MEGVÁLTHATÓ-E ENERGETIKAILAG A VILÁG?
(Energiaviták és a viták energiája)


[Rich Text formátumú változatban letölthető]


Az előkészületek viszontagságain túl sokféle oka van annak, hogy az 1992 közepén Rio de Janeiróban az ENSZ égisze alatt megtartott Környezet és Fejlődés Világkonferencia eredményei ellentmondásos visszhangra találtak a közvéleményben. Olcsó, de nem alaptalan arra hivatkozni, hogy a résztvevők nem is mindig leplezett ellenérdekeltsége mind a tanácskozás sikerét, mind pedig minősítését befolyásolta, sőt, a vonatkozó információk terjedésének irányát és mélységét úgyszintén. A találkozón végül mégiscsak elfogadott Agenda 21 ("Feladatok a XXI. századra") ezért inkább egyfajta kívánatos globális közmegegyezés alapelveinek gyűjteménye, s kevésbé nemzetközi jogi érvényű dokumentum: az átfogó programcsomag-jelleg többek közt épp a jogalkotás ', távlatait szolgálja a hatékony együttműködés reményében. Miután ezek az alapelvek évtizedekre előre szabnak irányt a gondolkodásnak és a cselekvésnek, továbbá az eddigi nagy ökológiai viták érvényes tanulságait rögzítik, mindezeket a folyamatos környezetvédelmi indíttatású vitákban nem hagyhatjuk figyelmen kívül sem tartalmilag, sem a stílus és a hangvétel tekintetében. Emiatt érdemes kiindulási alapnak venni ezeket a dokumentumokat, ha például a követendő energiastratégiáról és ezen belül az atomenergia felhasználásáról esik szó.

Szerencsés esetben a folyó vitákhoz már valamennyi "közmegegyezéses" szemléleti és tényalap is rendelkezésre áll az elején, ám ez nem teszi feleslegessé általában az energia kérdéseiről bonyolódó viták jellemzőinek áttekintését. Az alábbiakban erre teszünk kísérletet, hogy aztán ennek alapján próbáljunk meg tájékozódni a magyarországi atomenergia jövőjéről alkotott nézetek közt.


Vitapartnerség a békéért

Bármely vitát, amely valamiért társadalmi jelentőségű, először is az egyes irányzatok által több oldalról körvonalazott témája határoz meg és azonosít. Már az is elég fontos, hogyan fogalmazódik meg a fő kérdés, milyen tág értelmezésben, hogyan bontható részletkérdésekre, hiszen ezáltal tárgyilag és szemléletileg orientálja a polémiát, nyílttá vagy leplezetté alakíthatja a vita igazi célját még akkor is, ha a résztvevők külön foglalkoznak a lehetséges kimenetelekkel. (Legszerencsésebb ezért tudatosan és kiemelten, előre megállapítani ezt a célt vagy célokat, jóllehet befolyásolja ezt a különféle szellemi irányzatok taktikai megfontolása, ahogy azt jól érzékelhetjük a pártok programjában, egy-egy ország energiastratégiájának kidolgozásakor.)

Nem szabad megkerülni az alkalmazott fogalmak kérdését. Mindenki ismer példákat, mennyire "elkötelezetten" kódolják a tudományos vagy társadalmi előítéleteket, tévhiteket olykor az egyes kategóriák, és milyen eszköztelenek a jelenséggel szemben a vita még oly jóhiszemű résztvevői. Ugyan a fogalmi megújulás, tisztázódás gyakran tudományos korszakváltáshoz kötődik, és addig mindenki csupán a saját árnyékát próbálja meg átugrani, a tolerancia, a nyitottság, a tények erkölcsös tisztelete és a rendszeres tájékozódás (kutatás, vizsgálat, érdeklődés, figyelem) azonban mérsékelheti a felesleges súrlódásokat, elviselhetőbbé teheti a kudarcot, életképesebbé változtathatja a felvetéseket. (Mindez persze már átvezet a vitakultúra kérdéseihez is.)

Viszonylag kis és nem nagyon veszélyes torzítás a "szelíd" és "megújuló" energia azonosítása. Ártalmas példák sorolhatók fel viszont a "kockázat" fogalomkörének tisztázatlanságából következően, ahol a jó szándék sem mindig igazolható. Agresszív tézisek vezethetők le például abból a feltételezésből, hogy a számszerűen (azaz formálisan) kisebb kockázat feltétlenül vállalhatóbb is (akár a ténylegesen érintettek megkérdezése nélkül!). Holott a kockázatnak minősége is van. Szinte semmi belátható veszélyt nem jelentettek az egészségre három évtizeddel ezelőtt a külvárosban a budapesti bélfeldolgozó üzemek, mégsem akart a közelükben lakni senki; kitelepítésük és felszámolásuk az elsők között indult meg, annak ellenére, hogy előtte kampányszerűen lekispolgározták a környék - munkás - lakóit "finnyásságukért". A kockázat vállalhatósága tehát nem lehet pusztán központi elhatározás kérdése, hanem valamennyi érintett valamennyi szempontján kell nyugodnia (legalábbis a demokráciákban), amelyek között olykor aligha számszerűsíthető, sőt irracionálisnak tűnő elemek is adódhatnak, illetve igencsak lényeges értékválasztások.

Más természetű példa a növekedésorientált fejlődés és a fenntartható fejlődés fogalmai közti különbség leegyszerűsítése. Előbbit évszázados gyakorlat érzékelteti, utóbbit számos gondolati és helyi kísérlet, nem is mindig sikeresek. Képviselőik számára döntő érv egyfelől a múlt eredményessége, másfelől épp az eredmények kétes következményei, amelyek miatt a jövő útja másutt keresendő. Utóbbiak szerint tehát a növekedés formálisan sem folytatható-fenntartható. De ettől még nem világos, mi az, ami fenntartható, létezhet-e tartósan és valóságosan, valamint hogyan képzelhető el az átmenet. Egyáltalán, igazi antagonizmusokról van-e szó, vagy a fenntarthatóságon belül is értelmezhető növekedés (minőségi közelítésben), miközben a növekedés-orientáltság is kalkulálja a "fenntarthatóságot", csak korlátosan. A feszültség persze nem tagadható a két elv között. De az iménti kérdések (kutatásilag és történelmileg időigényes) tisztázása nélkül a párbeszéd résztvevői elbeszélnek egymás mellett: a fenntarthatóság generálisan kiérlelt változtatási szándék nélkül nem igazi koncepció, hanem a könnyű áttérés illúziójának alapja, amivel gyakorlatilag járul hozzá a másik fél illúziójához, hogy a meglévő szisztéma a létező világok legjobbika, hiszen lám, nincs nála jobb, ráadásul a "rendszer reformálható".

