AZ OTTHONTALANSÁG KÉNYSZERE
(Mi kényszerít?)


[Rich Text formátumú változatban letölthető]


Nehéz otthon lenni valahol. Sokan hihetik, hogy nekik bárhol sikerül. Kívánunk további sikereket. Maga az otthonteremtés kissé más folyamat, amely életre szóló fáradozást jelent a hallgatag többségnek a történet szerint. Hogy otthon legyünk (valahol), általában béke is szükséges. Igaz, hogy a békéhez is kell valamilyen otthon, vagy legalább a reménye. Állapotunkat békétlenség jellemzi, ami azonban csak ritkán háború. Nem mondhatnánk, hogy egyáltalán nem vagyunk otthon.

De hát mit is várunk az otthonléttől? Nincs ideológiai nehézfémsókkal telítve ez a mindent oldani képes fogalom? Vagy már ez irányú gyanakvásunk is kényszeres, éppenséggel eltanult módszer az identitás feloldására, hogy a személyiség öntőformáinak helyét átvehessék a kémcsövek? A békétlenkedő gyanakvás önmagunk vágyai és nyilvánosság-megtagadó dolgai iránt más síkon is folytatható: még mindig domesztikálni akarnánk saját magunkat?

Aztán miféle antimodernizációs kísérlet ez az elkülönülés? Hiszen már negyedszázada elkészültek a leggazdaságosabb tervek a jövő városaihoz, ahol százak lakhatnának egyetlen felfújt gumiteremben, megszűnnének a titkok, az emberek pedig a közösségnek volnának tagjai. Az egyéniség igazán kibontakozhatna a mesterséges különbségek felszámolásával, ahogy génkészlete diktálja a hajlamokat. Ez a város könnyű is lenne, hatalmas rudak, sodronyok és pillérek tarthatnák akár ötszáz méterre a föld fölött. A béke totális és kódolt béke Lenne. A városból kiszállni semmi ok. Mindannyian azt érezhetnénk reggeltől estig, hogy megérkeztünk. Erről, ha kell, fejhallgatók vagy megafonok is gondoskodnának. Bárki továbbgondolhatja az egészet saját ízlése szerint, csak azt kérjük, ne rugaszkodjon el a gének valóságától. (A rossz géneket külön urnába kérjük elhelyezni.)

Ha persze máshogyan folytatjuk a történetet, amit magunk mögött vélünk tudni, magunkra vessünk. Csakugyan felvetődhetik a szelídség, úgy is mint szocializáció az emberi jogokhoz. Ilyen kérdésekkel álmodhatunk: "Ha az otthon tőke, visszaforgatható-e a humanizációba?" Elábrándozhatunk a Kertről, mely behatárolja az otthon sajátságait és elképzelhetővé teszi a kapcsolatok tágabb rendjét - különösebb nagy szavak nélkül-a maga térbeli (és időbeli) folytonosságával, adottságaival és műveltségével. Ezen a helyen nem kell elszámolni a múltunkkal, nincsenek származási feszültségek sem, Egyáltalán feszültségmentesítő része ez a térnek számunkra, mely képes leszigetelni a fölösleget. Viszont nem "fészek", vacok vagy ól, mert a gondolatot hagyja áthatolni a határain és falain, sőt, igazából a gondolat szabadságáért van: az otthon anyagi és szellemi közeg az univerzalitás átéléséhez és formálásához (legalább magunkban). Jellemző tartózkodási helyünk inkább csak lakás és gondolati éléskamra, de nem vár a koncepciózus ellenséggel szemben, nem a változásképtelenség és kényszerű helyhezkötöttség építtette fel tartós használatunkra. A cselekvéshez érési idő kell.

"Fizikailag" mire képes az otthon, milyen funkciói miatt érdemes beszélni róla? Kiderülhet, hogy még a legszűkebb környezetünket is nehéz áttekinteni, és hogy csak a hiányok bőségesek. Az otthonosság rendkívül összetett képesség, amit magunkkal viszünk a munkahelyre, üdülőbe, autó belsejébe, voltaképp mindenhová, ha már kialakult. Csupán néhány kiemelt összetevőjét számba véve is érthetőbbé válik a teljességigény mint az elemi biztonság gyakorlatias feltétele és itt létbiztonságra és biztonságos személyiségfejlődésre egyaránt gondolni kell, ami természetes, hogy nem ingerszegénységet jelent. (Inkább jelenti viszont a relációk ökológiailag progresszív jellegét.)

