VÖRÖS KÖNYV AZ EMBERVILÁGRÓL


[Rich Text formátumú változatban letölthető]


Védenivaló természeti értékeink kiérdemelték egy ideje, hogy jegyzéket állítson össze róluk a szakmai közvélemény, hogy e lista hivatalos elismertetése után mindenki számára kötelező legyen tartózkodni a felsorolt fajok (növények, állatok, gombák) veszélyeztetésétől, vagy más, oltalmat kiváró értékek rombolásától. Ebben a tilalmat megszegők szankcionálása alighanem kevésbé fontos, mint a tudatosság, hogy államok és önkormányzatok, kultúra és gazdaság, helyi lakos és átutazó mind rögzítsék: a természet önmagában kincs az ember számára, a vele való együttélés perspektivikus és hogy az eredetiség megőrzése közös érdek, s ebben különös felelőssége van mindenkinek, aki az ökológiai rendszerekkel azok kritikus pontjain kerül kapcsolatba. A közvélemény nemzetközisége meghatározó erő ebben a folyamatban. A vörös könyvek bár a természetet védik, az embernek szolgálnak igazán, és ez így van rendjén.

Nem felületes analógia megkérdezni, hogy miként állnak dolgaink az emberi értékelt veszélyeztetése, illetve védelme körül. Azonnal replikázhatunk, hogy hiszen egész védelmi rendszerek állnak csatasorba az emberért, olykor már a békéért is, nem is csak a közvetlen veszély elhárítására, hanem elvileg valamennyi értéket őrizve. A természetben sem csupán a kihalófélben lévőkre kell vigyázni. - Ha visszakérdezünk, megfelelő hangnemben folytatható, tisztázó vita alakulhat ki: Miért állunk olyan rosszul mégis a humán értékek megbecsülésével, kezdve az egymás világnézetének türelmetlen fogadtatásától - a korábban elismert, jelentős alkotók mellőzésén át- alapvető szellemi szükségleteink kedvezőtlen piaci megítéléséig? Vagy nem hallottunk még a történelemben egész népek és kultúrák eltűnéséről? A hétköznapi fasizmus tünetei nyomtalanul kivesztek már - vagy ravasz új fogásokkal gazdagodott a példatára? - Ezek túl nagy kérdések. Arra mégis alkalmasak lehetnek, hogy mivel önmagukért beszél mindegyikük, ne hagyjuk abba egykönnyen a részletezést (hisz elég nyugtalanítóak), valamelyest közelebb jusson figyelmünkhöz a lehetőségek negatívuma - és keressük rá a pozitív választ, ami egyébként mi magunk volnánk, ha leszünk.

Talán már a teremtés könyvei is ezért íródtak végül. Aztán itt van az írott történelem, továbbá minden korok isteni színjátékai. Aprómunkájában ezt szorgalmazza minden egyéni költészet pedig sokszor azt lehet gondolni, hogy csak szalmaláng (meg hantvaló cigarettavég). A szótárak műve megrendítő dokumentuma a népek számára adott idő kollektív felhasználásának - ez is önvédelem. Az épületek műemlék korukban a bölcsesség legjobb otthonává válnak. Az egyéni vagy közös gyűjtemények mindenütt a süllyesztőt akarják elkerülni, és keresik a világosságot, amelyben látva láthatókká lesznek. Iszonyú bátorság és megfeszítettség kellett megkérdezni, hogy ki viszi át a szerelmet. Döntően fontos jelzés ez. Tehát döntően fontos a jelzés.

Lenne mit folytatni. És ehhez van mit feladni is. A civilizációs ricsaj sokmindenről szól, a hangzavar érthető, jobbára elnézhető, örülhetünk komfortjainknak, talán egyformaságunk is a béke szolgálatába állítható.