Az eddigiekből is látható, mennyire erős az összefüggés a viták formai és tartalmi elemei között. Ha a vitát társadalmi folyamatként fogjuk fel, akkor számos dimenzióját, feltételét, összetevőjét kell még számításba vennünk már az általánosság szintjén. A tárgyra vonatkozó információk döntővé válhatnak nemcsak az igazság felderítésére, mint a vita kimenetelére nézve, hanem a vitázó felek közti harc szempontjából is (ez is része lehet a vita kimeneteleinek, tétjének, esetleg céljának). Márpedig a szükséges információ nem áll rendelkezésre okvetlenül a viták kezdetén, de később sem egyenletesen oszlik el a résztvevők és az érdekeltek minden csoportjában. Az információ részint az időközben folyó vizsgálatok terméke, illetve a tudomány addigi eredményeit, részint a vitában kristályosodnak ki a nézetek. Ez voltaképp a viták legérdemibb funkciója, amennyiben a nézetek valós közeledésével jár, ha nem is valamiféle elrendelt szimmetria mentén. Tipikus azonban, hogy odáig a felek megpróbálják kihasználni sajátos adottságaikban rejlő helyi információs fölényüket, ami az egyébként közvetítő szerepre való nyilvánosság kisajátítási szándékával is együtt járhat.


Résztvevők és érdekeltek

De hát kik is a résztvevők és az érdekeltek? Tisztázni kell: az utóbbiak csak kivételesen lehetnek valamennyien közvetlen résztvevői a vitáknak. Áttekinthetőbbnek tűnik az egész, ha látni valóan az érdekeltek választott képviselői vitatkoznak, hivatalosak vagy civilek, bár magát a képviseletet sem szabad idealizálni. A vitákat azonban többnyire olyan játékosok alakítják a sajtóban és más fórumokon, akiket a szakmai tekintély és a közéleti alkalmak predesztinálnak arra, hogy valamely nézőpontot megjelenítsenek. Azaz nem csupán valamilyen tágabb társadalmi, hanem szűkebb csoportjellegű, illetve szakmai társulás érdekeit képviselik.

Az energiaviták szereplői a vita különféle szintjein: a települések lakói, az önkormányzatok, az energiaszolgáltató vállalatok, a konkurens energialobbyk, a tudományos háttérintézmények, a szakértői csoportok, érdekképviseletek, a bankok, a kormányzat (ezen belül akár ellenérdekelt hatóságok is), esetleg több országból, régióból is, továbbá az ellenzéki erők stb. Maga az energiagazdaság is jócskán tovább bontható a különféle energiafajták szerint a világ bármely táján, de, úgy is, hogy abban például a bányaipar, illetve a nagyfelhasználók társult érdekeltsége is felszínre juthat, mint a kohászaté és hadiiparé, esetleg másoké ellenérdekeltségük révén, mondjuk a mezőgazdaságé, miközben a mezőgazdasági gépiparé már nem feltétlenül. Mindezeket az érdekeltségeket a politikai megjelenítés követi, személyesíti meg, foglalja össze és intenzifikálja, jobb esetben a pozitív folyamatokat katalizálva. Nem részletezzük, de sejthető a tudomány intézményrendszerének kiemelkedő szerepe, másfelől az eredetileg közvetítésre vállalkozó médiumoké. Sajátos résztvevők a társadalmi szervezetek különféle csoportjai, mindenekelőtt az életmódreform és a környezetvédő egyesületek, hálózatok, mozgalmak.

A közvélemény speciális szereplő. A konfliktusok elsősorban a társadalom többé-kevésbé érintett csoportjainak közegében bontakoznak ki a viták anyagaként, az egyszerű állampolgárok tömegesen mégsem vesznek részt közvetlenül a vitákban. Ennek technikai okai is vannak. A közvélemény ráadásul általában nem egységes, alkotó csoportjainak érdekei és értékszempontjai, politikai elképzelései sem azok és így tovább. Mégis célpontja a vitáknak mint potenciális szavazó, vásárló, mozgalmi alany, vagy az általános vélemény megtestesítője, nyomásgyakorló csoportok bázisa. És valóban, az ebben a közegben mérhető eltolódások döntőek lehetnek a vita kimenetelére a gyakorlatban.

Az elmondottakból következik, hogy nehezen fér össze az etikus vitával, ha valakik differenciálás nélkül hivatkoznak a közvéleményre, pedig ez a kisajátító jellegű megnyilvánulás roppant elterjedt demagóg fogás, mely végigkíséri a modernizációt: "a" közvéleménnyel mint tekintéllyel (!) igazolni, hogy ez és ez az energiafajta jelenti az igazi korszerűséget, a jövőt, míg a többiekkel szemben a keresztes háborúk minden ideológiai eszköze megengedett. A fentieket kiegészítő tanulság, hogy a közvélemény - legyen akármilyen félrevezetett, megosztott, maradi vagy ellenséges (de mitől lenne az?) - sohasem outsider. Annak minősíteni diktatórikus törekvésekre vall.

A vita témája többnyire mint szaktudományok tárgya is körülhatárolható, ennek alapinformációival, közmegegyezés-teremtő evidenciáival. Minden tudományban vannak azonban iskolák, melyek közt épp az új kérdések terén egyébként is folyamatos a vita, ami állandó érintkezésben van a megvalósíthatóság, a lehetőségek problémáival. Világos, hogy már e belső viták sem légüres térben zajlanak, hanem a tárgy adottságainak figyelembevételével, de ugyanígy fontosak a vonatkozó műszaki adottságok, a gazdasági feltételek (makro- és mikroszinten is), és egyre kevésbé hanyagolhatók el az ökológiai viszonyok (globális és helyi konkrétságban). A kor társadalma pedig már a kimondatlan előfeltevésekben is jelen van. A kulturális alapok vagy az egészségügyi állapotok egyaránt módosítják a párbeszédek hangnemét, nyíltságát, mondandóját, de még módszerét és taktikai megfontolásait is. Legfontosabb mégis a szólásszabadság biztosítása az összes feltétel közül, végső soron tehát a jogállamiság gyakorlata ahhoz, hogy a vitákban valamennyi nézet megnyilvánulhasson. (E nélkül az előítéletesség sárba ránthatja a gondolati áttörés kísérleteit. Bár az előítéletről sem lehet mindig előre tudni, hogy micsoda; elfojtása azért sem elfogadható, mert tisztázandó a mögötte álló részérdek.) Mindezen felül a nemzetközi öszefüggések és trendek is hozzájárulnak a viták kereteinek meghatározásához a belső tudományos eszmecseréktől a választási kampányokig.

