéseknek lesz alapja ez.

Sokat emlegetik - nyilván gyakorolni nehezebb - az önmérsékletet és a toleranciát is. E pillanatban szemérmetlenségnek tűnik morális tartásról beszélni, nem is folytatom. Egyszóval sok minden és még annál is több erény gyakorlása kívántatik, hogy legyen elég elmés-nemes ember, aki jobban látja sokunknál, hogy merre szabad az út, aki kevésbé fél nálunk, aki vigyázni képes az igazságra, de ő maga nem tesz hebehurgya kísérleteket az igazságosztásra, magának sem követel többet, mint másnak. Mindig tud újat és érvényeset mondani az esélyek egyenlőségéről, ami bennünket azért érint mélyen, mert ha másban nem hiszünk, egyenlőségünket még akkor is szeretnénk felmutatni. Különben úgy éreznénk, hogy kevesebbek vagyunk az egynél.

Ilyesféléket tudhat az elit, és még hozzá is tanulhat. Ha ehhez tanul hozzá, ha evvel együtt látja saját érdekét is. Akkor nem kellene olyan reakciókkal számolnia a köznépből, mint ma, hogy szitkozódnak, és nem ajánlatos szóba hozni nyilvános helyen a bizalom kérdését. Akkor nem kényszerülne rejtőzködésre sem az elit, sem az átlagolt egyed (elvegyítve az átlagba). Kiválasztódás és választás csupán minden kényszer nélkül válik értelmessé. És nem követelnének újabb és újabb kárpótlásokat a megsértettek, nem születnének befejezetlen mondatok a zsarnokságról. S persze hozzá kell szokni ahhoz, hogy egyéniségünket és tevékenységünket sokan meg fogják ítélni, nem biztos, hogy a ma ismert receptek szerint. Mindenkire sor kerül, minden tulajra is, nem irigységből, hanem csak valamivel természetesebben annál, ahogy ő szokott megizélni másokat. Ki tudná megmondani, hogy ő miérti


És hát a virtuozitás?

Akik feltűnően sok naivitást olvasnak ki a leírtakból, azoknak is lehet igazuk. De lássák be, minél mélyebbre rágnánk magunkat a felszínről az elitkutatásban, annál kevésbé volna cáfolható, hogy az elit nem vigyáz a rossz látszatokra, ezért csak ne vizsgáztassa az esküdtszéket!

A virtuozitásról még nem is szóltunk, ami az elit egyik legvonzóbb (értsd: legtöbb vonzalmat begyűjtő) sajátja, amely nélkül nincs is valamirevaló nagyság.

Csak hát az nem igaz, hogy az ember már olyannak születik, hogy a látható többség sohasem lehet képes egyéni és kiemelkedő teljesítményekre. Főleg egyéni összetettjében lehet képes meghatározó és önmeghatározó tettekre. Nem kalóriában vagy méterben - ezt majd másképp kell azonosítani és nem kell feltétlenül mérni. De így is nagyon el fognak csodálkozni a US Openen, ha egyszer a feketék és az indiánok már a nyolcaddöntőben állva hagyják a mezőnyt, mihelyst rászoknak a teniszre.


Biomassza?

Ahogy az utcára kerül valaki, azonnal megtudja, hogy a saját lábára állhat. Azonnal fontossá válik aktivitása a statisztikák készítőinek. A tanácsadók ellátják a legfontosabbakkal: higgyen magában! Ha ezek után sem lesz miből megélnie, magára vessen. Nem született tehetséges családba. De legalább vállalta volna az Élet kockázatait, az újrakezdést, ahogy a milliárdosok tették!

Bizony vagy nagy életet kínálnak neked, vagy szinte semmilyet sem. (Hogy ki fizeti ki bármelyiket is, ne kérdezd.) Mi lenne erőidből így? Kapacitásaid akkor "minőségiek", ha "a piac" elismeri azokat annyi pénzzel, amennyiből ki tudod fizetni méltóságodat? De hiszen akiket elismer, azok zsebből, borravalóként veszik meg emberi tartásukat, ha akarják. Mások örülnek, ha talpon maradásuk ellenértékét le tudják tenni a családi asztalra.

Az ember úgy érzi, kettészakad a világ, és épp most zökken ki az idő. Mondhatják, hogy az időnek már csak ilyen a természete: nem leli helyét, olyan, mint az ember. Ezt a cinikus moralisták szokták magyarázatként szolgáltatni új s új kiadásban,

A humán kapacitások vagy hazardíroznak, vagy tömegesen csúsznak át puszta biológiai meghatározottságúvá. A rettegett ázsiai példa annyiban ideális, hogy már kézügyesség sem kell, ahogy még kellett a Kopár szigetben elhangzó egyetlenegy mondat - "Időtlen robot." - idején? Hanem a gépi szintű türelem idegi túlfeszítettsége kívánatos, ahogy ma? Ezt jobban tudja az állati szint az emberinél. A humán kapacitásnál többre jut a biológiai... - ez volna az ezredforduló kiemelkedő, sok milliárdot megmozgató nagy tanulsága? A Tömeg mint biomassza.