De meg kellene hallanunk a kis kultúrákat, amelyeket, telve önbizalommal, szándékán felül is képes elnyomni a leghangosabb, mely ráadásul félhivatalosan lefoglalja a "túláradó életkedv" fogalmát, szinte "levédeti", mint egy címkét vagy egy designt. Könyörgés ma is van. Nem gyengeségből és értéktelenségből kerültek legtöbben a sor végére. A sornak mindig van vége, az a kérdés, kik jutnak oda?, milyen ott lenni?, mit lehet tenni azért, hogy elkerülhessen onnan valaki, ha el akar kerülni? Akik elöl vannak, azok tényleg a legjobbak és meg is érdemlik? Azt is, hogy örökre lefoglalják a helyet, és hogy az állandó lemaradók megvetésével is fokozzák a versenyt, közkívánatra?

A már eltűnt típusok számára sem elég a panoptikum, a biztos befutókat sem elégítheti ennyi emlék a túlélni képtelenekről, mégiscsak elődök. A humán civilizáció mentését csak következetesen sikerülhet megoldani. Vagyis egészében és alkotó részeiben, elsősorban fejlesztve, fejlődni hagyva és a segítséget összpontosítva a sürgős esetekre. Avval kezdődhetne, hogy minden kis népről, csoportról, kisebbségről-másságról, de még az egészen kicsi kispolgárról is belátnánk, hogy az identitás forrása. Értékek hordozója elvontan és ha sikerül megtalálni formáját, progresszív termelője is. Már az is érték, ha képes értéket befogadni, feldolgozni és továbbadni. A legrosszabb esetben is több védelem járna neki: egyéni vonásainak, fajtájának, fizikai-biológiai létbiztonságának, mint egy génbanknak az agráriumban vagy az ökológiában, de pillanatnyilag annyira sincs garancia - még az erkölcsi felvetésekben sem. (Maradjon akkor a világfájdalmú széplélek funkciója ilyesmivel megnevettetni a publikumot? Miáltal tulajdonképpen beismerjük, hogy van, akikért eleve nem kár...)

Batmannek több esélye van? Általában az idealizált győzteseknek is? Sokkal kevesebb mesterséges beavatkozás menynyi mindent segítene átmenteni az egyszer már világra jöttek közül, egyben tisztázni, érdemes-e mindent világra hozni tényleg, amit módunkban állna. Más fogalmazásban ez azt jelenti, hogy szabad-e mindent kipróbálni, hiszen ma igen sok mindennek adunk esélyt értelmetlenül és immár tanulság nélkül, szemben a valódi kihívást jelentő kísérletekkel, amelyekre valahogy nem jut mindig támogatás, energia, ember. Miközben az igazi értékek kétségek közt és sok munkával születnek, hamisság bővebben terem bármelyik gyomnál - és olyan keresett, mintha épp az volna az igazi érték. Fogyasztói épp ebben a hiszemben igénylik. Vajon mi történhetett és hogyan? A relativitásról kár beszélni, mert lassan unalmas prédikációvá válik, melynek hatására könnyen beszéljük le magunkat a lényegről. A viszonylagosság része az igazságnak, csak semmit nem lehet (és ezért nem szabad) vele megmagyarázni. - A jövő közösségei nem másolhatják le az ősközösséget, egyik feltételezett változatában sem. Közösség azonban nem lehet szolidaritás nélküli, és nélküle az egyéniség is terméketlen fikció. Nem tudomásul venni, hogy a létező emberek nem válthatók csak úgy le a majd létrehozandó fejlettebb egyedekkel, s kivált nem spekulatíven vagy erőszakosan-ez a valamikori Vörös térnek is csak legszebb napjaiban fordulhatott volna elő. Szerencsénk azonban, hogy egyéb hajlamaink is megmutatkoznak. Biztos, hogy ha a Földet mint egyetlen űrhajót lehetne működtetnie az emberiségnek, menekülvén a kihűlő naprendszerből, akkor az egyéb távozási formákkal szemben ma erre szavaznánk, hogy magunkkal vihessük minden korok egyszer volt embereinek hamvait.