Ugyancsak bármely lényeges kérdésnek megvannak a maga jelentős egyéniségei, akik a szereplők közül is kiemelkednek, szimbólummá válnak, személyiségük egymagában befolyással van a közvéleményre. Különösen jellemző ez az ökológiai vonású nagy témákra napjainkban, már-már a divat határán.

Egyes sorsfordító események hosszú időre ráirányítják az emberek figyelmét a megválaszolatlan kérdésekre. A század közepe óta növekvő intenzitással foglakoznak a viták az ilyen események kapcsán is a jövő alternatíváival, főként ökológiai indíttatásból, a jövő biztonságos technológiáit keresve, a környezet iránti tolerancia jegyében.

Általános jellemzője a vitáknak, hogy meghatározott módszerekkel, taktikával, kultúrával folytatják őket, bár nem egészen függetlenül a már felvázoltaktól.

Ha ezeket együtt látjuk, érdemes mindig újra meghatározni a konkrét vita tétjét, alapkérdéseit, mert a szelektivitáshoz már van némi alapunk. Az alapkérdésekre ajánlott különféle válaszkísérletek így hatékonyabban szembesíthetők a tényekkel és egymással, ezáltal kompromisszum alapjául is szolgálhatnak. Akárhogyan is, de látni kell a közvetlenül érintettek valóságos szükségleteinek viszonyát a vitában ajánlott megoldásokhoz. Mellesleg az eljárás végén így derülhet ki egyértelműen, hasznos volt-e az egész, hogyan érdemes bánnia vitában feszülő szellemi, erkölcsi, közösségi, politikai energiákkal. Feltételezzük, hogy minden vita jár pozitív tanulságokkal.

Hogyha az energiaviták általános és alapvető kérdéseit akarjuk együtt látni, áttekinthetőbbé kell tennünk az energiaügyet. Éspedig úgy, hogy rendszerben képzeljük el mindazokat a folyamatokat, amelyek nem léteznek energia befektetése nélkül.


Energiarendszerben gondolkodva

Eszerint az energiagazdálkodási rendszerek feltárják és kiaknázzák az energiaforrásokat; vagy szállítják az energiahordozókat, illetve az energiát; vagy átalakítják az egyik energiafajtát egy másikká; vagy sűrítik, raktározzák az energiát; vagy végső felhasználásként elfogyasztják. Ezek a funkciók külön-külön, de együtt is létezhetnek.

E funkciók teljesítéséhez a rendszerek sajátos technikai-technológiai apparátussal rendelkeznek. Összetett feladatokat többnyire már nem pusztán valamilyen berendezés teljesít, hanem élőmunka is szükséges hozzá megfelelő szervezetben, A rendszer bizonyos hatékonysággal működik, ami az előírásos célok megvalósítását illeti a felmerülő költségek és a befektetett energia viszonylatában. Végül megemlítendő az energiagazdálkodási rendszer környezete is, hiszen ökológiai, műszaki, gazdasági, kulturális-tudományos és társadalmi-politikai környezetben működik. (Érthető, hogy ezek közül egyre inkább az elsőt szokás kiemelni az elmaradás miatt.) Kézenfekvő példa a végső felhasználás köréből bármely elektromos háztartási berendezés; kevésbé ismert, de elemibb példa a vitorlás hajó vagy a szán; a vízimalmot nem sok különbözteti meg elvben a vízerőműtől; a transzformátor a szállítás és az átalakítás eszköze, azonkívül számos más berendezésnek maga is része; viszont kevesen gondolnak sűrítő rendszerként a nagyítóra vagy a szócsőre stb. Az akkumulálás talán ma a földi energiagazdálkodás leggyengébb pontja a nagyszámú bevált alkalmazás ellenére. - Ebben az írásban a fentiek során lazán felvázolt rendszerfogalomra a leginkább illeszthető példa: az atomerőmű a maga alapfunkciójával, műszaki és szervezeti megoldásaival, beruházási és költséghatékonyságával, társadalmi-ökológiai és más összetevőjű környezetével.

Valójában a felvázolt rendszer mentén írhatók le a kulcskérdések is. Legáltalánosabban úgy, hogy mely célhoz milyen technikai megoldás áll rendelkezésre, milyen energiafajta-választék, melyik a legolcsóbb, melyik hogyan fér össze a természettel és környezetünkkel, hogy a legkisebb társadalmi feszültséget indukálja. (Mindez együtt minősít egy-egy energiagazdálkodási rendszer-alternatívát.) Részletesebben és tágabban már az is kérdés, melyik energiafajta milyen bőséggel áll rendelkezésre; milyen új megoldások léteznek az adott igények kielégítésére; hogyan fokozható az üzembiztonság, a takarékosság; milyen és mekkora kockázatot kell elviselnie a térségnek; milyenek a helyi adottságok; milyen típusú melléktermékek adódnak és mit lehet velük kezdeni; mennyire kiszolgáltatott az energiaszolgáltatás hatalmi csoportoknak vagy idegen érdekeknek; hogyan lehetne megoldani az energiatárolás kérdését jóval nagyobb hatékonysággal, hiszen akkor az ártalmatlanabb felhasználásnak és a szelíd energiáknak, a független energiaellátásnak is nagyobb esélye volna helyileg vagy a közlekedésben...


És az atomenergia?

Hasonló kérdések persze érvényesek az atomenergiával összefüggésben is, szem előtt tartva sajátosságait és a helyettesíthetőség esélyét. A korábbi viták összefoglalásaként és az újak elemi kiindulópontjaként idézzük az Agenda 21 téziseit:

"Az egyes államoknak... ...támogatniuk kell..., hogy nemzetközi egyetértés alapján elkészüljenek és életbe lépjenek a radioaktív hulladék biztonsági szabványok vagy előírások és gyakorlati útmutatók a radioaktív hulladékok biztonságos és környezetkímélő kezelésére és ártalmatlanítására; elő kell mozdítaniuk a radioaktív hulladékok, kimerült sugárforrások és atomerőművekből származó, végső lerakásra szánt kimerült hasadóanyagok biztonságos tárolását, szállítását és ártalmatlanítását minden országban, különösen a fejlődő országokban, a technológiák átadásának és a sugárforrások forgalmazóhoz történő, felhasználás utáni visszaküldésének megkönnyítésével, a vonatkozó nemzetközi előírásokkal vagy rendelkezésekkel egyezésben. ...A mérlegelés fázisában alkalmazni kell az óvatos megközelítés elvét." (L.: Feladatok a XXI. századra. Az ENSZ Környezet és Fejlődés Világkonferencia dokumentumai, 290. old., Felelős kiadó: Föld Napja Alapítvány, Budapest, 1993)