Tehát az otthon mint lakás legelőször is védelmet nyújt a természet emberileg nem kívánt hatásaival szemben, amint az közismert. Ez kiegyenlítő folyamat is a napi, évi és egyéb ciklusok, valamint az ember társadalmi és belső természeti ciklusai között. Ehhez közelítő funkciója az otthonnak- melyet külön is meg kell említeni-, hogy az ember élettani folyamatainak színtere és kelléktára. Továbbá az otthon végzett munkának és gazdálkodásnak is "telephelye". Helyszín az úgynevezett "szabadidő" - a század első felében még több sarkkutató látni vélte, az ő leírásukból ismerjük - eltöltésére, a művelődésre. (Mivel e tevékenységek újbóli felbukkanása nem zárható ki, bizonyos ráhagyással számolni kell velük.) Úgyszintén fontos hipotetikus funkció a "pihenőhely"-szerep, amely a zavartalanság elvont lehetőségére emlékeztet. Ide kapcsolható az ökológiai rehabilitáció, esetleg rekreáció feladatköre, amit jó ideig az egészségügyi szempontok közül is szükséges kiemelni. (Egyértelmű, hogy nem csupán az otthon képes e funkciók betöltésére, együttesen azonban csak rá jellemzők.) A társasági funkciók a családi élettel, a vendégek jelenlétével vagy a díjbeszedéssel függnek össze. Az intimitás vitatott eredetű kifejezés, bár az elképzelések egybevágnak az elmélyült, meditatív gondolkodás, a speciális felkészülési időszakok és a párkapcsolatok zavartalanságának témakörével. Ebben a vonatkozásban a hiány különös jelentőségű: az eredmény illuzórikussá teszi a személyiség autonóm fejlődésének és szocializációjának előírásos (megkövetelt) sikerét. De egy másik szinten is regisztrálhatók e hiány következményei: a boldogságvágyról kezdjük kideríteni, hogy az csalt a statikus berendezkedés jelszava ("Vissza a falvédővel "), mert egyéb, hasonlóan ízes realitása úgysincs, jobb nekünk a dinamikussá nemesített savanyú szőlő. Pedig csak az otthontalan otthon tart fogva, egyéb nem. Az viszont élethossziglan, ha már elképzeléseink is gyengék szükségleteinkről: hozzárögzülvén a kedveződen adottságokhoz. - Mindezek tetejében ott volna még az otthon esztétikai berendezkedő és kifejező funkciója is. Erre paradox módon talán közvetlenül többet lehet adni - persze úgy is, mint a látszatra -, igaz, nem kell túlterhelni eközben az egyéniséget.

Az előadottak elemzés nélkül, puszta utalásokkal is rendkívül súlyos hiányosságokra és hibákra mutatnak rá. Az sem kétséges, hogy ezek távolabbi okok következményei, melyek azonban továbbiakat alapoznak meg. Sok esetben ez már a "végső felhasználás" szintje: a következő lépés a humán dezorganizáció valamely dimenziója. Elmondható viszont, hogy bizonyos önállósága mégiscsak lehetne otthonának megformálásában például a kisközösségeknek - aminthogy ez részlegesen tapasztalható is -, ha e funkciók egysége a gondolkodás és a kritika tárgya volna. Ma még ez ritkaság. Már a lakás elérése egyfajta immobilitáshoz kötődik, és ez rögzül tovább, tudniillik ami az életre meghatározó jelentőségű anyagi, foglalkozási, életmódbeli, társadalmi, kulturális és ökológiai lekötöttséget illeti, egészen az örökletességig. A sokaságnak nehéz így lépést tartania a korral, a minőség más garanciákban testesülne meg. Vagy mit is jelentene a kor színvonala?

Eközben már a terv sem az igazi. Az egész úgy drága, hogy még pazarló is, kivitelezése közepes vagy gyenge, változtatni rajta később alig lehetséges bármit is. A legtöbb pazarlás az emberi energiák és képességek terén folyik, teljesen megszokottan. A gyerekeknek helyük sincs játszani, később tanulni vagy dolgozni. EL sem férnek az eszközök. A gondolkodás luxus. Egy ciklussal odébb ez ismétlődik meg, esetleg mennyiségi bővüléssel, viszont még hajszoltabban. Sőt, a hivalkodásért létesített- amúgy felesleges, ártalmas - funkciók is inkább jellemzik a szabványos otthont, mint az elemi (egyéni és családi) szükségletek kielégítésének valamennyi főbb eszköze, feltétele.

Így aztán elég furcsa visszakérdezni magunktól: szóval milyen tőke is az otthon és kié? Végül is mi a drágább megoldás a lehetőségek közül? (Ismét csak az "olcsó"?) Van-e "antiökologikusabb" az otthontalanságnál? Igaz-e, hogy a részleges otthontalanság ugyanilyen mértékben hazátlanít? Esetleg néptelenít? Vagy a kerozin-lefolyók körül fű sem nő egykönnyen? Világ bozgorjai, egyesüljetek? Hol és mikor fordul termőre a humanizált ökológia szelíd ültetvénye a Földön?