Most is magunknál tarthatnánk minden kisebbséget, hogy velünk maradhasson a nagyság, szigorúan megvédhetnénk a sikertelen kísérletek dokumentációját az enyészettől, szabad közlekedést biztosíthatnánk az identitásoknak, mintha nem is kellene engedély megszületniük legközelebb. Vigyázhatnánk a nyelvre, a magyarra is, különösképp Nobel-díjat nem kapott (csak megérdemelt) alkotóinkra, akiknek a kedvéért sokan szabadidejükben megtanulnak a mi anyanyelvünkön, mihelyt lesz egyszer szabad idő. Bárki számára hozzáférhetővé kell tenni a szórakoztató centrumokban a valaha elvetélt vagy bevált ötletek tárházát, az irodalmi és zenei borkóstolókat, ahol részeg embere nem szolgálnának ki, csak jó szóval. Mementóként kiállítótermekbe kerülhetnének a felesleges emberek önéletírásai, élő lelkiismeretével bárki elbeszélgethetne fogadási órán kívül is. Még serdülőkora előtt jó emberek mindenkit végigvezetnének egyszer a népirtások emlékkertjeiben és a lélek halhatatlanságához címzett bíbor sivatagon. Mert nem a rovarlét alkalmazkodóképessége az ember útja.

Az emberi világ vörös könyve nagykönyv lenne, amelyben sok minden mégiscsak meg volna írva, leltár, a veszélyeztetettség dokumentuma, hogy tudjuk, mire kell leginkább figyelnünk, nehogy kár érje. Hogy ki mindenkit mentene meg az ilyen összeírás? Az egyes embert, bár nem névvel és lakcímmel lenne megadva senki sem. A közösségeket, mert az értékekkel ők tudnak élni igazán. Ugyanis miközben védelmet hirdetünk, a létezés pozitív oldalainak megismertetése folyik. Ez az igazi cél.

Titkok könyvéből rengeteg van, nem azért íródnak, hogy bármit is megtanulhassunk a világból. Jó, ha nem idegenít el bennünket a tudás vágyától az örökkévalóként fellépő hiábavaló. Hogy senki sem élt hiába, ezt gyermekkori fantáziánk maradékával szeretnénk hinni legtöbben. Lehet, hogy az utókor bebizonyíthatja ezt, ha nem téveszti szem elől a társadalomtól az embert, az eszköztől a célt, hogy semmi se maradhasson formális.

Az ember nem sebezhetetlen, akármilyennek is reklámozzák programozott, totálisan önállótlan változatait rovott jövőjű ügynökségek, akik a lélekmélyi klónozás-reményt szeretnék megcélozni és a csodavárás általánosítása a csodafegyverük. Emögött üzlet van, igen egyoldalú. - Mivel senki sem sérthetetlen, kockáztatni sem szabad másokat. Cserébe minket sem állítanak Lehetetlen helyzet elé, miénk a realitás és azon belül már a lényeggel is foglalkozhatunk. Kiválasztottakkal nehéz tárgyalni, mert a diktátum minden szóértés híján van. Más a grammatikája. A "szelekció kontra szelekció" taktikai mérkőzései azonban elavulóban vannak, erre érdemes odafigyelni. Jogos például az a megelőző gesztus, amit az emberi vörös könyv és háttérintézményei révén magunk felé gyakorolhatunk, miután panteonból egy időre van elég.

Az egésznek közvetlenül csak szemléleti hozadékai vannak (lennének). Élményeinket, szándékainkat így is meghatározhatja ez - már a következő cselekvési ciklusokban. A tudatosabb választás joga nem kényszeríthető rá senkire; mégis megnöveli a felelősséget, ha egyszer megvan rá a lehetőség. Aki tudja, ugyanazt tudja. És aki nem? Az is a mi emberünk.