Attól kell tartanunk, hogy a fenti sorok tartalma kellő mélységben nem hatotta át a hazai atomenergia-fejlesztés "lenni vagy nem lenni" kérdéseit a vitákban. Ugyanis ezekben az ajánlásokban nem kevesebbről van szó, mint arról, hogy az elmúlt évtizedek alatt is csupán előirányozni tudták a radioaktív hulladékok biztonsági szabványainak kidolgozását a globális vita szervezői, ennél többre a nemzetközi egyetértés szintjén nem sikerült jutniuk. Továbbá szó esik egyebek közt a sugárforrásoknak a forgalmazóhoz történő, felhasználás utáni visszaküldéséről is, nyilván alapos okkal, amit azonban a közvélemény inkább csak a szokásos leleményességgel, ám kevés tényanyaggal közelíthet meg napjaink Magyarországán.

Mindenesetre alaposabban szemügyre kell venni a pro és kontra felvetések főbb típusait, energiagazdálkodási rendszernek véve a nemzetgazdaságot, az energetikai hálózatot, a létező és lehetséges atomerőműveket és a felhasználókat (funkcióik, elemeik, forrásaik, hatékonyságuk és környezetük szerint).

Az atomenergia hazai felhasználásának korszakos bővítése mellett szóló érvek jól szemléltethetők Teller Ede professzor megnyilatkozásaiból, aki világhírű tudósként kiemelkedő szerepet vállalt a közvetítésben és a népszerűsítésben. Sok évtizedes tevékenységéről bár vannak kétkedő nézetek is, a vélemények mégis egyöntetűen világklasszis szaktekintélyként ismerik e1, akinek munkássága nyomot hagy az emberiség történetében. Roppant aktivitását az ortodox energiahívők vagy éppen a jövőkutató alternatívok "megtérítésének" szenteli, abban a meggyőződésben, hogy küldetése nem téveszthet célt, és az eredmények majd önmagukért beszélnek, amikor tömérdek emberi munkát, energiát és szenvedést sikerül ki- és megváltani. Evégett minden tekintélyét latba veti, és segíti ebben népszerűsége is, amelyet szellemi erejével, emberi közvetlenségével és mint a magyar ügyek rendíthetetlen szolgálója érdemelt ki szülőföldjén.

A többi véleményt csoportosítva, illetve aggregált formában vesszük számításba, nem gondolkodva abszolút igazságokban. Az egyes főbb kérdéseknél egyaránt szembesítjük az előnyösnek, kétségesnek vagy hátrányosnak mutatkozó tényeket és tényezőket. Mindvégig intő marad azonban számunkra az Agenda 21 burkolt figyelmeztetése az elvégzendő feladatok méreteiről és konszenzusigényéről.

Teller véleménye alapján az atomenergia avatott kezekben, tehát megfelelő szakembergárdával, műszaki háttérrel, körültekintő fejlesztési koncepcióval és merészséggel a legtisztább és leggazdaságosabb energia, amelyből ráadásul évezredekre biztosítható növekvő felhasználás, növekedésre berendezett gazdálkodás mellett a szükséges hasadóanyag, ezek elfogytáig pedig van idő kitalálni a folytatást. A felhasználás céljai és a rendszer működtetésének elemei adottak, az előállított villamos energia költségei minden mással összevetve itt a legalacsonyabbak, viszont nem lép fel olyan típusú és mértékű szennyeződés, mint a hagyományos energiatermelésnél. Eközben a többi energiafajtával folytatott kísérletsorozat nem elég ígéretes, és a szükségleteknek csak töredékét elégíthetik ki távlatilag is. A reaktorhulladék-elhelyezés gondja ugyan sajátos, de már nem valóságos műszaki probléma, és ezáltal a mindenre kényes környezetvédők aggodalmának is megfelelt a tudomány.

Ez az összefoglalás hasonló szinten felvázolható az ellentábor állításaiból is, ezeket mindannyian ismerjük. Az álláspontok nem közelednek, kivált Magyarországon nem, ahol a bős-nagymarosi erőmű vitái mély nyomot hagytak, következményei a gyakorlatban további eszkalációval fenyegetnek - és bármely nagyberuházás iránt társadalmi bizalmatlanságot ébreszt más hasonló monstrumok (Jamburg, Orenburg, Tengiz) emléke is. A fiatalság évtizedes tapasztalatai szerint úgy látszik, hogy a környezetvédelem a rangsorban az utolsó, általában akkor kerül rá sor, mikorra minden eldőlt már vagy megdrágul, miközben az ő jövőjüket veszélyezteti. Célszerű tehát a vitát egyfelől távolabbról megközelíteni, másfelől kevésbé ismert-feltárt részleteiben megvizsgálni, sőt a vita folyásának bizonyos jellegzetességeit is, hogy elemi tanulságokat fogalmazhasson meg az arra vállalkozó mindezekből.


Egyet (sem) fizet, kettőt kap?

Teller Ede felhívja a figyelmet arra, hogy Magyarországon milyen kedvező adottságok és lehetőségek vannak atomerőművek működtetésére és bővítésére. (Paks, nemzetközileg kiváló szakembergárda, az uránbányászat hagyományai, fogadókészség egyéb kis erőművekre.) Támogatja azt a francia kezdeményezést, hogy Magyarországon két újabb erőmű létesüljön "egyet sem fizet, kettőt kap!" alapon, s erről többek közt az Új Magyarország 1993. XII. 3-i számában eképpen nyilatkozik: "Van egy ajánlatunk Franciaországtól: két reaktort építenének Magyarországon. Mi adnánk a földet, a munkát és a hazai termékeket, de még sok más is kell, például francia anyagok és a reaktor maga. Ezért mi nem fizetnénk semmit, hanem kölcsönt kapnánk, amelyet a következőképpen adnánk vissza: a két, egyenként ezer megawattos reaktor egyike Magyarországnak termelne, a másik a külföldnek, így a második reaktorból származó bevétel szolgál az adósság törlesztésére, azután pedig mindkét reaktor nekünk jövedelmez. Ez rendkívül kedvező ajánlat, csodálkozom rajta, hogy miért kapjuk."