Az arénából úgy látszik: "az" elit karosszékből nézi az esetet, és talál rá ünnepi alkalmakat, hogy elmondhassa: "Felgyorsult az idő." Lelkének gondolati hátsó udvara talán ez: a nagy tőkénél van még nagyobb. Ez mindaddig fenyegető is lehet számára, amíg ő nem fenyegethet vele másokat?


Csak ilyen lehet az elit?

A jó és a rossz strukturáltsága kevés az üdvösséghez. Az elitről sem szabad csupán negatívumait látván véleményt formálni. Mondtuk is már, hogy összetettebb és érzékenyebb más társadalmi csoportoknál. A nagy szellemek sem mindig nagy hibák nélkül valók. Lehet, hogy az eddigi korok elkényeztették a társadalmat az elit felelősségvállaló képességeivel. Az általános bizonytalanságban miért lenne a mai elit jobb saját koránál? De miért várakoztat - késlekedve a globális kihívásokra adandó válaszokkal - a kibontakozó érték-világválság idején?

Azért azt elismerésnek is vehetné, hogy többet várnak tőle, mint másoktól. A nyílt elismerést amúgy szinte megköveteli, mint valami eleve járó különdíjat. Meg kellene értenie, hogy a "nézők" szeretnék látni legalább az igyekezetét Abban, hogy jobb irányba terelődjenek a dolgok. Ilyen egyszerű. Ezért még egyetértésre is hajlandók volnának jutni az emberek. Nem kell attól tartani, hogy összetévesztenék az uniformizálódással, ez ma is folyik. Azt szeretnék látni, hogy az igazságosság nem leküzdendő nosztalgikus rossz szokás tohonya időkből, és még kevésbé dühítően unalmas frázis. Szeretnék látni a mértékletesség példáit, szemben az észvesztő tékozlással, amelyeknek adófizetői nem lehetnek másolt, mint akiknek a mutatvány szól - odalent!

Azt is az elit mondta az elitnek, hogy "vegyétek vissza a tövis felét!"


Tényleg, mi látszik összeesküvésnek?

Senkit se vádoljunk semmivel! A körülményeket se üldözzük olyasmiért, amiről a körülmények nem tehetnek. Végül magunkat se kárhoztassuk. Lehetne összeesküvés, de valami más van, és az sem jó. Ki esküdnék össze kivel, ki ellen és miérti Milyen eszközei volnának, és hogyan tudná titokban tartani?

Ami e helyett van, azt sem tudjuk jól leírni, de megfoghatóbb - és ez lényeges. A feszültségek konkrétabban megragadva már saját felelősségünkre is utalnak, s mind látványuk közelsége, mind személyes érintettségünk kényelmetlenebbé teszik helyzetértékelésünket, mintha rásütjük: "összeesküvés!"

A nagy öröklött bizonytalanságok, érdekellentétek, rendezetlen közös dolgaink, nagyságainkkal és képzelt nagyságainkkal szemben táplált reményeink sorsa - mind előidézhet iszonyú látszatokat. Ha még a helyzetis válságosra fordul, az egzisztenciális kétségbeesés idején a helyzetértékelésben gyakran összekeveredik a látszatokkal a valóságkép. Ez több egyszerű spekulatív esélynél.

Az elit nem jól méri fel a helyzetnek ezt a vonását. Másnak is van felelőssége, s az is igaz, hogy az emberiség nem érdemel magának különb elitet, mint amilyenje van. De akad, akinek a felelősségből is több jutott. A nagy léptékű elképzelések azonban hiányoznak.

Nem tehet úgy az elit, mintha már túl volna mindenen. Nem szabad, hogy az élen járó szakmák árfelhajtásban versenyezzenek egymással, vagy hogy nagyotmondásban licitáljanak pillanatnyi dicsőségekért, hogy fokozzák a csodavárást! Ne kísérletezzen senki másokkal a saját dicsőségére! Amúgy senki sem a megfeszíttetést kéri az elittől.


Történelmi jó tanácsok (saját gyűjtés)

Ne akarjuk elvenni senkitől identitását. Bánatos lesz vagy megharap. Sőt, adj emberséget az embernek. (Ha ez profilja még valakinek. Ugyanis aktuális.)

Amíg ez eldől, addig se bánjunk úgy a földiekkel, mint egy idegen bolygó kivételesen rút lakóival!

A történelem sohasem kérdez rá "a" gazdagok gazdagságának eredetére, ha ők nem provokálják.

Azért, mert előbb így, később úgy különössé váló emberek azt mondták, hogy három dolog kell (a békéhez): tanulni, tanulni, tanulni, illetve (a háborúhoz): pénz, pénz, pénz - azért még egyik sem tilos! Amikor valaki felhívja figyelmünket az önkritikára, nem kívánja, hogy mindjárt álljunk (essünk) is a fejünk tetejére. Polgár László másról is el tudja képzelni mindazt, amit zseniális lányai kapcsán a sakkban megtapasztalt. A dolog nem természetellenes.

Ne higgy a látszatoknak, de bízzál a szellem napvilágában! A szemed világában szintén. Így legalább nem gondolhatod, hogy globális betegségünk imént felszínesen és kezdetlegesen leírt tünetegyüttese nincs is. A beteg nem képzelt beteg.

Mindenek felett pedig légy hű önmagadhoz, Hamlet.


Marad az esti kérdés

Ment-e a könyvek által a világ elébb?