Az érintett Éléctricité de France számára nem kívánhatunk rossz üzletet, hiszen a dekonjunktúra következtében a 90-es évek közepére jelentős mércékben eladósodott, mint tudjuk. Ez alkalommal nyilván nem ráfizetéssel számol. A nyilvánosság előtt egyelőre nem ismeretes, ki fizeti "a földet, a munkát és a hazai termékeket", habár a gazdaságot még a legrosszabb megoldás is stimulálná valamennyire. A kölcsönökkel szemben ugyan sok nálunk az érthető averzió és óvatosság, különösen akkor, ha nem biztos, hogy a törlesztés lejárta utáni időkben is szükség lesz még akkora energiakapacitásra itthon és másutt, mint ami akkor hirtelen rendelkezésünkre áll, legalábbis az erőmű lebontásáig még hátralévő pár esztendőre. Egyelőre az sem világos, hogy a működtetés és a majdani bontás költségei kit terhelnek: Honnan az üzemanyag? A hazai nem elég, és úgy tűnik, jóval drágább a behozhatónál. És hová lesz a felhasznált üzemanyag, a hulladék, továbbá kinek a költségén? Súlyos komplikációforrás az az 1994 elejéig elhallgatott tény, hogy az orosz fél fogadókészsége a paksi hulladék iránt kétséges és bármikor vitatható, mivel erről nem rendelkezett az 1966-os (!) szerződés. Az ilyen méretű reaktorok építésének betiltásáról viszont komoly nemzetközi diszkusszió folyik, nálunk pedig előnyös és önzetlen ajánlatként vetődik fel. Miközben egyre világosabb, hogy nem ismertek, de nőnek a hulladék-elhelyezés, valamint a leállítások és az elodázhatatlan erőműbontások reális költségei. (Hogy a hulladékkészletek gyorsan halmozódnak, így nemsokára a bontások terén is lesz egyáltalán tapasztalat. Ám ez nem ok illúzióra: nem a fajlagos költségeket fogja csökkenteni, hanem a zsarolás szintjéig veri majd fel az árakat.)


Számoljunk!

Anélkül, hogy a szakemberek által állandóan napirenden tartott elvi és technológiai kérdéseit részletezhetnénk a reaktoroknak, tekintsük át, miből is tevődnek össze az atomenergia tényleges költségei olyan szinten, ahogy a társadalom nyilvánossága valós önérdekből bármikor megkérdezheti. Többnyire csak az elsődleges költségeket szokták összehasonlítani az energiatermelés egyéb módozatainak hasonló költségeivel, amikor tehát az egységnyi energia előállításának anyagi terhei jelentik az összevetés alapját a termelő egységek viszonylatában. Ebben "input" adottságként jelenik meg az energiahordozók ára, és hozzáadódik az erőmű működési, fenntartási költsége, a beruházás amortizációja stb. a megszokott módon - és persze az "output" energiához viszonyítva.

Már most jeleznünk kell, hogy a nemzetközi összehasonlítás bizonyos fokig torzít, olyan mértékben függ a helyi adottságoktól és a nemzetgazdasági környezettől egy-egy nagy erőmű fajlagosenergia-előállítási költsége hasonló technikák alkalmazásánál is. (Például a bérköltség egy tényező az egészből, az esetleges elmaradott technika - vagy egy korszerűbb átvételének plusz terhei - egy másik, a védelmi felszereltség vagy a hiánya egy harmadik, a gazdaságföldrajzi adottságok csoportja a negyedik stb.) Továbbá azonnali igény támad a meglévő és a lehetséges perspektivikus helyettesítő megoldások egység-költségeivel történő egybevetésre. Aki e ponton nagyon biztosat állít, az jóindulatú feltételezés szerint nem ismeri eléggé a körülményeket, annál is inkább, mert ezek világviszonylatban is hektikusan változnak, azaz nem következetesen egy irányban.

A magyar helyzet még kevésbé prognosztizálható kategorikus egyértelműséggel, bár a több lábon állásnak egyébként sem véletlenek a hagyományai régiónkban, legalábbis ami a törekvéseket illeti. Az ország teherbíró képességét nagyon próbára teszi az eredendő eladósodás külföldön és belföldön, a termelési-gazdálkodási struktúraváltás kényszere a modernizáció jegyében, a stabilizálódó piacváltás, a tulajdonviszonyok átrendeződése, a feszült politikai környezet határaink mentén, a világgazdasági recesszió és utórengései, maga a rendszerváltás össztársadalmi megpróbáltatásaival és a jogállamiság törvényes megalapozásának idő- és költségigénye. Mi sem természetesebb, hogy a társadalom kritikus szemmel vizsgálja az összes jelentős döntés előkészületeit, kiváltképp, ha az átlagosnál nagyobb kockázatot észlel, riasztó példák is állnak előtte, mint Csernobil, a költségekről pedig csak annyi biztos, hogy évekre újabb lemondásokra kényszerítene egész ágazatokat és rétegeket még a mai állapotokhoz képest is. A rémhírek sem hatástalanok. De a tényleges tájékozódáshoz nem elég, hogy valakik kijelentik, hogy ezek rémhírek.

Az atomenergia az elsődleges költségek szempontjából a legtöbb helyen csakugyan versenyképesnek látszik. Ezért is lényeges, hogy a hangulatkeltéseket (ellene vagy mellette) a tények számbavétele váltsa fel, éspedig a teljes társadalmi költséget kalkuláljuk, illetve becsüljük, amihez természetszerűleg értékszempontok is társulhatnak.

A bányászat költségei beépülnek ugyan az energiahordozók költségeibe, a járulékos egészségügyi ráfordítások, a rehabilitáció költségei már jóval kevésbé, holott társadalmi szinten és humánus szempontok alapján ezt nem lehet büntetlenül alábecsülni. Eközben a szállítási költségekkel számolva azokban nehezen vehető figyelembe valamennyi kockázati tényező, illetve a biztosítás szokatlan rendszerének kiépítése válik szükségessé, nemzetközi szabvánnyal és szavatossággal. (Vonatkozik ez a hulladékok, a sugárszennyező élelmiszeripari és gyógyászati hulladékok tárolására és elszállítására is.) A beruházás és üzemeltetés költségei fajlagosan olcsóbbak, de kérdés, hogy a képzés, a gyakoribb karbantartás, az egészségvédelmi, üzembiztonsági, az objektumvédelmi és más előírásos követelmények szigorú betartásának anyagi vonzatát is beszámítva ugyanezek a fajlagos költségek hogyan állják meg helyüket a versenyben. Hogyan vehetjük figyelembe a szennyezés ártalmatlanításának, a hulladék kezelésének és biztonságos elhelyezésének társadalmi költségeit, vagy az erőmű később elkerülhetetlen lebontásáét hiperdrága eljárásokkal, amikor mindezek technológiája sem begyakorolt a világban, és gazdag országok már jó évtizede nem vállalják a kockázatot az általuk kifejlesztett erőművek működtetésében?

Még a távvezetékek méretezése is befolyásolja a gazdaságosságot. Egyrészt ugyanis követelmény az elég jelentős üzemnagyság, másrészt a központi elhelyezés, hogy ne legyen gond az áram értékesítése, a hálózat beruházási költsége és a hálózati veszteség. Ekkor viszont különös gondot jelent a terület népsűrűsége és egyáltalán az elméletileg kockáztatott terület nagysága. Magyarországon az állítások szerint más rendszerű és biztonságú reaktor működik Paksnál, mint Csernobilban, és ez bizonyára teljességgel megfelel a valóságnak számos korábbi félreinformálással szemben. De azt érdemes látni, hogy a nagyságrend hasonló és nagyobb is lehet, továbbá Csernobil és Kijev távolsága nagyobb, mint Paks távolsága Budapesttől, Pécstől, a Balatontól, illetve Horvátország és Szerbia közelebbi, például bácskai részeitől. Mindez tehát óriási lakosságtömeg tartós stresszadagját növelné a bővítéssel, jelentősen mérsékelné a telek és a föld (de még a termékek) árát is, visszaesne az idegenforgalom, a nemzetközi tiltakozások azonban fokozódnának. A földrengészóna közelsége sem tagadható. Nem esik szó a Duna újabb terheléséről sem, holott a hűtőfolyadék innen van, az aszály pedig rendszeres, tehát igen komplex vízi-ökológiai probléma is létezik a mélyben. A hulladék-elhelyezés perspektívájaként a hatósági erőszak elkerülendő, más megoldásra sem igen kínálkozik vállalkozó település a kockázat, az atavizmusok és meglehet, az előítéletek miatt, amelyekkel szemben azonban nem segít a propaganda, a moralizálás és a lenézés. Legalábbis minden nagyon időigényes, ami elérheti a nukleáris célt: az atomenergia békés felhasználását békés eszközökkel.

És egyelőre senki sem akarja mindezt megfizetni, talán mert akkor már nem is éri meg.


A társadalmi ráfordítás

Terrortámadásra, hasadóanyagok csempészetére eddig nálunk nem kellett gondolni komolyabban. Sugárzó gázok már előfordultak bányavidékeken. Az egésznek az egyik legnagyobb akadálya viszont éppen az, ami több évtizedes negatív hagyományunk: a technológiai és szállítói megbízhatatlanság, a rossz szervezés. Paksnál eddig kivételeset produkált a személyzet, habár a máshonnan származó alkatrészek kiemelkedő minőségét nehéz garantálni. Épp Teller hívja fel a figyelmet a Three Mile Island-i baleset előzményeire (Magyar Nemzet, 1993. XI. 23.): "Emberi hiba volt az oka. A reaktor leállította önmagát, és megindította a külön hűtést. Ha akkor a reaktor kezelői - éjjel kettőkor vagy éjjel négykor történt a dolog, nem tudom pontosan - mélyen aludtak volna vagy hazamentek volna, nem lett volna semmi baj. De a berendezések zajt keltettek, és a kezelők az automatikusan beindult hűtést leállították. Hasonló történt korábban egy másik reaktorral pár hónappal korábban. Arról beszámoltak a kezelők, és tudja, mí történt? Elfektették. Ha ezt közzétették volna, nem lett volna baj."

Edward Teller - E. T. - földönkívüli kedvességgel és jóindulattal mondja el a történetet, a megnyugtatás szándékával. A hazai profi gárda egy részéről mesélte néhány hónappal Three Mile Island után ugyanezen gárda másik része, hogy az eseményről szóló filmbeszámolót a lekicsinylés típusos jegyeivel fogadták, ahogy másutt is a világban. Csernobil egyébként napokkal ezután történt. És azóta sok kisebb baleset. A tünetek továbbra is: relatív hírzárlat, késlekedés a tájékoztatással, mások baleseteinek lekicsinylése (ami minden modernitás ellenére a sok ezer éves hagyományra emlékeztet: kifordítom, befordítom, mégis mundér a mundér), valamint a történtek optimista értékelése visszamenőleg. Megnyugvás helyett nekünk épp az ellenkezője az osztályrészünk, ez bármely tábortól és felfogástól függetlenül is állítható.

Az ötvenes években a sugárhajtású vadászgépek egy új családjának hadrendbe állításakor rövid időn belül három erre az új célra képzett pilóta zuhant le az angol légierőnél. A jelek egy idő után arra engedtek következtetni, hogy az epilepszia egy korábban ismeretlen formája lépett fel náluk a szokatlan stressz hatására. A betegséget pontosabban diagnosztizálták, és műszeresen azonosíthatóvá tették a reá való hajlamot, miután egyébként nem jelentkeznék a szokásos roham képében. Ezt követően tucatszám kellett leszerelni a pilótákat a hasonló esetek elkerülése végen. A példa a legmesszebbmenő óvatosságra int minden vonatkozásban, ahol az "emberi természet" - belső ökológiánk - túlzott gyorsasággal kerül ismeretlen viszonyok közé, és ahol a tét óriási.

Mindezek láttán kétségessé válik, hogy az egységnyi nukleáris eredetű energia kevesebb társadalmi ráfordítást igényel az energia más előállítási módjaihoz képest, ha a lehetséges elmaradt hasznot és a várható következmények költségeit is tekintetbe vesszük.

Nézzük azonban a további fő szempontokat.


Az "optimista felelőssége"

Már az előbbiekben érintenünk kellett a működés biztonságát és egészségügyi-ökológiai biztonságosságát. Teller épp a szakembergárda és a biztonsági apparátus magas színvonalára hivatkozik a fejlett nyugati mérce szerint, sőt bizonyos előnyt is szóvá tesz: "a franciák is nagyon félnek egy további esetleges nukleáris balesettől, és tudják, hogy ilyen baleset nem lesz, amennyiben olyan helyen üzemeltetik az ő reaktorukat, ahol az emberek értelmesek. Ezt a szellemi előnyt forintokra és dollárokra válthatnánk, ha erre megvolna a bátorságunk és az elhatározásunk. Remélem, hogy nemcsak a magyar tudósok jók, nemcsak a magyar mérnökök jók, hanem a magyar politikusok is elég jók és bátrak, hogy a helyes és értelmes döntéseket meghozzák. Addig, amíg sok értetlen politikus világszerte fél, ők megértik, hogy Magyarország ezen a területen vezető pozíciót foglalhat el..." (Magyar Nemzet, 1993. XI. 23.)

Tudjuk, hogy a nemzeti büszkeség rossz tanácsadó, de attól még kereshetjük a professzori szavak mögött az igazságot. Mint mondja: "A franciák nagyon igyekeznek, hogy a reaktor biztonságosan működjön. Ha bármilyen baj következne be, az sokat ártana a további eladásaiknak." (Új Magyarország, 1993. XII. 3.) És ugyanitt: "Két órát is igénybe venne annak a magyarázata, hogy mi is a magenergia. Ehhez egy újságírónak és egy újságolvasónak sincsen türelme. Ezt a türelmetlenséget és a félelmet kell legyőzni, akkor biztos a jövő." "Az optimista tisztában van a jövő bizonytalanságával, mégis bízik, mert jobban érzi saját felelősségét." Bár e szavakat csupán azok szokták magukénak vallani, akik megérik a sikert, nyilván a professzor mindenkinek ezt kívánja, és az is biztos, hogy a türelmet elvárja kollégáitól is. Erre nagy szükség lesz, hiszen mint Hans-Friedrich Meyer, a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség tájékoztatási főnöke a Magyar Televízió "Gaia" magazinjának különkiadásában ("Sugár- vagy lélekszennyezés?") előadja: "A csernobili baleset következtében fellépő rákos megbetegedéseket pillanatnyilag még alig lehet pontosan felmérni. Ehhez sokkal több idő és széles körű vizsgálatok kellenek. A hat évvel ezelőtti baleset óta csak nagyon kevés cselben bizonyítható, hogy a rákos megbetegedést sugárzás okozta-e vagy sem." (Néhány tucat esetben állították egyértelműen "pozitívnak", szemben a mások több ezerről szóló állításaival. Azon kevesebb a vita, hogy a leukémiás esetek zöme a baleset utáni második évtizedben várható.) Hozzáteszi még: érthető, hogy az embereket nagyon érdeklik a baleset következményei. "Engem is naponta felhívnak telefonon, hogy vajon lehet-e Romániába vagy a Balatonra menni nyaralni, nem fertőzöttek-e ezek a területek." A kör bezárul. (Esetleg körülöttünk?)

A "sokkal több idő" mint általánosan hangoztatott tisztázási feltétel leginkább a közönséget illeti meg, és egymagában döntő lehet az ügyek mai állása szerint: nincs elég idő a társadalmi igenléshez.

Magyarországon, méretei okából, bárhol is telepítenének reaktorokat, hasonló averziókat ébresztene bel- és külföldön egyaránt, mint a paksi bővítés. A hulladékelhelyezés elvi megoldatlansága a gyakorlatban - beszámítva a felháborodást kiváltó néhány szemétimportáló akciót is - az energiagyarmatosítás - meglehet: demagóg - vádját eleveníti fel. A nyugati állampolgár életét veszélyeztetni nagyobb kockázat lehet egyes gazdasági racionalitások szerint, ez azonban túl közvetlenül idézi fel a kemény vagy akár a "szelíd" holocaustok szellemét sokakban, s ez ellen az ősi reflex ellen a fölényeskedés épp az óvatosságot igazolja.

Ajánlott megoldás a sugárszennyező hulladék továbbhasznosítása a gyógyászatban, az iparban, a tudományban, ám nem esik szó ennek áráról, veszélyességéről, arról, hogy a valóságos igény csak töredéknyi az egész tömegéhez képest, illetve, hogy hulladék ebben a folyamatban is keletkezik és még nehezebb ellenőrizni az elhelyezését. Tudja-e valaki, milyen az eddigi lerakóhelyek környékének ökológiája? Mennyi kockázat rejlik az esetleges mikrobiológiai mutánsokban? Vagy: mekkora a reaktorok tényleges földterületi igénye, ha mindent egybevetünk? A sugárszennyeződés a porral, a vizekkel, árukkal, állatokkal és emberekkel vándorolni képes bármely kontroll alól kicsúszva. Máig nem lezárt, kell-e további kitelepítés Csernobilban és környékén. (A hiteles információ azonban továbbra is kevés.)

A kockázat természetesen nem csupán ökológiai, egészségügyi és pszichikai. Érdekes, hogy a vitázó felek kölcsönösen a másikat vádolják lélekszennyezéssel.) A kockázat társadalmi feszültségeket gerjeszt, ami Magyarországon a stabilitást veszélyeztetheti.


Hol élünk?

Nincs könnyű helyzetben az a stratéga sem, aki a helyettesítő energiaféleségekkel próbálja megtervezni a jövőt. Jellemző ugyan, hogy évtizedes szünet után az amerikai kutatások újabb iránya ismét a nap és a szél energiájának hatékonyabb-olcsóbb-megbízhatóbb felhasználását célozza biztató eredményekkel (legalábbis az USA természetföldrajzi és más adottságaihoz képest), tehát a gazdaságpolitika e kérdésben is lehet tudatos előrelátás és elhatározás dolga, a siker reményében. Sajnos, az is jellemző azonban, hogy a megújuló energiaforrásokkal összefüggő nagy kísérletek jó pár év múlva is megmaradtak az ígéretek nívóján, ha a mai gyakorlatot nézzük. Sokszor persze a publicitás és a szemléletváltás képessége van lemaradásban. Mindenesetre a nap-, a szél-, a víz- (folyami, árapály stb.) és geotermikus energia (nemcsak hőforrás), valamint a biomassza (beleértve a hulladékfelhasználást is) korlátaikkal együtt is bizonyítottan alkalmasak az energiagondok mérséklésére. Hatékonyságuk, versenyképességük még nem kielégítő, továbbá helyi adottságoktól is jelentősen függ kiaknázhatóságuk (de hát a fosszilis üzemanyagoknak is vannak lelőhelyei). Mennyiségük általában ott sem pótolja a teljes értékű civilizációhoz a hagyományos megoldásokat, ahol bőven állnak rendelkezésre ezek a valójában legősibb források. Ám ez is függvénye a technológiának, a felhasználói igényeknek és az elterjedtségnek, az áraknak, amelyeket támogathatna a gazdaságpolitika, ha beszámítaná a viszonylag csekély káros mellékhatást esetükben.

A helyettesíthetőség témájába illik a takarékosság is, ami a termelést, a végső fogyasztást, az újrahasznosítást, a kapcsolt üzemmódok rendszerbe állítását illeti, valamint a fogyasztási struktúra egészének reformját; hisz mi is valójában a teljes értékű civilizáció, ha nem a megújulni képes sokféleség, ahol humánus értékekkel mérhető az összhaszon?

Elvben más helyettesítési lehetőség is adódik természetesen. Épp csak említhető a magfúziós energia, miután az elméleti garanciák átültetése több évtizede késik a gyakorlatban. A vákuumenergia (szabad energia, kvantumenergia stb.) esetében fordítottnak tűnik a helyzet. Állítólag százas nagyságrendben dokumentálták az elméletileg korábban is kísérletileg napjainkban is igazolt "új" energiafajta legkülönfélébb hasznosító eljárásait, csak most épp a magas tudomány nem bízik a hasznosíthatóságában, olyannyira, hogy egy-két lejegyzett szabadalmon túl alig történt valami. Evvel együtt érdemes a lehetséges gondokról már előre annyit megjegyezni, hogy ha valóban kibontakozik a szabad energia hasznosítása a nagyvilágban, a térszerkezet egészére vonatkozó ökológiai vizsgálatok is szükségessé válhatnak. A működtetett gépek és berendezések biztonságossága, továbbá a várható példátlan gazdasági struktúraváltás társadalmi következményei mind hirtelen nagy témává alakulnak.

Csupán érdekességként említjük meg, és a teljesség képtelen igénye nélkül, hogy olyan megújuló (szelíd?) energiafajták is létezhetnek a fantázia birodalmának zöldhatárán, mint a földmágnesség, a légköri elektromosság (a villám is), az eső és más csapadék energiája, az elvesző energiák fókuszálása, a hangenergia, illetve fantasztikus, de nem példa nélküli volna az elektromágneses hullámok konverziója egymásba bármely tartományban. (Egy meghatározó ponton összeér az anyag, az energia és az információ, ez volna a minőségi-fogalmi vizsgálatok közös alapja is. A szellemi energia nem csupán irányt szabhat a fizikai természetű energiák "érvényesülésének" vagy a bioenergiának, hanem gazdálkodhat is vele, formálhatja, miközben az érzelem is végez munkát: tevékenységre vagy türelemre sarkall, maga az átélés minden innováció első fázisa. Mindez nehezen számszerűsíthető, talán ezért is száműzzük belőle mindazt, ami kívül reked a pénzgazdálkodáson.)

A metakérdések közepén még azt is valószínűsíthetjük, hogy a béke gazdasága (ami kategorikusan összetévesztendő az otthonteremtés gazdaságával, globálisan is) volna az elméletileg legtakarékosabb megoldás, ha a nagyhatalmak és középhatalmak gazdaságpolitikája ezt az összehangolt irányt venné anélkül, hogy az túlzott közelségbe hozná a világállam még sokkal nehezebben elképzelhető vízióját. (Mellesleg az sem kizárt, hogy szuperméretű atomreaktorokat nemzetközi tulajdonban valósítanának meg nagy távolságra a lakott területektől, például egy sajátos sarkvidéki civilizáció kialakításáért.)

Végül még egy nagy kérdés: vajon számolnak-e a döntéshozatal közelében a Gyarmati István professzor által prognosztizált hőhalál gondolatával a globális energiastratégia ideológusai?


"Döntsön a nép..."

A döntés-előkészítés kapcsán a legmerészebb kérdésnek mégis csak a legföldibb bizonyul: kinek és mi alapján hihetnek az állampolgárok a vitákban, milyen szerep juthat nekik érdemben, illetve mit tehetnek, hogy szerepük mindinkább érdekeiknek feleljen meg? Igaz, hogy már a rövid és hosszú távú érdekek táborokra osztják őket, ezzel azonban el is kenhetnénk az igazság további összetevőit. A rendszerbe foglalt áttekintésnek - kellő interpretációban - az az értelme is megvan, hogy legalább az érdeklődő laikusok számára megközelíthetővé válhat a vita valamennyi tartalmi komponense, miáltal egyébként az érdeklődő laikusok is megsokasodnak. Így alakulhat ki a viták csakugyan a korhoz méltó színvonala, a különben sokat hangoztatott nyitottsággal és toleranciával, ami viszont az ellenőrizhetőséggel, az elhallgatások mellőzésével és a kisebbségi vélemények (de bármely más vélemény) direkt vagy burkolt üldözhetőségének letiltásával kezdődik. Ekkor a viták energiája megtérül, sőt minden más eljárás biztosan pazarló, amint az a demokrácia-antidemokrácia viszonyában is kiderül. Az álszeméremnek semmi helye ebben az erőtérben.

Ugyanakkor nehéz ma természetes hangon beszélni arról a kételyről, mekkora szerepet játszik a hazai atomreneszánsz törekvéseiben az a nemzetközi nyomás, mely a leszereléssel, a balesetekkel és a fejlődő országok eladósodásával összefüggő keresletcsökkenésből és kínálatnövekedésből adódik. Holott Kelet-Európa nemcsak a régi diktatúrától kíván megszabadulni, hanem a fejlődés minden diktált útjától is; valóságos partnerré kíván válni, ténylegesen sokoldalú és nem ideologikusan (de valóságosan) kölcsönös függőségben, mialatt a legfejlettebb országok is csak keresik sajátjövőjüket. A birodalmak ideje történelmileg lejáróban van, az embernek a természettel folytatott "birodalmi" - sztálini - kapcsolata is. Az erőforrások végesebbek a szennyezésnél. Igazibb erőforrások fedezhetők fel viszont az "ökoszociális" gondolkodás révén.

Amennyire mindezt átláthatjuk, viszonylag evidensnek tűnik, hogy a jelenlegi társadalmi előkészítettség szintjén a döntés megalapozottsága kétes a magyarországi atomerőművek újabb telepítését illetően. Továbbá viszonylagos biztonsággal állítható, hogy a mindenkori hazai energiaszükséglet 5-10-15-20 százalékát előállító energiamonstrumok olyan döntési centralizációt váltanának ki reakcióként, amely nem esik sem a gazdaság, sem a társadalom fejlődésének egyik reális irányába sem.

Összegzésül tehát ismét Teller Edéhez fordulhatunk, aki számunkra a közelmúltból ismerős, kedves szavakkal fejezi be egyik interjúját (Új Magyarország, 1993. XII. 3.): "A tudós kötelessége minden időben a kutatás és az eredmények alapos megismertetése minél szélesebb körben. Az eredmények felhasználásáról pedig döntsön a nép."